Zilahy Tamás : Emlékem Zelk Zoltánról

  

A piros Parker

 

A ’970-es év téli estéjén történt.

Sárga fénnyel megvilágított pálya fagyott talaján lovak patáinak hangja hallik. Ahogy a kanyarba érnek, és felgyorsítanak, minden szem rájuk tapad.

Apró ember megigézve nézi a lovakat. Szuggerálja őket. Nem is őket, csak egyet közülük. Kis sárga paripa, szapora léptekkel, zöld mezbe öltöztetett hajtójával a kocsijában. Rocco, ő a favorit. Kiemelkedő eséllyel indul. Legyőzhetetlen.

Akkor megvan a nyerő lova a 11-es Rocco, és már csak a kettő helyezetett kell mögé kitalálnia. Összefirkált Turfján nézegeti az esélyeket, majd az agyonrágcsált versírásban elkoptatott ceruzájával bekarikáz két lovat. Döntött, ezeket fogja megjátszani. Hármas befutóra. 11-5-4. és biztos, ami biztos, 11-4-5, hátha visszafele jönnek be a lovak.

Hosszú sárga ballonkabátját összegombolva határozottan indul a pénztárak felé. 214-es pénztár a megszokott vesztőhelye. Mert az ügető az egy vesztőhely. Úgy tízen állhatnak előtte, de nem gond, lehet úgy öt perc indulásig. Lassan halad a sor, már bemondták a „fogatok a helyükre” varázsigét. Még egy perc az indulásig. Épp, hogy a kasszához ér.

— Mit tetszik kérni, Zoli bácsi?

— Gyorsan, Tamás, 11-5-4, 11-4-5 !

— Húsz forint, Zoli bácsi.

A start gongja hallatszik. Meg sem nézve a tiketteket zsebre gyűri, és indul a korláthoz.

Rocco, mint a szélvész száguld, sorra előzi meg a többi lovat. Már az első körben az élre áll. Megálíthatatlannak tűnik, és akkor egyszercsak a hajtó kocsijának a kereke kiesik. Nincs tovább. Semmivé foszlik a remény.

A verseny folytatódik, de már Rocco nélkül.

Befutási sorrend. 1 – 4 – 5. osztalék az egy darab nyertes szelvényre 30,560 -Ft.

Zoli bácsi még egy pillantást vet a tikettjeire, mielőtt összegyűrve kidobná. Vastag szemüvegét dörgölve újra meg újra megnézi. Rossz tikettet kapott, vagy a pénztáros hallotta el?

1- 4 – 5, és újra megnézi. Most is az! Vigyorogva indul a kasszához.

— Tamás — szól a pénztároshoz —, rossz tikettet adtál! Én nem így kértem.

— Bocsánat, Zoli bácsi, sokan voltak, lehet nem figyeltem, de megtérítem az árát.

— Ezt nézd, fiam, így lett jó. Hazamegyek és veszek egy kazal virágot Erzsikének.

— Tessék egy verset is írni mellé!

Hazament, és a verset is megírta.

 

 

Zelk Zoltán: Csak téged

 

 

Úgy mondom néked, mint egy leckét,

mert szeretném, hogy megtanuljad,

ha felelnem kell egyszer érted,

akkor te is, már vélem tudjad,

hogy én csak tégedet szeretlek :

meglestem a szomorúságot,

nem magamért, de temiattad

szövi-fonja körém e hálót.

 

És szívemet is rajtakaptam,

engem elárult, a te lépted

után fülel a jövendőben,

miattad virraszt. Mondd, megérted?

Figyelj ide hát, példát mondok:

ha fekszem álmatlan s képzelgek,

félek valami szörnyű kórtól,

nem magamat, téged képzellek…

 

A te tested retteg testemben,

a te jövőd az én jövőmben,

így élek én magam veszítve

s téged kettőzve az időben.

Az időben, az elfogyóban,

mely nem örök, csak az istennek —

tanuld meg hát, hogy tudjad vélem :

én már csak tégedet szeretlek.

 

A történet itt véget is érhetne, ha valóban vége lenne, de nincs.

Zoli bácsi, mint minden nagy lovis, hamar visszaforgatta a nyereményt. Sok-sok mázsa zabot szponzorált.

1971 tavaszára már csak emlék volt a hármasbefutó.

Egy márciusi versenynap estéje lehetett, talán az utolsó futam előtt. Zoli bácsi leégve, kezében egy piros Parker-tollal a megszokott szélfutta sárga kabátjában közelített a 214-es kasszához.

— Tamás! Adsz ezért a tollért egy tikettet?

— Persze.

A toll gazdát cserélt, majd lovat is.

A Kossuth-díjas Parkerral mentem az irodalmi érettségire. Hármas befutó lett.

A lesz szót két „sz”-el írtam, és hármast kaptam rá.

Máig sem értem, hogy tudott evvel a vacak Parkerral, Zoli bácsi Kossuth-díjas lenni.

 

Legutóbb szerkesztette - Zilahy Tamás