P. Borbély Katalin : Krisztina – 5

 

Szabina elgondolkozva lépett ki a liftből az alagsori garázsban. A kis ezüstszínű Peugeot ott állt Imre Audija mellett. Ahogy beszállt és indított, csak az járt a fejében, hogy mi lesz most velük. Sajnálta ugyan a lányt, mégis valahol veszélyt szimatolt, mintha el akarnák szakítani tőle Imrét. Nem tudta, mihez kezdjen a gondolattal és az egész helyzettel. Ahogy befordult két utcával arrébb a saját háza elé, támadt egy mentő ötlete. Leparkolt az utcán, és átment a túloldalra a rendezett udvarú kertes házhoz, melynek ablakaiból meleg fény hívogatta a vendéget. Becsengetett. Pár pillanat múlva nyílt az ajtó és az édesanyja lépett ki rajta. Amikor meglátta szinte szaladt, hogy beengedje.

— Szia, kicsim! — köszöntötte kedves mosollyal.

Szabina imádta anyját, tudta, hogy rá számíthat. Egészen kicsi volt, amikor elváltak a szülei. Békés különköltözés volt, őt mégis nagyon megviselte. Csak akkor nyugodott meg egy kicsit, amikor kiderült, hogy apja és közte semmi sem változik. Anyja tudta, hogy így okozza a legkisebb fájdalmat. Elengedte, akkor is, amikor apja síelni vitte a hegyekbe, és akkor is, amikor a munkája miatt egy ideig Olaszországban élt. Ott töltött egy csodálatos nyarat, de utána annál nagyobb szeretettel vette körül anyját, hiszen tudta, hogy az asszony mennyit dolgozik és aggódik miatta.

Mindig is bensőséges viszonyban voltak, sok problémát oldottak meg együtt. Most is azért jött haza, hogy anyja bölcsességére támaszkodjon.

A kis szobában barátságos meleg fogadta. Az asszony hellyel kínálta, majd a szekrényből csokis sütit vett elő, melyről tudta, hogy a kedvence.

— Kérsz egy teát? Épp most lett kész — kérdezte, közben gyönyörködve benne.

Magas, jól öltözött, hosszú szőke haját kétoldalt megtűzve viselte. Bár már majdnem harminc éves neki mégis az a mosolygós vidám gyerek marad, aki volt.

— Mi újság? — kérdezte, s odaadta a gőzölgő porcelán csészét, a finom zamatú gyümölcsteával.

— Köszi, ez most jól fog esni, szörnyen hideg van kint — mondta lány és belekortyolt a teába.

Aztán előadta az egész történetet, ami a lelkét nyomta. Mire befejezte, kicsit megnyugodott.

— Fura egy helyzet — mondta az asszony és nagyot sóhajtott. — Tudod nekem volt egy osztálytársam, aki szintén állami gondozott volt, és ahogy emlékszem, elég szomorú dolgokat mesélt.

— De én most mihez kezdjek?

— Szerintem hagyj neki időt, hogy letisztázza magában ezt az egészet. Esetleg néha kísérd el a kórházba, lássa, hogy törődsz vele. Ha most duzzogsz, vagy hisztizel, elveszíted. A kettőtök dolgait csak akkor tudod rendezni, ha a lány meggyógyul, és hazamegy Bécsbe. Akkor majd minden olyan lesz, mint régen, és még szorosabbra fűzi a barátságotokat, hogy együtt csináltátok végig. Lehet, hogy úgy néz ki, mintha egyedül akarná megoldani, de ez csak a látszat. Hidd el, nagy szüksége van rád. Az embert mindig kísérti a múltja. Szörnyű lehetett, neki ott felnőni, talán azért olyan halk szavú, zárkózott fiú. Légy vele nagyon türelmes és figyelmes.

— Megpróbálom — mondta Szabina halkan. Megitta a teát, menni készült. — Köszönöm a tanácsot. Már nem is olyan kusza ez az egész. Holnap ráérsz?

— Rá. Miért?

— Eljöhetnél velem egy kiállításra?

— Jó, de kié?

— Székely Mihály szobrász tanárom volt a középiskolában. Imivel mentem volna, de neki most nincs ideje.

— Majd ketten elmegyünk, mint régen… Emlékszel mennyit jártunk színházba meg hangversenyre?

— Igen, és a sok szép könyvre is emlékszem — mosolyodott el a lány. — Azóta is imádok olvasni, és ilyen helyekre járni — nézett anyjára cinkosan. — Akkor holnap négyre érted jövök, jó?

— Várlak — kísérte a kapuig, ott megpuszilta s integetett, míg Szabina el nem tűnt a szemközti ház bejárata mögött.

 

Őrületes véletlen segítette őket hozzá, hogy ilyen közel lakjanak egymáshoz. Amikor elindultak, házat nézni a régi bérházi lakás helyett, az újságban találták az egyiket. Kicsi, de takaros házikó rendezett udvarral, azonnal beleszeretett, s már tervezte, hogyan építhetnének hozzá még egy szobát a lánynak, amikor meglátta, hogy szemben egy hasonló ház ablakán is kint van az eladó tábla. Kívül-belül felújításra szorult ugyan, mégis magában hordozta annak ígéretét, hogy milyen szép is lehetne. Sokkal olcsóbb volt, mint várták. A felújításhoz Szabina kölcsönt vett fel. Pont akkoriban állt munkába, s így már semmi akadálya, hogy új, önálló otthonát olyanra alakítsa, amilyennek szeretné. A ház elé kis terasz került, és az egészet újra vakolták. Az előkertben pedig helyet kaptak kedvenc virágai, és egy formás kis kutyaház Bozontnak, a spánielnek, akit a huszadik születésnapjára kapott az akkori barátjától. Bent is sok átalakítást csináltatott. Nagy tereket alakított ki, boltívvel elválasztva a konyhát. Ezen kívül csak egy pici hálószoba, zuhanyzó, spájz, gardrób fért el a házban. Összességében a lakás modern, mely magában foglalja a harmóniát és a kényelmet egyaránt. Benne a színek lágyak, főleg vajszín, drapp, és néha egy kis barna. A falon a képek is nyugalmat sugároznak, kihangsúlyozva tulajdonosuk biztonság utáni vágyát.

Az állólámpa kis asztalán egy fényképről még együtt mosolyogtak mind a hárman, ez is mutatta milyen fontosak neki a szülei.

Ahogy az ajtón belépett, körülvette mindez, s ettől egy kicsit megnyugodott. Elgondolkozott anyja szavain. Belátta, hogy igaza van most is, mint már annyiszor. Aztán feldobta a gondolat, hogy ismét együtt mennek valahová. A kis galéria egy nagy bevásárlóközpont emeletén van, és ha már ott lesznek… előre látta magukat, amint a kisboltok kirakatait nézegetve, hol ide, hol oda térnek be, meglepve magukat és egymást valami aprósággal.

Jó érzéssel feküdt le a délután megrázkódtatásai egészen távolinak tűntek.

Legutóbb szerkesztette - P. Borbély Katalin
Szerző P. Borbély Katalin 59 Írás
1967-ben születtem. Hosszúpályiban van az otthonom, de Komáromban dolgozok Alapító tagja voltam a Hosszúpályi alkotó klubnak. 15 éve írok komolyabban. Elsősorban prózával próbálkozom. Tagja vagyok az Irodalmi Rádiónak, és a Klárisnak. Írásaim az ő antológiáikban jelennek meg.