Tóth Zita Emese Szerző
Vezetéknév
Tóth
Keresztnév
Zita Emese
Ország
Hungary
2 hónap 8 komment

Szavakká gyúrt érzésekkel focizok minden éjjel,
míg plafonomon szárnyakat bontogat egy szúnyogpár,
fülembe duruzsol, ütemet ront, lassan unom már,
kezem tapsol, tenyeremben egy fikarcnyi élet,
volt –

Némán mozognak ajkaim, ha pirkadni kezd a ma,
hátam mögött vékonyan rajzolódik már
a paplan alatt még szuszogni vágyó mi lesz, ha,
fülem mögött lassan rendeződnek a hangok,
ajtó csapódik, kávé fő,
néha az egyszerű hétköznapok zavartalan folyása
ijesztő.

Nem tudom, mikor oldódott fel bennem a lélek
és vált valami zajos, ragacsos maszlaggá,
de többé nem mormolom, hogy
szeretném, ha szeretnének és –
mert vagyok valakié, és mégis önmagam,
de a folyamatosan zuhanó órák súlya
mára már súlytalan.

Megszokás, mondom, és mégsem tudok
hozzászokni, hogy ez vagyok én,
hatvan kilónyi megálmodott élet
kisebb beteljesült szeletke –
és a többi beteljesületlen nemtudommik hiánya.

Talán pont ennyi csak saját szúnyoglétünk boldogtalansága,
egy villanásnyi nappal, míg felcsillan a szem,
aztán több tucatnyi átduruzsolt, szürke lét,
sötétedik, egy csattanás,
és már a fejemben sem írom tovább
a szavakká összegyúrt érzések miértjét.-

7 hónap 6 komment
Te

Mindenem meglenne, mondta.
S szívét egy kopottas tálcán
karnyújtásnyira tolta át
az asztalon.
Nekem elég,ha a tied
dobogását hallhatom.

Majd lenyaltam szájáról
a keserű cukrot,
s láttam, amint szemében
a csók vágyat, a vágy
félelmet bontott,
míg pupillája írisszé nőtt.
Én néztem, ahogyan
zavartan csapdossa
szárnyait a szembogár,
s mégis tenyerébe rajzoltam,
hogy szeretem őt.

Népszerű halál.

Most két nyers szív
fölé hajol az aggodalom,
torkom cirógatja
és hagyom,
hadd váltson ütemet
bennem a remegő térdű lélek,
ujjaimat hideg kezébe zárja,
s fülemben hang szól:
Vidd te is az enyémet.

7 hónap 11 komment

Kivontam magamból az aggodalmat,

Mióta összeadtak minket a hétköznapok,

És már nem félek attól, csak hányados maradok

Egy olyan világban , ahol mindenki szorzó,

Még akkor is, ha a stílusa osztó,

És nem érzi magát egyenlőnek senkivel.

Átlagot von plusz egy.

De a geometria sem ereszt,

Kört rajzolok es belülre pakolok

Mindent, ami egyszerű, négyszögletes.

Az amorf formákat kívülre dobom,

Vágok hozzá pofákat és felpozom.

 

A múltból gyököt vonok,

Lassan mindennek sarka van,

Szorítom a szemem, számolok,

S szívemhez húzom,

Ami pótolhatatlan.

2 év 5 komment

 

Elengedni mindent, mit átéltél százszor,

Lecsupaszítani a mát a tegnap bajáról,

Kanalanként szürcsölni a buborékos vizet,

Úgy csípi nyelved, mint a hazugság, ha fizet.

Belefeledkezel egészen a keserű félelembe,

Azon töprengsz, hogy gyűjthetnéd egybe.

Szikrázó szemekkel meggyújtanád azt,

Pedig tudod, az sem nyújtana már vigaszt.

Majd az ijedtségtől félrenyelnéd a nyálad,

Kicsit fuldokolnál, hátha magával ragad a bánat.

Mégis köpni próbálsz, mintha váladék lenne,

De nem megy, nem jön ki most sem egybe’.

 

Elengedni mindent, mit átéltél százszor,

Menekülni csendben a holnap zajától,

Folyton visszanyelni a szakadozó sírást,

Nagy levegőt venni, meg ne lássa más,

Ülni görnyedten, mint egy zavart kiskamasz,

Elengedni, de soha meg nem bocsájtani azt.

 

 

 

 

2 év 8 komment
A.

 

Nem az egyszerűség,

nem is a csibész szavak,

nem a túlhajszolt idő,

s még az sem,

hogy valamilyennek vártalak…

csak a puszta tény,

a lecsupaszított valóság,

hogy el kell engedjelek

és nőni hagyjalak.

Mint egy piros tulipánt,

amit hagymaként vetettem el-

de nem mindegy,

hogy egy virággal élem át

vagy a gyerekemmel.

