Horváth Dániel Szerző
Vezetéknév
Horváth
Keresztnév
Dániel
5 év 2 komment

Betonszín napra ébredt a buszpályaudvar, hűvös eső marta a kopott falakat. A galambok, azok a városi patkányok menedékre leltek a fedett padok szárazságában.

Az egyik galamb egyszerre követni kezdett egy kisfiút, meglátta kezében a kis bódéból vásárolt szottyadt pogácsát. És hát amilyen ártatlan a kisfiúi természet, lecsípett egy darabot és a madár elé vetette azt, világnagy vigyorral az arcán. A tollas jószág azonnal fel is csípte, nehogy valamelyik társa lopja el előle. De hamar partnere akadt. Nem is egy. Ezek az állatok hamar odagyűlnek, ahol szert tehetnek egy kis betevőre.

A gyermek, látva, hogy még több galamb nézi ki a kezéből a pogácsát, örömében ugrott kettőt, és elkezdte dobálni az ételéből kiszakított galacsinokat. A galambok pedig kapkodták őket. Egyre hevesebben és agresszívabban. Szárnyukat nyitogatták, kekeckedtek, megverekedtek egy-egy falatért.

Mire a pogácsa elfogyott, a környék összes példánya ott toporzékolt. Vad, éhes tekintettel nézték a kisfiút. A gyerek anyja észbe kapott, elővette kis digitális fényképezőjét, és készített egy gyors fotót fiáról. Épp időben. A galambok körülvették a fiút, beborították őt, még gyermeki sikolya sem hallatszott a tollak tompításától.

Pár perc sem kellett, a madarak távoztak, csupán lecsipegetett csontokat hagytak maguk után. A buszpályaudvar meg csak nézte. Nem volt ez újdonság. Csak a városi patkányok egy újabb áldozata…

 

6 év 9 komment

 

Madár vagyok, egy büszke sas, aki hatalmas szárnycsapásokkal repül a világmindenség felett. Mindent látok, és azt csinálok, amit akarok. Most épp meg kell küzdenem a barátommal, hogy kié legyen az óvoda udvara. Csőrcsikorgatva körözünk egymás körül, kiabálunk, furábbnál furább hangokat adunk ki a szánkkal, hörgünk, mint a bácsi a zenében, amit a fekete ruhás nagyfiúk hallgatnak a magnóból a kerítés mögött. Abbahagyjuk a körözést, és futni kezdünk. Nem repülhetünk, mert ez a harc egyik szabálya, ilyenkor csak a földön lehetünk. Futunk a homokozó körül, át a hinták között, el a kisház mögött, fel a fahajóra, majd a medencéhez, és vissza a kúthoz. Veszítek. Már nem az enyém a világmindenség. Már nem vagyok büszke sas. Csak egy törött szárnyú madár, akinek vállára hajtja fejét egy kislány. Legalább vele tudok még játszani.

Otthon hagytam a Pokémon tazóimat, így nem tudok a többiekkel pokémonozni. Ezért voltam inkább sas. De már az sem lehetek, legyőztek. Bemegyek a terembe, hogy legózzak. De azt most nem szabad, mert mindjárt ebédelünk. A többiek is bejönnek. Ma én lettem a napos, így kimegyek a konyhába, hogy behozzam a poharakat és mindenkinek adjak. Sokféle üvegpohár van, már látom is a kedvencem. Azt nem akarom odaadni senkinek, mert én akarok inni belőle. Az óvónéni szól, hogy siessek, mert jön a leves. Amíg nem figyelek oda, valaki elveszi a poharamat, mert mire a saját helyemhez érek, már nincs a tálcán. Nekem csak egy csúnya pohár jutott. Kinevetnek, de Eriknek is olyan van, és őt nem merik kinevetni. Erik beteg, mindig egy vicces szemüveg van rajta és csak olyan fura rizses kenyeret ehet, nem ihat tejet és neki mindig más ebéd jut. De csak neki. Sajnálom őt, mert nem ihat tejet, pedig az nagyon finom. Hát még a kakaó. Erik nem nevet ki. Csak néz rám a nagy szemeivel. Nekem is csinálnom kell valamit Erik miatt. Fasírt a második, krumplifőzelékkel. Erik nem ehet fasírtot sem, ezért most én sem fogok. Megeszem a főzeléket, és a husit ott hagyom. A dajka néni megkérdezi, hogy miért nem ettem meg a húst. Azt mondom azért, mert vegetás vagyok. Anyu mondta, hogy az a vegetás, aki nem eszik husit. Dajka néni nevet, könnyezik a szeme, de továbbmegy. Nem tudom, miért nevet, nem mondtam semmi vicceset. Vissza kell vinnem a poharakat, utána meg jön az alvás. Nem akarok aludni. Túl jó volt a játék az udvaron. Mindenki mocorog, és azt az óvónénik nem szeretik. Egyikük kiabál, hogy aludjunk már. De én nem akarok. Egy, kettő, három, négy. Négy ággyal arrébb Bálint sem alszik. Rám vigyorog, ahogy a bátyám szokott, ha hazajön a katonáktól. Fura. Hiányzik a bátyám, és most rá gondolok. Egyszer csak fáj a hasam. Bálint hozzám vágott egy labdát. Azt suttogja, titokban vette el, és hogy játsszak vele. Halkan kuncogva gurítjuk egymásnak az ágyak alatt. A dajka néni meglátja, de csak mosolyog és elmegy. Nem aludtunk. Az uzsonna vajas-mézes kenyér. Nem szeretem. Ragad, és fura a méz íze. Otthon finom, de itt nem. Itt olyan, mintha homok lenne benne. Biztos, hogy a homokozóból bányásszák ki, azért sárga az alja, amikor leásunk. Anya jön értem. Látom Domonkos anyukáját, éppen felhúzza a cipőt Domonkosra. Jó lenne holnap játszani vele a játszótéren. Köszönjek neki? De mit mondjak? Csókolom, Domonkos anyukája! Ez így butaság, így nem fogja elhozni. Akkor majd hintázok egyedül, ahogy szoktam. A kardom még ott van a bokorban, tegnap megnéztem. Anyu azt mondja, kapok egy meglepetést, ha hazaértünk. Már nagyon kíváncsi vagyok. Mindig jó meglepetéseket kapok. Olyan okos anyukám van, mindig tudja, mit akarok.

