Kovács István Szerző
Vezetéknév
Kovács
Keresztnév
István
5 év 4 komment

– No, megérkeztünk! Ez az épület a világítótorony.

 

 

Az épület a hegy oldalában kialakított, sík részen volt. Nyeregtetős, emeletes, semmi kirívó nem látszott rajta. Előtte egy tagbaszakadt ember állt, érdes, erős kezében egy hófehér, kicsi kéz veszett el, másik kezében táskát tartott. Kis ideig álltak, nézték az épületet, majd a férfi megszólalt:

— No, megérkeztünk! Ez az épület a világítótorony.

— De nagypapa, ennek nincs is tornya! Nem olyan, mint amiről meséltél, a tengerek óriási tornyairól, melyek messze látszó fényekkel világítanak a hajóknak.

— Ez nem olyan világítótorony. Ez, ha te is akarod, messzebbre és fényesebben világít, mint a tengeri tornyok. Ebben a toronyban sok olyan kicsi hajó fordul meg, mint te, mert fényre van szükségük, hogy ne tévedjenek el a betűk és számok óceánjában. Ott bent pedig nagyon sok lámpás van, akik világítanak nektek, hogy megtaláljátok a helyes utat az élet tengerén.

— És milyenek azok a lámpások?

— Úgy hívják őket, hogy tanító néni. Egyelőre kettő lesz, akik a számokat és betűket megtanítják nektek. Megkínálnak benneteket a tudás gyümölcsének kosarából, de az, hogy mennyit vesztek belőle, az rajtatok múlik. Nem kell ám szégyenlősnek lenni, nagyot kell markolni abból a kosárból!

— De nekem már megtanítottad a betűket.

— Nem, az nem tanítás volt, csak ismerkedtél velük, megtanulni itt fogod. No, de most menned kell, majd este találkozunk. Mielőtt belépsz az ajtón, kopogj, aztán hangosan köszönj, hogy mindenki jól hallja! Az órákon figyelj minden szóra, majd mielőtt indulnál haza, mondd, hogy viszontlátásra! — fejezte be a férfi, aztán megsimogatta a kisfiú arcát, adott fejére egy puszit, a kezébe nyomta a táskát, és útnak indította a terem felé. Még hallotta, ahogy köszön és hallotta a nevetést, ahogy a többiek kikacagták. Fájdalom mart a szívébe, de sarkon fordult és határozott léptekkel indult haza.

Korábban már megkapták a szülők az órarendet a tanító nénitől, így tudta, hogy mikor végeznek a gyerekek. Időben meg is érkezett az iskola elé. Átvette a gyermek táskáját, megfogta a kezét, és szépen komótosan ballagtak hazafelé!

— Hogy telt az első nap, kisfiam?

— Reggel kinevettek a gyerekek… A tanító néni örült, és csendre intett mindenkit. Először beszélgettünk. Bemutatkoztunk egymásnak és a tanító néniknek. Mindenki mesélt magáról egy keveset. Azután ismerkedtünk a betűkkel. Én már tudtam kettőt, de csak a nagyot, amit mutattál nagypapa, a kicsit most tanultam meg leírni. És a számokat is úgy tanultuk, hogy írtunk kampókat és görbebotokat.

Abban az évben nagyon sok mindent megtanultak a diákok, és tanév végére mindegyikük írt, olvasott és számolt. Így telt el ez az iskolaév, a nagypapa naponta elment az unokájáért, de a második osztálytól már egyedül járt. A nagypapa számon kérte az iskolai feladatot. Segített a tanulásban, ellenőrizte a leckét és megbeszélték a napi történéseket.

Egy tragédia miatt, feleségével — nagyszülőkként — nevelték a kisfiút.

Nagyon ügyelt rá, óvta, féltette, de tanította is mindenre, amire a kora engedte. A fiúcska is szerette az „öreget”(a felesége hívta így), mindig a nyomában járt, figyelte, mit és hogyan csinál. Amit nem tudott azt megkérdezte. Választ is kapott, soha nem volt vele ingerült vagy türelmetlen. Esténként olvasott neki meséket, néha a bibliából valamit, vagy régi eseményeket mesélt a saját gyerekkorából. A gyermek meg csak hallgatta, tágra nyílt szemekkel a nagyapja szép történeteit. A műhelyébe is beengedte, elmagyarázta mi, mire való megtanította a szerszámok használatára, fúrni, faragni, gyalulni, hegeszteni is később.

