Vajdics Krisztina : A váratlan mondat

Közben hangosat kondult a városka terének közepén magasló templom harangja, békésen csobogott a parkban a szökőkút…

 

 

Nóra hétfőn reggel egy kicsit gyűröttebben ébredt, mint szokott, így a reggeli készülődésnél még több gondot fordított a megjelenésére, mint általában. Belebújt párja édesanyjától örökölt, jól szabott, jó anyagú, szürke vászonnadrágjába, magára húzott egy vakítóan fehér, bár száz éves garbót, vékony, kék övet csatolt a derekára, és belebújt egy sikkes, kockasarkú cipőbe. Miután halványan kifestette a szemét és felvette vékonykeretes, elegáns szemüvegét, egészen jól érezte magát a bőrében.

Kikukkantott az ablakon, s mivel meglehetősen borúsnak látszott az idő, magára kanyarította csinos szabású kiskabátját, leakasztotta a fogasról sötétkék, fanyelű esernyőjét és már indult is az irodába.

Az utcán halk, sietős léptű forgatag vette körül, ahogy minden reggel. Ilyenkor szokott munkába menet mindenfélén gondolkodni, mindenfélén elmélkedni. Most is úgy gondolataiba mélyedt, hogy szinte megrémült, amikor egy piros lámpánál ácsorogva éles férfihangot hallott.

— Tudja, mit néztem magán, hölgyem? — szólt az idegen, középkorú, kicsit elhanyagolt külsejű, de kedves arcú férfi, és melléfarolt a biciklijével.

Nóra kicsit hátrahőkölt, végignézett magán, és azon mélázott, vajon mi lehet ferdén, elszakadva, esetleg kigombolódva rajta. Így szólt:

— Nem tudom, gondolom, megmondja?

— Magán minden olyan tiszta, magán minden annyira rendben van! Csak ezt akartam mondani.

Nem is tudta, mit feleljen, annyira zavarba jött, de gyanakvóan még jobban hátrahőkölt.

— Elnézést, nem is zavarom, látom, megijesztettem — dünnyögte a férfi durcás hangon, majd arrébb húzta a biciklijét.

Nórában a növekvő távolság láttán kissé enyhült a riadalom, ezért megkönnyebbült hangvételben szólalt meg:

— Semmi baj, de tudja, nem ismerjük egymást.

— Igen, ezért kértem elnézést, csak kikívánkozott belőlem, még egyszer bocs — morogta a férfi.

Közben zöldre váltott a lámpa, a kerékpáros elindult, majd harsányan visszakiáltott.

— Ha elesne, felsegíteném!

Nóra nem értette pontosan a hangsúlyt, úgy értette az utcai zajban: „Ha elesnék, felsegítene?”

Ezért ezt kiáltotta:

— Ha elesne, felsegíteném!

— Ezt mondtam én is! Ha elesne, felsegíteném! — kiabálta vigyorogva a férfi, már Nóra is jól értette.

— Köszönöm, igazán kedves — integetett Nóra, s érezte, ezt kellett volna mondania legelőször is.

Mindketten nevettek, majd a biciklis alak meggörbült háta eltűnt a fordulóban.

Nóra könnyed járással sietett tovább, valahogy egészen felvidult. Kihúzta magát, határozottabban lépkedett, ez a pozitív megerősítés és kedves szó annyira meglepte, hogy egyfolytában mosolygott, amíg továbbhaladt.

„De ha elesnék, tényleg felsegítene?” — gondolta, maga sem tudta a választ.

Ekkor hirtelen egy fiatal biciklis srác kanyarodott mellé, majdnem feldöntötte, végül rövid ingás után csattant egyet az utca kövén. Ösztönből ugrott mellé, s vele együtt még jónéhány járókelő is segítőkészen odapattant.

— Semmi bajom — nézett körbe a fiú, majd fürgén feltápászkodott. — Majdnem elütöttem, ne haragudjon! — mondta még udvariasan, és riadt szemekkel meredt Nórára.

— Nem ütöttél el. Az a lényeg, hogy jól vagy! — szólt ő még mindig rémülten, majd felemelte a fiú háti táskáját, ami közben a járgánya mellé pottyant.

Miután mindenki megnyugodott, a srác elkerekezett, ő pedig szaporán lépkedett tovább az iroda felé vezető utcán, a szürke macskaköveken egyensúlyozva.

Közben hangosat kondult a városka terének közepén magasló templom harangja, békésen csobogott a parkban a szökőkút, a kávézók asztalainál is egyre többen lézengtek, lassan kinyitottak a boltok, vidáman haladt tovább saját, megszokott tempójában a reggeli városi élet.

Nóra megkönnyebbült sóhajtással lépett az irodába és az első embernek, akivel találkozott, továbbadta a mondatot.

— Tibor, rajtad ma is minden olyan tiszta, minden annyira rendben van! Jól nézel ki! Csak ezt akartam mondani.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vajdics Krisztina
Szerző Vajdics Krisztina 122 Írás
1966. március 14-én Miskolcon születettem. Gyermekéveimet Debrecenben töltöttem. A debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban érettségiztem, majd a nyíregyházi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakos hallgatója lettem. Az írás szenvedélye vezetett a nyíregyházi Krúdy Gyula Újságíró Akadémiára, ahol újságírást tanultam. A helyi napilapokban jelentek meg első tárcáim, portréim, interjúim. 2008 karácsonyára jelent meg Neked írtam című verseskötetem, mely 42 verset tartalmaz. 2008-ban részt vettem a Magyar Író Akadémia írói kurzusán. 2012-ben szerkesztője, lektora lettem az Élő Költők Könyvklub kortárs irodalmi portálnak. Ebben az évben jelent meg Szökőangyal című novelláskötetem, második verseskötetem Szó születik címmel 2013 karácsonyára készült el. Az írás számomra levegővétel.