Kovács István : Világítótorony

– No, megérkeztünk! Ez az épület a világítótorony.

 

 

Az épület a hegy oldalában kialakított, sík részen volt. Nyeregtetős, emeletes, semmi kirívó nem látszott rajta. Előtte egy tagbaszakadt ember állt, érdes, erős kezében egy hófehér, kicsi kéz veszett el, másik kezében táskát tartott. Kis ideig álltak, nézték az épületet, majd a férfi megszólalt:

— No, megérkeztünk! Ez az épület a világítótorony.

— De nagypapa, ennek nincs is tornya! Nem olyan, mint amiről meséltél, a tengerek óriási tornyairól, melyek messze látszó fényekkel világítanak a hajóknak.

— Ez nem olyan világítótorony. Ez, ha te is akarod, messzebbre és fényesebben világít, mint a tengeri tornyok. Ebben a toronyban sok olyan kicsi hajó fordul meg, mint te, mert fényre van szükségük, hogy ne tévedjenek el a betűk és számok óceánjában. Ott bent pedig nagyon sok lámpás van, akik világítanak nektek, hogy megtaláljátok a helyes utat az élet tengerén.

— És milyenek azok a lámpások?

— Úgy hívják őket, hogy tanító néni. Egyelőre kettő lesz, akik a számokat és betűket megtanítják nektek. Megkínálnak benneteket a tudás gyümölcsének kosarából, de az, hogy mennyit vesztek belőle, az rajtatok múlik. Nem kell ám szégyenlősnek lenni, nagyot kell markolni abból a kosárból!

— De nekem már megtanítottad a betűket.

— Nem, az nem tanítás volt, csak ismerkedtél velük, megtanulni itt fogod. No, de most menned kell, majd este találkozunk. Mielőtt belépsz az ajtón, kopogj, aztán hangosan köszönj, hogy mindenki jól hallja! Az órákon figyelj minden szóra, majd mielőtt indulnál haza, mondd, hogy viszontlátásra! — fejezte be a férfi, aztán megsimogatta a kisfiú arcát, adott fejére egy puszit, a kezébe nyomta a táskát, és útnak indította a terem felé. Még hallotta, ahogy köszön és hallotta a nevetést, ahogy a többiek kikacagták. Fájdalom mart a szívébe, de sarkon fordult és határozott léptekkel indult haza.

Korábban már megkapták a szülők az órarendet a tanító nénitől, így tudta, hogy mikor végeznek a gyerekek. Időben meg is érkezett az iskola elé. Átvette a gyermek táskáját, megfogta a kezét, és szépen komótosan ballagtak hazafelé!

— Hogy telt az első nap, kisfiam?

— Reggel kinevettek a gyerekek… A tanító néni örült, és csendre intett mindenkit. Először beszélgettünk. Bemutatkoztunk egymásnak és a tanító néniknek. Mindenki mesélt magáról egy keveset. Azután ismerkedtünk a betűkkel. Én már tudtam kettőt, de csak a nagyot, amit mutattál nagypapa, a kicsit most tanultam meg leírni. És a számokat is úgy tanultuk, hogy írtunk kampókat és görbebotokat.

Abban az évben nagyon sok mindent megtanultak a diákok, és tanév végére mindegyikük írt, olvasott és számolt. Így telt el ez az iskolaév, a nagypapa naponta elment az unokájáért, de a második osztálytól már egyedül járt. A nagypapa számon kérte az iskolai feladatot. Segített a tanulásban, ellenőrizte a leckét és megbeszélték a napi történéseket.

Egy tragédia miatt, feleségével — nagyszülőkként — nevelték a kisfiút.

Nagyon ügyelt rá, óvta, féltette, de tanította is mindenre, amire a kora engedte. A fiúcska is szerette az „öreget”(a felesége hívta így), mindig a nyomában járt, figyelte, mit és hogyan csinál. Amit nem tudott azt megkérdezte. Választ is kapott, soha nem volt vele ingerült vagy türelmetlen. Esténként olvasott neki meséket, néha a bibliából valamit, vagy régi eseményeket mesélt a saját gyerekkorából. A gyermek meg csak hallgatta, tágra nyílt szemekkel a nagyapja szép történeteit. A műhelyébe is beengedte, elmagyarázta mi, mire való megtanította a szerszámok használatára, fúrni, faragni, gyalulni, hegeszteni is később.

Szépen cseperedett a legényke, egyre több lámpás világította meg elméjét, akiket tanárnő, vagy tanár úr névvel szoktunk illetni. Benne is egyre fényesebben világított a tudás, roppant büszke volt nagyapjára, aki soha nem engedte el a kezét, és nem volt semmiféle tabu kettejük között. Sokszor elmondta:

— Fiam, rossz a világ, meg akar majd változtatni, ne hagyd magad! Változtasd meg te a világot!

— De hogyan, nagypapa?

— Tiszteld az embert, mosolyogj, és köszönj, meglátod, visszamosolyognak, köszönnek és tisztelni fognak. Emlékszel az első napra az iskolában? Köszöntél, kinevettek, de nem keseredtél el, nem adtad föl… Két hét múlva mindenki köszönt. És fiam, ha eljön az idő, akkor, ha lehet, ne tégla legyél egy épületben, te legyél maga az épület!

 

Az első iskolai nap óta tizennyolc év telt el, s mikor a felnőtt fiatalember egyetemi búcsúbeszédét mondta, e gondolatokat fűzte csokorba:

  — Amikor a falusi iskola első osztályába elkísért a nagyapám, azt mondta, ez egy világítótorony, ahol az elmémet sok lámpás világítja meg — melyeket tanító néninek és tanár bácsinak fogunk hívni —, hogy a tudás és az élet óceánjában ne tévedjünk el. Megkínálnak bennünket a tudás gyümölcsével, és minél többet markolunk belőle, annál jobb lesz az életünk. Akkor nem értettem igazán a nagyapámat, de ma már értem, miért mondta ezt nekem. Én ezeknek a lámpásoknak hálás szívvel megköszönöm a munkájukat, a gyümölcsöt mellyel megkínáltak, hogy világítottak eddigi utamon. De van egy stabil pont, ahová bármerre is jártam, mindig visszataláltam. Van egy épület ahonnan a legmesszebbre és legfényesebben világítottak nekem… A nagyapám ez az épület, ez a világítótorony!

Köszönöm a tanítóknak, tanároknak, oktatóknak.

Köszönöm a nagyapámnak!

 

 

 

2014-09-03

Tiszakécske

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kovács István
Szerző Kovács István 11 Írás
Kovács István László a teljes nevem. Már gyerek koromban is nagyon szerettem a verseket. Néha írtam is de a családban nem vették jó néven. Több szavalóversenyen vettem részt iskolai tanulmányaim során. Szakmám lakatos- kovács. Ebben dolgoztam mind addig míg gerinctörés miatt 2011-ben lenem százalékoltak. Kisebb-nagyobb megszakításokkal foglalkoztam a versírással de nem publikáltam sehol. Rendszeresen két éve írok verseket és prózákat, melyeket különböző facebookos irodalmi oldalakon tettem eddig közzé. Köszönöm szépen a befogadást.