Szépen cseperedett a legényke, egyre több lámpás világította meg elméjét, akiket tanárnő, vagy tanár úr névvel szoktunk illetni. Benne is egyre fényesebben világított a tudás, roppant büszke volt nagyapjára, aki soha nem engedte el a kezét, és nem volt semmiféle tabu kettejük között. Sokszor elmondta:

— Fiam, rossz a világ, meg akar majd változtatni, ne hagyd magad! Változtasd meg te a világot!

— De hogyan, nagypapa?

— Tiszteld az embert, mosolyogj, és köszönj, meglátod, visszamosolyognak, köszönnek és tisztelni fognak. Emlékszel az első napra az iskolában? Köszöntél, kinevettek, de nem keseredtél el, nem adtad föl… Két hét múlva mindenki köszönt. És fiam, ha eljön az idő, akkor, ha lehet, ne tégla legyél egy épületben, te legyél maga az épület!

 

Az első iskolai nap óta tizennyolc év telt el, s mikor a felnőtt fiatalember egyetemi búcsúbeszédét mondta, e gondolatokat fűzte csokorba:

  — Amikor a falusi iskola első osztályába elkísért a nagyapám, azt mondta, ez egy világítótorony, ahol az elmémet sok lámpás világítja meg — melyeket tanító néninek és tanár bácsinak fogunk hívni —, hogy a tudás és az élet óceánjában ne tévedjünk el. Megkínálnak bennünket a tudás gyümölcsével, és minél többet markolunk belőle, annál jobb lesz az életünk. Akkor nem értettem igazán a nagyapámat, de ma már értem, miért mondta ezt nekem. Én ezeknek a lámpásoknak hálás szívvel megköszönöm a munkájukat, a gyümölcsöt mellyel megkínáltak, hogy világítottak eddigi utamon. De van egy stabil pont, ahová bármerre is jártam, mindig visszataláltam. Van egy épület ahonnan a legmesszebbre és legfényesebben világítottak nekem… A nagyapám ez az épület, ez a világítótorony!

Köszönöm a tanítóknak, tanároknak, oktatóknak.

Köszönöm a nagyapámnak!

 

 

 

2014-09-03

Tiszakécske

 

 

5 év 2 komment

… bár nagyon szép szemei voltak, nem látott velük semmit…

 

 

Az apró, erdei faluba egy új család költözött. Az apa pásztornak állt, juhokat és kecskéket legeltetett a hegyi legelőkön. Egy leánygyermeküknek, bár nagyon szép szemei voltak, sajnos nem látott velük semmit, születése óta vakon élt. Ha ment a boltba — azt az utat hamar megtanulta —, mindig egy bottal tapogatta maga előtt az utat.

A falubeli srácok nem nagyon törődtek vele, megvolt a saját dolguk, iskola után. Ha a házimunkát elvégezték mentek focizni.

John beteg volt, nem járt sehová két hétig, az anyjától hallott az új családról és a vak lányukról.

Gyógyulása után, iskolából hazafelé, meglátta a lányt, amint az utcán botorkált.

Eldöntötte magában, hogy megismerkedik vele, és ha elfogadja, segít neki, mikor ráér.

— Fiúk, én most megyek — mondta —, nem jövök focizni sem estefelé.

— Ugyan miért nem?

— Mert nem érek rá.

Otthagyta a társait és odament a leányhoz.

— Szervusz, John vagyok, hová mész?

Kissé meglepődött a lány, de meg kellett szólalnia.

— Szervusz, Eszter vagyok, és csak sétálok — mondta vékony hangon.

— És hová akarsz sétálni? Megengeded, hogy elkísérjelek?

— Ha nincs más dolgod, elkísérhetsz, de nem tudom hová mehetnék, hiszen semmit nem látok, még fényeket sem.

— Nem baj, Eszter, add ide a botodat, megfogom a kezed és vezetlek, nem kell félned.

— Biztos, nem fogsz becsapni és otthagyni? Félek, mert ahol laktunk volt egy fiú, aki nekivezetett a szúrós rózsabokornak, és a többiekkel jót nevettek rajtam. Meg egyszer a patak hídról is levezetet, beleestem a vízbe. Azért a botomat nem adom oda, tapogatom, amerre járunk, nehogy becsapj.

— Rendben, tartsd meg a botot, de nem csaplak be.

Eszter olyan meleg, barátságosnak érezte a hangot, hogy fenntartásai ugyan nem múltak el teljesen, de félelmet sem érzett.

— És hová viszel?

