Zilahy Tamás Szerző
Vezetéknév
Zilahy
Keresztnév
Tamás
6 év Nincs Komment

Megdőlt egy eddig sohasem vitatott tudományos alaptézis, miszerint egy veszekedéshez legalább két ember szükséges.

Egy férfi utolsó napjait idézi fel az írás, a halála után megtalált naplótöredéke alapján. A halál oka idáig ismeretlennek tűnt, de hála az orvostudomány mérföldes léptekkel haladó kutatásainak, ma már tudjuk, hogy ez a kórokozó, melyet bacilina verbáliának neveztek el, csak férfiak halálát okozza.

 

Hihetetlen felfedezésről adott hírt a régészek mértékadó tudományos lapja, a Múmia. Alant néhány idézet a cikkből.

 

Megdőlt egy eddig sohasem vitatott tudományos alaptézis, miszerint egy veszekedéshez legalább két ember szükséges. Kutatók kitartó és fáradságos munkával feltárták a nagy görög filozófus, író, olvasó és gondolkodó, Homáiosz sírját. Egy naplótöredéket találtak mellette, mely cáfolhatatlan bizonyíték a fent említett tézis tarthatatlansága mellett. A kutatók nagy bizonyossággal megállapították, hogy a feljegyzés precízen dokumentálja Homáiosz dialógusát párjával.

Álljon itt az idézet kronológiai sorrendben Homáiosz naplójából:

 

Te kérdezel.

Te válaszolsz.

Te kérdezel.

Te válaszolsz. – Elmosolyodom.

Te kérdezel.

Te válaszolsz. – Mosolygok.

Te kérdezel.

Te válaszolsz. – Szemöldökömet ráncolom.

Te kérdezel.

Te válaszolsz.

 

Megjegyzés a szerkesztőtől: „Itt látszik a férfiszervezet csodálatos védekezőképessége.” Bár nem tetszik, nem szól.

 

Te kérdezel.

Te válaszolsz. – A szemem szikrát szór.

Te kérdezel.

Te válaszolsz. – Emelkedik a pulzusom.

 

Megjegyzés a szerkesztőtől: „Homáiosz fedezte fel a pulzust, az asszonykája volt a múzsa.”

 

Te kérdezel.

Te válaszolsz. – Állok és hallgatok.

 

Szerkesztői megjegyzés: „A filozófus nagy tragédiája, hogy csak hetven év múlva találják fel a szólásszabadságot.”

 

Te kérdezel.

Te válaszolsz. – Párom szeme szikrát szór. Veszem a babérkoszorúm, és kiugrok a nimfákhoz. Kicsit hűsölök az ágyékukban, majd hazamegyek az én galamblelkű asszonykámhoz. Úgy látszik, nem tűnt fel a távozásom.

 

Te kérdezel.

Te válaszolsz. – Megint mosolygok, még nem kaptam el a fonalat.

 

Itt most sajnálatos módon a napló félbeszakad, a tudósok becslése szerint hozzávetőleg két nappal később folytatódik.

 

Te kérdezel.

Te válaszolsz. – Mintha egy kicsit már idegesítene.

Te kérdezel.

Te válaszolsz. – A guta kerülget.

 

Szerkesztői megjegyzés: „A feleség valószínűleg Guthosz, a nagy szónok lánya lehetett. A kislány az apja után kapta a Gutha nevet. Évek múltán reá emlékezve neveztek el egy betegséget, a stroke-ot. Az asszony is maradandót alkotott. Mondhatni, párját ritkítóan beszédes volt.

 

Te kérdezel.

Te válaszolsz. – Már csak foszlányokban hallom, amit mond.

Te kérdezel.

 

Én hallgatok.

 

Eddig a tragikus idézet.

A régészek, a sírt feltárva, Homáiosz halálának egy borzalmas részletét is közzétették.

A nagy polihisztor testét megvizsgálva, egy hatalmas kerek lukat találtak a hasán.

A halál oka ismeretlen.

 

 

 

 

 

 

6 év 7 komment

 

Minden ember életében eljön a perc, amikor piacra kell mennie. Én sűrűn vagyok minden ember.

A piac az a hely, ahol dúlt tekintetű asszonyok és megfáradt urak hatalmas csomagokkal kószálnak.

A férfiak általában utálnak piacra járni. Én kivétel vagyok, mondhatni, jó asszony. Szórakozni járok a csarnokba.

A vásárlást hosszas egyeztetés előzi meg. Előveszek egy cédulát, és felírom, mit kell vásárolni. Valahogy így:

— Mit hozzak a piacról?

— Valami ebédrevalót.

— Mit főzünk?

— Te tudod, ma te főzöl.

Gondosan feljegyzem: ebédrevaló!

— Úgy hozzál, hogy holnapra is.

Melléírom: 2x, majd eldobom a cédulát.

A piacon mindig rengetegen vannak, ezért felkészülök a harcra. Kihegyezem a könyökömet, és indulok is.

Megérkezem. Tömeg.

A piac az a hely, ahol mindenki aranyoskám, kedveském, szívecske, drága, esetleg kedves uram, de ezt nem szeretem, mert ez az első jele annak, hogy át akarnak verni, és az urak nem reklamálnak. Ezt persze csak hiszik az árusok.

Rengeteg külföldi turista. Vakuk villannak, fogynak a hungarikumok — a borzalmas fütyülős pálinka, ami persze elromlott, mert hangja nincs. Vagy a gusztusos, de ehetetlen paprikafüzér, no meg a nagy kedvenc Tokaji Aszú, eltarthatóság az üveg alján, még egy hét. Echte mádzsár, mondja az echte mádzsár kínai.

Bemelegítésképpen az első szimpatikus zöldségesnél nyitok.

— Mi tetszik — röffen rám.

— A modora — és már megyek is tovább.

Taktikát változtatok.

Odalépek a következő pulthoz.

— Pazsaluszta szto kilogram kartofel.

— Gyere, Józsi, itt van egy osztrák, nem tudom, mi a faszt akar! — kiált hátra az eladó.

Megjelenik a nyelvpótlékos kolléga.

Hangosan, tagolva, magyarul megkérdezi, mit kérek.

Két kiló krumplit. Kiméri. Kiszámolja. Vastagon fog a ceruzája.

Kollégája odaszól:

— Látom, Józsi, vágod az osztrákot.

Látom én is. Megreklamálom. Még hallom elmenőben, hogy „ezek az osztrákok milyen spúrok”.

Átballagok a henteshez. Kérek egy kiló felsált.

— Mire lesz? — kérdi a véres ember.

— Ebédre — mondom.

Megnyugszik, látja, hogy hülye vagyok. Hátat fordít, egy nyissz, egy csatt, papírzörgés, villámgyors csomagolás, mérleg rácsap, és kettőezer-egyszáz.

