Kozák Mari : Budapest – hazafelé

 

Tizenegy óra, az állomás hangos, az emberek lépteinek zaja felveri a szürke kövekre rakódott port. Néhány éhenkórász galamb repdes egyik padról a másikra, csőrébe csippentve a földre hullott morzsákat, majd szárnyukat próbálgatva bólogatnak az érkezők felé.

A bejárathoz közeli padon ül az ember.

Ruháján látszik, hogy látott már jobb napokat is, ez az idő, csak átmenet a rossz, és a rosszból a még rosszabba.

Olvas, ajka mozog, mintha a szavak ki akarnának kérezkedni a piszkos kövekre, majd megérkezve tovább sietnének abba a valaha volt életbe.

Pillantásom megakad a kezén, és kicsit elidőzik a finom, vékony ujjakon, melyek akárha sebészé lettek volna egyszer. Most nézem csak meg a könyvet. Hemingway…

Néhány lépést teszek előre, majd lábam szinte földbe gyökerezik, nem akar tovább lépni.

Hangosan olvasni kezd — angolul —, majd elszégyelli magát, és újra csak ajka mozog, ujjai simogatják a lapokat.

Már én is szégyenkezem, a tétovaságom miatt, homlokomhoz emelem öklöm, mint akinek eszébe jutott valami, és végre elindulok. Nem messzire, csak épp annyira, hogy szemem sarkából még lássam.

Vajon mit adott ennek az embernek az élet, és mit vett el tőle, ami már vissza nem adható.

Most felnéz, lassú, kimért mozdulattal térdére helyezi a könyvet, becsukja, és még egyszer megsimogatja a fedelét.

Lehunyt szemmel ül néhány pillanatig, csak addig, míg gondolatban átöleli a főhőst — talán annak képzeli magát.

Finom mívű, fekete bőrtáskát vesz elő a háta mögül, óvatosan rakja bele a könyvet.

Fehér damasztszalvétát terít a térdére, egy kifli, egy darab sajt, néhány szelet uborka, és egy csésze kávé — enni kezd. Néha elnéz a távolba, olyankor apró szünetet tart, kiélvezve minden falatka ízét, és mikor befejezte az evést, gondosan összehajtogatott szalvétája a táskába kerül.

Finom ívű nyakán, kissé szoros lehet a sál, hát igazít rajta, majd szorosabbra fogja össze kabátját, és újra magára ölti a hajléktalanok magányát.

Csukott szemmel, de emelt fejjel tűri az emberek kutató tekintetét, egy suhanc mocskolódó szavait, egy idős nénike feléje nyújtott kezét, melyben néhány forint arra vár, hogy elvegyék.

— Köszönöm — suttogja —, de önnek nagyobb szüksége van rá — és újra a könyvbe rejti tekintetét.

Tizenegy óra húsz perc. Mennem kell, ha azt szeretném, hogy velem induljon el a vonat, és ne nélkülem.

Valami nehéz, nagyon nehéz érzés ül a vállamra. Mondani szeretnék valamit, ami nem bántó, de olyan emberi, ám nem jön ki hang a torkomon, csak idétlenül köszörülgetem, meg aztán, mit is mondhatnék?

Talán, hogy végtelenül sajnálom, és milyen rohadt is az élet, és vigyázzon magára, hisz még hidegek az éjszakák, és hinni kell, hogy lesz még jobb…

— Szebb napot! — köszönök oda, és fellépek a lépcsőre, hogy hazamenjek a szép-tiszta-meleg otthonomba.

Haza — az otthonomba — a családomhoz — a nem ölelhető fiamhoz…

Fázom, de nem a testem reszket, hanem a lelkem.

Homlokom a hideg ablakhoz érintem, talán egy imát is elmondok érte.

Csak halkan, úgy magamtól kérdezem — milyen világban élünk? Látod te, Istenem?

Legutóbb szerkesztette - Kozák Mari
Szerző Kozák Mari 117 Írás
Kozák Mari vagyok, tanító. Ma már csak olyan öreg tanító. Az évek elteltek és nyugdíjba vonultam. Egy kis városban élek, közel a megyeszékhelyhez, Debrecenhez. A városom, ahol éltem és tanítottam, és ahol ma is élek, Biharkeresztes. Három gyermekem van, két lány és egy fiú. Valójában, már felnőttek és ketten a maguk útján járnak, csak a fiam van még a közelemben, Ő még egyetemista. Már fiatal koromban is nagyon szerettem olvasni, és persze írogatni is. Korai próbálkozások voltak, de hittem, hogy szép és jó, amit teszek. Fiatalon kezdtem el tanítani, a gyermekek szeretete benne volt a génjeimben, hiszen ezt tanultam anyámtól is, aki óvott és védett minket mindentől. Az évek során, hivatásommá vált a munkám, örültem, minden kis sikernek, ami a gyerekekkel összeköthetett. Nekem a tanítás mindig örömet szerzett, soha nem volt teher és nyűg. Azt hiszem, igazi falusi tanító voltam. Vagy tíz évvel ezelőtt, becsempésztem az olvasás órákra a saját meséimet és gyermekeknek szóló verseimet, és boldogan tapasztaltam, hogy szeretik kis tanítványaim. Egyre többet és többször írtam nekik, hálás hallgatóim lettek, és nagyon közel kerültek szívemhez. Aztán később már más versek akartak kikérezkedni, onnan legbelülről és én engedtem is, hogy jöjjenek. Azóta, ha valamit látok, vagy érzek, ha bánt az élet vagy éppen örülök valaminek, ha tehetem, leírom érzéseimet. Szeretem a szépet és a szépséget, a szívnek és a szívhez szólót. Talán a verseim is a szépséget juttatják el az emberekhez.