— Először hazamegyünk, mert édesanyámnak szólni kell, nehogy aggódjon, utána elmegyünk, és megmutatom neked a falut.

Édesanyjának szólt, bemutatta Esztert, és kérte, hogy elmehessen a kislánnyal sétálni, megismertetné vele a falut. A mama örült, hogy fia ilyen rendes, nem kell neki mondani, önként segít.

— Vigyázz rá nagyon, fiacskám — mondta anyukája Johnnak.

— Vigyázok, mama, és ha hazaérek, elvégzem itthon is dolgaimat.

Ezzel kézen fogta Esztert és elmentek.

Nagyon figyelmes vezetőnek bizonyult a legényke, mindent mondott, mikor hol járnak, és mi van ott. Bár még csak tizenkét éves volt, egész felnőtti komolysággal végezte dolgait, mindig felelősséget érzett, azért amit tett.

Barátai nem nagyon örültek, hogy inkább a lányt választotta helyettük, gúnyolták is néha érte, de John egyszerűen nem foglalkozott megjegyzéseikkel.

Egy szép napon mikor már nagyon megbízott benne Eszter, így szólt hozzá.

— Ismered a virágokat?

— Hogy ismerném, mikor nem látom őket.

— Akkor most ezen a szép kora nyári napon, mivel már a hegyoldal is virágdíszben pompázik, elviszlek a virágokhoz és bemutatlak egymásnak benneteket.

Szólt Eszter édesanyjának is, a sajátjának is, hogy most hosszabb séta lesz, és később jönnek haza.

— Add a botodat, ezt most nem visszük, majd legközelebb.

Már szívesen otthon hagyta, hiszen már nagyon megbízott a barátjában. És John kézen fogva vezette ki a faluból, föl a hegyoldalra.

Eszternek tetszett az idegen környezet, a jó levegő és az illatok. Egy helyen leültette a lányt.

— Most, ide szépen leülsz, és nem félsz, azonnal jövök, itt leszek a közeledben.

Azzal ellépett, és szedett néhány szál virágot, másféléket, és odaült Eszter mellé.

— Na, már itt is vagyok. Ugye, nem sokáig voltam?

— Nem, de mit csináltál?

— Mindjárt megtudod.

Ezzel kivett a csokorból egy szál virágot és odatartotta Eszter orra elé.

— Szagold meg jó mélyen ezt a virágot, többször is, hogy megmaradjon az illata benned, ez az ibolya… Ez meg a margaréta.

Tetszett ez a játék Eszternek, tovább játszották még egy darabig, majd, miután az idő már jól elhaladt a délutánba, John szedett még két csokorra valót az anyukáknak, és hazaindultak.

Eszter nagyon boldog volt, igazi barátra lelt a fiúban. John anyja büszke volt fiára, örült az önzetlenségének. Eszter anyukája is örült, de szívében csendes félelem bujkált, mert mi lesz ha… ha elszakadnak egymástól… Hogy éli meg a lánya?

De még gyerekek és nagyon felelősségteljes ez a fiúcska, nyugtatta saját lelkét.

 

 

 

2015-05-21

Tiszakécske

 

5 év 2 komment

Életem könyvéneklapjai,…

 

Életem könyvének lapjai szerteszét hullnak,

emlékek távolba veszve lassan megfakulnak,

képek csorognak a falról, mint málló vakolat,

álmokból kevert malter nem tartja a falakat,

vágyakból épített váram összedőlni látszik,

tornyán lévő rézkakassal már a szél sem játszik,

elenyészik minden, lassan megrágja az idő,

romokban van mára, mi sosem volt előkelő,

szétszóródott, földről fölszedett papír fecnik,

emlékek sárgult lapjai, nem rendezem sorba,

egy öreg székre rakva hagyom az utókorra.

 

2015-05-16

Tiszakécske

 

Kép: Mág Tamás

 

6 év 7 komment

 

Nézlek,

egy gyümölcsfa

virágát látom,

mely alkalmas,

hogy gyümölcsöt

teremjen az ágon.

 

Nézek,

szemedbe mélyen,

s mintha fürdenék

tiszta tó vizében

vagy mező

virágtengerében.

 

Nézlek,

s látom,

te vagy az életem,

a boldogságom,

te vagy minden álmom.

 

Nézlek,

de már el nem érlek,

homályba veszett minden,

már álmom sincsen,

a kockakőben is téged látlak,

a felhőkön rács van,

gumifal a szobámban.