Elveszem a húst, komótosan kicsomagolom. Nagy csend telepszik ránk. Ellenőrszagot éreznek.

Ahogy sejtettem, csupa faggyú. Visszaadom, és udvarias vagyok.

— Kedves uram, tán említettem, hogy ebédre lesz, nem gyertyaöntésre. Most csak a húst kérem, majd mindenszentekkor jövök a faggyúért.

Finom, de cifra káromkodást hallok elmenőben.

Szétnézek a gyümölcsösnél is. Elveszek egy nektarint, beleharapok. Az eladó nagyot néz.

— Jó az eper — mondom.

— Ez nektarin — méltatlankodik. — Honnan veszi, hogy eper?

— A méretéből — felelem, és továbbállok.

A másiknál megveszem a gyümölcsöt. Az áruson látszik a kimerültség. Oszt-szoroz, aztán mond egy számot. Utánaszámolok. Tévedett az én javamra, ötven forinttal. Visszaadom neki, „kicsiben nem lopunk” jeligére.

Na, még a csirkéshez elmegyek. Itt is a piacra küldött férjet szinkronizálom.

— Csókolom, kérnék szépen egy kiló csirkekarajt.

Az eladó rutinosan nyúl a csirkemellhez, és már méri is. Furdalja a kíváncsiság, ezért megkérdi:

— Mihez tetszik vinni?

— Halászlének — felelem szemrebbenés nélkül.

Leesik az álla.

— Speciális recept — mondom.

Megértően bólogat, de orvost azért nem hív.

Lassan véget vetek a matinénak, és hazaindulok. Mindent megvettem, és jól is szórakoztam.

Otthon kipakolom a cuccokat, és precíz háziasszonyként előveszem a háztartási naplót. Mindent könyvelek.

 

1 doboz gyufa 10.- Ft.

Egyéb 11.700.- Ft.

 

 

6 év 1 Komment

Tegye fel a kezét, aki hallott már Zilahy Péterről! Senki többet, először, senki többet, másodszor… Na, talán most.

 

Úgy harminc éve moziba vittem a gyerekeket. A fiamat és Petit. „A kis hableány” című filmre. Kijőve a moziból Peti rázendített a „Hej, kokkolórum” szövegű betétdalra. A friss élmény hatására ez rendben is volt, csakhogy azóta, ha nagy néha találkozunk, mindig elénekli.

Egy másik emlékezetes epizód 1992-ben esett meg. Szerettem volna beíratni a fiamat egy budai elit gimnáziumba. Kerestem valami kapcsolatot, az igazgatónő szívét meglágyítandó. Találtam is egy barátom személyében, aki ebben az iskolában végzett.

Pontosan érkeztünk a megbeszélt időben, bemutatkozáskor elhadartam a nevemet, majd előadtam a kérésemet, miszerint szeretném, hogy a gyermekem ebbe az iskolába járhasson.

A fiam kitűnő tanuló stb., stb…

— Felesleges bármiféle protekció, öröm, ha ilyen gyerekeket felvehetünk.

Megköszöntem.

— Szabad a gyerek nevét?

— Hogyne. Zilahy Bence.

Az igazgatónő felkapta a fejét.

— Mondja csak, nem rokona véletlenül a Péternek?

— De igen — vallottam be.

— Sajnálom — bár ez nem látszott rajta —, a Pétert még én tanácsoltam el az iskolából a renitens magatartása miatt. Zilahyból elég volt egy is.

Szépen megköszöntem az igazgatónőnek, a barátomnak és később Petinek is.

 

Lássuk, mi lett abból a renitens diákból.

Az ELTE bölcsészkarán tanult filozófiát, anglisztikát és kulturális antropológiát. Rövid ideig egyetemi oktató, majd 1997 és 1999 között a LINK Budapest kétnyelvű irodalmi internet folyóirat szerkesztője. 1998-tól a Világirodalmi Sorozat szerkesztője a Jaknál, majd a Gondolat Kiadónál.

Több hazai és külföldi díjat kapott, köztük Móricz Zsigmond-díjat és az Év Könyve Díjat Ukrajnában.

2001-ben a New York University vendégtanára volt.

1998-ban jelent meg „Az utolsó ablakzsiráf” című képes szótárregénye az Ab Ovo kiadónál — a könyvet számos nyelvre lefordították, s a belőle készült hangjáték elnyerte a Rádió hangjátékpályázatának első díját.

Az utolsó ablakzsiráf (részletek)

„Az ablakzsiráf egy képeskönyv volt, amelyből olvasni tanultunk, amikor még nem tudtunk olvasni. Én már tudtam olvasni, mégis meg kellett tanulnom, mert akkor minek az iskola.

Az ablakzsiráf közérthető módon tárta elénk a világot ábécésorrendben. Mindennek megvolt a helye és értelme, szimbolikus és hétköznapi, megtudhattuk belőle, hogy a Nap keleten kel, szívünk a baloldalon van, az októberi forradalom novemberben, és az ablakon beárad a fény — akkor is, ha be van csukva. Az ablakzsiráf tele volt hétfejű sárkánnyal, tündérrel, ördöggel meg királyfival, és azt írta róluk, hogy nem léteznek. Négyféle sárkányra emlékszem, ami nem létezik, és három királyfira. Az ablakzsiráf szótagolva megtanított olvasni a sorok között. Magától értetődött, mint a tévémaci lefekvéskor, senkinek se jutott eszébe rákérdezni. Az ablakzsiráf az ablakzsiráf.

Az ablakzsiráf a gyerekkorom, az öltöző, a tornaóra, az állandó növés, egy szebb kor előtti kor, a puha diktatúra, a házi feladatom, az ártatlanságom, a generációm. Az ablakzsiráf egy könyv, aminek az egyik szereplője én vagyok. Húsz év múlva megkérdezte valaki, csak akkor jöttem rá, hogy az első és az utolsó szó, az alfa és az ómega, az ablak és a zsiráf.

Igen. Az ablak a kezdet, az ablakon át jön a fény, a zsiráf a véges végtelen, a szürrealizmus, lángoló zsiráfok, sose halunk meg! Egy lexikon, amelyben benne van, ami kimaradt.”

Fotózással is foglalkozik, több kiállítása volt Budapesten.

Nem könnyű a magyar írók élete, még focizni is tudniuk kell. A firenzei EB-n első lett a magyar íróválogatott. Na, ja, ilyen írókkal könnyű: Esterházy Péter, Farkas Zsolt, Garaczi László, Kukorelly Endre, Zilahy Péter.

(Felvetődik a kérdés, hogy a profi focistáink miért nem nyernek semmit. Talán mert se focizni, se írni, se olvasni nem tudnak.)

