Tóth Zita Emese Szerző
Vezetéknév
Tóth
Keresztnév
Zita Emese
Ország
Hungary
2 nap 3 komment

Balra hét,
és jobbra három,
negyven között
is megtalálom.
Kettő hátra,
zéró válasz,
nincs is kérdés.

Firkált önutálat.

Öt, ha hagyom,
egy, ha nem,
türelem sötét
szobákban terem,

mint a magány,
magánhangzók közé
szorult sistergés.

Folyton megyek,
újra lépek,
soha nem lesz(ek)

elég.

2 hét 4 komment

Mennyi holnap fér bele a jövőbe,
mit jelenként végig lépkedsz
és vajon hány győzelem kell,
azt mondd,
ennyi már elég lesz?
hányszor kell elsodorjanak
holmi konzekvenciák,
ki nem mondott indulatok?
Vajon meddig lesz elég az,
hogy itt vagy,
hogy itt vagyok?
És vajon hányszor vitt el minket a lét
hatalmas lábakon futva rossz irányba?
Hogy végül azt mondja,
Na, látod, most kellett utoljára
felkapjalak, mint nylon zacskót a szél,
ha túl hamar mondtak le róla,
most látod, mindegy, hogy mennyi
tévútra térsz,
már jól vagy.
És jól van lábaid alatt a talaj,
ahogy cipőddel tovább iszkolsz,
mert míg tudod, mit akarsz,
addig mindegy, mit szólsz
és kinek mondod el,
míg tudod, haladni kell,
mert már nem visz tovább senki,
ha nem lesz cél,
nem lesz hova menni.
Szóval mennyi szerelemnek hitt
túl gondolt vonzalom kell?
És mennyi kihagyott álom?
Hogyha utolérlek egyszer,
minden sejtedben önmagam találom.

4 hónap 8 komment

Szavakká gyúrt érzésekkel focizok minden éjjel,
míg plafonomon szárnyakat bontogat egy szúnyogpár,
fülembe duruzsol, ütemet ront, lassan unom már,
kezem tapsol, tenyeremben egy fikarcnyi élet,
volt –

Némán mozognak ajkaim, ha pirkadni kezd a ma,
hátam mögött vékonyan rajzolódik már
a paplan alatt még szuszogni vágyó mi lesz, ha,
fülem mögött lassan rendeződnek a hangok,
ajtó csapódik, kávé fő,
néha az egyszerű hétköznapok zavartalan folyása
ijesztő.

Nem tudom, mikor oldódott fel bennem a lélek
és vált valami zajos, ragacsos maszlaggá,
de többé nem mormolom, hogy
szeretném, ha szeretnének és –
mert vagyok valakié, és mégis önmagam,
de a folyamatosan zuhanó órák súlya
mára már súlytalan.

Megszokás, mondom, és mégsem tudok
hozzászokni, hogy ez vagyok én,
hatvan kilónyi megálmodott élet
kisebb beteljesült szeletke –
és a többi beteljesületlen nemtudommik hiánya.

Talán pont ennyi csak saját szúnyoglétünk boldogtalansága,
egy villanásnyi nappal, míg felcsillan a szem,
aztán több tucatnyi átduruzsolt, szürke lét,
sötétedik, egy csattanás,
és már a fejemben sem írom tovább
a szavakká összegyúrt érzések miértjét.-

9 hónap 6 komment
Te

Mindenem meglenne, mondta.
S szívét egy kopottas tálcán
karnyújtásnyira tolta át
az asztalon.
Nekem elég,ha a tied
dobogását hallhatom.

Majd lenyaltam szájáról
a keserű cukrot,
s láttam, amint szemében
a csók vágyat, a vágy
félelmet bontott,
míg pupillája írisszé nőtt.
Én néztem, ahogyan
zavartan csapdossa
szárnyait a szembogár,
s mégis tenyerébe rajzoltam,
hogy szeretem őt.

Népszerű halál.

Most két nyers szív
fölé hajol az aggodalom,
torkom cirógatja
és hagyom,
hadd váltson ütemet
bennem a remegő térdű lélek,
ujjaimat hideg kezébe zárja,
s fülemben hang szól:
Vidd te is az enyémet.

10 hónap 11 komment

Kivontam magamból az aggodalmat,

Mióta összeadtak minket a hétköznapok,

És már nem félek attól, csak hányados maradok

Egy olyan világban , ahol mindenki szorzó,

Még akkor is, ha a stílusa osztó,

És nem érzi magát egyenlőnek senkivel.

Átlagot von plusz egy.

De a geometria sem ereszt,

Kört rajzolok es belülre pakolok

Mindent, ami egyszerű, négyszögletes.

Az amorf formákat kívülre dobom,

Vágok hozzá pofákat és felpozom.

 

A múltból gyököt vonok,

Lassan mindennek sarka van,

Szorítom a szemem, számolok,

S szívemhez húzom,

Ami pótolhatatlan.