 

És csak nézek,

nézek magam elé.

 

 

 

 

 

6 év 12 komment
6 év 4 komment

 

Ta-dam, Ta-dam,
Mi ez a tompa ritmus?
Mi ez, ami bennünk kalapál?
Néha oly szelíden üti ritmusát,
Mint ingásóra az idő múlását.
Olykor dübörög,
Mint száguldó ménes alatt a táj.
Őrült tánca,
Szétveti a melled, annyira fáj.
Ökölnyi izomköteg az üllő,
Rajta billentyű a kalapács.
Fáradhatatlanul dolgozik a szív-kovács!
Csak gombostűfejnyi még az élet,
De ő már lükteti a ritmust, kalapál.
Tőle a sinus görbe fura táncot jár.
Ahogy növekszik, erősödik hangja,
A munkáját abba nem hagyja.
Erős, de érzékeny mester,
Bírja a munkát, de hajszolni nem kell.
Néha darabokra törik, vagy a mennyekben jár,
De akkor is csak kalapál, és kalapál.
Szeresd akkor is, ha fáj
Ha néha ritmust vesztve kalapál.
Csak egy van belőle,
Az életed függ tőle!
Ökölnyi izomköteg az üllő,
Rajta billentyű a kalapács,
Ta-dam, ta-dam
Az életért dolgozik a szív-kovács!

 

6 év 5 komment

 

 

 

Gyertek közelebb,

Mindenkit magamhoz ölelek.

Hitet adok s szeretetet,

Békesség töltse el a szíveteket.

Fényt adok, megvilágosodást.

Ne bántsátok soha egymást.

Nem volt bűnöm!

Mégis megfeszítettetek.

Mégsem haragszom rátok,

Nem tudtátok mit is tesztek.

Feltámadásom ünneplitek,

Bennem mégis alig hisztek.

Gyertek hát közelebb,

Én mindenkit magamhoz ölelek!

 

 

 

2014-04-19

Tiszakécske

 

6 év 3 komment

 

 

 

 

 

 

…eső csobog
léptem kopog
az aszfalton
az út sötét tükör
melyben az ősz színei
vetnek hangulat fényeket
s gyűrűzve futnak tova
ahogy rajtuk lépkedek

ősz idő
nyirkos de élvezem
eső áztatta föld illata
mint szép szerelem
mely szelíden hordja
magában a tavaszt
méhében az új élettel
a szép reményekkel

eső csobog
léptem kopog
kezemben esernyő
arcomon mosoly
a lelkem dalol
hisz a nap már süt
valahol…

 

6 év 10 komment

 

A tél igen keményen csikorgó hideggel érkezett. Tiszta, fehér paplannal takarózott be reggelre a világ.

A nagy udvar közepén kicsiny tanyaház állt, körötte istállókkal, ólakkal. Hátul tavasszal metszett szőlővenyige halmazok, kukoricaszár-kúpok, és rőzserakások sorakoztak. Kicsit távolabb egy farakás is domborodott a hó alatt. A kis ház egy konyhából, két szobából és egy kamrából állt. Az egyik szobát a négy nagyobb gyerek lakta, a másikban a szülők és két kisebb gyerek — egyik még csecsszopós — foglalta el. A szobákat csak alvóhelynek használták, míg a napi élet a konyhában és az udvaron folyt.

Így télvíz idején sem szorultak a lakásba. A gyerekek amint meglátták a nagy havat, örömtől sikongva mentek utat vágni benne, és közben boldogan hancúrozva, hógolyózva, hóembert építve töltötték az időt. A szülők is boldogan nevettek a gyerekek jókedvén. Apa ellátta a jószágokat, két hízó könyörgött a reggeli étekért, tyúkok káricáltak az istálló ajtóból, féltek a hóra kijönni, és két hízó marha kérődzött az istálló, gőzölgő melegében. Így teltek a napok, a nagyobb gyerekek nem mentek iskolába, most téli szünet volt, a karácsonyt várta mindenki. A lakást ügyesen építette meg apa, mert a két szobát úgy tették egymás mellé, hogy a búbos kemence a konyhából fűtve mindkét szobát is melegítse. Takaros kis meleg otthona ez a nyolctagú családnak…

Szegényes karácsonynak néztek elébe, de boldogok voltak és szeretetben éltek. Nem tudni, honnan de apa kerített egy fenyőfát is, nem nagyot, de szépet. Ajándékra azonban nem tellett. Vacsoránál, ahogyan körbeülték az asztalt, hagytak egy szabad széket, de terítéket oda is tett anya. Szokás szerint, apa mondta előre az imát, de ma különös volt az ima. Nem csak hálát adott az úrnak, és köszönte, amijük van, de meg is hívta asztalukhoz, lenne vendégük, ha már az Ő születése napja van.