2008-ban Graz város írója lett.

2009-ben elnyerte Albert Einstein-ösztöndíjat, így egy évig Berlinben Albert Einstein házában

alkotott.

Mindeközben a világ 26 országának sajtójában publikál az USA-tól Izlandon át Luxemburgig.

Telt házas előadáson szerepelt a Brodwayn a külön erre az alkalomra írott performanszával.

„Der lange Weg nach nebenan” (A hosszú út közelre) című drámáját a berlini Volksbühne mutatta be, és a darabot Weimarban, Stuttgartban, Lipcsében, Münchenben, Salzburgban, Düsseldorfban és Bécsben is előadták.

Legutóbb az édesapja (nagybátyám) temetésén találkoztam Péterrel. A halotti tor kezdetekor felállt, és így szólt az egybegyűltekhez: „Apám azt akarná, hogy ne búslakodjunk, vigadjunk, és rúgjunk be.”

Megtörtént.

Kimentünk elszívni egy cigarettát, és akkor, de csak halkan, eldúdolta nekem a „Hej, kokkolórum”-ot.

Van egy sejtésem: a fiamat most már felvennék abba a gimibe. Sőt még engem is.

Végezetül Peti egy verse, kóstolónak:

 

aki elment többé nincs

többé nem nyom le kilincs

nem szeret nő nem hal halál

nem rág köröm nem szúr szakáll

ha már elment lelke rajta

nem mer leves nem gyújt gyertya

nem üt vissza nem szül gyerek

nem vár haza nem főz meleg

meddig tart és miért nem enged

meddig szorít belém lehellet

miért tüntet ki értelem

miért szórakoz pont velem

 

Senki többet, harmadszor?

 

 

6 év 1 Komment

„Élni annyi, mint lassan megszületni”

 

 

„Appassionata”

 

1982. január 10., szombat délelőtt.

 

Csingiling, csingiling, csörr, csörr. Szóval a telefon. Felveszem. Ismerős hang, kicsit spicces.

— Tudod milyen nap lesz 13-án?

— Aha, kedd, na és?

— Ötven leszek. Ugorj át este, megünnepeljük!

— Medvebőr akció?

— Az. Maradt még egy kis lencse szilveszterről, azt előtte megesszük.

— Hányan leszünk?

— Attól függ, ki mennyit lát — hangzik a precíz válasz.

— Mikor jöjjek?

— Bevásárlás után.

Mindent értek. Lajosnak — Picassóhoz hasonlóan — korszakai vannak. Csak neki konyakban.

— Megtudhatnám, milyen ízű tortát kérsz?

— Ötcsillagos Ararátot.

Megérkezem. Takaros családi ház Pasaréten. Ez nem „Albérlet a Síp utcában”.

Krisztina, a feleség nyit ajtót. Fáradt puszit lehel az arcomra.

— Merre van az ünnepelt? — kérdem.

— Kóruspróbán — mutat az asztal tetején billegő egyik alak felé. Éppen a „Szép város Kolozsvár” van műsoron.

— Isten éltessen! — nyújtom Lajos felé az üveget.

Lekászálódnak az asztalról, és poharak kerülnek a helyükre. Kikötünk az Ararát mellett, akárcsak Noé.

Eltelik egy ararátnyi idő. Ami folyékony van a házban, és nem a csapból jön, az a lencseleves. Komótosan kanalazzuk.

A leves jótékony hatására alábbhagy a muzikalitás, és inkább a beszélgetős rész kerül előtérbe. Például az irodalomról.

Lajos néhány percre eltűnik, majd kezében egy könyvvel és egy tollal jelenik meg. Felém nyújtja.

— Mikor olvastál utoljára Szilvásit?

— Ha hiszed, ha nem, idefelé jövet.

Kétkedőn csóválja a fejét. Tudja, hogy ritkán olvasok tőle.

— És mi volt az?

— A csengőd alatt a Szilvási — mondom vigyorogva.

Felüti a könyve első oldalát („Egyszer volt szerelem”), és nagy gonddal dedikál, majd átnyújtja.

„Barátsággal ajánlom, és azt is, egyél minél több lencsét, hogy ne légy ilyen ronda.”

Ez így körülbelül döntetlen is.

Persze van egy könyve, amit szívesen elolvasnék, az „Appassionata”, és mostanában nem lehet kapni.

— Köszönöm szépen a könyvet és a szíves ajánlást — mondom —, de ha már ilyen adakozó hangulatban vagy, kérni szeretnék még valamit. Van egy üres hely a polcomon, épp az „Appassionata” hiányzik onnan.

— Értem, de nekem is csak egy példányom maradt, és, hogy is mondjam, annak küldetése van. De tudod, mit? Neked adom, ha hozol helyette egy könyvet. Bármilyet.

Lassan véget ér a szülinap. Búcsúzkodunk. Megbeszéljük, hogy a következő héten beugrom a könyvvel.

Több üzletet is bejártam, mire megtaláltam az alkalmas cserekönyvet. Hieronymus Bosch pazar albumát potom ezerért. Szépen becsomagoltattam, és még egy ronda masnit is kértem rá. Ha az ember ad, adjon méltósággal.

A megbeszélt időpontban megérkezem. Lajos nyit ajtót. Beljebb terel.

— Meghoztam a cserét — emlékeztetem az ígéretére.

Gyanakodva méregeti a nagyalakú, masnis csomagot, aztán mintegy magának mondja:

— Talán ez is megfelel. Na, gyere velem!

Megáll egy hatalmas rekamié előtt.

— Add ide azt a könyvet! Milyen erőben vagy? — kérdi, és rámutat az ágyra. — Ott, a jobb oldalán, emeld meg pár centit!

Megemelem, és elhűlve látom, hogy kivesz a lába helyéről egy könyvet, majd a méregdrága Bosch-albumomat masnistul, papírostul beteszi a helyére.

— Itt az „Appassionatá”-d — nyomja a kezembe a borítóján benyomódott könyvet.

— Köszönöm. Ilyen egyedi dedikációval még nem találkoztam.

 

Sokáig gondolkodtam, hogy mi hasznosabb: írónak vagy asztalosnak lenni.

6 év 6 komment

  

A piros Parker

 

A ’970-es év téli estéjén történt.

Sárga fénnyel megvilágított pálya fagyott talaján lovak patáinak hangja hallik. Ahogy a kanyarba érnek, és felgyorsítanak, minden szem rájuk tapad.

Apró ember megigézve nézi a lovakat. Szuggerálja őket. Nem is őket, csak egyet közülük. Kis sárga paripa, szapora léptekkel, zöld mezbe öltöztetett hajtójával a kocsijában. Rocco, ő a favorit. Kiemelkedő eséllyel indul. Legyőzhetetlen.

