Olyan egyszerűen fordul ki kézből a mozdulat,
egyszer még a kilincset szorítja, majd a plafonon matat,
keres fel nem fedezett világokat, amiket visszalöknek a felhők,
de ahogy halványul az íriszben a csillogás,
úgy menthetetlenül felnőtt
a bordák és szívkamrák közé kucorodott gyerek.
Néha a tükörbe nézek és azon gondolkodom,
ki menti meg, ha én visszazárom?
Ritmuszavarral a szívizomban épp annyi rést hagyok,
hogy amikor homlokom a falnak nyomva zokogok,
legalább ott belül tudjam, ki is vagyok.
Aztán felkelek rossz napokból, ahogy rám gyűrik a káoszt,
és remegő kézzel vakarom a plafont, miközben egy billegő széken állok.
Nem lök ide vissza semmit sem ég, se felhő, sem Isten,
összeszorított fogak között sziszegem, hogy nekem kell hinnem,
és így két félredobbanás között
még láthatom, ahogy jó pár csoda valóságnak öltözött,
néhány védett, szent pillanatban
nyugodt, boldog vagyok, megingathatatlan.
Székre állok, halántékom mögött feltépem az eget,
és akkor, ott az sem érdekel,
ha senki sem érti meg.
Tenyérbe rajzolt vonalak helyett
Magamban hiszek,
Hulló csillagok zuhanásában
Sem várok csodát,
Pitypangot is úgy fújok el,
Semmit nem jelent,
És gyertyafényekben sem
Keresem, mi van odaát.
Mint összefonódott ujjaink
Ágazik szerteszét a mi, mint egész,
De az együtt töltött időnk
Csupán törtrésze ennek,
De nem törött, csak néhol
Elvész a rengetegben a lényeg.
Tenyerek, csillagok, pitypang, gyertyafények.
Aztán csend
Te
És én
Élet
Én nem akartam mást,
csupán csipkéket szaggatni az égre felhőkből,
ahogy megpördül előttem a vihar,
és magába csavar,
mint nedvszívó törölköző fürdés után,
rám tapad,
mint azok a szavak amiket méregből kiabáltam.
Öltöztet ez is, mint a szerelem.
A mindegy már úgy is egyszer vége hangulat,
vagy hogy feloldódnak a problémák,
mint a tányérra tapadt zsír a forró víz alatt.
Alá tartom a kezem, érezzek valamit,
mert amikor épp blackoutolok és robotként
pakolom a tegnap gondjait át a mába,
minden alakít rajtam,
és néha már az sem érdekel, merre.
Kezet törlök elfelejtett érintésekbe,
majd veled minden jó akkor is ha nem ölelésekben mosom tisztára magam.
Kicsit megint előrébb megyek,
az ablaküvegen látom,
valahol megint vihar van.
De nem itt.
kezemmel elmosom szádról szót
ajkaimmal szemhéjaid horzsolom
érzékeim mint kiéhezett
vad les pilláim alól
míg homlokaink összeérnek
s nyelvemen ízlelem
az élvezetet ahogy lágyan bizsereg
minden porcikámon keresztül
ujjperceid nyoma piroslik még
csípőm felett
csókjaid zúgnak vérköreimben
most épp annyira egy
nem is hiszem
lehetünk mi ketten
szuszogásod alá bújok
vállamról leolvad a ma
Balra hét,
és jobbra három,
negyven között
is megtalálom.
Kettő hátra,
zéró válasz,
nincs is kérdés.
Firkált önutálat.
Öt, ha hagyom,
egy, ha nem,
türelem sötét
szobákban terem,
mint a magány,
magánhangzók közé
szorult sistergés.
Folyton megyek,
újra lépek,
soha nem lesz(ek)
elég.
Mennyi holnap fér bele a jövőbe,
mit jelenként végig lépkedsz
és vajon hány győzelem kell,
azt mondd,
ennyi már elég lesz?
hányszor kell elsodorjanak
holmi konzekvenciák,
ki nem mondott indulatok?
Vajon meddig lesz elég az,
hogy itt vagy,
hogy itt vagyok?
És vajon hányszor vitt el minket a lét
hatalmas lábakon futva rossz irányba?
Hogy végül azt mondja,
Na, látod, most kellett utoljára
felkapjalak, mint nylon zacskót a szél,
ha túl hamar mondtak le róla,
most látod, mindegy, hogy mennyi
tévútra térsz,
már jól vagy.
