Kapocsi Annamária Szerző
Vezetéknév
Kapocsi
Keresztnév
Annamária
2 év 1 Komment

Minden lelassult és közben rohan,
ott ragadhattam a pillanatban,
miként egy pont egy mozdulatlan
viharközépben, mozdíthatatlan.
 
Minden felgyorsult, pörög, forog,
áthalad, lehagy, mégis marad,
egyszerre örök elmúlásban,
reám égetett haladásban.
 
Emléke vagyok valami egynek,
fejfája lettem a kikeletnek,
s halálom ragyog a kezdetekben
úgy vagyok ott, hogy nem létezem.

 

 

 

2018.04.17.

 

2 év Nincs Komment

Minden tinta mára másé,
felfoghatnám, nem tudom.
Megfogni már nem is vágyom,
elengedhet szabadon.

Kék a kékké úgy tud válni,
észre soha nem veszem.
Mikor lett a bája másé,
vállát mégsem, nem verem.
 
Tinta s pora száll – én nézem,
mennyi szépe eltűnik.
Helyet ad majd, ad majd másnak
béke jogát elnyeri.
 
Tőr a szó csak, szívem ágya,
úgy húz gúnyát varratlan.
Szétesik lám, mint a test ha
gondolata tépve van.

 

 

2018. Március

3 év 4 komment

Lépcsőn fekszem, vagy általlépek,
szemembe sütnek ijedt fények,
ott lapulok a hajlatokban
repedésekbe idomultan.
 
Mint a por. Nem! Annak árnya,
a lélegzések vitorlája,
beszűrődő alig napok
összezúznak, halott vagyok.
 
Nem is, annak miazmája,
gyűrű, a Hold karimája,
olykor látszom – viharidő,
süssön át egy május-eső.
 

4 év 3 komment

 

Látlak temetőkertek májusában
lusta fák között,
kertek ritmusába ha
beköltözött a köd.
Lomha fényed nem kísérti
már a hosszú nyár,
elmosódsz mint lepkeszárnyon
kézlenyomatár.
Persze látlak, köd mögötted
talpad hófehér,
elkoptattad míg csak mentél,
feketéllt a tél.
Elfogyott a hó, a bája,
nem hull könnyű,
vállad várja
mind hiába óvja, vágya
Elfutott…
körötted köd zokog.
 
Pókhálóra ültek gyöngysorok.

4 év 4 komment

Válassz! Anya, és Apa közt.
Testvéreid közül kit menekítsz?
Ki maradjon meg? Melyiket
választod vajon, vagy eltemet?
 
A kérdés sértése felszakít,
teremtve benned egeket,
mik földre hullajtanak áldást.
Válassz! Mondja a várás.

Válassz ember és Ember, vagy
válassz Anya és Apa közt.

Ezt azért mert jobban ismered,
azt azért, mert fiatal – szereted.
 
Válassz, hogy megfelelj,
Válassz! Te mamlasz.
E korban a nyomdok
nem hisz barátot.
 
Válassz. Mondd mire vársz?
Könnybe forrasszon a szád.
lebeg a tenger is…
súlyos a szél – segíts
 
Válassz… tudom, én nem fogok,
ember és ember – ok
fokok.
Válaszom: Nem lehet!
döntésem eltemet?

2016.08.14.

4 év Nincs Komment

Voltam – maradok
könnyű kalapok
alatt a verem
repült – Idegen.
 
100 év feneke
vessző szerepe
kendőkemence
voltam Temetve.
 
Voltam maradók
képzelt szavazók
döntők – harapok
lelket ragadok.
 
Mosdik a szívem
Igaz – Szeretem
sima ha vagyok
nehéz – szabad ok:
 
Vagyok maradó
földet kaparó
csendes – de ha nem,
hangom emelem.
 
Fel-fel egyebem,
lent-re szerepem
könnyű nehezen
kegyes kegyetlen.
 
Játszom – tagadom
élem kaparom,
széjjel középre
egybe örökbe.

