Horváth Dániel : Időn kívül

 

Tikk…Takk…Tikk…Takk…. Itt ülök, csendben, félve minden mozdulattól, és várom, hogy soron következzek. Levegőt is alig veszek, mert ahogy kitágul a tüdőm és bordáim elmozdulnak, pokoli fájdalom kerít hatalmába. Ez a hely zsúfolásig tele van, minden szék foglalt, sokan állnak is. Csak ők nem tudják, hogy mennyire fáj nekem. Nekik is megvan a maguk baja. Milyen borzalmas így nézni őket. Hogy tudnak úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj? Vidáman tengődnek, néha megállnak fájni egy kicsit. Akkor meg figyeljen rájuk az egész világ? Én persze csendesen húzódom meg az egyik székben. Középen ülök, az első sorban, mégsem figyel senki. Senki. Hát igen, a magány már csak ilyen. Megszokhattam már. Engem senki sem akar. Mindig egyedül vagyok. Ha társaságot akarok, elkergetnek. Az óra meg itt kattog nekem. Még ekkora hangzavarban is csak a ketyegőre tudok figyelni? Pedig nem látom sehol. Telik az idő, egyre hangosabb ez az idegesítő zaj. Mégis mikor lesz már vége? Mikor nyílik az ajtó, szólít engem a HANG, és lehetek túl ezen az egészen? Már levegőt is alig kapok, mintha tüzet lélegeznék, perzsel minden lélegzet. Egyre többen jönnek és én egyre magányosabb vagyok. Elveszni látszok a végtelennek tűnő tömegben. Pedig én itt vagyok. Hahó, itt vagyok! Mindjárt én jövök, akkor majd megláttok engem! Akkor majd észre fogtok venni, és… és hol van az a vacak óra? Jézusom, csak lássam meg, és nem érdekel mennyire fáj, de odamegyek, és leállítom ezt a kattogást! De hol lehet? Bárhova nézek, ugyan úgy hallom. Na mindegy. Türelem. Hiszen a türelem rózsát terem, nemde? Csak az a baj, hogy rózsán kívül semmi mást. Hiába, levegő nélkül megfulladok, de most nincs levegő fájdalom nélkül. Bírjuk még egy kicsit! Biztos ezért hallom már csak az óra ketyegését. Látom, hogy valaki előttem ordibál, persze nem hozzám, de néma dübörgés csupán, mit felfogok belőle. Csak a mutatók tompa robbanását hallom minden elhomályosult másodpercben. Keserves szenvedés. Miért vagyok itt egyáltalán? Mit keresek ezekkel? Mit akarok a HANG-tól? Miért fáj egyáltalán? Tikk-takk-tikk-takk… Meggyorsultak az ütések. Mintha, kiestem volna az időből, hirtelen felgyorsul minden és kontúrtalanul tovaszáll, majd mintha megfagytak volna a másodpercek és dideregve rajzolódik ki minden élő és élettelen test vacogó körvonala. Csodálatos látvány, mégis elborzaszt. Mi történik velem? Bárcsak vége lenne már, el akarok innen tűnni. Nem akarom már sem az ajtót, sem azt, ami mögötte van. Csak egyedül akarok lenni. Vissza akarok zökkenni az időbe, megtalálni azt a rohadt órát és szétverni. De várjunk még egy kicsit. Hátha elmennek, hátha nem lesz itt senki rajtam kívül. De nem akarnak elfogyni. Hahó, mindenki! Most én jövök, tudom, hogy nekem kell soron következnem. Elvégre én voltam itt legelőször. Figyelem, hahó, én jövök! Na jó, nem mondom még egyszer! TŰNÉS! Na tessék, az ordibálástól mindjárt összeesek, úgy fáj. De mi ez? Hova lettek a többiek? Ennyi lett volna? Csak rájuk kell ordítani, és el is tűnnek? De nem, én tűntem el. Ez egy teljesen másik hely. Na ne, ilyen nincs. Hogy kerülhet ide egy hatalmas óra? Ne már, hogy itt lebeg előttem. Mint azon a festményen, amit annyi képen látni. Folyik. Olvad. Mert az idő már csak ilyen. De mi ez a hely? Á, felesleges ezen gondolkodnom, itt nyugodt lehetek. Egyedül vagyok. És itt legalább nem fáj. Csak egy bajom van, mégpedig ez a kattogás. Az eredetileg halkan puffanó óramutatók hangja már a hangrobbanás veszélyével fenyegetik dobhártyámat. Eszem megáll, mégis mi értelme van az egésznek? Futni akarok. Most nem fáj, akkor fussunk. Minden erőmmel rohanok, de sehogy sem tudok megszabadulni a ketyegéstől. Hiába minden. Talán, ha bemegyek azon az ajtón. Még ki sem kell nyitnom, magától kinyílik. De mi ez, nem látok semmit. Hogy tud valami ilyen fényes lenni? De nincs választásom, be kell rohannom a fénybe. Már csak egyetlen zajt hallok, mégpedig az ajtó csukódását. Itt már egyedül vagyok. Hangok nélkül. Fények nélkül. Sötét van. És nyugalom. Olyan kellemes itt, hogy legszívesebben letáboroznék, és ide hoznám… Na várjunk. Most már csak magányra vágytam, nem társaságra. Erre, mikor megkapom, őt akarom? Hirtelen megint a székben ülök. Már csak kevesen vannak velem, de ők mind engem figyelnek. Az a kevés szempár olyan soknak tűnik. Nem hallom az óra ketyegését, azokat a szelíd robbanásokat, de már nem is érzem magányosnak magam. És már nem is fáj. Lélegzem.

Legutóbb szerkesztette - Horváth Dániel
Szerző Horváth Dániel 0 Írás
Szeretettel üdvözlök minden kedves, hozzám tévedő Héttorony olvasót és írót! :) Szegedi fiatal vagyok, a Deák Ferenc Gimnázium média fakultációs tanulója. Írói énem még gyerekcipőben jár, bár még magam sem vagyok felnőtt, bizonyos értelemben gyerek maradok örökké. :) Remélem, írásaim méltóak arra, hogy bármily érzelmet, tetszést vagy nem-tetszést hozzanak ki belőletek. Köszönöm, hogy itt lehetek!