Akkor megvan a nyerő lova a 11-es Rocco, és már csak a kettő helyezetett kell mögé kitalálnia. Összefirkált Turfján nézegeti az esélyeket, majd az agyonrágcsált versírásban elkoptatott ceruzájával bekarikáz két lovat. Döntött, ezeket fogja megjátszani. Hármas befutóra. 11-5-4. és biztos, ami biztos, 11-4-5, hátha visszafele jönnek be a lovak.

Hosszú sárga ballonkabátját összegombolva határozottan indul a pénztárak felé. 214-es pénztár a megszokott vesztőhelye. Mert az ügető az egy vesztőhely. Úgy tízen állhatnak előtte, de nem gond, lehet úgy öt perc indulásig. Lassan halad a sor, már bemondták a „fogatok a helyükre” varázsigét. Még egy perc az indulásig. Épp, hogy a kasszához ér.

— Mit tetszik kérni, Zoli bácsi?

— Gyorsan, Tamás, 11-5-4, 11-4-5 !

— Húsz forint, Zoli bácsi.

A start gongja hallatszik. Meg sem nézve a tiketteket zsebre gyűri, és indul a korláthoz.

Rocco, mint a szélvész száguld, sorra előzi meg a többi lovat. Már az első körben az élre áll. Megálíthatatlannak tűnik, és akkor egyszercsak a hajtó kocsijának a kereke kiesik. Nincs tovább. Semmivé foszlik a remény.

A verseny folytatódik, de már Rocco nélkül.

Befutási sorrend. 1 – 4 – 5. osztalék az egy darab nyertes szelvényre 30,560 -Ft.

Zoli bácsi még egy pillantást vet a tikettjeire, mielőtt összegyűrve kidobná. Vastag szemüvegét dörgölve újra meg újra megnézi. Rossz tikettet kapott, vagy a pénztáros hallotta el?

1- 4 – 5, és újra megnézi. Most is az! Vigyorogva indul a kasszához.

— Tamás — szól a pénztároshoz —, rossz tikettet adtál! Én nem így kértem.

— Bocsánat, Zoli bácsi, sokan voltak, lehet nem figyeltem, de megtérítem az árát.

— Ezt nézd, fiam, így lett jó. Hazamegyek és veszek egy kazal virágot Erzsikének.

— Tessék egy verset is írni mellé!

Hazament, és a verset is megírta.

 

 

Zelk Zoltán: Csak téged

 

 

Úgy mondom néked, mint egy leckét,

mert szeretném, hogy megtanuljad,

ha felelnem kell egyszer érted,

akkor te is, már vélem tudjad,

hogy én csak tégedet szeretlek :

meglestem a szomorúságot,

nem magamért, de temiattad

szövi-fonja körém e hálót.

 

És szívemet is rajtakaptam,

engem elárult, a te lépted

után fülel a jövendőben,

miattad virraszt. Mondd, megérted?

Figyelj ide hát, példát mondok:

ha fekszem álmatlan s képzelgek,

félek valami szörnyű kórtól,

nem magamat, téged képzellek…

 

A te tested retteg testemben,

a te jövőd az én jövőmben,

így élek én magam veszítve

s téged kettőzve az időben.

Az időben, az elfogyóban,

mely nem örök, csak az istennek —

tanuld meg hát, hogy tudjad vélem :

én már csak tégedet szeretlek.

 

A történet itt véget is érhetne, ha valóban vége lenne, de nincs.

Zoli bácsi, mint minden nagy lovis, hamar visszaforgatta a nyereményt. Sok-sok mázsa zabot szponzorált.

1971 tavaszára már csak emlék volt a hármasbefutó.

Egy márciusi versenynap estéje lehetett, talán az utolsó futam előtt. Zoli bácsi leégve, kezében egy piros Parker-tollal a megszokott szélfutta sárga kabátjában közelített a 214-es kasszához.

— Tamás! Adsz ezért a tollért egy tikettet?

— Persze.

A toll gazdát cserélt, majd lovat is.

A Kossuth-díjas Parkerral mentem az irodalmi érettségire. Hármas befutó lett.

A lesz szót két „sz”-el írtam, és hármast kaptam rá.

Máig sem értem, hogy tudott evvel a vacak Parkerral, Zoli bácsi Kossuth-díjas lenni.

 

6 év 11 komment

Amikor, nehézségek árán eljutunk a csúcsra, csak egy irányba vezethet tovább az utunk, lefelé! De, ezt az utat, már sokkal gyorsabban lehet megtenni. Nagyon messzi a távolban még felsejlik egy másik csúcs is, de az oda út már szinte járhatatlan. Ego sum via, veritas et vita?

 

 

 

Mindjárt itt a tél. Egy fagyos széllöket sivítva rohan végig a Duna partján. Itt-ott felkap néhány letöredezett kis ágat, megpörgeti és földhöz csapja. Kitartóan szemerkél valami szutyok az égből. Lecsorog a kopaszodni készülő fejen, rá az arcra, majd végig a nyakon az elvásott kabát alá. Ez lesz az első tele a szabadban. Kibírta már más is, neki is ki kell bírnia. Megéhezett. Elmélyülten kotorászik a zsebében. Keresi a pénzét. A százast. Tizenkettő egy zsemle, akkor hogy is lesz? Egy a reggeli, kettő az ebéd, és egy a vacsora, pont két napig ehet belőle, és még marad négy forintja.

Kristálytiszta matematika. De mégsem így számolják az életben. Egyesével fogja megvenni, ötlik az eszébe, és nyert vele egy fél napot.

Fázósan húzza össze magán a kabátját. Hiányzik egy gombja. És még mennyi minden hiányzik, motyogja mélázva. Fáradtan leül a vizes parti kőre. Egész nap talpalt, járta a várost, és kereste azt, ami már nincsen, ami elmúlt, és kereste a jövőt, amit már csak napokban lehet mérni. Halványan elmosolyodik, és a jóra emlékezik. Volt háza, jó állása, született két szép gyereke, és már unokája is van, igaz picike még. A gyerekek jól megvannak, mindent megteremtett nekik, élik a világukat, és néha—néha fel is hívják. Gondolnak rá. Mindenki gondol rá, és ez sem kevés. Hajdan ő volt a társaság kedvence, a jó humorával, a villogó eszével. És mire ment vele? Tönkre. Aztán volt idő, hogy rákapott az ivásra, de le tudott szokni róla. Rengeteget dohányzott.

Elmosolyodik — ez a veszély már nem fenyegeti.

Fel kell állni a vizes kőről, mert még megfázik, és akkor mire a tíz zsemle. Tanácstalanul körülnéz, és elindul valami fény irányába.