Leveszem a cipőmet, és boldogan szaladok be a szobába, ahol már vár az ajándék. A bátyám ül az ágyon. Hazajött. Itt van, és úgy vigyorog rám, mint Bálint alvásnál. De ez most a bátyám. Itthon van, és ő nevet rám. Megölel, és én is őt. Már nagyon hiányzott. Ő legalább hazajön néha, nem úgy, mint apa. Őt nagyon régen láttam utoljára. Veszekedtek anyuval egy éjszaka, apu a kis műanyag székkel kergette anyut, és akkor elment és nem jött haza azóta. Anya néha szomorú miatta. De nem hiányzik apa, itt van nekem anyu és a bátyám. Ők vigyáznak rám és szeretnek engem. Tudom, hogy mindig itt lesznek nekem. És ez így jó.

6 év 4 komment

 

Tikk…Takk…Tikk…Takk…. Itt ülök, csendben, félve minden mozdulattól, és várom, hogy soron következzek. Levegőt is alig veszek, mert ahogy kitágul a tüdőm és bordáim elmozdulnak, pokoli fájdalom kerít hatalmába. Ez a hely zsúfolásig tele van, minden szék foglalt, sokan állnak is. Csak ők nem tudják, hogy mennyire fáj nekem. Nekik is megvan a maguk baja. Milyen borzalmas így nézni őket. Hogy tudnak úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj? Vidáman tengődnek, néha megállnak fájni egy kicsit. Akkor meg figyeljen rájuk az egész világ? Én persze csendesen húzódom meg az egyik székben. Középen ülök, az első sorban, mégsem figyel senki. Senki. Hát igen, a magány már csak ilyen. Megszokhattam már. Engem senki sem akar. Mindig egyedül vagyok. Ha társaságot akarok, elkergetnek. Az óra meg itt kattog nekem. Még ekkora hangzavarban is csak a ketyegőre tudok figyelni? Pedig nem látom sehol. Telik az idő, egyre hangosabb ez az idegesítő zaj. Mégis mikor lesz már vége? Mikor nyílik az ajtó, szólít engem a HANG, és lehetek túl ezen az egészen? Már levegőt is alig kapok, mintha tüzet lélegeznék, perzsel minden lélegzet. Egyre többen jönnek és én egyre magányosabb vagyok. Elveszni látszok a végtelennek tűnő tömegben. Pedig én itt vagyok. Hahó, itt vagyok! Mindjárt én jövök, akkor majd megláttok engem! Akkor majd észre fogtok venni, és… és hol van az a vacak óra? Jézusom, csak lássam meg, és nem érdekel mennyire fáj, de odamegyek, és leállítom ezt a kattogást! De hol lehet? Bárhova nézek, ugyan úgy hallom. Na mindegy. Türelem. Hiszen a türelem rózsát terem, nemde? Csak az a baj, hogy rózsán kívül semmi mást. Hiába, levegő nélkül megfulladok, de most nincs levegő fájdalom nélkül. Bírjuk még egy kicsit! Biztos ezért hallom már csak az óra ketyegését. Látom, hogy valaki előttem ordibál, persze nem hozzám, de néma dübörgés csupán, mit felfogok belőle. Csak a mutatók tompa robbanását hallom minden elhomályosult másodpercben. Keserves szenvedés. Miért vagyok itt egyáltalán? Mit keresek ezekkel? Mit akarok a HANG-tól? Miért fáj egyáltalán? Tikk-takk-tikk-takk… Meggyorsultak az ütések. Mintha, kiestem volna az időből, hirtelen felgyorsul minden és kontúrtalanul tovaszáll, majd mintha megfagytak volna a másodpercek és dideregve rajzolódik ki minden élő és élettelen test vacogó körvonala. Csodálatos látvány, mégis elborzaszt. Mi történik velem? Bárcsak vége lenne már, el akarok innen tűnni. Nem akarom már sem az ajtót, sem azt, ami mögötte van. Csak egyedül akarok lenni. Vissza akarok zökkenni az időbe, megtalálni azt a rohadt órát és szétverni. De várjunk még egy kicsit. Hátha elmennek, hátha nem lesz itt senki rajtam kívül. De nem akarnak elfogyni. Hahó, mindenki! Most én jövök, tudom, hogy nekem kell soron következnem. Elvégre én voltam itt legelőször. Figyelem, hahó, én jövök! Na jó, nem mondom még egyszer! TŰNÉS! Na tessék, az ordibálástól mindjárt összeesek, úgy fáj. De mi ez? Hova lettek a többiek? Ennyi lett volna? Csak rájuk kell ordítani, és el is tűnnek? De nem, én tűntem el. Ez egy teljesen másik hely. Na ne, ilyen nincs. Hogy kerülhet ide egy hatalmas óra? Ne már, hogy itt lebeg előttem. Mint azon a festményen, amit annyi képen látni. Folyik. Olvad. Mert az idő már csak ilyen. De mi ez a hely? Á, felesleges ezen gondolkodnom, itt nyugodt lehetek. Egyedül vagyok. És itt legalább nem fáj. Csak egy bajom van, mégpedig ez a kattogás. Az eredetileg halkan puffanó óramutatók hangja már a hangrobbanás veszélyével fenyegetik dobhártyámat. Eszem megáll, mégis mi értelme van az egésznek? Futni akarok. Most nem fáj, akkor fussunk. Minden erőmmel rohanok, de sehogy sem tudok megszabadulni a ketyegéstől. Hiába minden. Talán, ha bemegyek azon az ajtón. Még ki sem kell nyitnom, magától kinyílik. De mi ez, nem látok semmit. Hogy tud valami ilyen fényes lenni? De nincs választásom, be kell rohannom a fénybe. Már csak egyetlen zajt hallok, mégpedig az ajtó csukódását. Itt már egyedül vagyok. Hangok nélkül. Fények nélkül. Sötét van. És nyugalom. Olyan kellemes itt, hogy legszívesebben letáboroznék, és ide hoznám… Na várjunk. Most már csak magányra vágytam, nem társaságra. Erre, mikor megkapom, őt akarom? Hirtelen megint a székben ülök. Már csak kevesen vannak velem, de ők mind engem figyelnek. Az a kevés szempár olyan soknak tűnik. Nem hallom az óra ketyegését, azokat a szelíd robbanásokat, de már nem is érzem magányosnak magam. És már nem is fáj. Lélegzem.

