Kádár Sára Hajnalka : Ő is volt Valaki

Csak nézett riadtan, mint az eltévedt őzike, szemében szorongás, félelem.

 

 

Fürgén ugrik talpra, mint annyiszor ötven év alatt. Mély némaság feszült neki.

— Mi a franc van, gyerekek, ne hülyüljetek — mondja, de nincs válasz.

Zavartan néz szét, s a valóság öntudatra ébreszti. A kopott szőnyeg, az asztal, mellette két öreg szék, az éjjeliszekrény, rajta Biblia, lámpa és a vekker. Hatra húzta fel a csörgőjét, de jóval előtte felébredt a megszokott időben, amikor még csikordultak ott bent a vasajtók, és egy ritmusban léptek ki mind a folyósóra.

Most üvölt a csend, s a félhomályban remeg az egyedüllét. Visszaül az ágyra. Hiányzanak a parancsszavak, a megszokott zajok, a régi élete.

Ott bent ő valaki volt, a legrégebbi rab, az alkalmi beszerzések intézője. Cigarettát, posztert, levélpapírt, ceruzát, mindent tőle kaphattak meg a többiek ezért-azért cserébe. Elmosódtak benne a kezdeti szenvedések, verések, megalázások. Eleinte mindenki belekötött apró termete miatt. Csak átvészelni, amíg ki nem derül az igazság, hiszen ártatlanul került be, hajtogatta magában, és tűrt. Nagy Maflás röhögve világosította fel arról, hogy itt mindenki ártatlannak hiszi magát, és pártfogásába vette: „Lehet, igazad van” —, s megnyugodott. Nem értette sokáig, miért váltak barátokká. Talán az első szál cigaretta, amit ő adott Maflásnak? Ki tudja, de azután senki nem bántotta. Ismerte az intézet őreit, a mindennapok apró részleteit. Ha a társai ezzel-azzal megbízták, szaporán végezte a feladatokat, hírt vitt nekik, a hosszú évek alatt az őrök is megszokták, mint a régi bútordarabot. Fontossá vált bent, már-már nélkülözhetetlenné. Maflással, Kibiccel, s a Könyvelővel igazi családban érezte magát. Biztonságban volt velük, barátokkal.

Most meg kiengedték őt a világba. Egyedül, ötven év után! Jó magaviselete miatt szabadult, Maflás szerint inkább, mert hasznavehetetlen vénember lett belőle. Állt tehetetlenül kint a vaskapu előtt. Hogy felgyorsult minden! Mielőtt bekerült a sittre látott néhány autót, most nem tud lelépni a járdáról az őrülten száguldó masináktól. Csak nézett riadtan, mint az eltévedt őzike, szemében szorongás, félelem.

Az összekötő tiszttől szállást kapott, munkát az áruházban. Tologatta az üres targoncát, soha nem szólt hozzá senki, a főnök is ritkán.

Néha kiballagott a térre, leült a göcsörtös tölgy alá, és várta a galambokat. Zsebéből kenyeret szórt eléjük, és beszélgetett velük. Először a kövér hím érkezett heves bókolással, őt körbejárva kapkodta fel a morzsákat, majd kényes burukkolással a többieket is enni hagyta. Barátokká váltak, csak nem beszéltek hozzá, pedig ő sokat mesélt nekik a benti életről.

Estefelé hazaballagott, a szalámi csomagolópapírját kiterítette az asztalra, megvacsorázott róla, a morzsákat gondosan a zsebébe gyűjtötte, és lefeküdt a hatalmas ágy legszélére. Kicsi helyen elfért ő, így szokta meg ötven év alatt. Nem imádkozott, nem hitt régóta az ilyesmiben. Álmában gyakran visszatért a börtönbe, s együtt röhögtek mindenen ott, ahol ő is volt Valaki.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kádár Sára Hajnalka
Szerző Kádár Sára Hajnalka 59 Írás
Kádár Sára Hajnalka vagyok, Erdélyben Sepsiszentgyörgyön élek. Írásaim – többnyire kis próza- egy része emlékezés a felnevelő székely falu jellegzetes alakjaira, szokásaira, a szocialista rendszer keserű, embert próbáló világára, de jelen van bennük a ma emberének gondja, öröme is. Egyszóval középpontban az ember áll. Mesét és verseket is írok. Nyomtatott és internetes antológiákban, folyóiratokban jelentek meg, valamint két saját kötetben is, címe: Visszapillantó 2014 ,és Az élet felém 2015 . szeretettel üdvözlök mindenkit.