Vandra Attila : Őseinkről mesél(ne) a farkas

A másik világhírű legenda a nőstényfarkas által felnevelt Róma-alapítóké, Romulusé és Remusé, amely mellékesen eléggé nehezen fér össze a vérfarkassal, másrészt a két (nemzet)alapító testvér –, mint ahogy a csodaszarvasnál láttuk – inkább a sztyeppe kultúráját idézi, habár Castor és Pollux (igaz, nem nemzetalapítók) története is az indoeurópai kultúra része…

A farkas

 

A másik világhírű legenda a nőstényfarkas által felnevelt Róma-alapítóké, Romulusé és Remusé, amely mellékesen eléggé nehezen fér össze a vérfarkassal, másrészt a két (nemzet)alapító testvér –, mint ahogy a csodaszarvasnál láttuk – inkább a sztyeppe kultúráját idézi, habár Castor és Pollux (igaz, nem nemzetalapítók) története is az indoeurópai kultúra része… Az állatok által felnevelt gyermekekről Maugli jut eszünkbe, bár az a történet nem legenda, hanem regény. De hát Kipling történeteit a(z indiai) legendák ihlették.

          Az állatok által felnevelt „vad” gyermekek (feral kids) történetei nagyon régiek. Már a sumér Gilgames-eposzban Enkidu[1] „a vadonban nő fel”, állatok közt. Atalantát a görög mitológiában egy anyamedve szoptatta és nevelte fel. Zaalt, a perzsák mitológiai hősét egy szimurg, az arab Hayy ibn Yaqdhant egy gazella, az indián Pecos Billt pedig prérifarkasok (coyoteok). A magyar folklórban – például egy klézsei csángó népballadában, „A szegény árva asszony”-ban a szívtelen asszony elhagyja kislányát, akit farkasok nevelnek fel „gyenge malachússal, gyenge bárányhússal.”[2]

          Számos mítosz létezik szerte a világon, amely állatok által felnevelt „nemzetalapító ősökről” szól. Felmerül a kérdés, lehet-e valós alapja ezen történeteknek? A XIV századtól kezdve van írásbeli bizonyíték is ilyenekről.[3] Sokról utólag bebizonyították, nincs valós alapjuk, másokról valószínűsíthető ugyanez, de nem mindről. A hamisnak bizonyult esetekért nem is kell messze mennem: szülővárosomban, Brassóban is nyilvánítottak vadállatok által neveltnek egy súlyos golyvával szenvedő fiút, akit pénzért mutogattak. Akad viszont több egybehangzó forrással bizonyítható eset is, az egyik a magyar Hany Istóké, akit 1749-ben egy Kapuvár melletti mocsárban találtak, innen kapta a nevét.[4] Érdekesen alkalmazkodott a mocsári élethez: erős szőrzete lett, és hártya nőtt az ujjai közt. Az ukrán Okszana Malaja[5] esetét én is láttam a Discoveryn. Alkoholista szülei elhanyagolták, és kutyák közt nőtt fel. Négykézláb járt és ugatott, ha valaki közeledett. Ami közös e gyermekekben, hogy minél zsengébb korban kerültek a vadonba, és minél többet töltöttek ott, annál képtelenebb feladat volt (újra) megtanítani őket beszélni, és egyáltalán integrálni a társadalomba, amiképp Hany Istókot sem sikerült. (Okszanát némileg igen).

          Felmerül a kérdés, ki választana magának ilyen őst? A magyarázatot a totemisztikus hitű társadalmak gondolkodásában kell keresni. A szent állatok által szült, vagy minimum tejükkel táplált ősöket isteni, természetfeletti képességekkel ruházta fel a képzelet, de még fontosabb, a tőlük származtatott „isteni” ősök „szakrális” leszármazottait istenként lehetett tisztelni a politeista társadalmakban, döntéseiket pedig nem lehetett megkérdőjelezni. Ezért viselték az uralkodók a szarvasagancs alteregóját, a koronát is. Csak akkor lett baj, ha többen is rendelkeztek szakralitással, vagy kihalt az uralkodóház. Ez utóbbi esetben az új dinasztiának ki kellett találni egyet, elég hihetőt, az addigi legenda és hitvilágba megfelelően beágyazva, mint az Árpádház esetén Dul alán fejedelem és az Asina-dinasztiához tartozó bolgár „király” (kagán) lányaival kötött házasság és Attilával való rokonság révén.

