Kertész Éva Szerző
Vezetéknév
Kertész
Keresztnév
Éva
Anyu
6 év 2 komment
6 év 3 komment

 

Ő a harmad szülöttem. Amikor a nevét kapta, a magyar utónév szótárban még nem volt helye. Ezzel együtt az apjának a kívánsága, legalább a harmadik viselje az ő nevét. Miután lánynak méltóztatott születni, és mert a Dénes lány változata Denise, ezt kapta a keresztségben, és Dénes napján köszöntöttük. Ezt a nevet lehetetlenség becézni, így automatikusan Denise baba lett belőle évekre. Komoly és méltóságteljes volt a kis hölgy, alaposan megnézett mindig mindent maga körül, nyugtázta, amit tapasztalt, miközben állandóan mosolygott. Rendkívüli igénye volt a rendre. A szőnyegek rojtját egyengette apró ujjaival, ha netalán felborzolódott, s ha valamit tenni akart, előtte megkérdezte: „Szabad ezt nekem, anuka?” Ha olyan ennivalót kapott, amit nem ismert, megérdeklődte: „Szoktam én ezt szeretni, anuka?” Ezt a fajta gyereket szokták mintagyerekként aposztrofálni, de ez korántsem az én nevelésem eredménye volt, ő ilyennek sikeredett. Állandóan rendezkedett, mindig mindent elrakott, s időnként komoly gondokat okozott nekünk az általa elrámolt tárgyak előkerítése.

Még nem beszélt, amikor egy reggel a férjem fel-alá rohangált a lakásban, mert hiába kereste a rendelő kulcsát, amelynek felelőtlen elpakolásáért magától értetődően engem tett felelőssé. Miután a kulcsnak állandó és biztos helye volt a bejárati ajtó jobb oldalán, megérdeklődtem, mi a kórságért tettem volna el a helyéről, annál is inkább, miután nekem az vált szokásommá, hogy reggelente iskolába járok, és nem holmi állatorvosi rendelőbe. Szó szót követett, és már éppen a válókereset sorsát rendeztük, amikor két kis csattogó tappancsa megjelent közöttünk, ölbe kapaszkodott, s mosolyt fakasztott karból karba kéredzkedve.

Ekkor jutott eszembe, hogy a hölgy arról híres, hogy ő a Nagy Tüntető. Mindent eltüntet. Netán köze lehet civakodásunk tárgyához is. Denise — szóltam hozzá —, hol a kulcs? Hol a rendelő kulcsa? Külön-külön ránk nézett, komolyan bólintott, majd lecsúszott a földre. Elballagott a kitárt konyhaajtóhoz, behajtotta, minek következtében a sarokból azonnal előtűnt férjem hatalmas pepita papucsának egyike. A gyermek fogta a papucsot, és vitte apjához, aki pillanatokon belül kiemelte belőle jogos tulajdonát.

Az utóbbi években a Deniséknek december hatodikán a Mikulás szorít maga mellett helyet a naptárban. Tegnap tehát erről eszembe jutott a kulcs. A valahai kulcs sorsa. Megkérdeztem az immár nem egészen apró lányomat, meg tudná-e mondani ennyi év távlatából, miért rejtette el akkor rég a kulcsot? „Hogyne — mondta ő hervadhatatlan mosolyával. — Apu és a kulcs mindig egy időben tűnt el a lakásból… — Amiből ő kikövetkeztette — miként be is bizonyosodott —, ha elrejti a kulcsot, apu nem hagyja el a lakást. Az én negyvenöt éves lányom el tudta mondani, mit miért tett apró gyermekként. Egyébként pedig szeretett rámolni. Ehhez a szokásához a mai napig ragaszkodik.

Már tudott beszélni, amikor Nellike barátnőm meglátogatott minket az apró Judittal. A kocsi hálójába gondosan berakott egy fehér kardigánt, ha lehűlne az idő, mire mennek haza. Így is történt. Az idő hűvösre váltott, a kabátkának viszont csak hűlt helyét láttuk. Mint komoly tapasztalatokkal bíró anya, máris fordultam saját tulajdonú lányomhoz: „Denise, hol a Judit kardigánja?” A gyermekem nyugodt mozdulatokkal odaballagott apja két meglehetősen sok istállót megjárt csizmájához, és mosolyogva mondta: „A siszmában. A szapa siszmájában…”

És, hogy miért? Hogy ne menjenek haza hamar.

 

Berettyóújfalu. 2011,11.07

 

6 év 5 komment

  

Eltűnt a ház! Lebontották!