1 év 5 komment

 

Elengedni mindent, mit átéltél százszor,

Lecsupaszítani a mát a tegnap bajáról,

Kanalanként szürcsölni a buborékos vizet,

Úgy csípi nyelved, mint a hazugság, ha fizet.

Belefeledkezel egészen a keserű félelembe,

Azon töprengsz, hogy gyűjthetnéd egybe.

Szikrázó szemekkel meggyújtanád azt,

Pedig tudod, az sem nyújtana már vigaszt.

Majd az ijedtségtől félrenyelnéd a nyálad,

Kicsit fuldokolnál, hátha magával ragad a bánat.

Mégis köpni próbálsz, mintha váladék lenne,

De nem megy, nem jön ki most sem egybe’.

 

Elengedni mindent, mit átéltél százszor,

Menekülni csendben a holnap zajától,

Folyton visszanyelni a szakadozó sírást,

Nagy levegőt venni, meg ne lássa más,

Ülni görnyedten, mint egy zavart kiskamasz,

Elengedni, de soha meg nem bocsájtani azt.

 

 

 

 

1 év 8 komment
A.

 

Nem az egyszerűség,

nem is a csibész szavak,

nem a túlhajszolt idő,

s még az sem,

hogy valamilyennek vártalak…

csak a puszta tény,

a lecsupaszított valóság,

hogy el kell engedjelek

és nőni hagyjalak.

Mint egy piros tulipánt,

amit hagymaként vetettem el-

de nem mindegy,

hogy egy virággal élem át

vagy a gyerekemmel.

 

Ahogyan a számba ér

és a torkomon folyik végig,

gyomrot mar,

nem dönthetem el végig,

mit akarj.

 

Nem az egyszerűség,

s nem is a kitekert szavak,

az el nem döntött vágyak,

és nem is a dackorszak,

csak a puszta lét,

hogy valamilyen vagy

és én el kell fogadjalak.

 

Ahogy a gyomromtól kúszik

torkomon keresztül

és a nyelvemre pattan

pár hangos szó-

mert tulipánhagymával

egyszerre nőtt bennem a féltés-

ha hibázok,

nem kezdhetem elölről.

 

3 év 7 komment

Fáradok.

Torkomon lazára húzott kötélhurok.

Lassan nyel magába az aggodalom,

lomhán kattog az óra a falon,

míg az idő kétségeimet méri.

Ennek súlya van,

ez pedig itt már súlytalan.

Lufi leszek, héliumos,

plafonhoz tapad fejem,

fentről nézem,

hogy dőlök hanyatt az ágyban

minden este,

míg a szívem új ritmust talál

és elszalad.

 

Fáradok,

torkomat vékony cérnaként bántja épp

a várakozás.

Kellemetlen,

de nincs semmi maradéka,

az óra ugyanolyan lassan kattog,

mint pár órája,

amikor még nem volt időm gondolkodni.

Ott ni!

Ott fut a jelenem előttem,

rám kacag

és a padlóra önti a céklalevet.

 

Lehet.

Lehet csak egyszerű terhesállapot,

majd várlak itt

a túloldalon,

addig pedig naponta elnyel az aggodalom,

amit hálóvá szövök képzeletben,

mint pók a falon.

 

Most épp súlya van,

de pár perc és újra súlytalan.

3 év 8 komment

Elszoktam a fejemben lévő zajtól,

hiába van csend,

bennem ezer hang szól.

Mind másról beszél,

mást érez,

csak ritkán kérdez,

de olyankor ömlik belőle az aggodalom,

mint a zabkekszre gyűlő hangyák a padon,

elviszik az összes morzsát,

ahogy a fárasztó hétköznapok elhordják

belőlem a verseket.

 

Néha azt hiszem,

többé már nem írok,

végül hajnalban mégis

felébreszt egy szinesztézia.

 

Csupán annyit mond,

hogy ’Szia!’

és tovább robog,

mintha az lenne

a legtermészetesebb dolog,

hogy pirkadatkor magamban

beszélek,

pedig rosszabb napjaimon

a ki nem mondott metaforákért élek.

 

Mint kávét,

úgy ízlelgetek egy-egy mondatot.

 

Semmi gond,

újra csend van,

bármit mondhatok.

4 év 4 komment

Szürke falakról álmodom nappal,

a valóság riaszt fel éjjelente.

Talán véletlen lenne

vagy csupán szimpla talány,

hogy nem múlik a múlt,

kattog az agyam jobboldalán.

Míg közhelyekké formálódnak a szavak,

vajon nyújthat-e vigaszt a jelen,

ha önmagam színes buborékok helyett

natúr fanégyzetekben lelem.

Szálkák szúródnak talpamba,

úgy hallom,

mintha egy harmadik még dúdolna,

miközben a fülembe suttogsz,

de nem tudom, eleget tudsz-e

ahhoz, hogy egyszer majd

ne halljam a dalt,

ami újra, s újra körénk építi

minden nap azt a bizonyos

 

csendes, szürke idegbajt.

Tóth Zita Emese Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.