A főtitkár özvegye

 

 

Utazunk Balatonföldvárra. A vonat zsúfoltságig telt. Tombol a kánikula, tegnap száz éves rekord dőlt meg.

Kelenföld, újabb felszállók.

Magas, koros hölgy, de van tartása! Az ülésre mutat mellettem, szabad? Természetesen. A hölgy helyet foglal.

Szemben velem kedvesem ül, mellette idős úr könyvet olvas, ritka ilyen korban: szemüveg nélkül.

Hiába a lehúzott ablakok, valahányan szenvedünk a hőségtől.

Kedvesemmel beszélgetünk, kötetlen témák röpködnek — jelnyelven.

A hölgy mellettem minket figyel. Nyilván zavarja, hogy nem érti, miről folyik kettőnk között a „szó”. Ám kiderül, teljesen más gondolatok kavarognak benne. Amikor a vizet iszom, kihasználva a jelbeszéd szünetet, hozzám fordul:

— Ő siket? — kérdi, kedvesemre mutatva.

— Nem, én vagyok siket, ő hall — mondom.

Nehezen érti beszédem. Három éve alig hall a bal fülére, úgy fordul felém, hogy a jobb fülével érzékelje hangom. Kedvesem hangját jobban érti, közelebb hajolnak egymáshoz.

Az öregúr összecsukja könyvét.

Miután tisztáztuk a helyzetet, kiderül: a SINOSZ hajdani főtitkárának özvegye.

— Ismertem-e őt, I. B-t?

— Hogyne ismertem volna! — válaszolok. És szerény magamról, a volt főtitkárról, vele való viszonyunkról beszélgetünk a további úton. Publikációimról a lapunkban. Szolnoki SINOSZ-csoport újjászervezése, ezeregy emlékszikra keresi a múlt sötétjébe bevilágító szerepét, rakódik ki a múlt század 70-es, 80-as éveinek intarziája. Szóba kerül számtalan dolog, az óvatos „siket-reformok”, nyitás a halló társadalom felé.

Tíz éve halt meg a férje. Két nyaralójuk volt, most is oda igyekszik, a Balaton mellettibe. A Párt nem volt hálátlan. A jelbeszédet, gyógypedagógus hívatása ellenére sem ismeri, mint ahogy volt férje sem ismerte. De tud erről —, éppen erről ismert fel bennünket, mint sorstársakat! Kedvesem magyarázza: jelnyelvi tanfolyamot végzett a kedvemért. Akkoriban nem lehetett használni. Felelvenedik B. G. a volt párttitkár személye, kiderült, máig jóban vannak. B. már nyolcvanöt éves. Egyedül él ma is, beteges. Az akkori elnökünkre, J. P-re és többekre is kitérünk. Majd az utód-főtitkárra, az utód-elnökre.

Észre sem vesszük az idő múlását, megérkezünk Széplakra.

Elbúcsúzunk.

Leszállva a vonatról, gondolataiba mélyedve húzza maga után kerekes bőröndjét.

 

38látogató,1mai

Szerző dudás sándor 792 írás
1949-ben születtem Tápiógyörgyén, a mai Újszilváson. Szakmám könyvkötő. Nyugdíjas vagyok. 13 éves koromtól társam a versírás, az irodalom. Több önálló kötetem, s általam szerkesztett antológiám, s más antológiai szerepléseim vannak.

8 Komment

  1. Sándor, Sándor! Nem nagyon szerethetnek, mert egyszer mindenre nagyon jól emlékszel (egy élő tanú vagy) másrészt mindig kimondod azt amit érzel és ezen aztán utólag kezdenek gondolkozni, hogy ejnye jól tettem e hogy ezzel az emberrel diskuráltam? Akkor amikor még a férjem élt megtehettem nyugodtan hiszen ő volt a főtitkár. Ám ma? És arra is emlékszik, hogy két nyaralót is kaptunk annó ajándékba? Jó ez nekem az özvegynek? Ahogy Attila is írta: túl “beszédes” az irásod ahogy te magad is. 🙂

Hagyj üzenetet