A ház, amelyben nevelkedtem, felnőttem, már csupán bennem, lelkemben él. Nincs többé. Áll a helyén egy másik, egy igazán szép, ízléses, igényesen megépített korszerű épület, és erőteljesen elítélhető viselkedés lenne részemről, ha rosszat mondanék rá, de mégis ő az, aki a helyére telepedett, aki miatt soha senki sem fog többé emlékezni a régire rajtam kívül.

Az én házam nem létezik többé, pontosabban kizárólag addig lesz, amíg kivetül az én retinámra, ameddig én emlékezem rá.

Az, amelyik az enyém volt, mely igazán szép, korának egyik jellegzetes és méltóságos épülete volt, amelyik úgy húzta ki magát ott a Nagy úton, ahogyan csak ő egyedül tudta ott a sarkon, pedig többen igyekeztek körülötte. Állt a sarkon, két utcára nézőn, egyszerűen és csinosan, és nem akadt másik, amelyik hozzá hasonlóan elegáns lett volna. Pedig abban az időben már igyekeztek az emberek egymásnál különbet, városiasabbat építeni.

Ő hosszan benyúlt a hátsó utcába, mert a kamrán túl, a szürke kapun is túl, hozzáépült egy félhajas, mely a rostát rejtette egyéb ritkán használatos mezőgazdasági eszközökkel együtt. Ezután csatlakozott hozzá a disznóól meg mindaz, ami egy gazdasági udvarhoz szükséges. Előrelátón kihúzódott a telek szélére, hogy minél nagyobb hely maradjon az állatoknak, az istállónak, kertnek, a gémes kútnak és a kazlaknak. Ő, a hatalmas udvarból csak éppen annyit vett igénybe, amennyi feltétlenül szükséges.

A ház, amelyre emlékszem, magasra épült, a Tisza közelsége, s az elmúlt árvíz emléke miatt. Magas volt, karcsú, és ha jöttem haza az iskolából, már messziről hunyorított rám, fénylő ablakszemeivel biztatva, hogy igyekezzek, mert ma palacsinta lesz ebédre. Ez a kedveskedő modor kizárólag nekem szólt, idegenek felé tartózkodó, visszafogott, mint akinek feladata van. S volt is.

Két gyönyörű ablakszeme az utcát vigyázta. Az út túlsó oldalán ─ szintén sarkon ─ az egyetlen kocsma állt, bejárata pontosan a mi felső kapunkkal szemben. Ugyanis nálunk, benn, az épület udvar felé eső részén, annak teljes hosszában széles, hengeres alakú oszlopokkal megtámogatott ámbitus húzódott, a korábbi falusi házak stílusát is magán viselve, mindkét végén egy szürkére festett ajtóval. Mindkét ajtóhoz négy lépcső vezetett fel, miként középről a konyhába vezető ajtóhoz is. Az egész hosszú verandát fényes, bordó kőlapok fedték. Ez a szín vidámmá tette, feldobta az egyébként mindenhol szürkén uralkodó komorságot. A ház utca felé eső talpvonala, s a kerítés maga szintén szürke színt kapott. Miként a két ablak kiemelésére szolgáló peremek is. Az alapszín egyébként a falakon sokkal világosabb, lágyabb szürke. A sötétebb szürke kontúrja külön tartást kölcsönzött a háznak, ettől lett olyan méltóságteljes. A szobában levő padló is szürkére lett festve a meggybordó szőnyeg alá, és a függöny mögött rejtőző spaletta is.

A szürke kerítést sűrű orgonabokrok támasztották belülről, rejtve vele a kiskert szépségét, visszatartva az estike csodás illatát. A kert után következett a kiskapu, az isten tudja honnan átmentett, szégyellnivaló kis görcs, a semmire nem való tákolmány, mely nem volt más, mint egymásra szögezett deszkák, dróthálók nevetséges szövevénye. A kapunak tisztelt valami, melyet soha nem lehetett zárni, nyitni is csak úgy, ha megemeltük az egészet, és vittük, ameddig hagyta magát. Ez a kapu volt a kontraszt a ház és a semmi között, ez volt a humor, a béke és a nyugalom. Ez láttatta meg az erre járókkal, hogy megfér egymás közelében a gémeskút és az orgona virága. De ez a kapu volt a biztonság jelképe is, mert sohasem volt zárva, mégsem tűnt el az udvarból semmi.

