Szulimán Eleonóra : Utazás 3.

saját fotó,
2016. 03. 19-én;

 

 

Budapest, Keleti pályaudvar. Szombat délelőtt, tíz óra. Harmadmagammal sietek a csarnok első vágányáról induló gyorsvonatnak kinevezett százéves, ütött-kopott, jobb időket is megélt, egykori személyvonathoz. Tíz perc van az indulásig. Útirány: Békéscsaba. Nem mondom, hogy ez a város, ahol élek, álmaim otthona, de itt ragadtam immár harmincnyolc esztendeje. Három és fél éves nagyobbik unokám és egyetlen vejem sietnek mellettem. Együtt mustráljuk a néhány vasúti kocsiból álló szerelvényt. Szemrevételezzük a szokatlanul tiszta ablakokon át, hogy melyik kocsiba érdemes felszállni. Nem kellemes a műbőr ülésű, áporodott szagú fülkékben utazni. Ragadnak a kosztól, rosszul zárnak az ablakok, rosszabb esetben le sem húzhatóak. Nincs víz a mellékhelyiségekben, de ez csak télen van így. Ahogy kitavaszodik, már moshatunk kezet, és nem kell a huszonöt fokra beállított, szabályozhatatlan hőmérsékletben izzadni. Akadnak köztük kék plüss huzattal áthúzott, kicsit felújított belterűek, most is reménykedem, hogy találok ilyet.

 — Nóji nagyi, nézd, nézd, azs jó lesz! — mutat rá Boti az egyikre. Jó szeme van, elfogadom a tanácsát.

Elbúcsúzok tőlük — nehéz az elválás, sosem fogom megszokni — átölelem már-már kisgyermekké cseperedett, szőke kis hercegemet, felszállok a kiválasztott kocsiba. A lépcsőfok nem a megszokott léptékű. Alig bírok fellépni, olyan magas. Ez már kicsit gyanút kelt bennem, betudom annak, hogy már nem vagyok mai gyerek, sem élete teljében, erejétől duzzadó asszonyság. Sőt. Közelebb van már a hatvan, mint az ötven. Az ízületeim nem engedelmeskednek úgy, mint korábban. Lépek tovább, haladok beljebb az utasfülkébe. Nem hiszek a szememnek: egy vadonatúj kocsi tárul elém. Az egyterű helyiség otthonosan, háromszor hat utasnak szóló modern ülőhellyel berendezett. Ízléses, színes térelválasztó lapok hatására három kisebb, barátságos zugot alkot. A folyosó fala és az egész belső tér pink, vagy inkább rózsaszínű. Legalább az utazás idején mi, a keleti régió felé tartók rózsaszínben láthatjuk a világot. Előveszem mobiltelefonomat, s fotózni kezdek.

— Nem önt fotózom — szólítom meg a szemben ülő, fekete napszemüveges fiatalembert, aki kissé oldalra húzódik fotóriporterkedésem alatt. Majd megszólal:

— Kár. Szeretem, ha fotóznak.

Leveszi szemüvegét, igazít hajtincsein, és önelégült mosollyal ül tovább. Befejezem csodálkozásomat a számomra szokatlanul tiszta, jó ízléssel átalakított, újszerű vonatfülke látványán. Körbenézek, s kicsit elrestellem magam, hogy hangot adtam tetszésnyilvánításomnak. Utastársaim a lehető legtermészetesebb gesztussal adják tudomásomra, hogy nekik nem szokatlan a tiszta, modern utastér. Egyetlen szóval sem kommentálják a kulturált környezetet. Lehet, hogy nem tapasztalták meg azt, amit én, a koszos, büdös, fülledt meleg vonaton való utazás kellemetlenségeit. Mellettem húsz év körüli fiatalember, térdén jókora laptoppal kuporog. Oldalra pillantok, s látom, hogy egy filmet néz. Fülén fejhallgató, így nem sokat érzékel a környezetében zajló eseményekből. Talán nem is érdekli. Szemben az ablak mellett huszonéves, vékony, vállig érő barnahajú, helyes lány okos telefonján babrál. Szemben velem a napszemüveges elterpeszkedve bitorolja majd két ember ülőhelyét. Látszólag nagyon otthonosan érzi magát. Alig tudom elhelyezni lábaimat, termetes lábbelije mellett. Így aztán négyen majdnem be is töltjük a hat utasnak szánt fülkét.

 

Kihalászom utazótáskámból az éppen ügyeletes olvasnivalómat: Szabó Magda, Régimódi története van soron. Már régen olvastam. Örülök, hogy ezt hoztam magammal. Szeretem ezt a regényt, az elején lévő temérdek családnév és szövevényes rokoni szálak kibogozásával együtt. Jablonczay Lenke, Gacsáry Emma, Rickl Mária, anya, nagyanya, dédnagyanya alakja, sorsa kísértetiesen hasonlít egymásra. Mindhárman erős egyéniségek, okosak, tehetségesek és mégis egész életükben nehéz küzdelmet folytatnak fennmaradásukért. Ahogy olvasom, lapozgatom, átvillan agyamon, hogy mit gondolhatnak rólam utastársaim. Szépirodalmi alkotást, vagy egyáltalán, könyvet olvasó embert már nem valószínű, hogy sokat látnak. Valószínű maradinak számítok szemükben. Elhessegetem negatív gondolataimat, a következő pillanatban már cseppet sem zavar. Sőt, büszke vagyok magamra. A regény 1977-es kiadás. Az írónőre gondolok, valószínű a „Régimódi történet” megírására is rengeteg időt és energiát fordított, hogy hiteles és korhű képet adjon át olvasóinak a 19. és 20. század fordulójának polgári és dzsentri életet élőkről, saját felmenőiről. Ezt a családregényt levelekből, naplókból, gyermekkori emlékeiből, levéltárból gyűjtött, formált meg egy hatalmas drámává. Mélységesen tisztelem, szeretem Szabó Magda összes alkotását. Felbecsülhetetlen életművet hagyott ránk. Hiszek az írott és nyomtatott szépirodalom fennmaradásában. Lehet, hogy egyre kevesebb alkotás lát napvilágot nyomtatott formában, de úgy gondolom, ez csak növeli az eddig megjelentek értékét.

Megcsörren egy telefon, a napszemüveges fiatalemberé.

— Csá, már vártam a hívásod. Először a melóról? Baromi jó! El sem hiszed! Három napja üdülök az új helyen. Titkárnőm van, teljes kiszolgálással. Baszd ki, ennél jobbat el sem tudok képzelni. Kurva jól megy az ügyvédi irodának. Ügyfél dögivel. Reggel isteni illat, tisztaság, rend fogad. A kávéscsészéket és az előző napi kupit eltakarítják. Sajna egy héten már csak kétszer tehetem meg, hogy seggrészegedjek. Fárasztóbb, mint egy heti kemény munka volt anno. Ja, hogy mit csinálok? Két angol nyelvű levelet írtam három napig. Kurva jóóóóó, nem? Várj még, mondanom kell valamit. Kimegyek, itt nem mondhatom…

Végre kényelmesen elhelyezkedem, s reménykedem, hogy kint, a huszonéves napszemüveges telefonbeszélgetése sokáig fog tartani.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Szulimán Eleonóra
Szerző Szulimán Eleonóra 166 Írás
"Az állatok segíthetnek minket hétköznapjainkban, az álmainkban és a meditációnkban. Mivel az emberek előtt teremtettek, közelebb vannak A Forráshoz, és szövetségeseink, vezetőink, barátaink lehetnek a teljességhez vezető úton." - Inuit eszkimó asszony