A gyerekek megilletődve csendben ettek, nem tudták mire vélni a dolgot. Vacsora után az ablakban csüngtek, a párás üvegre rajzoltak ábrákat és ábrándokat, szánkót, puttonyt és egyéb dolgokat. Ha kevésnek bizonyult a pára leheltek rá. A kemencében vidáman ropogott a kukoricaszár-kéve, anya varrt valamit, apa kinn tevékenykedett, gondolták a jószág körül matat. Egyszer csak csizma dobogása hallatszott az ajtó előtt, és valaki erősen megzörgette a ház ajtaját. A nagyobb gyerekek meglepetten, a kisebbek rémülten néztek egymásra, mert sötétedés után nem szokott senki jönni hozzájuk, főleg nem váratlanul. Egy hang is hallatszott, az apáé, ahogy köszönt és beszélt a jövevénnyel.

Kinyílt az ajtó és egy fura öltözetű ember lépett be rajta. Haja és szakálla hófehér, tiszta piros ruhába öltözött, hátát pedig valami batyuféle húzta. A gyerekek összebújtak, hallani hallottak már a télapóról, mikulásról, de látni még nem látták sosem.

Nem sokáig időzött a megszeppent gyerekek között, csak megkérte őket énekeljék el neki a Menyből az angyalt. Bátortalanul kezdődött az ének, de anya besegített, és a végére már egészen jó lett. A fura öltözetű ember megköszönte, zsákjából cukrot, almát, ezüstre s aranyra festett diót, mesekönyveket tett ki az asztalra, majd elköszönt. Apa kikísérte, még beszélt vele a ház előtt, majd bejött és így szólt a gyerekekhez: „Ő volt a Jézuska, álruhában. Így köszönte meg, hogy helyet adtunk neki az asztalunknál.”

Kint újra esni kezdett a hó. Bent pedig melegség és jókedv árasztotta el a házat. Ettek még anya finom, foszlós kalácsából, amiben dió töltelék tekeredett, apa pedig olvasni kezdett az egyik mesekönyvből addig, míg a gyerekek el nem álmosodtak. Boldogság és szeretet élt a kicsi tanyaházban, olyan, amit a gyerekek a szívükben örökké őrizni fognak, amíg élnek…

 

2014-10-20

 

Tiszakécske

 

6 év 11 komment

 

Kati néni hatvan évesen ment nyugdíjba. Elmehetett volna ötvenöt évesen is, de nagyon szeretett tanítani és kórust vezetni. Egy nagyváros színházában zongorázott és hegedült, ahogyan a darab kívánta, és a helyi iskolában tanított szolfézst. Férje szintén abban a zenekarban hegedült. Családjuk nem volt. Otthon is tartottak hangszereket a gyakorlás miatt, és Kati néni magántanítványokat vállalt.

A lakókörnyezetében, ha boltba ment, sokszor látott egy kallódó gyermeket, olyan tízéves forma kislányt, szutykosan kopott, szakadt ruhában. Haja csapzott és ápolatlan volt, de a szemei! A szemei nagyon szépek, értelmet sugárzóak. Lelke mélyén fájt neki, hogy az utcán látja. Ott kéregetett, mindenkitől egy-egy kiflire valót. Tőle nem kért sosem, csak távolságtartóan méregette. Most, hogy nyugdíjas lett, és a férje is elszerződött az égi zenekarba, egyedül maradt sok szabadidejével. A tanítványai heti két napot jöttek, pár órára. Nagyon szép augusztusi idő volt, sütött a nap, de nem túl melegen. Simogató szellő lengedezett a park fái, bokrai között. Ilyenkor élvezet vásárolni, sétálni egy kicsit. A bolt előtt meglátta, hogy megint ott sétál a lány, kiflire valót kéreget. Bement a boltba, bevásárolt, és amikor kijött, odaszólt:

— Kislány!

A lány riadtan nézett, mert még soha senki nem törődött vele, amióta az utcán kéreget, illetve többnyire elzavarták. Kati néni újra hívta:

— Kislány! Gyere ide! — Hangja szelíd, de erélyes volt, és a lány engedelmesen odasomfordált.

— Nekem tetszett szólni? — kérdezte félénken, de illemtudóan.