          Lássunk néhány eredetlegendát. Először is az Európában legismertebbet, a Romulus és Remus történetét. Trója bukása után Eneas (Vénusz – Afrodité és Anchises fia) elmenekült a felgyújtott városból, és Itáliában telepedett le. Leszármazottja Numitor[6], kit testvére Amulius i. e. 784-ben megfosztott a jogos trónjától. Bátyja lányát Rhea Silviát pedig Vesta-szűzzé kényszerítette, hogy ne lehessen utóda. Ám Mars a háború istene ikerfiakat nemzett neki, Romulus és Remust. Amulius a Tiberis folyóba dobatta az újszülötteket, ám csodásan megmenekültek, és egy anyafarkas nevelte fel őket. Mikor felnőttek, megölték Amuliust, nagyapjukat visszahelyezték a trónra, majd saját várost akartak alapítani. Összevesztek, Romulus megölte Remust, majd ő lett Róma alapítója.

          Az legrégebbi lejegyzett ilyen történet a Gilgames-eposzban található. A főhős elutasítja Ishtar istennő szexuális közeledését, mert az istennő legutóbbi szeretőjét, egy juhászt, farkassá változtatatta, vagyis egy olyan állattá, aki ellen védeni kell a nyájat.

          A környéken hasonló nemzetalapító legendának nem akadtam a nyomára, bár farkas-kultuszra akad még példa. Az ókori görögök szerint Létó, Apolló és Artemis anyja, nőstényfarkas képében szállt a földre, és Tremilis tartományát, Lükeának (Lycea), a farkasok országának nevezte el.[7] Argos görög városállam agorájának védelmezőjeként Apollót Lukioszként tisztelték, kinek kutyákat áldoztak fel.[8] A köztudat nem húzott világos határt a farkas és a belőlük szelídített kutya között.[9] Az ókori Rómában is, a Lupercaliat[10] (Róma alapításának ünnepét), február 15-én tartották, és összefolyt a Lupercum farkasfejű démon-isten ünnepével)[11] melynek során kutyákat áldoztak fel farkasok helyett. A skandináv mitológiában Fenrir, a farkas Loki isten fia.

          Az indoeurópai népek (főleg germánok) farkas-kultuszára jó bizonyíték az a sok név, melyeknek jelentése farkas (miközben „kutya” jelentésű név tudtommal nincs): Ethelwulf, Ealdwulf, Cynewulf, Lowell, Lowett, Ælf, Elfric, Alfred, Rudolf, Vulfina, Volfram, Wolfgang, Adolf, Raul Lupino, Bherija, Vuk… A török népeknél is divatos a Kurt, Bozkurt. A magyar Farkas nem ősi nevünk, csak az utóbbi két században jött használatba. A baskírok, a kurdok és az ainuk egyenesen farkasoknak nevezik magukat, a grúzok külső megnevezése (Georgia) is erre vezethető vissza. Egyesek a dákok nevét is a fríg daos = farkasból származtatják, mert hadi jelvényük egy farkasfejű sárkányt ábrázol. Ám éppúgy jöhet a draco-ból is (sárkány), vagy a dahák (iráni nép) nevéből.

          Az ellentét is érdekes, ami az önmagukat előszeretettel farkasnak nevező indoeurópai gyökerű skandinávokat elválasztja az uráli népektől (finnek, számik), akik viszont a kutyát tartják szent állatuknak. A norvégokkal és svédekkel szomszédos finnek susi-nak (haszontalan) és hukka-nak (kártékony) nevezik. (Igazi neve tabu miatt körülírás.) Náluk se Susi, se Hukka személynév nincs.

