Hátrabilincselték kezeit, nézte a többi tizennégyet. Nem tudta pontosan, miért dobták tömlöcbe. Középkorúak voltak, és kinn az őrző személyzet is, sőt akik elfogták, azok is középkorúak voltak. A kulcsszó a középkor lenne?
Nem ment ilyen messze, ismerte a dolgok menetét. Valakit megfognak, falak mögé dobják, azután jön, amit már sokszor látott, de amiről mindig mindenki azt gondolja, hogy vele nem történhet meg.
Remélte, legalább egy-két napig láncra verve tartják, nem baj, ha nem kap egy korty vizet sem, legalább átgondolhatná, hogyan szökhet meg. Fél perc alatt rájött, hogy a választ már tudja. Sehogyan!
Úgy látszik, sürgősnek vélték az elintéznivalót, hiszen előbb mondták ki az ítéletet, aztán fogták el, az időhúzás sem használ senkinek odakint.
A melegtől taplóvá kérgesedett a föld, úgy sütött a Nap, mintha fel akarná forralni az idegeket.
Körgyűrűt látott, és ő hirtelen a kör belső szakaszán találta magát, de még csak fél nézőként. A kör közepén hamarosan puffanás és gurulás hallatszott, majd feszült idegei csak színes sarat láttak és az elvonszolt testet, ami mellé lábbal odagurították azt, ami nélkül már nem tud mozdulni.
Állt, visszagondolt tizenöt, vagy talán tizenhat esztendejére és a homály — mert nagyon szürkévé tud válni a tiszta, napsütötte délidő — meggátolta a látását. Csak körvonalakat érzékelt és puffanásokat, meg gurulást. Egyik-másik alkudozni próbált, vagy kegyelemért könyörgött. Boldog volt, mert a sor közepén túl, még talán egy perce is maradt az életből.
Ez a boldogság nem volt tudatos állapot, mert az egész teste egy megfeszített húrhoz hasonlított inkább, mint ami benne élt. A teljes egység lázadt és bénult. Ilyen idegállapotban nem lehet rohanni, nem is célszerű, hiszen három lándzsa feszült az oldalának és a többiekének is.
Borzasztó, máskor a vészhelyzetekben nagyon megnyugodott, hagyta az eseményeket folyni és mindig megmenekült. Most épp mellőle lódították a kör közepébe valót, aki talán összeesett, vagy nem bírta a feszültséget, mert egy nagy suhintás után már húzták is.
Következő!
Invitálta a segéd, vagy ítélő, korábban sem tudta eldönteni, ki kicsoda, milyen alá- és fölérendeltség uralja a körbelsőt. Hármat kellett lépnie a saját lábán, de mégsem önerejéből jutott el a sárba, amely egyre színesebb lett. Az a kérges föld nem bírta beinni a nem várt színesőt.
A segéd beállította fejének helyes tartását, de az életösztön felüvöltött benne. Körbetekintett, a homályból nem nyújtott senki segítő kezet, majd ismét beállították a fejét. Még egyszer teljesen kiegyenesítette, senki sem hallotta, de azt mondta szájának mozgásával: „nem…” — többet nem bírt, lenyomták a fejét és kétségbeesésében csak egy picit tudott rajta emelni.
A közönség, aki tisztában volt vele, hogy bármikor ők is odakerülhetnek, vigyorgott. A pallosforgató nem várt, a helyes fejtartás beállításának pillanatában cselekedett.
Rendnek kell lenni mindenhol, őt is odahúzták, fejét a többihez görgették, majd hellyel kínálták a következőt…
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Boér Péter Pál