Igazság szerint már soha nem fogom megtudni, kit és miféle érzelem kötött ehhez a kiskapunak tisztelt semmihez ebben a gazdaságban, melynek a valóságban már csak a küszöbe volt eredeti. Az a fekvő kemény küszöb, amely nem kopott, nem romlott, nem ingott, állt stabilan évtizedekig, miközben háziállatok generációinak pata- és csülöknyomait őrizte.

Ezen a küszöbön ballagott ki minden reggel a félcsülkű Borcsa, hogy csatlakozzon társaihoz a gulyára menet, de a küszöb előtt megtorpant egy pillanatra, és hátranézett, mert kijárt neki az a gyengéd kis paskolás a nyakán, mely számára a szeretet útravalója volt. És ezen a kapun vált el társaitól a ház előtt este, és lépett be duzzadó tőggyel, hogy szelíden leadja a habzó tejet, melyet nekünk termelt a teste.

És itt rontott ki nagy röfögéssel minden hajnalban a kapun az illetékes anyadisznó, és csatlakozott a kondáshoz, aki már az ostorát pattogtatta, aki egész nap vigyázza, hogy ott legyen és azt egyen az egész társaság, amit az ő fennhatósága meghatároz. Este pedig tudni fogja, hogy melyik nyitott kapunál kell elválnia a többitől, hogy a kiskapun belépve, elfoglalja saját birodalmát a friss szalmával bélelt disznóólban. Ők is a mi házunk lakói, tartozékai voltak, s most kutatok az emlékeimben, mikor tűntek el az életemből.

A szemközti sarkon állt tehát a kocsma, melyet mindössze egyetlen jókora helyiség jelzett. Ez volt a nagy ritkán előforduló rendezvények helye, de maga az ivó is az egyik hátsó sarokban. Pontosabban iszogató, mert itt csak kortyolgattak a felnőtt lakosság férfi tagjai. Itt nem a bor volt a lényeg, hanem az együttlét, a vélemények elhallgatott kicserélése. Szűkszavú emberek biztonságot adó összetartozása.

Az udvar hátsó részében a kocsmáros lakásán túl, hatalmas kuglipálya szolgálta ki a serdülő legényeket, akik itt ütötték el az időt vasárnaponként vizezett borral, pontosabban borozott vízzel. A kuglipálya folytatásaként, a túlsó oldalon, már visszafelé haladva, zárt ajtó mögött egy kultúrteremnek tisztelt óriás helyiség rejtőzködött. Nem tudom, eredetileg milyen célból épült, mi lett volna a tiszte. Lehetséges, hogy sosem érkező színtársulatok előadásait várta. Nem emlékszem rá, hogy valaha kinyitották, legföljebb, ha nagy ritkán kibérelte egy báli rendezvény. A szöget egy utca felé nyitott épület zárta. Ez volt a Hangya-bolt. Patkószegtől koporsószegig, falfestéktől ecetig mindent árultak itt. Ez is egyetlen olajozott padlójú helyiség, pultokkal darabokra szabdalva, egy láthatatlan raktárral. A boltosnak nem sok dolga lehetett, mert mindig kinn állt az ajtóban, és hangosan társalgott az arra járókkal.

Az épületek előtt mindkét oldalon akácfák sora biztosította az árnyékot, a szél és hófogó szerepét, s adta meg öntudatlan azt a szalagot, melytől utca az utca.

A felsoroltak közül mindent pásztázott, mindent és mindenkit vigyázott az én házam, amelyet most idézek utoljára. Mert igaz ugyan, hogy ritkán járok oda, ahol állt, sőt, már nem is járok, mert mind eltűntek azok, akiket megkereshetnék, s rajtam kívül már nem is hiányolja senki, de lelkembe, gondolatomba bele ette magát az emléke, s amíg én leszek, a ház is él.

 

Berettyóújfalu. 2012-02-13

 

6 év 3 komment

… vagy inkább mese, felnőtteknek…

 

A fiún már messziről látszott, hogy nem tud egyenesen járni. A csizma legalább három számmal volt nagyobb a kelleténél, új volt és merev, és úgy fénylett a szára, mint a Salamon király dicsősége. Látszott, hogy a legkiválóbb csizmadiamester keze formálta, csak az nem tud menni benne, aki felhúzta. A nadrág is, a hímzett ing is olyan új volt, hogy egy magára valamit is adó legény meghempereg előbb a porban, semhogy ebbe kimenjen az útra. De ez az árva Zalán gyerek sehogy sem haladt előre. Folyton belebotlott a saját lábába. Szerencsére a szomszéd is akkor ért közel hozzá, amikor már azt se tudta merre botorkál.