4 év 7 komment

osztozom
 
Osztozom Veled az időn…
mit most egyedülinek tán hiszel…
Osztozom, s hozzád csavarom citrommagányom
Majd jó leszek a limonádéba egy nyári délután,
mikor langymeleg levegő kísért délibábként,
és az utcák zajában elhalnak majd a porszemek csiszolásai.
Észrevétlen szálló zajuk, csak köröttünk nevet.
Ahogy ott ülsz, kezedben a pohárral, melynek szélére ráhasadoztam,
fölém – mellém, napernyőt illesztesz – szép legyek,
mint egy divatos korty, így a hőségben. (Elveszek.)
Mikor lassan az asztalra teszed a poharat, koppanása oly halk, oly finom, 
mint apró lépés az utcakövön,
egy kopp, és kész, egy dobbantás, hogy észrevegyelek.
Elképzelem, hogy nő vagyok:
A melletted lévő széken, lábaim keresztbe téve, lábfej-billegtetve nyári cipellőben, fejemen vidám színkalap, mi megvéd a naptól… 
gyönge kacajok bizsergése ez.
Te közben fanyar, ízes humorral fűszerezed ezt az alig-alig túlélhető időt.
– Majd megszólalsz – Kér egy bodzaszörpöt?
– Ó több vagyok, mint egy útszéli limonádé… virágillat karol belém,
és tavasszá fűszerezi, minden hangulatom… Amott a túloldalon, Látod?
Eső szitál bele a fénybe.
Lehetnél szivárványkereső, ha észrevennéd.
Félmosolyok keretezik szemed, duruzsoló beszédek, ó bárcsak érteném…
s mint emberek a humort magamba fejteném,
minden vidámságát ennek az édes délutánnak… de,
De látom szomjad, s illatom lassan hozzád hajol…
Ó már látom is mint csordul össze a nyál a szádban,
citromos ízelegy vágya oly erős.
S elképzelem, ha nő lennék most kezem csókolva,
fejed lehajtva néznél reám… Lentről felfelé, csak úgy kacéran.
Elkortyolt íz leszek.. itt a pillanat mi megáll. Oly nemes.
Jaj, látom, érzem, most cseppen ajkadra életem…
citromkarika-lelkem savanyú frissülésed,
összehúzva szádat, a szemed félrenéz…
Adhatnál hozzám még némi cukrot, a limonádé vagy bodzaszörp úgy finom…
de látom gyenge karéjom, már ott pihen egy kistányéron.
Mily jó is volt élni ennyiért…
Most keserű héjam, mégis napfény színű lehet, ha elhiszem
Itt e langymeleg nyár közeli esten, képzelem…

2016.05.04.

4 év Nincs Komment

 

 

Kimosott vágy paplanjára
ráhazudom most a fényt,
hogy majd minden rendeben zajlik,
elhiszem és csak azért,
 
hogy majd egyszer úgy is legyen,
“egyszer” mondom, mily rossz szó,
kitörölném a létemből
ezerszer is – haljon. Jó?
 
Lehetne, hogy nemlétébe,
belesodorjon az ár?
Ára volt, van lesz és Most? Van?
A Most tányérján ez a nyár:
 
Kinyújtózik, éled, virrad,
napot fon és szépül – bár…
Bárfoltos a pulton minden,
felborult a fénypohár.
 
Egy korty szóban, porban, jóban,
ünnepel ki élni kel.
Felkel, kell? És? Most, hogy jó így,
minden rendben. Majd egyszer…

6 év 10 komment

 

 

fényszövegek…
 
Vékony volt.
Ahogy ott állt a szakadó esőben.
Lábai szárán vízcseppek szaladtak, hogy sárrá érjenek be a földön.
Mezítlábas ujjain áthatott a hideg, s felkúszott rajta, egész a lelkéig.
A hidegrázás átadta helyét, a fájdalomból az életbe rántásnak.
Futni kellene – gondolta.
Átfutni az esőn.
Keresni egy padot, tetőt, bokrot, ágat…
Faleveleknek védő százait.
De ezredik percben sem mozdult. Nézte, figyelte a maga köré csordult eget.
Van, volt valami csoda abban, ahogy átmosni próbálta a létét.
Hagyni kellett, hagyni…Még!
Míg csontig nem hatol a fájdalom.
Míg ki nem pusztul az összes hatalom.
Hogy tudása se legyen, nemhogy ereje, nézni.
Valami kitépett illúziót fektettek eléje.
S miközben a hátán tél ébredt, úgy vacogott belé a fény.
Rátapadt szövetek sugallták: – Menj!
De csak állt tovább. Mozdulatlan, mereven.
Mintha jobb lenne e csapzott jégíz, bármi másnál.
Ütni üressé a csendet.
Verni hangossá a zajokat.
Dobot játszani a füllel, érzékekkel.
Míg fel nem tud szakadni a sóhaj.
Az első.
Az utolsó.
A feltöredezett való.
A mélynek felszínéig jusson.
Koptassa, szívig, lélekig.
Ne maradjon semmi ami emlékezik.
Majd akkor, majd akkor.
Majd akkor elindul.
És virágok nyílnak majd léptei nyomán.
Esőfodrok hajolnak széjjel előtte.
Mikor csak köré tud zuhogni már a végtelen ereje.
Mert fény lesz, esőcseppek szivárványszíve.

http://www.youtube.com/watch?v=tenv8n0Bc6I

6 év 9 komment

Mint csintalan csend, ki hallgatni képtelen,
csorba csésze kacagás,
romlatlan remeteszokás,
hogy fel nem csillan az út – hibás.

Csöpög a hó, még fagyatlan csillagok,
esőként vállamon, pihenni jártatok,
s hogy átázott lelkemen fénytelen románc,
ez az: Kristálytalan megalkuvás.

Elfogadni, hogy most még ősz eseng,
javulok majd, csak várd, még! – Mereng,
kabátomon a köd, dermedni készülő:
Esőcsepp? Felhő? Vagy épp csak Ő?

Ez csintalan csendnyi indulat,
hol néhol a hang már felszakad.
Dalolni készül: Hol hirtelen,
élni akar, mi élettelen.

http://www.youtube.com/watch?v=MI_-GnV65Sg

Kapocsi Annamária Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.