6 év 3 komment

 

 

Álmai egész éjjel izzadságban fürdették. Hirtelen felriad, ziláltan körbenéz. Idegen szoba, idegen ágy, szekrény, szőnyeg, könyvek a polcon, rajta a szürke árnyalataival játszadozó, bolyhosra kopott pizsamafelső, kockás hálónadrág. Megtapintja karját, mellkasát. Szíve hevesen ver, érzi, hogy lelke romokban hever. Váratlanul beront a szobába egy nő. Sötét, fürtös haj, szemüveg, kissé ideges mosoly. Ránéz az ágy sarkában kuporgó emberre.

— Ébren vagy? — kérdezi. Ő zavartan nézi, ötlete sincs, ki lehet ez a nő. De csak tovább faggatják. — Mi történt? Rosszat álmodtál? Szedd össze magad, nehogy elkéss! Rohannom kell munkába, kaja az asztalon, négy óra után jövök! — ezzel a hölgy kilépett a szobából, becsukva maga után az ajtót.

Hősünk fejében egyre több kérdés merül fel. Ki lehet ő? Miért nem emlékszik semmire? Hol van? Mi történt vele? Kikel az ágyból, az ajtó melletti tükörhöz lép. Arcszerkezete átlagos, teste kissé elhanyagolt, szeméből pedig ismeretlen fájdalom árad, mely elveszni látszik a tükör végtelen gyomrában. Dühösen tépi fel az ajtót, az előtte kitárulkozó, nagyobb szobával nem foglalkozik, kiront az előszobába. Egy kistermetű, fekete kutya kipattan mózeskosarából, pajkosan megugatja őt, játszani akar vele. Egyre kellemetlenebbé válik számára ez a helyzet. Gondolja, itt őt jól ismerik. Valószínűleg ez lehet az otthona. A konyhába siet, körbenéz, de semmi ismerőset nem talál.

Mikor visszatér szobájába, észrevesz egy fehér papírlapot az íróasztalon, valaki írt rá valamit.

Ez egy vers.

Kezébe veszi, hangosan felolvassa. Hihetetlen érzelmi ostrom tör rá. Tollat keres, a papírra vet néhány szót, összehasonlítja a vers kézírásával, és rádöbben, hogy ő maga írta. Nem, ez nem lehet, gondolja. Keserűségében galacsinná gyűri a lapot, és a szoba másik végébe hajítja. Halk, ámde fémes puffanást hallat. Könnyekkel küzd, de megkeresi az összegyűrt papírt. Meglát egy kisebb méretű fémdobozt. Tetején alkoholos filc elmosódott írása látszik, melyet minden bizonnyal ő firkantott rá. „Egy jövő emléke”, mondja a felirat. Rettegve bontja fel a dobozkát, tartalmát a parkettára önti. Talál egy karkötőt, néhány buszjegyet, miknek hátulját dátumok ékesítik, három levelet, az egyiket vörös betűkkel írták. Néhány borotvapengét, egy fiolát parfümmel, csokipapírokat, további verseket és egy novellát, szintén az ő kézírásával, továbbá egy cetlit, egy plüssfigura és egy bögre helyének leírásával, és egy összehajtogatott rajzot. Ő van rajta. A bal alsó sarokban pedig négy sor. „Szívem titkát írom, e kis versben Neked. S, hogy szívem mit kíván, soraim közt keresd!” Szívbemarkoló. Mire a végére ér, észreveszi, hogy arca könnyben ázik. Mélységes, ámde ismeretlen szeretet tölti el. De hamar fel kell eszmélnie.

Egy telefon csörgését hallja meg, az ágya mellől szól. A kijelzőt figyelembe sem veszi, viszonozza a hívást.

— Haló! — nyögi ki félve.

— Akkor jössz ma? — kérdi a vonal túlsó felén a hang.

— Nem, ma nem, nem érzem túl jól magam — válaszolja ő.

— Kár… akkor jobbulást, szívem! — ezzel a vonal megszakad.

Mi folyik itt? Ki volt ez? Párja lenne? De ki ő? Biztos nem az, akinek emlékét a dobozba zárta. Érezte, hogy kedveli a hangot a telefonból, sőt mi több, szereti is, de nem érti, mi lehet ez az egész. Szíve a dobozba zárt emlékekért áhítozik, tudja, hogy nagyon komoly volt az, aminek valamiért vége lett. Mintha a saját szívét is a dobozba rakta volna, és ami megmaradt belőle, azt a telefon túlsó felén lévő személynek adta volna. Ekkor eszmélt rá, mit kell tennie. Megkeresi a parfümös fiolát, letekeri a tetejét, néhány cseppet a bal csuklójára csepegtet, orrához emeli. Az illat nemcsak egész testét, de a lelkét is körbejárja. Erre emlékszik.

Képek ezrei kavarognak benne. Egy folyópart, homok, tábortűz, nevetés, egy ölelés, hosszú séták, egy pad egy téren, egy csók, beszélgetések hosszú órái, végtelen nyugalmat és boldogságot sugárzó éjszakák összebújva, küzdelmek, pengék, fájdalom… és a vége.