— Igen, gyere, ott az a pad, üljünk le, kapsz kiflit, beszélgessünk!

A kislány, óvatosan követte a számára ismeretlen nénit. Leültek, Kati néni kipakolt három kiflit, egy dobozos kakaót és némi felvágottat.

— Ezt edd meg, utána beszélgetünk.

A kislány úgy evett, mint aki attól fél, hogy álmodik, és ha felébred, nem lesz ott a mennyei teríték. Közben Kati néni bemutatkozott röviden, megkérte a lányt, ne egyen olyan mohón, senki sem fogja elvenni tőle az ételt.

— Meséld el, ki vagy, és miért vagy az utcán, miért vagy ilyen ápolatlan? Jársz-e iskolába, hiszen mindjárt vége a szünetnek, kezdődik a tanítás.

Miután végzett az evéssel, megköszönte, ahogy illik, keze fejével megtörölte a száját, és válaszolt a kérdésekre.

— Erikának hívnak, a városszéli erdőben élek egy deszkabódéban.

— Nincsenek szüleid?

— Nincsenek! Nem tudom ki az apám, mert anyám erőszak áldozata lett. Ő is egyedül élt, a szülei meghaltak. Munkát sem talált, így nem tudott albérletet fizetni. Egy üres bódéba költöztünk.

— És most hol van anyukád?

— Ő már nincs, télen tüdőgyulladást kapott, de nem ment orvoshoz. Meghalt. Most egyedül vagyok, rokonról nem tudok, másnak meg nem kellek.

— Nagyon értelmes lánynak tűnsz, tudod-e?

— Jártam én iskolába, jó tanuló voltam. Csak amióta anyu nincs, nem tudok tanulni, mert, gúnyolnak a rendezetlenségem miatt. Én még nem tudok mosni, meg vizet hordani, mert messze van a közkút.

— És nincs otthon, vagy intézet? Anyukád halála után a hatóságok nem kerestek?

— Nem.

— Ki temetette el anyukádat?

— Egy másik asszony szólt valakinek és elvitték, de nem kérdezte senki, hogy van-e hozzátartozója.

— Vannak-e papírjaid, mint születési anyakönyvi kivonat, betegkártya és egyéb irataid?

— Igen, vannak, anya őrizte egy kis táskában. Minden megvan.

— És hol vannak ezek?

— Eldugtam, ne találja meg senki sem, mert egyszer szükségem lehet rájuk.

— Messze van a hely, ahol eldugtad?

— Igen, kívül a városon, egy helyen.

— Mennyi ideig tart megjárni oda az utat?

— Hát, nem tudom, mert nem nézem sosem az időt, nincs órám.

— Nos, Erika! Én hazavinnélek, ha van kedved velem jönni, de a papírokra és igazolásokra szükség van.

— Miért, intézetbe akar küldeni?

— Nem! De megpróbálhatnánk a közös életet, ha te is akarod. Egy hét próbaidő, utána megbeszéljük, jó? Viszont tudnunk kell igazolni, ki vagy, ha a sors úgy hozza.

— Én nem messze lakom innen, akár mehetünk is. Még soká lesz sötét, és akkor, ha tényleg kellenek a papírok, elhozom, nagyon sietek. Később tessék itt sétálgatni, jövök hamar.

Ezzel Erika elrohant. Gyorsan járta meg az utat, kis batyuféle hátizsák lógott a hátán, Kati néni még ott állt a bolt előtti parkban, és beszélgetett valakivel. Látta, ahogy a lány közeledik, elköszönt ismerősétől, és elindult a lány felé, kérte, kövesse őt. Erika egyből segíteni akart, kérte a szatyrot.

— Köszönöm, — mondta — vigyük együtt!

A szatyor egyik fülét átengedte a kislánynak. Valóban nem messze lakott, gyorsan hazaértek.

Erika elcsodálkozott a gyönyörű lakáson.

— Én még ilyet nem láttam!

— Ha jól viseled magadat, és megértjük egymást, lehet ez az otthonod. Először is fürdés következik, — mondta szelíden — hiszen ilyen szép lakásban nem lehetünk ilyen piszkosak — azzal a fürdőszoba felé terelte a kislányt.

Erika meg sem tudott szólalni, mikor meglátta a szépen csempézett, tiszta fürdőszobát. Nekik csak egy rossz, horpadt, rozsdásodó lavór volt a fürdőszobájuk. Kati néni megnyitotta a vizet, beállította a hőmérsékletet, és vetkőzésre bíztatta a lányt:

— Nem gondolod tán, hogy ruhástól fürdünk?