          Ha Európában hiába keresünk Róma alapításához hasonló származáslegendát, több ilyent találunk az altáji népeknél. Az Erkenekon történetét egyszerre követelik magukénak a törökök és mongolok egymást vádolva a „lopásért.” A mongol változat szerint az Ergenekon-völgy a mongolok őseinek, Nekuz-nak és Qijan-nak a menedékhelye volt, akiket egy farkas nevelt fel. A török változat szerint egy csatavesztés után az Ergenekon völgyben kerestek menedéket, ahova be voltak zárva négy évszázadig. Egy kovács átjárót vájt a sziklába, amelyen át egy Asena nevű szürke farkas kivezette őket. Ez után alapították meg a Türk Kaganátust. „Megmentőjükről” kapta nevét gök-türkök uralkodóháza, az Ashina-klán is. (Ashina = nemes farkas). A legenda szerint egy fiú egyedül él túl egy vesztes csatát. A sérült fiút egy nőstényfarkas neveli fel, aki később a dinasztia megalapítója lesz, amely a Gök-türk birodalom felett uralkodott. A gök-türkökről a kínai krónikák lejegyezték, hogy egy arany farkas-szobrot használtak harci jelvényként, vezéreiket fullinak (kinaiul farkas) nevezték, ugyanis leszármazottainak tartották magukat.[12] A törökök minden újévkor megünneplik az Ergenekonból való szabadulást.

          Oghuz kagánt is egy szürke farkas vezette vándorlásai során. A kínai történetírók lejegyezték a wusunoknak is egy hasonló legendáját. Ergun Candan szerint a „szürke farkas” nem más, mint a kutya-csillagkép, a Sziriusz.

          Nem minden török nép tekintette e ragadozót ősének. A Gölčäčäk (Rózsa) című tatár mesében a boszorkány szürke farkassá változva üldözi a hőst (Rózsát). E mese nem illik össze a farkas őssel.

          Az Ashina-klán nyomait megtaláljuk nemcsak az egykori Gök-Türk birodalom területén, hanem Mongóliában, sőt Japánban is, a királyi családfákban és helységnevek is őrzik emlékét. Japánban a farkasnak szentélyeket emeltek. Yamatotakeru hercegnek egy farkas mutatta meg az utat, amikor egyik hadjáratában eltévedt. A történet az Ashina-legendának és Angenanfunak, az ujgur legendának az elemeit ötvözi, amelyben az ujgurokat Botanyouna a farkas-isten vezeti át a hegyeken.[13] Egy másik japán legenda szerint egy fehér honshu-farkastól származnak (lásd az előző fejezetet) az istenek hírnökeinek tartva őket[14] Etették, hogy megvédjék terményeiket a vaddisznóktól és a szarvasoktól.

          Az ojrátok mitológiájában Dzsangart egy tigris tanította meg üvölteni, egy sas vadászni, egy antilop szaladni, farkas szoptatta és szarvas etette gyümölcsökkel.

          Az alaszkai Dena’ina nép úgy hiszi, a farkasok egykor emberek voltak, s testvéreknek tekintik őket.[15]

          Dzsingisz kán származáslegendájában Batacsikan a mongolok ősapja egy szürke farkas és egy szarvasünő nászából született. E legenda már egyszerre két „szent állat erejével” ruházta fel a mongol-tatár vezetőket. Kétféleképpen is lehet magyarázni ezt az „egyesítést”. Egyrészt lehet a szarvasok és a farkasok népének szimbolikus egyesülése. Európát feldúló Dzsingisz kán fia, Batu khán „tatár” csapatainak zömét főleg kipcsák-törökök alkották. A tatárok egykor mongolok voltak. Ma a dobrudzsai tatárok, a krími tatárok és a volgai tatárok is török nyelvet beszélnek. Másrészt lehet Dzsingisz kán megalomániájában még több szakralitást kívánt magának, így „megrendelte” a legendát.