Tudja jól, hova fog menni, a Batthyányi térre. Megmondták neki, hogy itt fogja végezni, hát legyen nekik igazuk. Valami csoda folytán megszólal a mobilja, pedig azt hitte, már lemerült. A gyermeke keresi.

— Szia, apa.

— Szia, kisfiam — szól bele az elvárt optimizmussal.

— Gyere el karácsonyra az unokádhoz.

— Nem tudok, mert elutazom.

Nem vallhatja be, hogy azért nem megy, mert nincs pénze ajándékra.

— Hát, ha ez neked fontosabb, mint mi, akkor menj.

— Szia.

Forgatja a kezében telefont, aztán határozott léptekkel elindul a tér felé.

Lemegy a tizennégy lépcsőn, körülnéz. Hajléktalanok ácsorognak mindenfele. Némelyik kezében a jól ismert műanyag palackos bor.

Körbekínálják, hozzá is elér a palack. Nagyot húz belőle. Befogadták. Tekintete egy távoli, ismerős pillantásában akad meg. Odalép hozzá.

— Figyelj, öreg nem veszel egy telót? Ezt már unom.

Már csak a metróállomás szokásos zsongása hallatszik.

 

6 év 10 komment

 

Előjáték

 

Szokásos hétvégi elidegenedés. Bevásárlás az Óceánban (Auchan).

Tolom a kocsit. Nincs benne százas, csak játékpénz. Hadd örüljenek, ha otthagyom a parkírozóban. Mindig ott hagyom. Ez már az örömszerzés egyik formája. Ötvenszázalékos. Nekem öröm nézni, amikor visszatolják. Azok a hálás pillantások, azok az integetések a kinyújtott középső ujjal. De itt még nem tartunk. Tolom a kocsit. Párom harmonikus mozdulatokkal rendezi át az áruházat. Egy a kocsiba, egy vissza a pultra. Na, nem oda, ahonnét… Egyszer csak megáll. Gyönyörű kék szemét rám tátja. Megszólal. „Tudod mit, Tamás? Mégse süssél három tepsi sós rudat.”

Eddig szó sem esett ilyesmiről, tehát négy kell.

Átveszem a kezdeményezést. Hozzávalók négy tepsire. Két üveg rozé. Egy dobozos sör. A többit már csak kamuból vesszük meg.

Tehát tíz tojás. Ebből csak kettőnek kell a sárgája. A fehérje keményít, az majd jó lesz másra.

Kiló liszt, de ebből csak hetven-nyolcvan deka kell.

Nincs fél élesztő, ezért egy egészet veszünk. A másik fele majd a kukusba kerül.

Egy kocka margarin, a legprosztóbb, tehát Liga.

Két csomag köménymag, az egyik őrölt. Ez figyeli majd a széljárást…

Aztán veszek még tizenöt deka füstölt sajtot.

No, persze nem csak ezeket vettük, mert égető szükségünk volt még egy csomó felesleges dologra. Az utolsó erőtartalékaimat mozgósítva felcipelem a negyedikre azt a néhány tíz csomagot. A kezem megnyúlt. Praktikus. Holnaptól állva fűzöm be a cipőmet. Eddig az előjáték.

 

Közjáték

 

Előkészületek a sütéshez. A két kezemet összekulcsolom magam előtt. Majd kifordítom.

Kicsit megropogtatom. Ezek a koncentrálás és a lazítás pillanatai. Hirtelen a rozéhoz lépek, beledöföm a nyitót, és kirántom a dugót. A neheze már megvan. Megtöltöm a poharamat. Másodjára is.

Hetven deka lisztet elkeverek két tojás sárgájával, a felolvasztott margarinnal, a cukros tejben felfutatott félesztővel. Beleteszem a lereszelt füstölt sajt nagy részét, valamint az őrölt köménymagot. Teszek bele sót, de nem annyit, amennyi egy sütibe kell, hanem a dupláját. Összegyúrom félkeményre. A félkemény az olyasmi — ti tudjátok —, ami reményt ad, de csalódást okoz. Mikor ez így megvan, fél órát hagyom kelni a tésztát.

Nem, ez nem holt idő! A két kezemet összekulcsolom magam előtt, majd kifordítom. Kicsit megropogtatom. Hirtelen a kettes rozéhoz lépek és… a többit már tudjátok.

Szükség van még az előkészítéshez egy kis felespohárnyi tejjel hígított tejfölre meg egy lúdtollra, amivel majd megkenjük a tészta tetejét.

 

Tanácsok az olcsó felespoharak beszerzéséhez:

Határozott léptekkel a helyi kocsma pultjához kell sasszézni. Két feles rendel. Ürítés után visszavinni az egyik poharat, a másik a talon. Két feles rendel. Egy pohár vissza, a másik marad. Ezeket a mozdulatokat ismételni, míg a hatos pálinkásszett megvan.

Aztán lehet kioldalogni, zsebben a készlettel.

Ajánlott azért még egyszer visszafordulni, hogy legyen egy tartalék is. Esetleg tizenkettes készletig rádolgozni. Pusztán az állóképesség szab határt a nagycsaládos eszcájg megszerzéséhez. Javallott egyébként is így beszerezni az otthoni szervizt is. Valószínűleg rögtön benne lesz a családi címer. Mint például Hotel Gellért, Malév vagy akár Gösser.

 

Ott tartunk, hogy a tésztát ki kell nyújtani, majd egy rádlival felcsíkozni. A rádlit egyébként Redl ezredes találta fel, a makacs lovak nógatására. A felcsíkozott tésztát megkenjük a tejes tejföllel, majd megszórjuk a sóval elkevert szemes köménnyel. Utána még laza csuklóval rászórjuk a maradék reszelt füstölt sajtot. Előmelegített sütőbe tesszük, és egyszeri forgatás után kb. 20 perc múlva készen is van.

 

Kielégülés

 

Magunk elé vesszük a kész süteményt, és addig esszük, amíg rosszul nem leszünk.

Macskajaj. Ráállunk a mérlegre.

Jó étvágyat. Mára csak a plusz kilók maradtak meg belőle.

6 év 7 komment

Ha FN újságot vásárolunk már avval is segítünk. Pillantsunk bele egy számba!

 

Felhőtlen csacsogás a napokban kétéves Goodas Crew dancehall csapat tagjaival: Heni, Zsófi, Viki, Szeri, Berti, Cseni, Vani, Évi, G. Dóri, Klári, F. Dóri, Kriszti — szépek, kedvesek, dögösek. Beszélgetett már valaki egyszerre ennyi nővel? Ezt ki kell próbálni!

Amikor riportot készít az ember, fontos a felkészültség, a magabiztos fellépés, a frappáns kérdések és az empátia. Mindez természetesen megvan bennem. Egy szépen felújított ferencvárosi épület harmadik emeleti lakásában szokott próbálni a csapat. A lányok elhozták megunt ruháikat, amiket egymás közt elcserélnek. Ma ezt a számot próbálják. Bár van olyan látványos, mint a táncpróba, de, sajna, nem publikus.

