Honvágy

Mohón itta be az épületekről, autókról kiáltó magyar szavakat, a járókelők felől röppenő édes szófoszlányokat…

 

Erdélyből érkezett Eszti Budapestre, és úgy érezte, az ígéret földjére lépett. A hatalmas pályaudvar, a zajos város elkápráztatta, rabul ejtette. Mohón itta be az épületekről, autókról kiáltó magyar szavakat, a járókelők felől röppenő édes szófoszlányokat. Földöntúli boldogság járta át egész lényét, csak állt, inkább lebegett a színes forgatagban. Percek, órák múltak, de nem érzékelte. Szél rohant végig a nyüzsgő úton, belekapott a hajába, arcul legyintette. „Ébresztő!” — mondta neki, és visszabillentette a földre. A magas házak mögül még kilesett a Nap. Megigazította zilált fürtjeit, és elindult a megadott címre. A nagyváros barátságosan irányította lépteit, aluljárókon, földalattin, idegen mégis kedves utakon vitte puhán, könnyedén. Elmerülten olvasgatta az utcaneveket — oly jól esett anyanyelvén látni azokat —, hiszen otthon románul láthatta a feliratokat, hiába élt többségében magyar lakta vidéken, hiába volt magyar!

Megérkezett. Zsuzsánna és barátságos kis szobája örömmel fogadta, csábította, végleges maradásra bíztatta, de ő éjszakánként csak forgolódott az ágyban, tépelődött, maradjon vagy hazamenjen. Itt barátságos öröm, otthon megalázó kisebbségi sors. Itt minden ismeretlen, idegen, de otthon a barátok, a megszokott világ, ha keserves is.

Győzött a csábítás, és hamisan kacagott rá a város.

 

Nem sokáig tartott győztes diadala. Valami megnevezhetetlen félelem, sóvárgó fájdalom hatalmasodott el Esztin. Mellkasában mozdony zakatolt, fújtatott, levegőért kapkodott, kiverte a víz. Egyre többet gondolt elhagyott otthonára, szürke kisvárosára, az ölelő hegyekre. Hiába csillogott, nyüzsgött körülötte csábítóan már a nagyváros. Hívta az otthona, Erdély.

„Hazamegyek” — szólt a szíve, s úrrá lett tiltakozó eszén. A félelem, a remegés kőzuhatagként görgött tova, könnyű boldogság futott szét testében.

Másnap már vidám dalolással, játékos füttyentgetéssel ringatta hazafele a vonat. Sziklafalak, zúgó patakok, otthoni táj. Ahogy nőttek a hegyek, úgy erősödött benne a megnyugvás.

A vasúti megállóban már nem riasztotta a szürke állomásépület, hazai üzenetet hozott. Idegen nyelven szólt ugyan, de értette, ismerős világ nevetett rá. Hazaérkezett. Csak valami űr tátongott a lelkében: a magyar szavaké, feliratoké, amelyek megbabonázták az anyaországban.

58látogató,1mai

Szerző Kádár Sára Hajnalka 56 írás
Kádár Sára Hajnalka vagyok, Erdélyben Sepsiszentgyörgyön élek. Írásaim – többnyire kis próza- egy része emlékezés a felnevelő székely falu jellegzetes alakjaira, szokásaira, a szocialista rendszer keserű, embert próbáló világára, de jelen van bennük a ma emberének gondja, öröme is. Egyszóval középpontban az ember áll. Mesét is írok, ritkán verset. Nyomtatott és internetes antológiákban, folyóiratokban jelentek meg, valamint két saját kötetben is, címe: Visszapillantó 2014 ,és Az élet felém 2015 . szeretettel üdvözlök mindenkit.

6 Komment

  1. “Itt pedig büdös oláh szuka egyesek szemében. Cseberb?l vederbe esett. Megint kisebbségben van. Magyar kisebbség Magyarországon. Megint bizonyítania kell.
    – A munkahelyem elvárásainak akarok megfelelni.
    – Görcsösen. De közben egyre másabb lesz, mint a többi. Egyre jobban kilóg a sorból. ”

    Ezt a Torpefenyokben irtam… Egy a szazbol, aki erezteti veled, de akkor nagyon feleled a honvagy… En nem birnam megszokni a hegyek hianyat… De hat szomszedok vagyunk, felszavakbol is megertjuk egymast…

Hagyj üzenetet