Nagy Horváth Ilona : Most ne érts

 

 

Figyelj, most nagyon fontos, hogy

ne érts meg engem,

ha értenél, belém fulladna minden

ellenem törekvésed,

s hol maradna akkor az a  soványka izgalom, 

az a sápadt kis harc,

amit az arcok rosszul tervezett mimikája vív:

úgy teszek, mintha értenélek.

De legalább akarnám tudni, mit takar pontosan

a maszk mögötti nézet,

milyen transzparensek gyúlnak homlokod mögött,

ha hozzád ér egy-egy kimódolt gondolat,

álcahálós szavaimról téped-e a zöld lepelt,

hogy megtudd, felülről nézett vagy

előtted térdepelt ez a

jobb híján találkozás.

 

Most ne érts meg engem,

valahol másfelé keresd tovább magad,

mert ha most megértenél,

már-már én lennék te,

s látnád, akivel bennem összefutsz,

nem is te vagy, csak az a valami,

ami belőled bennem ragadt,

s feldíszítettem mindazzal, ami kimaradt

magamból. Önző vagyok, önzelek.

Ezt látnád a táguló pupillákon át,

amikor elkapod tekintetem,

s pár másodpercre megtorpanni hiszed az időt,

s hogy egymásban utazunk,

nézel, kutakodsz, és én úgy teszek,

mintha ott lenne a válasz, mintha belém látnál,

hogy megnyugodj, létezel.

Holott ez nem az a pillanat,

nem hívtál, és én se hívtalak.

Épp csak összefutottunk.

 

Kérlek, ne érts meg engem,

ha értenél, ereje veszne minden

rád gondolásnak,

úgy ellényegtelenülne

a vágyak selyemútja,

min képzetem csúszva-mászva araszol veled a csúcs felé,

s átbukva létezésünk ormán,

mint odébb rúgott kerek kő,

lezuhanna a túloldalon minden álmom, 

végleg betelne az összes veledhiány,

melyek nyomán – hogy nem érthetsz –  

mélységeimből felnézve,

akaratlan még ott leszel,

úgy látnád, odabenn konklúzióval vajúdik

az újabb találkozás,  

te nem értettél engem,

ma mást gondolok:

a sarkon túl már szétesel.

 

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 303 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.