Már tudja. Tudja, ki az, akinek emlékét a fémdobozba zárta. A szerelme emlékei. A jövője emlékei. Elemeli csuklóját orrától. Habár karja remeg, észrevesz még valamit végtagján. Egy nagyon halovány nevet, amit anno még ő maga karcolt bele. Egy név, egy igen gyönyörű név, melyhez annyi emlék, szeretet és fájdalom is köti. De az ő neve. Azé, aki már nincs vele.

Egész teste remegni kezd, szívéhez kap. A szoba, melyhez már valamennyire hozzászokott, már csak foltokban látszódik. Megmaradt erejével magához öleli a róla készült rajzot a versikével. Ismét könnyezni kezd, teste szüntelenül zengi szenvedése szimfóniáját. Kiszabadult a fémdoboz minden emléke, érzelmeinek tüze összekovácsolja szilánkos lelkét. És ebben a keserves, mégis mennyei tűzben lábai elernyednek, lassan a földre érkezik. Szíve megáll, és többé már nem veri az élet ritmusát. De felkel, és új emberként lép egy új élet felé.

6 év 2 komment

 

Megsárgult, töredezett levelek zörögtek el mellettem a kopott betonon. Vitte őket a szél. Hangjuk, akár ezernyi üvegszilánk, hasogatta dobhártyámat. Milyen fájdalmas hang. Milyen idegesítő hang. Elmúlt a nyár.

Madártávlatból nézve, a város már csak sárgás-szürkés pacának tűnik. A levelek kiszáradtak, megunták régi lakhelyüket, költözni vágynak, mint a madarak. Leválnak a fákról, szép komótosan a talajra hullnak. A szerencsések nem érik meg a földre szállás pillanatát, mert már korábban elkapja őket a szellő, egy erősebb fuvallat, és napokig a levegőben kalandoznak.

Másoknak nem adatik meg a last minute utazás. Lekésik a friss szelet, tehetetlenül az avarba ágyazódnak vagy a kopár járdára csattannak. És vadul csörömpölnek, kifejezve nemtetszésüket. Kiszaggatva az ember dobhártyáját, jelezve, hogy valami csodálatos véget ért. Milyen idegesítő hang. Kellemetlen. Irritáló. Felfoghatatlan.

Ahogy a panel, úgy én is önkéntelenül bámultam a vaddisznóként csörtető szikár levelek vonulását. A szél vadul süvített, a zörgő csőcselék kétségbeesetten próbált belekapaszkodni, hogy megkezdjék új életüket, vagy befejezzék azt. Szerencsétlen társaság. Szinte már sajnálatra méltó. Ugyanakkor, roppant kitartóak és ragaszkodóak. Az emberek között is csak néhányan képesek megküzdeni egy-egy célért, amit még gyermeteg ésszel, álmodozva tűztek ki maguk elé. Én most csak annyit tehetek, hogy gondolatoktól gyűrt arccal bámulom őket, és igyekszem megfeledkezni az üveges zajról, arról a zörgésről. De fáj. Elmúlt a nyár. Nincs mit tenni. Hagyni kell, hogy elkapjon a szél…

6 év 3 komment

 

A ház előtt ült, a szálkásra aszott régi padon, a paneldzsungel közepén. A nap sugarai harminchat fokos tűzben tartották a várost, mindenki izzadt és kapkodta a levegőt. A fiú csak ült. Kívülről mindenki úgy látta, békésen szemléli a világot. Néhányan megirigyelték, mert már nem voltak képesek néhány jelentéktelen, rohanó percet kiszakítani sűrű napirendjükből, és nyugodt, békés idővé formálni őket. De a fiú a legkevésbé sem volt nyugodt, még ha úgy is tűnt. Belül forrt. Az elmúlt idők bestiája szanaszét szaggatta törékeny lelkét, kacarászva játszadozott annak apró darabjaival. Ő meg csak tűrte. Azt hitte, nincs mit tenni. Nem akármilyen padon ült, szándékosan ott tervezett lenni, mert neki nagyon fontos ez a pad.

A város és a hő fülledt lüktetése megállt egy pillanatra. Ekkor a bestia elhallgatott, kiejtette kezéből a továbbtörni kívánt darabkát, a fiú maga elé nézett, és…

Most biztosan várjátok a nagy fordulatot. Hiába. A fiú nem én vagyok. Nem tudom, kicsoda.

Éppen hazafelé tartottam, mikor megláttam a házunk előtt, a már említett padon. Nem tudom, ki lehet, de tudom, mit élhetett át. Láttam az arcán. Felismertem. Ránéztem, ő visszanézett és mosolygott. Tudjátok, nem is olyan régen, nekem is összetört az életem. Későn jöttem rá, hogy kártyavárat építettem futóhomokra. Majd elkapott a szélvihar, s minden értelmét vesztette. Nem éltem, csak úgy voltam. Sodródtam a rohanó világ hullámai között. Nem akartam, hogy bárki megszánjon, mert ahhoz túl büszke voltam, ezért valahogy be kellett olvadnom… Minden reggel tükörbe néztem, de nem bírtam a saját szemembe nézni, nem láttam embernek azt, aki visszanézett. Hát egyre többet néztem, hogy megszokjam azt a szempárt, ami a tükör másik oldalán várt rám.

Begyakoroltam egy mosolyt. Egy egész humánus, „köszönöm, tényleg jól vagyok” érzést keltő mosolyt. Sikerült. Idővel újra felépültem. Értelmet még mindig nem találtam, de kezdem érezni, hogy újra pislákol bennem az élet lángja.

