A simán induló utazásunk már az elején meglepetéssel szolgált. Idejében érkeztünk a vasútállomásra, s láttuk, hogy az előző vonat késik, még be sem jött az állomásra.
— Menjünk ezzel, ne várjunk még félórát a miénkre!
Gyerünk, indulás a peronra! Még a lépcsőkön voltunk, mikor a vonat begördült. Mire a vagonokhoz értünk, bárhogyan is siettünk, a jegycsípő intett az impegátnak, a forgalmistának, s bezárta az ajtókat, a szerelvény pedig már mozdult is.
— Elmegy! — kiáltottam integetve.
Az impegát a kerek jelzőtáblájával a kezében meglátta az integetést, és megállást jelzett a mozdonynak, s a vonat megállt.
— Hova lesz? — kérdezte.
— Budapest — nyögtem, s őkelme kinyitotta a vagonajtót.
— Tessék! — szólott, és segített a csomagokat felrakni.
Kényelmesen elhelyezkedtünk a plüssbevonatú üléseken. Jó magyar szokás szerint előkerült az elemózsiás csomag — tiszta kendőbe pakolt finom falatok. Lekváros bukta, vajas kenyér szalámi karikákkal, alma, narancs. Néztük aztán a tovasuhanó tájat, ahogy illik a régi vágású utazóknak. Az újabbaknak okos telefon simul a tenyerükbe, s azt bűvölik, nézik elmerülten fittyet hányva a tájra, a környezetükre. A kisebb-nagyobb állomásokon állandó mozgásban voltak az utasok, egyesek leszálltak, mások felszálltak, jöttek-mentek a vagonok között — kerestek jó helyet, ismerőst, vagy csak a mozgás kényszere hajtotta őket. A mellettünk levő ülésre egy kissé szakadt férfiember ült le. A nájlocekkerét, amiben a holmija lehetett, a lába elé, a földre tette. Darab ideig nézegette a tájat, de egy idő után inkább a vagont figyelgette rebbenő szemekkel. Úgy járt a szeme, mint az asztalfia, a nyakát is mindegyre tekergette.
Vajon mi lelte? — morfondíroztam magamban. Azt lesi, hogy mit tudna elemelni? Valamire biztosan készül, vagy elkövetett valamit, s most a következményektől tart. Jobb lesz, ha szemmel tartom. Persze csak a szemem sarkából figyeltem, nehogy észrevegye.
Az utasok továbbra is jöttek-mentek, vele senki sem törődött, s ő sem az emberekkel. Az állomások is egymást követték, de emberünk nem szándékozott leszállni egyiken sem. A kalauz rég nem járt erre, még akkor járta végig a vagont, miután mi felszálltunk. Nem is tudom, miért hiányzott nekem. Talán, mert egy hivatalos személy jelenléte biztonságot jelent. Biztonságot mi ellen? Buta gondolat. Esetleg a szakadt útitársunk ellen? Ez is butaság. Mégis egészen fellélegeztem, ahogy megjelent. Emberünk nemhogy megkönnyebbült volna, de még nyugtalanabb lett. A jegycsípő mutogatott, magyarázott, ő pedig bocsánatkérő arccal egy kisebb köteg pénzt vett elő, de nem forintot, hanem a szomszéd országból valót.
Egy darabig csak mutogattak egymásnak, aztán az idegen felállt, vette a cekkerét, s szomorúan indult a vagon vége felé, hogy a következő állomáson leszálljon.
— Isténém, Isténém! — sóhajtotta, ahogy felcihelődött.
Egymásra néztünk a feleségemmel, s szint egyszerre szóltunk a kalauznak, hogy kifizetjük mi annak az embernek a jegyét Budapestig, ne szállítsa már le. A kalauz vonogatta a vállát, s megírta a jegyet. Persze a teljes útszakaszra, nem csak attól a helytől számítva, ahol az ellenőrzés történt. A „szabál, az szabál”!
— Üljön le! — intettem az embernek, a kalauz pedig átadta neki a megírt jegyet.
Köszönetképpen intett, s mondott is valamit, de nem értettem a vonat zakatolása miatt. Kínáltam étellel, gyümölccsel, de nem kérte, s mutatta, hogy neki is van. A segítséget elfogatta, de alamizsnát nem. Mikor készültünk leszállni, oda mentünk hozzá néhány szót váltani vele. Elmondta, hogy látogatóba jön a fővárosba, és nem győzött hálálkodni, amiért kisegítettük.
— Ég áldja! — búcsúztam, és leszálltunk.
Nagyfiam várt az állomáson, s kérdezte, hogy utaztunk.
— Kioldhattam cserkésznyakkendőmön a bogot — válaszoltam. — Megvolt a mai jócselekedetünk.
Mátraháza 2017. február 10.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: dr Bige Szabolcs-