 

Ahogyan a számba ér

és a torkomon folyik végig,

gyomrot mar,

nem dönthetem el végig,

mit akarj.

 

Nem az egyszerűség,

s nem is a kitekert szavak,

az el nem döntött vágyak,

és nem is a dackorszak,

csak a puszta lét,

hogy valamilyen vagy

és én el kell fogadjalak.

 

Ahogy a gyomromtól kúszik

torkomon keresztül

és a nyelvemre pattan

pár hangos szó-

mert tulipánhagymával

egyszerre nőtt bennem a féltés-

ha hibázok,

nem kezdhetem elölről.

 

2 év 7 komment

Fáradok.

Torkomon lazára húzott kötélhurok.

Lassan nyel magába az aggodalom,

lomhán kattog az óra a falon,

míg az idő kétségeimet méri.

Ennek súlya van,

ez pedig itt már súlytalan.

Lufi leszek, héliumos,

plafonhoz tapad fejem,

fentről nézem,

hogy dőlök hanyatt az ágyban

minden este,

míg a szívem új ritmust talál

és elszalad.

 

Fáradok,

torkomat vékony cérnaként bántja épp

a várakozás.

Kellemetlen,

de nincs semmi maradéka,

az óra ugyanolyan lassan kattog,

mint pár órája,

amikor még nem volt időm gondolkodni.

Ott ni!

Ott fut a jelenem előttem,

rám kacag

és a padlóra önti a céklalevet.

 

Lehet.

Lehet csak egyszerű terhesállapot,

majd várlak itt

a túloldalon,

addig pedig naponta elnyel az aggodalom,

amit hálóvá szövök képzeletben,

mint pók a falon.

 

Most épp súlya van,

de pár perc és újra súlytalan.

3 év 8 komment

Elszoktam a fejemben lévő zajtól,

hiába van csend,

bennem ezer hang szól.

Mind másról beszél,

mást érez,

csak ritkán kérdez,

de olyankor ömlik belőle az aggodalom,

mint a zabkekszre gyűlő hangyák a padon,

elviszik az összes morzsát,

ahogy a fárasztó hétköznapok elhordják

belőlem a verseket.

 

Néha azt hiszem,

többé már nem írok,

végül hajnalban mégis

felébreszt egy szinesztézia.

 

Csupán annyit mond,

hogy ’Szia!’

és tovább robog,

mintha az lenne

a legtermészetesebb dolog,

hogy pirkadatkor magamban

beszélek,

pedig rosszabb napjaimon

a ki nem mondott metaforákért élek.

 

Mint kávét,

úgy ízlelgetek egy-egy mondatot.

 

Semmi gond,

újra csend van,

bármit mondhatok.

3 év 4 komment

Szürke falakról álmodom nappal,

a valóság riaszt fel éjjelente.

Talán véletlen lenne

vagy csupán szimpla talány,

hogy nem múlik a múlt,

kattog az agyam jobboldalán.

Míg közhelyekké formálódnak a szavak,

vajon nyújthat-e vigaszt a jelen,

ha önmagam színes buborékok helyett

natúr fanégyzetekben lelem.

Szálkák szúródnak talpamba,

úgy hallom,

mintha egy harmadik még dúdolna,

miközben a fülembe suttogsz,

de nem tudom, eleget tudsz-e

ahhoz, hogy egyszer majd

ne halljam a dalt,

ami újra, s újra körénk építi

minden nap azt a bizonyos

 

csendes, szürke idegbajt.

4 év 9 komment

Nem ismerem fel magam

az asztal mögötti tükörben,

s idegesít a nem létező

aranyhalunk,

ahogy úszkál az akváriumában és bámul

-pszichotikus-.

 

Nem is beszélve a sokadik,

le sem késett villamosról,

amit a tömbház elé képzelek.

 

Közben bezár négy fal,

mégis rohanok,

folyton túlórázva,

míg az idő ma is leköröz.

 

Hónapok óta keresem magam

gurgulázó babakacajok mögött.

4 év 5 komment

A nap végére megnémult szavakat

magukba zárják a bennem futó érfalak,

és csak rebbenő tekintetem árulkodik,

hogy nincs minden rendben,

de a hétköznapok rohanó órái

megfojtják a beszédre szánt időt.

Most csendben néz vissza rám

a torkom a tükörből,

és látok benne mindent, ami felőröl,

s gyomorsavként marja szét

a túl sokáig visszanyelt kimondatlant,

de végső soron én már csak azt tudom,

hogy itt ragadtam ebben a nyálkás

valamiben, amit jelennek hívnak,

és végignyúlik a jövőn.

 

Szóval a nap végére megnémult szavakat 

magukba zárják a bennem futó érfalak,

és csak ajkaim remegése árulkodik,

hogy a torkomban gyomorsavvá

módosult kimondatlan bújik

Tóth Zita Emese Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.