Lift nincs. Fulladozva, vörös fejjel zuhanok be az ajtón. Ennyit a magabiztos fellépésről.

Frappánsan köszönök:

— Sziasztok, a Fedél Nélkül újságtól jöttünk a riport miatt.

— Csukd már be az ajtót — kiabál valaki bentről —, mert két pasi bámul!

Észrevettek bennünket, ez már jó jel. Lányok jönnek, lányok mennek, néha egy félmosoly, néhábban csak negyed. Aztán végre egy tipikus női mondat.

— Vegyétek le a cipőtöket!

Tehát befogadtak minket. Akár kezdődhet a riport.

— Úgy tudom most kétéves a csapatotok.

Záporoznak a válaszok. Öt igen és két aha. Az igen nyert öt-kettőre. A nyolcadik hölgyet épp fotózzák a másik szobában. A következő kérdést ő teszi fel helyettem. „Nem láttátok a rúzsomat?” Miért nem nekem jutott eszembe ez a kérdés? Hat nemleges válasz, meg egy „itt van a számon a rúzsod”. Akkor most vissza a tárgyhoz.

— Ki találta ki az együttes nevét?

— Én.

— Lehetne bővebben?

— A volt barátommal beszélgettünk róla, aki MC volt, vele gondolkodtunk a neveken, és végül a Goodas Crew mellett döntöttünk. Sok név felmerült, de ez tetszett meg a többieknek.

— Mit jelent ez a név?

— Laza fordításban: Belevaló Csajbanda.

— Hogy állt össze a csapat?

— Páran már ismertük alakulásunk előtt a dancehallt — ami Jamaicából terjedt el, és leginkább reggae zenére táncolják —, meg bulikban is táncoltuk, ilyesmi. Valódi örömtánc. Aztán egy ismerősöm bemutatott egy lánynak, aki akkor költözött haza külföldről, és szeretett volna itthon egy dancehall tánccsapatot alakítani. Megbeszéltük, hogy előtte tart egy tanfolyamot, hisz itt még kevesen ismerték ezt a fajta táncot. Másfél hónap után visszament a lány, és mi — a tanítványok — már nélküle folytattuk. Akkor még kb. húszan voltunk, mostanra tizenkét állandó tag maradt.

— Tizenkét csaj együtt. A sztereotípiák alapján az ember azt várná, hogy kikapart szemek és leszakadt ridikülfülek töltik meg a szemetest. Ám mégsem. Hogy van ez?

— Cicaharc előfordul néha, de nem folyik vér. Találkoztam a múltkor egy ismerőssel, aki ugyanezt kérdezte. Vannak kisebb harcok, de ahhoz képest, hogy nincs vezetőnk, hanem csapatként működünk — tizenkét lány —, szerintem le a kalappal, hogy normálisan meg tudjuk beszélni a dolgainkat. Szavazunk, döntünk, engedünk. Szerintem minél jobban megismerjük egymást, annál jobban toleráljuk a másik hülyeségeit.

— Kis gyémántok vagytok csiszolás alatt?

— Próbálkozunk, próbálkozunk, és fejlődünk ezen a téren is.

— Tudjátok, ki a legjobb közületek?

— Mindenkinek más az erőssége. Mindenki jó valamiben, így épp emiatt, mindenki mást tart a legjobbnak.

— Mielőtt idejöttem, készültem belőletek. Megnéztem a youtube-on fellelhető klipjeiteket. Néhol azt éreztem, hogy statikus az előadásotok. Finoman szólva, csak néhány figurát ismételgettek.

(Hirtelen mintha kinyílt volna az ajtó, fagyos szél süvít át a szobán. Vagy csak én érzem? A szemben ülő kislány feketére pingált körmei mintha hosszabbodnának. Gyanítom, ha már a Jóisten nem teremtett vájt fülűnek, most legalább vájt szemű lehetek.)

— Folyamatosan bővítjük a repertoárunkat, mindig újabb és újabb mozdulatsort tanulunk meg. Abból a szempontból nehéz, hogy tulajdonképpen csak két hónapig volt tanárunk, azóta az internetről tanulunk. Külföldön nagyobb kultúrája van a dancehallnak. Néhányan jártunk külföldi fesztiválokon, és ott is ellestünk pár figurát, amit aztán folyamatosan beépítünk a repertoárunkba.

Míg megy ez a csivitke, felállok, hogy megnézzem, hogyan zajlik a fotózás. Egy klikk, egy villanás, és kész is a fotó, gondolom én.

— Nem mosolygok eléggé rajta. Csinálunk másikat — mondja angyali türelemmel a fotós, Román Péter. Klikk, villanás…

— A szemembe lóg a hajam.

— Csinálunk másikat. — Klikk, villanás…

— Árnyékos az orrom töve…

Klikk, villanás, és kész a tizenötödik fotó is.

— Azt hiszem, mégiscsak az első a legjobb.

Békítően megveregetem Péter vállát.

— Legközelebb valami nyugisabb helyre megyünk. Voltunk workshopokon, ahol külföldi tanárok adtak órákat a dancehall mesterségből. Sok mindent tanultunk ott, amit elhoztunk a csapatunknak.

— Valakinek ki kellene menni Jamaicába is, nem?

— Tervezzük, tervezgetjük. December végén lesz Dancehall Queen Contest (tánckirálynő-választás) verseny a Gödör Klubban a Király utcában, melyen mi is indulunk, és más csapatokból is lesznek versenyzők. Ez egyéni verseny, és a győztes Jamaicába utazhat.

— Tudom, hogy sok pénz van benne, de ti kerestek ezzel valamit?

— Magyarországon nemigen van ebben pénz, nincsenek szponzorok. Néha egy-egy fellépésünkért kapunk valamit, de igazából az örömért csináljuk. Németországban, Ausztriában, Franciaországban, vagy például Ukrajnában, nagy pénzeket fektetnek bele. Ott olyan workshopok vannak, hogy a legjobbak járnak oda tanítani. Remélem, egyszer itthon is eljutunk idáig.

— Van állandó fellépőhelyetek?

— Van, ahová havi rendszerességgel hívnak bennünket, de szoktunk más helyeken is táncolni, akár vidéken is.

— Hol hirdetitek magatokat?

— A facebookon és ismerősökön keresztül. Megvan már a rajongói körünk — ők elkísérnek bennünket mindenhová.

— Mostanában vagytok kétévesek. Lesz valami buli ez alkalomból?

— Igen, a hónap végén lesz egy fellépéssel egybekötött szülinapi buli, ahol megünnepeljük magunkat.