Ekkor értem a ház elé, láttam meg a fiút és ismertem fel a mosolyát. Ugyanazt a mosolyt, amit begyakoroltam. Felértem a lakásba, de nem hagyott nyugodni, amit láttam. Mintha én lettem volna az a fiú. Kinyitottam az ablakot, és kinéztem a padra. Ő még ott volt, de már nem mosolygott, csak maga elé bámult.

 

Hosszú percek teltek el így. Én őt néztem, ő meg a betont, azt a kopott, poros utat, amit mindenki lenéz. Ami ezután történt, a mai napig elgondolkodtat. A fiú felállt, és most ő nézett rám. Elindult. Férfiként távozott, egy másik, erősebb mosollyal az arcán. 

7 év 2 komment

 

A semmi vesz körül. Előttem, mögöttem és mellettem az üres sötétség meredezik, de talpam alatt biztos a talaj.

Sétálni kezdek, szemem előtt egy kis ösvény rajzolódik ki. Azon lépkedek hát, saját, megszokott tempómban. Léptek zaját hallom, apró léptekét, de ez nem én vagyok… Egyre hangosabbak. Valaki felém közeledik.

Lassítok, hogy hátra tekintsek, de nem tudok. Nyakam megmerevedik, képtelen vagyok a hang irányába mozdulni. De akkor elhalad mellettem. Egy kislány az, ki a maga sejtelmes kilétével elfut mellettem. Valami vonzz, egy ideig csak nézem, ahogy szedi a lábait, majd nekiiramodok, utána vetem magam, futok, ahogy csak tudok, hogy utolérjem, hogy megtudjam, ki ő, pedig ez csak egy érthetetlen vágy. De futok, mert hajt a kíváncsiság.

Kinyújtom a jobb karom, ujjaim már majdnem elérik, mikor előtűnik egy épület. A kislány már bement. Utánamegyek, ő beront egy ajtón, dobókocka van rajta. Ledermedek. Ez… ez az én jelem. Ez az én óvodám, ide jártam régen. Sápadt arccal lépek be a jelemmel ellátott ajtó mögött rejtőző terembe. A lány már vár rám, felém fordult. Odalépek, hogy megnézzem az arcát, félrehúzom lelógó haját, de nem látom… előttem áll, de nem látom az arcát. A lány ismét futásnak ered, kitör az óvoda épületéből, ki egy útra. Természetes, hogy rohanok utána.

Egy családi ház kerül a látóterembe. A kislány bemegy. Egy pillanatra megállok a bejárat előtt. Kifújom magam. Egyáltalán nem ismerős ez a ház. Mi lehet odabent? Hirtelen enyhe lökést érzek. Valaki puhán, aggodalmat és szeretetet árasztó mozdulattal belök az ajtón. Megtorpanok. Mint egy idióta, úgy mosolygok. Egy könnycsepp hull a szememből, olyan gyönyörű, amit látok. Egy család áll a nappali közepén, a legszebb idillbe öltözve. Apuka, anyuka, fiú és lány. Eszembe jut a kislány, aki ide jött be, de őt nem látom. Körbenézek, hátha meglelem. Megvan! A sarokban fekszik mozdulatlanul, a család meg csak nevet. Nem tudom, mit érezzek… kimegyek a házból.

A távolban meglátok egy alakot, hasonlít rám. Ijesztően hasonlít. Megáll a vér az ereimben. De hisz az ott én vagyok. Kicsapódik a ház ajtaja, a rejtélyes kislány rohan ki a házból, a másik én felé. Elfut mellette, a másik én utána, ahogy nemrég velem is történt, majd eltűnnek az óvodában…

Csak pislogok, azt sem tudom, mi történik. Visszamegyek a házhoz, benézek az ablakon, és magamat ismerem fel az apukában. Elképesztő. Hangokat hallok, a kislány újra beviharzik a házba, mögötte a másik énem. Ott van. Látom, ott van, már tudom, ki lökött be a házba. A lány, akit mindennél jobban szeretek. Szelíden mosolyog, felemeli kezeit és belöki a másik énemet. Már mindent értek.

A tátongó sötétség múlni kezd, mardosó ereje kifakul. Virrad. Magamban mosolygok, míg mindent elborít a meleg, puha, fehér fény.

7 év 6 komment

 

Papírhajó, de mégsem az. Fájdalmaim hordozója. És végre elengedtem. Most nem az én vállamat nyomja. Tulajdonképpen, már csak a semmire nehezedik. A víz tükörsima bársonyhabjait is éppen csak érinti, lebeg rajtuk. Mint egy tündér. Gonosz tündér. Egy olyan meséből, mely csak itt, nálunk, az érző lények fájdalmas világából kerülhet napvilágra. Már, ha napvilágra kerül, s nem próbáljuk szilánkokra tört lelkünk darabjai alá söpörni, könnyeink tavába süllyeszteni.

Nagy dilemma. A fájdalom, az már csak ilyen. Mint, mikor nem tudja az ember, az önmagát intelligens lénynek tituláló jelenség, hogy azt a bizonyos, fülbe suttogott mocskos kis titkot tovább adja-e egy harmadik félnek, ezzel megbántva, fájdalmat okozva a titok feladójának, vagy megtartsa magának, mintha nem is létezne az információ.

Na, pont ilyen a fájdalom.

Ha megosztjuk mással, olyannal, aki közel áll hozzánk, úgy igazán közel, már ha van ilyen személy elhidegült atmoszféránkban, azzal neki is fájdalmat okozunk. Ha magunkban tartjuk, még több fájdalmat szül. Nem tudtam eldönteni. Nem voltam képes választani a lehetséges lehetőségek közül. Kreáltam egy harmadikat. Ott úszik. Megkapta egy apró áramlat. Fogtam egy üres, megsárgult papírdarabot, olyan üreset, amilyen üressé szerettem volna tenni lelkem konténerét. Kerestem egy tollat, olyat, amivel kilométereket lehet írni. Sokat írtam. Először csak egy-egy betűt. Meg kellett találnom magamban a gombot, amivel beindíthatom a szemét-zuhatag kiürítését. Hosszú órák alatt leltem rá. A betűk addigra eláztak. Könnyeim sodrában folytak szét a négy égtáj felé. Jöttek a szavak. Olyan mértékkel és intenzitással, mint amikor egy jól sikerült éjszaka után térdepelek, és visszafelé jön a mámor. Minden szó, minden frazéma egy-egy élettől kapott pofon, melyek a papírra vetés után újra csattantak hold-sápadt arcomon.

