dr Bige Szabolcs- : A vándorkereskedő

Nyomtatás

Láttatok már vándorkereskedőt?

Hozzánk egyszer feljött a szőlőbe, s hozott a lapos ládájában mindenféle apró dolgot. Volt ott a rekeszekben habzó fogpor, cipőpaszta, körömkefe, kis olló, tű, cérna, meg még amit csak elképzeltek, s még az is, amit nem. Udvariasan, kissé félve szerénykedett be az udvarra. Körülnézett valaki élőembert keresve. Mi, gyerekek láttuk meg először, s oda is vágtattunk üdvözlésére.

— Kit tetszik keresni? — kérdezte udvariasan Misike, közülünk a legnagyobb fiú.

— Éppen téged! — válaszolta mosolyogva.

— Na, Misike, mit szólsz? Vendéged jött! — kapott a szón a cserfes Flórika, akit Kisvirágnak becéztünk.

— És a bácsi miért keres éppen engem? — jött bele a játékos beszédbe Misike.

A többiek kacarászva figyelték, vajon mi sül ki ebből az egészből.

— Látom, hogy szeretnél csavaros cukorkát vásárolni!

— Persze, de nincs pénzem!

Ezen is lehetett egy nagyot kacagni. A nagy hangzavarra aztán apa is megjelent, de csak akkor vettük észre, amikor a vándorárus előtt megállt.

— Hé, maga az Sztyepán? Rég járt mifelénk!

— Jó napot kívánok! — örvendezett a fogadtatásnak. — Árut beszerezni voltam. Van mindenféle apró vetőmagom, ami most a veteményesben esedékes. Március van, nem igaz?

— Jöjjön, Sztyepán, menjük fel a tornácra, s mutassa, milyen áruja van ma?

Kiakasztotta a lapos ládáját a nyakából, s letette az asztalra. Kíváncsi szemekkel lestük, vajon mi lehet abban a fedeles alkalmatosságban. Nem kellett soká várnunk, mert az árus felnyitotta a fedelet, s azt nekitámasztotta falnak. Elénk tárult a titok, ami kész csoda volt a szemünkben. Rekeszekre volt osztva az egész, a fedél pedig belülről akasztók voltak, s az a sok minden! Apuka intésére minden gyerek kapott egy csavaros cukrot, s azzal el is széledtünk, de nem mentünk messze, hogy halljuk mit beszélnek a felnőttek.

— Te látod, hogy a bácsi milyen furcsán tartja a karját? — húzódott mellém Misike.

— Látom, s éppen a jobbat! — súgtam vissza neki az észrevételemet. — Azért nyitotta fel a láda fedelét is a ballal.

— Vajon mi történt vele? Biztos a háborúban szerezte — tanakodott Misike.

— Akkor hadirokkant! Hős! — lelkesedtem.

A sugdolózás, sutyorgás a többieket, mint mágnes a vasat, odavonzotta hozzánk, s mikor nekik is elmondtuk, mit sütöttünk ki ketten, a lelkesedés rájuk is átragadt.

— Egy igazi hős! — ismételgették.

Apa is meghallotta a zsivajgást, s megkérdezte, mi zajlik ott. Nem volt mit tenni, el kellett mondani, mi kavarta fel a kedélyeket.

— Szóval, szeretnétek tudni, mi történt a Sztyepán bácsi karjával? Megkérjük, mondja el ő maga.

— Tessék elmondani! — kiáltottuk kórusban.

— Na, figyeljetek ide! Nem voltam én hős, hanem szanitéc, aki szedi össze a sebesülteket a harctéren, igyekszik gyors elsősegélyt nyújtani nekik, és amilyen hamar csak lehet hátravinni.

— És mi történt?

— Találatot kapott a kórház-sátor, és én éppen ott voltam.

— És?

— Semmi. Túléltem, a karom megbénult, de megvan, és visszamentem a hadtáphoz. Ott értem meg a háború végét.

— Most akkor már nem katona Sztyepán bácsi? — kérdezet Kisvirág, mire mindenki elkacagta magát.

— Most vándorkereskedő vagyok! — simogatta meg a kislány fejét mosolyogva.

— De miért éppen vándorkereskedő? — kotnyeleskedett tovább Kisvirág.

— Mert ez a foglalkozása! — jegyezte meg nagy bölcsen Misike.

Eltelt a nyár, s az ősz is, mikor Sztyepán bácsiról hír érkezett hozzánk.

— Emlékeztek a vándorkereskedőre? — kérdezte apa Karácsony előtt. — Itt járt nálunk nyár elején.

— Igeeen! — kiáltottuk kórusban.

— Csavaros cukrot kaptunk tőle — emlékezett a cserfes Flórika, akit Kisvirágnak becéztünk.

— Meghívott az esküvőjére, és megkért, legyek a tanúja.

— Jaj, de jó! — örvendeztünk.

A lakodalomból mégsem lett semmi — Sztyepánt kémkedés vádjával letartóztatták, és csak négy év múlva szabadult. Menyasszonya nem várta meg, hanem külföldre disszidált…