Most jól vagyok.
Adok ha éhezel, adok
magamból egy falatot,
hogy lelked teljen vele –
kenyereddel majszold,
és adj morzsáiból, adj,
hisz van még avas vajam
mit rátegyünk, ha jössz
s ha mellém ülsz, testvér.
Kép: Kovács Emil Lajos
Őszi magánytörés
Fázom.
De látom, te is beleremegsz.
Bús avart tapos a lábam
s nálad is kavargó falevelek.
Plédet készítek kettőnknek
elég lesz, bízz, gyere mellém –
eső ellen ernyőm is nyitva kész
testvér – törjük meg a magányt!
Kép: Kovács Emil Lajos
Kiborult a borom
Megint rossz hírt kaptam.
Bennem mindnek fájdalma ég
merengve, hárítón egyre,
míg a múltból percek peregnek
elém és újra gyerek leszek.
Tán felnőni nem kellett volna,
legalábbis nem így…
hogy anyám nem ad több vacsorát,
s apám nem visz kezemet fogva,
mutatni az életből csodát…
fáradt kezemben gyakran
megremeg már a pohár…
s kiborul mind a borom.
Kép: Kovács Emil Lajos
Adj békét Uram
sárban járom az utam
magam dagasztottam
könnyekből miattam
s értem mi hullt
mert sajátból már
múltrégen kifogytam –
hideg sárban
botorkálok egyre
csak ne süssön a Nap
de ha mégis hát
arcom sarammal kenem be –
adj békét Uram
(Több erkély, mint Júlia…)
Hívtál Júliám
s pontban itt vagyok,
de mely erkély rejt?
Sok közt tobzódom
fellelni téged
édes titkunkkal,
ám hol a létrám
osonni csókért
becézve karod?
Pókemberként nem,
még ha gyertya ég
világos jelként
sem mászom oda –
fóbiám legyűr,
Shakespeare nem írta.
Na de csitt, lelkem
s várj még Júlia!
Nyitókódot adj –
küldd sms-ben
s hogy ajtód hanyas –
lifttel megyek fel.
Kép: Kovács Emil Lajos
Messzire viszlek
Elviszlek innen messze.
Takarózzunk közös lepelbe
sötét moziszobámban –
életünk filmjét pergetem neked
néha megállva és képet merevítve –
mondd, mire gondoltál ekkor,
s mosolyod máskor
mit jelentett arcodon?
Ha karom engedett kicsit,
miért nem kaptál utánam,
s mikor a tiéd volt gyenge,
hát miért nem kapálóztam én,
mielőtt leestem.
Elviszlek most.
Elmegyünk mi ketten messze,
hogy együtt jöjjünk vissza.
————-
Kedves Géza!
Az utolsó három sortól én megválnék.
Illetve: honnan estél le?
Visszavárom, Zita
Fáskerti néni balladája
(Cseh Tamás és Bereményi Géza nyomán szabadon)
Ennek a hónak
valamely napján
átsegítettem én
Fáskerti nénit
betontömeg utcán
a túloldalra.
Pedig ő csak állt ott,
és nem is akart,
de láttam szemében,
s hallottam a vágyat –
vajh kik laknak ott –
faluról bejöttem,
nekem itt minden
kegyetlen most,
vadság és idegen
közöny.
Köszönök százszor,
míg választ ad egy,
ülnék vele padra,
s indul már kezem
mondva ne siess,
erre hirtelen továbbmegy –
mondd, te mondd meg:
nem egy fura helyzet ez?
Kísérjetek vissza,
nekem itt már elegem lett.
Számláim előre mind
amíg élek, befizettem –
adjatok békét nekem.
Kép: Kovács Emil Lajos
Gyere, te bolond,
csak vicc talán,
hogy nem szeretlek,
s gyűlöllek inkább.
Mutasd azt a számod,
mit mindig megmosolygok,
de nevetést most ne várj,
csak maradj, míg érzem,
szeretsz –
és én is
talán.
Hol szálltál fel s mikor
és hogy meddig utazol,
én csak kérdezem.
Mellettem ülsz hát,
szólalj, üssük el az időt
s kontrázzunk ütemet –
ne fogadjuk bénán
az előírt monotont
mit a vonat duruzsol
végtelen síneken.
A kanyaron túl megálló.
Jegyünk meddig is szól
ne mondd, tudom –
a kalauz dönti el.
Én maradnék…
maradj…!
Messzire szálltam.
Szirének hívtak
s vittek jó darabig,
hol csábzene szólt
és táncoltunk hajnalig –
csak az ébredés,
az nem esett jól.
Sehol egy ember,
sehol egy arc,
sehol a Nap,
sehol az árnyék,
sehol egy templom,
sehol egy szó –
csak a fények,
csak az ének,
de az is már
mind monoton…
Túl messzire szálltam.
Tollaim eláztak,
didergő így az út
hozzád visszafele
a ködben,
csak illatod vezet.
Ott toporgok majd
kopogni félve –
kérlek
eressz be.