És jól van lábaid alatt a talaj,
ahogy cipőddel tovább iszkolsz,
mert míg tudod, mit akarsz,
addig mindegy, mit szólsz
és kinek mondod el,
míg tudod, haladni kell,
mert már nem visz tovább senki,
ha nem lesz cél,
nem lesz hova menni.
Szóval mennyi szerelemnek hitt
túl gondolt vonzalom kell?
És mennyi kihagyott álom?
Hogyha utolérlek egyszer,
minden sejtedben önmagam találom.
Szavakká gyúrt érzésekkel focizok minden éjjel,
míg plafonomon szárnyakat bontogat egy szúnyogpár,
fülembe duruzsol, ütemet ront, lassan unom már,
kezem tapsol, tenyeremben egy fikarcnyi élet,
volt –
Némán mozognak ajkaim, ha pirkadni kezd a ma,
hátam mögött vékonyan rajzolódik már
a paplan alatt még szuszogni vágyó mi lesz, ha,
fülem mögött lassan rendeződnek a hangok,
ajtó csapódik, kávé fő,
néha az egyszerű hétköznapok zavartalan folyása
ijesztő.
Nem tudom, mikor oldódott fel bennem a lélek
és vált valami zajos, ragacsos maszlaggá,
de többé nem mormolom, hogy
szeretném, ha szeretnének és –
mert vagyok valakié, és mégis önmagam,
de a folyamatosan zuhanó órák súlya
mára már súlytalan.
Megszokás, mondom, és mégsem tudok
hozzászokni, hogy ez vagyok én,
hatvan kilónyi megálmodott élet
kisebb beteljesült szeletke –
és a többi beteljesületlen nemtudommik hiánya.
Talán pont ennyi csak saját szúnyoglétünk boldogtalansága,
egy villanásnyi nappal, míg felcsillan a szem,
aztán több tucatnyi átduruzsolt, szürke lét,
sötétedik, egy csattanás,
és már a fejemben sem írom tovább
a szavakká összegyúrt érzések miértjét.-
Mindenem meglenne, mondta.
S szívét egy kopottas tálcán
karnyújtásnyira tolta át
az asztalon.
Nekem elég,ha a tied
dobogását hallhatom.
Majd lenyaltam szájáról
a keserű cukrot,
s láttam, amint szemében
a csók vágyat, a vágy
félelmet bontott,
míg pupillája írisszé nőtt.
Én néztem, ahogyan
zavartan csapdossa
szárnyait a szembogár,
s mégis tenyerébe rajzoltam,
hogy szeretem őt.
Népszerű halál.
Most két nyers szív
fölé hajol az aggodalom,
torkom cirógatja
és hagyom,
hadd váltson ütemet
bennem a remegő térdű lélek,
ujjaimat hideg kezébe zárja,
s fülemben hang szól:
Vidd te is az enyémet.
Kivontam magamból az aggodalmat,
Mióta összeadtak minket a hétköznapok,
És már nem félek attól, csak hányados maradok
Egy olyan világban , ahol mindenki szorzó,
Még akkor is, ha a stílusa osztó,
És nem érzi magát egyenlőnek senkivel.
Átlagot von plusz egy.
De a geometria sem ereszt,
Kört rajzolok es belülre pakolok
Mindent, ami egyszerű, négyszögletes.
Az amorf formákat kívülre dobom,
Vágok hozzá pofákat és felpozom.
A múltból gyököt vonok,
Lassan mindennek sarka van,
Szorítom a szemem, számolok,
S szívemhez húzom,
Ami pótolhatatlan.
Elengedni mindent, mit átéltél százszor,
Lecsupaszítani a mát a tegnap bajáról,
Kanalanként szürcsölni a buborékos vizet,
Úgy csípi nyelved, mint a hazugság, ha fizet.
Belefeledkezel egészen a keserű félelembe,
Azon töprengsz, hogy gyűjthetnéd egybe.
Szikrázó szemekkel meggyújtanád azt,
Pedig tudod, az sem nyújtana már vigaszt.
Majd az ijedtségtől félrenyelnéd a nyálad,
Kicsit fuldokolnál, hátha magával ragad a bánat.
Mégis köpni próbálsz, mintha váladék lenne,
De nem megy, nem jön ki most sem egybe’.
Elengedni mindent, mit átéltél százszor,
Menekülni csendben a holnap zajától,
Folyton visszanyelni a szakadozó sírást,
Nagy levegőt venni, meg ne lássa más,
Ülni görnyedten, mint egy zavart kiskamasz,
Elengedni, de soha meg nem bocsájtani azt.