Megtelt a papír. Dühös vagyok. Nem fér rá több fájdalom.

Ha nem fér rá, majd belefér. Kettéhajtom, majd újra kettéhajtom. Jobb és bal felső csücskeit egymáshoz élezem, az alsó peremeket felhajtom a papír két oldalán, előre és hátra. Nekem nem csákó kell. Hajót akarok. Amit most dobálni kezdett a víz. Kinyitom, széthúzom, az alsó sarkokat felhajtom. Újra kinyitom és széthúzom, igazítok rajta. Egész takaros. A Noé bárkája is hasonló lehetett. De még korántsem vagyok kész. Cipőt veszek lábamra, fogom a papírhajót és útra kelek. Barangolok a paneldzsungelben. Utazok városról városra, országról országra. Hétmérföldes cipőm van. Mindenhova elmegyek. Mindenhova, ahol csak fájdalom ért. Minden helyszínen megeresztek egy könnycseppet, rá, a kis útitársamra, hogy megtöltsem fájó emlékeimmel. Ivódjon csak bele a rostokba. Nekem már nem kellenek. Neki adom mind. Ő nem érez semmit, csak én érzek iránta. Sajnálom. Ráruháztam minden fájdalmam. Végül, elértem ide. Itt vagyok. Állok a parton. Ott, ahol a legjobban fájt. A legrosszabb emlékem köt ide, ehhez a parthoz. Utolsó könnycseppen is ráejtem a hajóra. Az utolsót. Kiszáradt a könnyzacskóm. Letérdelek, tenyeremben tartott apró társam szemeimhez emelem. Köszönetet mondok az önfeláldozásért.

A víz sima, csendes, olyannyira, hogy az égbolt látszik rajta. Aki nem ismeri a víz szeszélyét, könnyen azt hiheti, hogy itt, eme helyen, két égbolt létezik. Én nem hiszem. Ismerem a vizet, tudom, milyen. Ráteszem a felszínére a papírhajómat, fújni kezdem, menjem csak el innen. El tőlem, minél messzebb. Elengedem. Minő megkönnyebbülés. Nem erre számítottam. Nem vagyok boldog. Csak megkönnyebbült.

A szél belekap a hajamba, a fülembe suttog, azt suttogja: SZABADSÁG. Egyre hevesebben fúj, már mást mond, hogy mit, azt nem értem. A nap eltűnik, a bárányfelhőket elüldözik a farkasok, szürke az ég. A partot mosni kezdi a szürke víz. Hevesen hullámzik.

A hajó már nem távolodik. Visszajön hozzám. Kimossa remegő térdeimhez a szeszély. Megtört arccal nézem minden reményem. Visszatért, nem tud elhagyni. Tenyerembe veszem ázott társamat, és újra megtölti bensőm tartalma. A kínzó, késnél is élesebb fájdalom.

7 év 1 Komment

 

 

 

Hazafelé tartottam a boltból, a liter tejet a kezemben szorítva elértem a közeli vendéglátó ipari egységet, az igencsak népszerűnek számító kocsmát. Egy férfi — nálam másfél fejjel alacsonyabb, negyvenes éveiben járó, alkoholszagban fürdő, felém közeledett. Integetett és ezt kántálta a maga rekedt, részeges, de mély és tiszteletre méltó hangján:

— Mit csináljak, ha már nem lehet mit csinálni?

Meglepődtem, nem tudtam, mit tegyek. Megálltam előtte. Ő még egyszer megkérdezte, egyenesen rám mutatva munkától gyűrött, görbe ujjával:

— Mit csináljak, ha már nem lehet mit csinálni?

Nem tudtam válaszolni, abszurd helyzet volt. Persze, nem először szólít le az utcán illuminált állapotú polgártársam, de ez most valahogy más volt. Azt gondoltam, akármi fog itt és most történni, abból nem származhat semmi jó. Rosszul gondoltam. Végül válaszra szántam magam:

— Mit csinált?

A férfi elmosolyodott.

— Na, ez az! Te, te mit csináltál volna? — szólalt meg ő. A leheletéből áramló alkohol jellegzetes szaga másodperc töredéke alatt érte el fintorra húzódó arcomat.

— Nem tudom. — El akartam menni, de valami azt súgta, hogy maradjak még. A test indulna, a lélek marad. Nem indultam el. Megérezhette, hogy mehetnékem van, talán ezért folytatta kapkodva mondandóját.

— Te, te, teeeee mit mondasz a nőnek? Mit mondasz neki?

Hallgattam. Képtelen voltam bármit is tenni, mondani, de azért jobban megszorítottam a kezemben tartott dobozos tejet.

— Mo… mondd meg neki, hogy milyen gyönyörű. Hogy milyen szép! Megmondod? Megmondod neki, hogy milyen gyönyörű? Meg kell neki mondanod. Mondd meg neki, hogy milyen szép arcú nő. És, tudod, mi lesz?

— Nem tudom. — Valamit mondani akar ezzel, gondoltam magamban. De vajon mit?

A férfi ismét elmosolyodott, majd felnevetett.

— Az lesz, amit akarsz! Tudod, mi lesz? Amit csak akarsz! Tudod, mi lesz?

— Amit akarok? — kérdéssel feleltem a kérdésre, hiszen épp az imént közölte velem a választ. Ő nevetett.

— Amit csak akarsz! Na, megmondod neki?

— Már tudja. — Azonnal Fannira gondoltam. Ahogy a szemembe néz, rám mosolyog és megcsillannak a bociszemei, maga a gyönyör.