— Ja, csak gyönyörködtem — felelte, majd gyorsan levetkőzött. Illatos habfürdő és ugyanolyan illatú szappan került elő. Kati néni egy szivacsot is elővarázsolt a kis szekrényből. Érdesebb felével lágyan sikálni kezdte a leánykát. Ő maga is meglepődött, mikor haját megmosva előtűnt selymes szőkesége, mely kissé a vörös felé hajlott, és bronzos fényt kapott, mikor megszárították. Szép tiszta arca volt, az orra körül néhány apró szeplővel. Kati néni meg volt elégedve a látvánnyal.

— Most vagyunk bajban, Erikám, nekem nincs ruhám, ami rád jó lenne.

— Nem baj, nekem van a hátizsákomban — ezzel előhalászott a táska mélyéből egy kétes színű és tisztaságú blúzt, valamint egy nadrágot.

— Fehérneműd nincsen?

— Nincs! — jött a válasz!

— Nem baj, ezt a ruhát most nem veszed föl. Kimosom, reggelre megszárad, addig keresek egy régebbi, nyári köntösfélét, abban ellehetsz reggelig.

Még kicsit beszélgettek, vacsoráztak, és átnézték a papírokat. Majd aludni tértek.

Erika még sosem aludt ilyen puha ágyban, igazi párnával a feje alatt, bár nem ő tehetett róla. Kati néni nehezen aludt el, elgondolkodott, mit vett a nyakába, de már nem volt visszaút, nem dobhat ki egy árva gyereket, akinek odanyújtotta a pislákoló reményt. Elnyomta az álom.

Reggel korán ébredt, kivasalta a lányka ruháit, reggelit készített. A kislány is felébredt. Kati néni megmutatta neki a lakást, a mellékhelyiségeket és azok használatát. Reggeli után vásárolni indultak. Erika kézen fogta gyámolítóját, nagyon örült, hogy nem az utcán kell lézengenie. Nem ismert rá senki a járókelők közül, ez tetszett neki. Akkor ijedt meg egy kicsit, mikor meglátta Kati néni tegnap esti beszélgetőtársát, de nem történt baj. A másik nénivel váltottak pár szót, és kérdésére azt válaszolta Kati néni, hogy egy távoli rokona kislánya, aki most nála lesz egy hétig. Erika örült, mert arra gondolt, ez jó jel.

Ruhaboltba mentek. Sok mindent vett neki gyámolítója, a fehérneműtől egészen a kabátig. Boldog volt nagyon, szíve úgy kalapált, alig fért el kis mellében. Nagyon hálás volt, rengeteget segített, tanult az iskolai könyveiből, és csüggött Kati néni minden szaván. Főzésben, takarításban, bevásárlásban is segített. Nem beszéltek a továbbiakról. A lány izgatott volt, mert letelt az egy hét, szólni azonban nem mert. A néni sem szólt semmit.

Éppen hétvége volt, hát elmentek sétálni, ettek egy fagyit és kirakatokat néztek. Elérkezett a hétfő is. Reggelinél Kati néni azt mondta:

— Erikám, ma elmegyünk a gyámhivatalba, bejelentjük, hogy mivel árva gyerek vagy, én vagyok a gyámod. Ezt hivatalossá tesszük. Kezdődik az iskola, nem tudlak beíratni, ha nincs igazolás róla, hogy én vagyok a gondviselőd.

Bár Erika az első szavaknál megszeppent, mire végzett a mondókájával, már a nyakában sírt örömében. Párszor meg kellett jelenniük a hatóságok előtt, de senki sem gördített legyőzhetetlen akadályt kettőjük dolga elé. Iskolakezdésre Kati néni lett a hivatalos gyámja. Ekkor Erika engedélyt kért, hogy mamának szólíthassa. Boldogan borultak egymás nyakába. Innen kezdve mama volt, nem Kati néni.

Kikérte a régi iskolájából, majd beíratta abba, ahol korábban ő is tanított. A zeneiskolába is járnia kellett, de nem volt gond, tehetségesnek, szorgalmasnak bizonyult. A mama otthon is tanította.