          Tibetben is léteznek hasonló származáslegendák, de azokat Mynak L. Tulku mongol eredetűnek tulajdonítja.[16] A történet szerint Dalai Subin Aru Shireghetu tibeti uralkodót minisztere, a trónbitorló Longnam, meggyilkolja. A meggyilkolt uralkodónak három fia van, a legkisebbet Sha-za-thinak, vagyis húsevőnek hívják. Amikor a mongolok e történetet átvették, Sha-za-thi nevét Bortechinuára (Batacsikán?) változtatták, ami szürke farkast jelent. A fiú a Bajkál-tó mellett telepedett le, és a Bede nép uralkodója lett. Feleségül vett egy Gongbo népből származó nőt, akit Goa-maralnak hívtak (boszorkány). Innen eredhet a legenda, miszerint a mongolok a farkastól származnak.[17]

          A másik vidék, ahol nagy kultuszuk volt, az a Kaukázus környéke. Turpalo-Noxchuot a csecsen nemzeti hőst egy szerető farkas-anya nevelte fel.

          Az alánok (oszétok) mítoszaiban Tutyr isten a farkasok ura. E pogány isten Tyre-i (Amaseai) Szent Theodore személyében élt tovább, aki mártírhalált halt, mert nem volt hajlandó pogány rítusokban részt venni. Később a keresztes lovagok védőszentje lett, valamint Velence első védőszentje.

          Amiranit, a grúz nemzeti hőst Farkas-térdűnek nevezték.

          Az ibériai[18] királyt, Vakh’tangot Gorgasali (farkasfejű) néven ismerték, mert egy farkas fejből készült sisakot viselt, de nem ő az egyetlen „Farkas” nevű uralkodójuk. Az országot a perzsa dokumentumok Gorgannak említik, ami a farkasok földjét jelenti.

          A migrélek[19] neve a mgeliből származik, ami örményül szintén farkast jelent.

          Bár nem a mai Grúzia területén született, hanem Cappadocchiában (Anatólia, a mai Törökország) Szent György Grúzia védőszentje. Grúziában a farkasokat Szent György kutyáinak tartják, amelyek közvetítenek az emberek és a szent között. [20] Szerintem az ő neve is „Szent Farkas”-t jelent, habár a György (Georg) nevet „Földműves”-ként vezetik le az etimológusok. Szent György egy katonacsaládból származott, ő is a bizánci hadseregben szolgált. Milyen katona nevezné fiát „Földműves”-nek? A Farkas annál találóbb, főleg egy olyan vidéken, ahol szent állatnak tartják. A sárkány legyőzését a keresztény irodalom a rossz, a gonosz, a sátán elleni harcnak tekinti, ahol a sárkány a sátánt szimbolizálja. Nekem inkább a bizánci-anatóliai „farkas” harcát a nem keresztény perzsa sárkány ellen sugallja. Capadocchia, ahol Szent György szülővárosa, 303-ban, az iszlám megjelenése előtt még keresztény vallású volt. A sárkány megölésének színhelye Bejrút, Libanon. Szent György a máltaiak védőszentje is, a legenda szerint megjelent egy csatában, amelyet a mórok ellen vívtak. A portugálok is hasonló legenda alapján választották védőszentjüknek. A közel-keleti muszlimok közt is nagy tiszteletnek örvend.

          Egy másik grúz legenda szerint Puldu Kaldana egymás után három nap kecskét adott az éhező farkasoknak. Egy idő után emberi alakban jelentek meg előtte, és köszöntképpen átadták neki az állatokkal való társalgás képességét.