A férfi arcáról eltűnt a mosoly, fejét lassan rázni kezdte, jobbra, majd balra.

— Dehogy tudja!

— De igen, már mondtam neki.

Ez igaz, tényleg mondtam már neki, nem is egyszer. Számomra Fanni a legszebb lány a világon. Mégis, a férfi szavai hallatán eszembe jutott, hogy ezt bizony a lány tényleg nem hiszi el. — Ki, hogy látja — szokta mondani.

— Nem, nem, nem. Ő nem tudja. Mondd meg neki. És akkor tudod, mi lesz?

— Amit akarok… — A válasz egyértelmű volt, tudtam, hogy ezt a feleletet várja tőlem.

— Na és azt, azt tudod-e, hogy meddig lesz az? Meddig lesz az, amit akarsz?

Kész, ennyi, le voltam sokkolva! Amit eddig mondott, már megmozgatott bennem valamit. Rájöttem, hogy segíteni akar. Szóval, mondta csak tovább a magáét. Azaz, most éppen kérdezett.

— Ameddig akarom?

Gondoltam, ez egy amolyan akaraterősítő gyorstalpaló tanfolyamszerűség lehet. Ő újra megrázta a fejét.

— Nem, nem, mmm-mmm, nem nem, nem, nem.

— Akkor?

— Amíg ő a legszebb. Addig lesz az, amit akarsz, amíg őt látod a világon a legszebbnek. El kell neki mondanod.

— Elmondom neki. Köszönöm!

Indulni akartam. Ez egy részeg. Nem normális, amit beszél. Talán még ő sem tudja, mit beszél. Haza akartam menni, most meg is tudtam volna indulni, de ő újra megszólalt.

— Nem biztos, hogy meg kell ám köszönni. Azt mondom, amit kell, nem kell megköszönni. Nem-nem!

Maradtam hát… maradásra bírt. Nem lehet őrült, aki tudja, hogy tanácsot ad, gondoltam. A férfi pedig folytatta:

— Szóval, ez a jó. Ez a helyes. Mert nem tudja. Én tudom, ki vagyok, tudom, mi vagyok. Ő nem tudja, hogy gyönyörű. De te tudod, mi vagy?

Az utolsó kérdése megfogott. Tudom, mi vagyok? Persze, hogy tudom, ki nem tudja? Micsoda kérdés ez?! Válaszolni azonban nem tudtam rá. Ez szíven szúrt. Látta a merevségem, tudta jól, hogy elkapott.

— Na, mi van? Gyerünk, mondjad, mi vagy?

Nagy levegőt vettem, felkészültem, hogy megadjam magam. Közbevágott.

— Ne, ne, ne vegyél levegőt. Én látlak téged. Látom, mi van benned. Látom, mi benned az érték. És megöllek.

Megöl? Úr Isten, mibe keveredtem! Karjára pillantottam, a háta mögött lapult. Arra gondoltam, bármelyik pillanatban előránthatja és megölhet. Nem tudtam levenni róla a szemem. Ő viszont meg sem mozdította, mereven a hátához szorította balját, míg jobbjával rám mutatott.

— Megöllek! Én más vagyok, más vagyok, nem olyan, mint a többiek. Én tudom, mi vagyok. Tudom, mi a jó nekem. Én elmegyek, elindulok a francba, elmegyek a picsába, nekem az a jó. De te tudod, mi vagy?

— Ember vagyok — önkéntelenül is ezt feleltem. Ő felnevetett.

— Nem vagy ember! Nem, nem-nem, de nem ám! Vicces vagy, az vagy, vicces, de nem ember! Nem ember.

Síri csend. Azaz csak bennem, mert ő rágyújtott egy régi nótára. A dal szövege azonban feloldódott a levegő alkohol tartalmában, a szavak már nem jutottak el a fülemig. Le voltam döbbenve. Nem vagyok ember. De, ha nem vagyok az, akkor mi? Semmi ötletem nem támadt.

— Tudnod kell, mi vagy — folytatta ő, félbehagyva a danolászást. — Tudnod kell, mi vagy, mi a jó neked. Tudnod kell, mit kell tenned. Most, most mit kell tenned?

— Haza kell vinnem a tejet — válaszoltam.

— Rendben, jól van, akkor menjünk.

Bizonytalanul, de előreléptem jobb lábammal, majd a ballal is. Elindultam, egyre gyorsabb léptekkel haladtam a betonon. A következő pillanatban arra eszméltem, hogy a panel ajtajában állok. A férfi pedig eltűnt. Hirtelen jött, úgy is távozott. Sokat köszönhetek neki, de már nem volt ott, hogy megtegyem. Belül éreztem, hogy más lettem, azaz csak most lettem valami. Valami, ami nem ember.

De ha az nem, akkor mi?

 

7 év 12 komment

 

 

Nyikorgó ágyam autópálya-mintás, izzadságfoltos matracán szuszogtam az alvás valamelyik szakaszában tartva. Felriadok. Fülledt, remegő levegő, az éjszaka forróságában táncot lejtenek a sötétségből kirajzolódó bútorok. Nem rosszullét, nem rémálom, hanem egy szag miatt kelek fel. Felriadok, mert büdös van. Próbálok rájönni, mi lehet ez, de már lélegezni sem vagyok képes. Nem járja át a légutaim az orrszőr-perzselő oxigén, csak a fekete köd.

Ülök az ágyban, látom, anyám is ül. Ő is látja, amit én, a fekete ködöt, ami betölti az egész lakást. Az ablakhoz rohan, kinyitja, ahogy az erkély üvegajtaját is, amin kilép. Megijed, visszalép, majd mindent becsuk. Nem értem. A köd rossz, ki kellene üldözni innen. De becsukja a nyílászárókat. Máshol nyit ablakot. Nem ott, ahol a feketeség gomolyog az éjszakában. Már nem látom a bútorok keringőjét. Eltakarja a büdös köd. Anyám egy lavórt hoz, kiront az erkélyre, majd kiönti a benne mit sem sejtő vizet. Nem tudja, hogy anyám egy hős, és hogy pillanatokon belül ő is azzá válik, csak őt mindenki el fogja felejteni. 