— Azt természetesen nem írom meg, hogy november 8-án, a Vörösmarty téren az ICON-ban léptek fel, mert még reklámnak hatna.

— Természetesen nem is kérünk ilyesmire.

— Hányan nézik meg az előadásaitokat?

— Úgy két-háromszázan jönnek el a bulikra, de van olyan hely is, ahol mi csináltuk az első telt házat, több mint négyszáz vendéggel. Ami szerintem igen jó, mert Magyarországon még nincs úgy felkapva ez a reggae-dancehall buli.

— Van lámpalázatok? Volt, már olyan, hogy valamelyikőtök elesett a színpadon?

— Mindannyian kicsit lámpalázasak vagyunk, ami pedig az elesést illeti, nem hinném, hogy észrevenné a közönség, mert olyankor mint figurát építjük be. Persze azért ciki.

— A zenét honnan szerzitek be, mert láttam, hogy néha zenekar van mögöttetek, de legtöbbször gépzene megy.

— Mr. Skunk csinálja a zenénket. Pontosabban, aki hozza közülünk a koreográfiát, az választ zenét is, majd teszünk bele free styl részt, ahol mindenki egyenként bemutathatja a tudását. Ezeket a zenéket Mr. Skunk összemixeli nekünk, és effekteket rak bele.

— Mennyi ideig tart egy ilyen fellépés?

— Általában öt-tíz percig.

— Ezt aztán többször megismétlitek az est folyamán, vagy kész, meghajlás, és irány új kihívások felé, azaz haza?

— Elvileg egyszer adjuk le, de ott szoktunk maradni még a buliban, aztán hogy, hogy nem, újra felkerülünk a színpadra kicsit őrjöngeni, amolyan örömtáncra. Akkor bemondják a nevünket, csinálunk néhány spárgát, promóciós jelleggel. Ilyesmire mindig van igény.

— A klasszikus tánc mennyire köt le benneteket?

— Utoljára a szalagavatónkon foglalkoztunk vele. De ha bármely hagyományos táncban találunk a műsorunkba illő lépéskombinációt, akkor azt természetesen beépítjük a koreográfiánkba.

— Meddig akartok táncolni, fellépni?

— Nem tervezzük a végét, de amíg örömünket leljük benne, addig táncolni fogunk, akár százéves korunkig.

— Hölgyek, sok sikert a továbbiakban, és köszönöm, hogy szántatok rám időt. Élmény volt hallgatni titeket, bár néha szívesen szóhoz jutottam volna.

 

A riportot Zilahy Tamás készítette, Fotó: Román

Péter

6 év 10 komment

 

Gondolom, kezdésnek el kellene magyaráznom, mit is jelent a cím.

Hát, íme: olyan genetikai és egyéb tulajdonságok, melyek közvetlen elődeinkben már nem, de az ősibb formákban még megvoltak. Tehát igen komplikált dolog. Az érthetőség kedvéért illene néhány példával megtámogatni a definíciót. Akkor most példálózok. Ha az egyik korábbi felmenőd postás volt, és örökölted a génjeit, akkor most zöld a szemed. Postászöld. Vagy ha valamelyik ősöd börtönben töltött el néhány boldog évet, akkor neked a csíkos ruhák állnak jól. Ha a nagyid nem tudott flamandul, akkor nagy valószínűséggel te sem tudsz. Lehet a semmit is örökölni. Erre jó példa, hogy semmit sem örököltem a Rotschildéktól, noha nem is rokonaim. Akkor ez, gondolom, már érthető, tehát léphetünk tovább.

Miért is mondtam el mindezt nektek? Mert a nagymamám görög volt. Sajnos egy szavát sem értettem. Ebben persze az is közrejátszhatott, hogy a születésem előtt jó néhány évvel meghalt.

Most jön a történet.

Egy alkalommal felkerekedtem kis családommal, hogy megkeressem őseim lába nyomát Göröghonban.

A repülőút nem nagyon tetézte a hazatérés örömét. Gyermekkorom hajnala óta nem tudok repülni, és azóta sem ambicionálom ezt a sportot. Annál is kevésbé, mert tanultam egy híres ősöm esetéből, aki földre szállt angyal lett, rögtön a landolás pillanatában. A későbbiekben, mint autóbuszmárka szárnyalt tovább.

A repülőutat inkább most nem részletezném, elég legyen annyi, hogy a kis zacskók helyett hátizsákot kértem.

Azután, nagy meglepetésemre, gondolom, lezuhanásunk előtt néhány perccel, megérkeztünk Krétára, pedig már az atavizmus tünetei kezdtek kiütközni rajtam. Az arcszínem a görögdinnye kabátjára emlékezetett. Ez volt a negatív tünet. Volt pozitív is. Csodák csodája, de megértettem azt a mondatot, amelyet az ekkor elém kerülő első ember mondott. Nem sokat von le nyelvtudásom értékéből, hogy ez az idegenvezető volt. Tipikus atavisztikus jelenség volt. Ő magyar, és nekem is vannak magyar felmenőim. Hiába, a gének nem válnak vízzé.

A busz előállt, és pillanatok alatt a szállásunkra repített bennünket.

Csodás apartman volt. Tengerre néző, ahogy ígérték. Tiszta időben, ám ezt nem tették hozzá.

Maga a sziget gyönyörűséges. Amerre tekintek, a végtelen tenger, ezt mondták az utazási irodában. Itt jó lehet kutyát tartani, mert nem tud elkódorogni. Persze Ausztráliában sem nagyon tudna.

Készülődünk a bemutatkozó estélyre. Készülődöm én is. Rohamtempóban görögikumokkal pótolom a folyadékveszteséget. Ouzó, mellé, elé, közé, és utána valami folyékony napsugár. Tán bor? Némi tartalékot is képezek belőlük.

Tán torgok? Apa a család büszkesége.

Valahogy odatángálódom a bulira. Óriási a felhajtás. Megasznobi. Az úszómedence sokszínű lufikkal tele. Hatalmas hidegtálak ezernyi minden jóval. Rajtuk marcipánvirágok özöne. Valamint rengeteg tejszőke, NDK-vörösre sült márkás német turista.

Már megérte a pénzt ez az út. Nem mellesleg a cég fizette.

Imádom a marcipánt, ezért bekerítek egy díszes tálat. Leszakajtok egy szépséges marcipánvirágot a tetejéről. Megkóstolom. Nagyon úgy néz ki, hogy itt fából van a marcipán.

Letelepszünk egy asztalhoz. A pincér rögvest hoz ezt-azt. Mondja, hogy mik ezek, de még nem tud magyarul. Szemrevételezem az okosságot. Van itt mindenféle tengeri bigyó. A legundorítóbb egy sokkezű valami, tele apró vécépumpákkal.