          Egy harmadik legenda szerint a medve, a farkas és a róka egykor emberek voltak, de rossz viselkedésük miatt állattá váltak. A farkas, azelőtt, emberként még juhász volt.[21]

          Közvetlen szomszédjaink közül a szerbek és albánok farkas-tisztelete kissé különc a keresztény kultúrában. Az albánok egykor a Kaukázusban éltek, de lehet a török uralom hatása is. A szerb irodalomban ez az állat a bátorság jelképe, ha pedig egy nő több gyermeket elveszít, azt tanácsolják, hogy Vuk (Farkas) nevet adjon neki, mert elijeszti a „bébievő” boszorkányokat. Karkanxholl-t, az albán vérfarkasszerű lényt Shënëndre (Szent Endre) néven is említik. Neve török eredetű (fekete vérfarkast jelent). Fém öltözetben jár, és a láncingét karkanxholl-ingnek is nevezik. Kosovóban eltéríti az utazókat, akik eltévednek.[22]

          Ezzel szemben a Kaukázus szomszédságában, az egykori Perzsiában, a zoroaszteriánus vallás bölcsőjében, a farkas egy végletesen negatív mitológiai figura (miközben a perzsa népmesékben nem az!). Az Avesta, a zoroaszteriánusok szent könyve szerint Ahriman, a gonosz szellem teremtette őket, egy daevikus (kegyetlen, démoni) alak, amelyik tönkreteszi Ahura Mazda értékes teremtményeit, így a kegyetlen állatok közé sorolandó. Főleg a Pamír környékén találkozunk a farkasnak a finnugor népekéhez hasonló tabusításával, vagyis nevét tilos volt kiejteni, ezért körülíró neveket használtak rá, mint a tadzsik sabilik (átkozott), vagy a proto-indoeurópai dhau (megfojt). A pastuk lewә néven említik, amely gonosz szellemet jelent.[23]

          Feltehetően a farkas mai negatív jelképpé válása a zoroaszteriánus vallásban gyökerezik, amely nagy hatással volt a zsidó, keresztény és muszlim vallásra is (például a világ éles kettéválasztása jóra és rosszra is, onnan származik).

          Érdekes elemzésre ad lehetőséget a Romulus és Remus legendája. Miközben a Kaukázusban is, mind az altáji népeknél a farkas eredetlegenda nem egyedi, Róma alapítása a környéken az. Mintha a sztyeppei népektől vették volna át. Ezzel viszont van egy bökkenő: Róma alapítása több mint egy évezreddel megelőzi az Ashina-dinasztiát.

          Mai viszonyulásunk a farkashoz inkább a keresztény és a környező (szláv, germán, újlatin) népek hitvilágát tükrözi, mintsem az általuk felnevelt, netán egyenesen általuk nemzett ősökét. Valószerűtlen, hogy egy ilyen legendának minimum népmese alakban ne maradt volna a nemzettudatunkban valami nyoma. Ez kétségessé teszi, hogy olyan környezetből származzunk (vagy sok időt éltünk kapcsolatban ilyen kultúrákkal), ahol ősként tekintettek a farkasra (kaukázusi, altáji népek). Átvett neve arra utal, hogy tabu övezte. Inkább „kutya kultúrába”, mintsem „farkas kultúrába” tartoztunk.

 

 


[1] EN.KI.DU3 Enki isten által létrehozott.

[4] https://hu.wikipedia.org/wiki/Hany_Ist%C3%B3k Hany = mocsár. Régi, elfeledett finnugor szavunk. (Lásd: ti-hany és obi-ugor hantik önelnevezése (az osztjákok mocsaras vidéken élnek).

[6] Meglepő a névhasonlóság az obi-ugorok istene Numi-Torum és Numitor közt.

[9] Lásd a suméroknál is ugyanaz ÚR a nevük, a magyar fene inkább farkasra utal, amely a finnugor peni-ből származik, de ott kutyát jelent.

[11] Melynek meglepő kapcsolata van a Valentines day-el (Bálint-nap, a szerelmesek ünnepe). http://www.npr.org/2011/02/14/133693152/the-dark-origins-of-valentines-day

[18] Az ókori Ibéria a mai Grúzia területének egy része.

[19] A grúzok egy szubetnikus csoportja (mint a székelyek a magyarok közt), akik Örményországgal határos területeken élnek

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 699 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.