A víz zuhan. Hogy hova, mire és miért, csak reggel tudom meg. Lemegyek, hogy megsirassam a bokromat, miben oly sokat bujkáltam a süvítő golyók elől. Télen építettem mellé egy hóbunkert is, de az eltűnt. Elvitte a Napocska, kellett az ő fiának. És már a bokor sincs ott, a fügefa fele is elveszett, de most nem a Nap vitte el. Nem maradt ott más, csak a fél gyümölcsfa, mely csonkán és fájóan sírt, meg a fekete sár, a csupasz és kormos fallal. De valami van a falon, a korom alatt. Egy hatalmas kereszt. De nem a Jézus Krisztusé.

 

Hintázok. Egyedül vagyok az egész téren, csak a kardom fekszik valahol a térdig érő fűben. A játszótér az egész világ. A csúszda a börtön, a mászóka a hegy, a libikóka a folyó, a hinta meg az űrhajó. Egyedül vagyok az egész világon. Lendítem a lábam, előre, hátra, nézegetem a betonon koptatott piszkos, fűfoltos cipőmet. Valaki kiált. „Hé, kisfiú, vörös hajú kisfiú!” Ez én vagyok. Én vagyok itt, nekem vörös a hajam.

Hátranézek. Már nem vagyok egyedül. Van még valaki rajtam kívül a világban. A haja fekete, rövidre vágott, a szeme nagy és feketébb a hajánál, a bőre sötétbarna. Fekete rajzok nyüzsögnek a karján, olyan, mintha mozognának. De mind ugyan olyan. Csak a méretük más. Nem tudom, mik azok. Mellém sétál, beül mellém a hintába. Nem baj? — kérdezi. Nem, nem baj, játszol velem? — mondom én.

Játszottunk. Nem szabad idegennel játszani. Anyukám jön, leszid. Megnézi a fiú karját a rajzokkal. Megkér, hogy ne játsszak vele többet. Csúnya, nagyon csúnya jelek azok. Olyan bácsi jele, aki sok embert bántott. Sokáig nem látom a fiút, pedig mindig elmegyek űrhajózni, hátha megint eljön. A tűzzel játszok, pedig nem akarok. Fáj, ha megcsíp a tűz, sokáig piros utána az ujjam.

Megint eljött. Körbenéz, azt mondja, menjek vele. A bokorba megyünk. Láttál már puncit? — kérdezi.  Mi az a punci? — kérdem én. Lehúzza a pulóverét, elővesz egy újságot. Tele van szegény nénikkel, nincs ruhájuk, olyan szegények. Oda mutat, ahol nekünk kukink van. Ez a punci. Most már tudom. Ocsmány dolog ez az újság, a tartalma, ahogy a zsidók is, mondja. Elővesz egy szürke vasdobozkát. Felpattintja a tetejét, benzingőz áramlik belőle. Hüvelykujjával lenyom egy recés karikát, mire a doboz teteje szikrázni kezd. Másodjára már tüzet köp. Mint egy sárkány. Ez egy sárkány-doboz. Kihúz a bokorból, a betonon ülök, előttem az újság a szegény nénikkel, ami most füstöl. A fiú odatartja a sárkány-dobozt. Lángol a punci. Azt mondja, el kell égetni minden mocskos újságot, könyvet és zsidót, ahogy Hitler tette.

Hazamegyek. Anyu, puncit égettem. Leül a székre, a fejéhez nyúl. Elmondom neki, ő aggódik, majd mesét mond nekem egy gonosz bácsiról, úgy hívják, Hitler. Sok embert bántott, elégette vagy megfojtotta a zsidókat. Akkor a zsidók, azok emberek. Én is ember vagyok, de nem zsidó. Akkor engem nem bánt Hitler bácsi? A rajzok a fiú kezén, azok Hitler bácsi rajzai. Az ő keresztje. Mindenkinek megvan a maga keresztje, a fiúnak Hitler keresztje, nekem Jézus keresztje. A kettő nem barátkozhat. Anya megtiltja, hogy barátkozzak a Hitler keresztjét viselő fiúval. Náci, azért. A náci az Hitler barátja. Nem akarok Hitler barátja lenni.

Nem várom többé a fiút. Ő viszont keres engem. Látom, mert hívogat a jelekkel. Tele van vele a lépcsőház, a fal, az alagsor, a játszótér, a világ. Olyan lett a börtön, a folyó, az űrhajó, minden. Anya elmegy, beszél vele, azt mondja. Telnek a napok, még több kereszt születik a falakon. Már a fák is elkapták. Mint egy betegséget. Lehet, a fiú is betegségből kapta el, azért van annyi a kezein? Nyár van, ekkora melegben gyorsabban szaporodnak a bacilusok. Mindenki a Hitler-barátja fiúról beszél. A szomszéd nénik és bácsik, a takarító néni és a festő bácsi is, aki igazából orvos, mert eltünteti a falakról a kereszteket, de főleg az anyám. Szerinte veszélyes a fiú, veszélyben vagyunk, mi, gyerekek. Aludni megyünk, de nagyon meleg van.

 

Reggelre leégett a bokor, meg a fél fa. Anyám hős, ő oltotta el a tüzet. A vízről persze senki sem beszél. Csak én tudom, hogy ő is hős. Szembeszállt a tűzzel. Ahogy anyám is. A fiú még inkább a beszélgetések középpontjává vált. Sokat vitatkoztak róla. Ugyanis, a falon lévő hatalmas kereszt az ő keresztje volt. Tudtam, tudtuk, hogy ő tette. A horogkeresztes fiú.

Horváth Dániel Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.