Egye meg a fene!

Soktagú buzuki-zenekar vérforraló szirtakiba kezd. A tetemes mennyiségű elfogyasztott sör megtette a hatását. Útja végéhez ért. Csak még meg kellene keresni az elterelő utat. Sajna a nagyim valószínűleg soha nem érdeklődött a férfivécé iránt, így nem tudtam megkérdezni, hol van. Felállok az asztaltól és toporgok. A zenészek veszik a lapot, és berángatnak táncolni. Két oldalról a vállamra teszik a kezüket, és indul a tánc. Egyre gyorsabb a zene. Szinte futunk már. Nem esik nehezemre. Menne ez zene nélkül is.

A közönség meg csak gyűlik, és gyűlik. Tetszik nekik a mozgásom, ami már-már görcsös vonaglás. Mert az is. A zenészek érzik bennem a görög virtust. Újabb tájjellegű kunszttal kínálnak meg. Letesznek egy poharat a padlóra, és elvileg borral töltik meg. Velem kivételt tesznek, és három deci ouzót kapok. A feladat: fekvőtámaszból csak foggal felemelni és meginni. Nem gond. Ittam én már minden pózban. Felemelem, aztán mint a pinty, lenyelem az italt, oldalra rántom a fejem, és már repül is a pohár a németek asztalára, ahogy ezt a görögöknél csinálni kell. Ez a nagyi miket nem tudott! Csak szabaduljak már. Lenne egy kis dolgom. Kisdolgom.

A zenészek ölelgetnek, gratulálnak. Csordultig teli van a szívük velem, de én is csordultig teli vagyok.

Vágyakozva pillantok az egyetlen vizes dologra, a medencére. Rövid futás után festői ívben fejest ugrok, be a lufik közé. A németek felpattannak a helyükről, és utánam ugrálnak. Teli a víz emberekkel. Oda a dekoráció. Sokba fog ez kerülni valakinek. Kiszállok, és menet közben ékes németséggel a pincérhez szólok. Írja a számlánkhoz, és gavallérosan a németek asztala felé mutatok.

De kanyarodjunk vissza az atavizmushoz. Holnap reggel felkeresem a rokonokat. Valahol itt kell lenniük. Majd érdeklődni fogok. Addigra, gondolom, a nyelv is előjön belőlem. A nagymamámat Kolofonosznak hívták. Ezt itt úgy ejtik, Onasszisz.

Nem várok tőlük mást, csak egy kis szeretetet.

https://www.youtube.com/watch?v=2AzpHvLWFUM

 

 

 

 

6 év 16 komment

 

A telefon már majdnem cseng. Felkapja.

— Drágám, de jó hogy hívott!

— Jó napot kívánok, a közvélemény-kutató inté…

— Igen, már vártam, kedveském, a hívását, mindig is mondta a megboldogult uram, te Rozál, várd meg, míg csöng, de én ilyen vagyok, és sose felejtem el, mikor az esküvőnk napján azt mondta az anyámnak, hogy azért szeretem a lányát, mert magára egy cseppet se hasonlít, és szegénykém, mikor ellopták a sírjáról a virágot, akkor is azt üzente, hogy biztos az anyád volt, de most, hogy a múlt héten becsengetett a postás, és azt mondta, tudja, az a postás, akinek a veje Németországban dolgozik, és egyszer kivitte a sarki hentest is, hogy megmutassa neki, hogy élnek németben az emberek, mesélte is utána a hentes, ott a hús is húsból van, pedig manapság már nem lehet tudni, hogy mit miből csinálnak, amikor a múltkor a saját szememmel láttam, hogy a kínai ruhaárus felvizezte a pulóvereket azzal a felkiáltással, hogy kimossa, pedig, lelkem, mindenki tudja, hogy kemény a víz, és utána eltörik a ruha, mert amikor vettem egy porcelánvázát, és puha rongyba tekertem, hogy baja ne essék, mégis, amikor leesett, eltörött, és nemcsak a rongy hanem a porcelán is, pedig kalgonitból volt, és eredeti kínai volt, teliszórva rizsszemekkel, amit szintén rengeteg vízzel locsolnak, amíg ki nem nő a tóból, amit ezek a gazemberek telefolyatnak mindenféle vegyszerrel, és amikor a szegény halak megisszák, mindig utána a hátukon úsznak, ami szerintem nem is természetes, ámbár igaz, hogy amikor kirántom őket a kisebbik serpenyőben, azokat mindig forgatom, és amikor vettem ezt a serpenyőt, akkor még kettőt kellett vennem, hogy olcsóbb legyen, a többit odaadtam a sógornőmnek, aki a bankban dolgozik, és azt mondta, hogy ott mindent befektetnek, tehát jó helyen van az ágyuk, és pont olyan amilyet az IKEA-ban árultak 80-ban, amikor kimentünk a Józsival, mert így hívták az én drága jó emberemet, akit az édesanyám a tenyerén hordozott, mondta is, becsüld meg ezt a jó embert, aki aztán negyven évig a vasútnál dolgozott, és akárhányszor elutazott vidékre, mindig hozott nekem vásárfiát, noha azért állítólag a vásárlányokkal is jóban volt, pletykálta is a szomszéd Mári néne, aki, köztünk legyen szólva, egy nagypofájú vén kurva volt, és mégis el tudta sózni a lányát a jól menő közértesnek, aki mázsaszámra árulja szüretkor a cukrot a szőlősgazdáknak, mert már ők nem is ismerik azt az ősi receptet, miszerint állítólag szőlőből is lehet bort csinálni, megértem én őket, mert a mai világban nincs ideje a parasztnak kapálni meg ilyesmi, mert mind azt várja, hogy arra vezessen el a sztráda, és akkor jó pénzért megveszik a földjüket, addig meg már minek veszkelődjenek vele, meg ha nem veszik meg tőlük, itt van a nyakunkon a választás, aztán lehet, hogy úgy alakul, ingyen is elveszik tőlük adóba, ugyan megígérte a polgármester, hogy jövőre kolbászokat osztogat, hogy besegítsen a kerítések építésében, meg aztán választás előtt mindig érkezik néhány fiatalember műparasztnak öltözve, felköszöntenek a születésnapomra meg mindenre, és én mindegyiknek elmondom, hogy rájuk fogok szavazni, és akkor örömet is szereztem, pedig látom én a finoman manikűrözött kezükön, hogy sose dolgoztak, és majd a börtönben is csak irodai munkára lesznek alkalmasak, majd akkor, amikor létszámilag túl lesznek reprezentálva, mert értem én ám a mai nyelvezetet is, de kedveském, miért is hívott?

— Elnézést, mellétárcsáztam.

Zilahy Tamás Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.