Nap: 2016.03.15.

    belekövülök a valóságbamint mészkővé vált állatokcsak nézitek majd évszázadok múlva hisz ilyet még nem láttatokvagyok sallang és politika mentess hinni is csak félszegen mereknéha párnámra csordul a nyálamköröttem álomemberekne higgyétek hogy a tömeg vonzvagy tömegvonzásban szenvedekcsak írogatok ezt azts [… Tovább]

    Úgy múlok majd el, ahogy bőrről lekopik a kosz, mint sokadik adag kávézacc, amit kifőzés után szemétre dobsz, ahogy a tányérról lemossa a zsírfoltot a víz, mint látszat, ha a kislány egyedül van és végre sír.   De [… Tovább]

    Figyelj, most nagyon fontos, hogy ne érts meg engem, ha értenél, belém fulladna minden ellenem törekvésed, s hol maradna akkor az a  soványka izgalom,  az a sápadt kis harc, amit az arcok rosszul tervezett mimikája vív: úgy teszek, [… Tovább]

    Ablakomon araszol a pesti délután,  most kívül rekedt tavaszunk  még punnyadó mámora.    Aranyló napfény  fest tompa okkert újabb portrédra falamon, hová fellógattalak.    Rajtad pihentetem megfáradt szemem, s hogy te nézz le rám kedvesen, míg rólad álmodom. [… Tovább]

    Az álmos táj még szendereg,fény-érintésre megremeg,s amerre nézek, rezdülnek mindaz ébredő lények.Rügyek pattannak hirtelen,riadtan tápászkodnaka bámész ághegyen.    Szökik a csönd; rigó-pár rebbennyújtózó ágról, hajnali násztólkába gerle borzolja szemérmespárját, s a viháncoló verébseregredühösen lecsap, mohón fölkapvaelőlük a száraz [… Tovább]

    Tavasz van, megérkezett a jel: kis Noel.   Tárva-nyitva az élet-hotel, kis Noel.   Babaágy, hordozható fotel, kis Noel.   Maholnap madár dalra fülel kis Noel.   Könyv, első lapját olvasom el: kis Noel.   Testbeszéd mozgó csendje [… Tovább]

    Kimosott vágy paplanjára ráhazudom most a fényt,hogy majd minden rendeben zajlik, elhiszem és csak azért, hogy majd egyszer úgy is legyen, “egyszer” mondom, mily rossz szó,kitörölném a létembőlezerszer is – haljon. Jó? Lehetne, hogy nemlétébe, belesodorjon az ár?Ára volt, van [… Tovább]

    Tavasz kél már dicsőn, fájón, Harangbúgás zeng tova, Lelkünkön a régi pecsét: Rab szíveknek záloga. Álmatag, harcias rímek Vezessetek csak tovább, Szólni, érezni kívánom Elveszett nép sóhaját. Kinek sorsát az Úr helyett Más kívánta ítélni, Nem fog örökös [… Tovább]

    kihajtott inggallérján pihent madarak dala, rövidke kabát takarta egyenes hátán ült egy valaha szép pillanat, virágok illata körbefonta íves nyakát, szája szögletén maradt tegnapi mosolya halk-szókkal harang messze zengő hangját hívta, elengedte tenyerén őrzött álmok hadát, tavasz jött [… Tovább]

  Én féltem ezt a nemzetet, szakállas, duzzogós gyerek, s kacskaringós határain radír redőkön ring a kín.   Amikor elkezdte a sort, egy ezer éves álma volt, hogy haljon-éljen itt, ha tud, veszítve harcot, háborút.   Öklözik, gyötrik még, habár [… Tovább]