Erika gyorsan alkalmazkodott életének gyökeres változásához, az új iskolához. Nagyfokú empátia volt benne, tisztelt mindenkit, és mindent, amit csinált alázattal, de nem megalázkodva tette. Segítő szándéka is határtalan volt. Otthon sokat gyakorolt még egyedül is. Kati néni nagyon meg volt elégedve a „talált lányával”, nagyon megszerette, mert Erika is szerette, tisztelte. Soha semmit nem kellett kétszer mondani neki, dolgaira vigyázott, kivette részét a házimunkából. A zenei tanulmányaival is nagyon szépen haladt, már az első évben sokat behozott lemaradásából.

Szépen haladtak, Erika már a nyolcadik osztály végére osztályelső lett. Meghozta gyümölcsét az együtt töltött öt év. A nyolcadik osztály félévénél komoly beszélgetést folytattak a továbbtanulásról. Kati néni elmondta, hogy ő már nem tud hozzátenni a tudásához, és javasolta a Zeneművészeti Szakközépiskolát. Erika nem akart elszakadni a mamától, az iskola a szomszéd városban volt, így bejáróként folytatta tanulmányait. A mama már hatvanhatodik évében járt, fáradt volt, de segítette lányát. Nagyon büszke volt rá, és magára is, amiért nem hagyta az utcán heverni ezt a tehetséges gyermeket.

Iskolai fellépésein olyan jól szerepelt, hogy lehetőséget kapott nagy koncertek előtti bemutatkozásokra. Hol zongoratudását csillogtatták, hol hegedülni kérték föl.

A középiskola elvégzését követően a konzervatórium lett a cél. Sikeres felvételi vizsga után megkezdte tanulmányait. Nagyon nehéz volt már számára, de nem a tanulás vagy a bemutatkozó koncertek, hanem az, hogy a mama egyre gyengébb lett, ahogy teltek az évek. Egyszer az idős nő megmutatott neki egy betétkönyvet.

— Erikám, már nagyon gyenge vagyok. Tudom, hamarosan megtérek a Teremtőmhöz, és a papa oldalán fogok zenélni az égi zenekarban. Ebben a könyvben a szükséges pénzösszeg van a temetésemre, a te nevedre kiállíttatva, hogy kivehesd, amikor kell. A szertartás egyszerű legyen, mint amilyen az életem volt, ennyit kérek tőled, és hogy a papa mellé tegyetek.

Sírtak együtt, míg a mama elaludt. Erika betakarta, egy darabig ült az ágya mellett, őrizte álmát. Kiment a virágoshoz, vett egy csokor mezei virágot — a mama szerette —, és odakészített egy csésze teát.

Már a konzervatórium vége felé járt, mikor a vizsgaelőadásokra készültek egy koncert keretében. Boldogan újságolta odahaza, mikor és hol lesz az előadás, és hogy taxit küld érte. De sajnos az előadás előtt két héttel a mama leszerződött az égi zenekarba. Mosolyogva ment el, mert szeretett fogadott leánya a kezét fogta. Nagyon büszke volt, szíve mélyén örült, hogy felvette az utcán azt a kis kavicsot, mely igazából egy gyémántot rejtett.

Erika kívánsága szerint intézte a temetést, legszívesebben el sem ment volna a koncertre, de azt nem lehetett megtenni. A vizsgázóknak volt egy-egy szóló előadásuk, majd a végén zenekart alkottak, és egy nagyzenekari darabot adtak elő. A szólók előtt mindenkit bemutattak néhány szóval. Erikát nagy meglepetés érte, a néhány szavas bemutató után, a műsorközlő egy rövid levelet olvasott föl: „Tisztelt hallgatóság! Én az utcán találtam valamit, amiről azt hittem kavics, de mint Önök is láthatják, hallhatják, valójában egy gyémántot találtam. Katalin, egykori hegedű és zongoraművész tanár.”

Erika sírva lépett a mikrofonhoz, és ennyit mondott:

— Engedjék meg, hogy ezt a mamának ajánljam! — vonóját a hegedűre illesztette, s elkezdett játszani. A közönség álló tapssal jutalmazta.

Diplomaosztás után kiment a temetőbe, megmutatta a mamának, megköszönte a törődést, és hegedűjét elővéve, kedvenc darabját kezdte játszani, szépen, halkan, a hely szelleméhez igazodva. Erika nem nélkülözött, a mama mindent ráhagyott, amije volt. Világhírű zeneművész lett, de koncerteket úgy vállalt, hogy bárhol járt a világban, a mama halálának évfordulóján a temetőben legyen, ahol mindig eljátszotta a kedvenc dalát.

 

2014—06—16

Tiszakécske

 

Kovács István Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.