Lassú léptekkel indul útnak az idei nyár, még naponta érezni forró leheletét, de vannak napok, amikor már éjszakára elveszti erejét.
Augusztus van, így a hónap vége felé kellene valamiféle összegzés, nekem szükségem van rá.
*
Különös volt az idei nyár, hozott, vitt, embereket, emlékeket…
Mondom, hozott, Johanna unokám két alkalommal volt nálam, nálunk egy-egy hétig.
Esténként az épp aktuális mese után félig ébren kereste kezével a plüss nyuszit, amit születésekor kapott tőlem.
Annak idején nekem is volt egy hasonló.
Lehettem négy éves, amikor azt mondták a szüleim, hogy nagylány vagyok én már ahhoz, hogy vele aludjak. Elszomorodtam, de minden maradt a régiben. Aztán jött egy záporokkal teli nyár, másféle meleg idő volt, mint mostanában mégis azt mondták kánikula, és ebéd után a szabadban, egy fa árnyékában pihentem. Még nem aludtam igazán csak kerülgetett az álom, amikor hirtelen lezúdult a zápor. Rohantam be a lakásba, mindenről megfeledkeztem. Később pedig hiába kerestem a kedvenc alvótársamat, sehol sem volt.
Tavasszal aztán, amikor az udvar melletti kertet felásták, előkerült sárosan, foszladozva. Magamhoz öleltem, elkentem a könnyeimet és — úgy emlékszem — igazságtalannak tartottam az életet. Már amennyire ezt öt évesen érezni lehet.
*
Mint említettem, az idei nyár hozott, vitt…
Egyik lányom kisebbik fia hat éves, már volt egy közös hetünk, akárcsak Johannával. Játékos napok, órák voltak, s ez-az, mert lányom egyik délután korán elvitte haza.
Otthon történt a tragédia, az édesapja egy hajnalon elhunyt.
Alattomos gyilkos az infarktus, nem kér bebocsátást, jön és visz!
Zalánka úgy tudja, édesapja elment a mennyországba, onnan nézi, hogy milyen jó az ő kicsi fia.
Nekem pedig természetes volt, hogy azon a második héten Johannával együtt nálam lesznek a kicsik. Közös programokat terveztem nekik minden délutánra.
*
Egyik alkalommal nézegettem a kis unokatestvéreket a közeli tó partján, milyen gondtalan örömmel szedegetik a színes kavicsokat.
Zalánka odafutott hozzám, hozta a „kincseit”.
— Egy csillogót elvesztettem — nézett rám bánatosan.
Megsimogattam a kis fejét. Kicsi életében neki ez is veszteség.
— Sebaj! — mondtam. — Gyere, keresünk még annál is szebbet!
*
Veszteségek voltak, lesznek… a súlyuk pedig sokféle. Van, hogy a véletlenen is alakítja az életünket, de most úgy érzem, kell, hogy kötődéseink erősek legyenek, amíg létünk idefenn…
Legutóbbi módosítás: 2017.08.18. @ 16:20 :: Sonkoly Éva