— Mi történt veled, te kölyök? Én még soha nem láttalak ilyen állapotban! Rúgd le azt a fényes lábbelit, kössük össze, majd elbírja az én vállam. No, hallod, te szegény, annyi hólyag dörzsölődött el a talpadon, meg az ujjaidon, mint hernyó az eperfán!

— Fáj is eléggé.

— No, gyere kiskomám, majd eligazítalak én! Hazakísérlek, ne búsulj! Látom, messze még neked a táncház.

— Nem haza, ágyba!

— Értem, értem, gyerekem, de itt az úton éppen nem lelem az ágyat!

— Itt a bokor.

— Az itt lenne, de nincs alatta ágy!

— Nem baj. Akkor is!

— Jól van, na!

— Gyere, itt átmegyünk Klári nénihez, vele majd kitaláljuk, mi legyen, amíg belenősz a csizmába, meg a rozmaringos ingbe.

 

— Máskor ne tisztelj ennyire, te Pista, zavarj fel inkább egy másik öregasszonyt! Hozok egy zsákot, arra fektesd a legényt. Nem ivott ez, csak elfáradt csúfosan. Kettőt hoztam, takard is be. Jó éjszakát neked is!

Aludt a legényke, álmodott is, érdekeset, hihetetlent, meséset. Később úgy mondta el, mintha valakitől hallotta volna:

 

“Esteledett. A vacsora már békésen pötyögött a nagyanyámtól örökölt öntöttvas lábasban, én pedig kiültem a teraszra. Este már ez volt az otthonom legbékésebb helye. A közeli tóból felemelkedett valami finom pára, mert még a levegő is megváltozott. Csend, béke, békabrekegés, loccsanás, csobbanás. Mindezt láttam is magam előtt, oly valóságosnak tűnt. Nem nyitottam villanyt, minek az üldögéléshez, elmélkedni sötétben is lehet, és most nesztelen a csend. Illatrobbanás, álmosító, pihentető lég vesz körül.

 Lehunyt szemmel üldögéltem, miközben azt észleltem, hogy egy aprócska valaki nyomul a konyhámban a tűzhelyen párolgó friss vacsora felé. Meglepődtem, mert hozzánk nem járnak már ekkorka figurák, különösen nem köszönés és engedély nélkül. De mert tudom, hogy a gyermekek néha elvétik a bejáratot, utána mentem azzal a gondolattal, hátha segítségre szorul.

Akkor még azt hittem, tévedés, amit vélek, az ugyanis, hogy ez az apró lény minden átmenet nélkül váltott át igazi kisfiúra. Nyeltem egy nagyot és mintha mi sem történt volna, hozzáléptem, akkor meg azon ámultam el, hogy a gyermek egyszerűen csak szippantgat, belélegzi az én főztöm páráját. Mintha iszonyatosan éhes lenne, s az élete múlna ezen, úgy falt. Szippantva falt. Közben jobb lábát ráhelyezte a balra. Teljes súlyával. Ahogyan csak a gyerekek tudják.

Kiszedtem neki egy tányér levest, az asztalra helyeztem, s intettem, hogy foglaljon helyet. Ő valódi élvezettel hajolt az élelem fölé, de nem ette, nem nyelte, csak azt illatára volt igénye. Látszott a pofiján, hogy nagyon finom dologgal kínálom, hogy eltelt vele, és el is ernyedt. Bámulatos. Láttam, hogy nagyon tekergeti a nyakát, míg észrevette, hogy vizet is melegítek, aminek ráadásul párája van. Isteni ötletem támadt: hoztam az inhaláló készülékem, s abból itattam meg. Abból annyit szippantott be, amennyit kívánt.

Én egy egyszerű halandó vagyok, de azt tudom, hogy az élmény melyben részem volt nem mindennapi. Megszólaltam:

— Tudod, hogy hol vagy?

— Igen. A földgolyón. Magyarországon. Pontosabban Párándon.

— Hogy kerültél ide?

— Többen jöttünk ide ismerkedni, szemlélődni, szétnézni, tapasztalatcserére. Mindenki más-más megjelenésben, én itt változtam át, mert rájöttem, hogy beléptél.

— Ki vagyok neked én?

— Házinéni. Vendéglátó. Idegen.

— Amilyennek először láttalak az, az eredeti formád?

— Igen. A valóságban törékenyebb alkat vagyok, nem hordok ruhát, mert úgy kényelmesebb. Egyébként is átlátszó vagyok, mint mindannyian. Van, aki azért visel ruhát, mert fázik.

— Hány éves vagy?

— Hm.

— Mi lel? Eddig dőlt belőled a szó.

— Ez az, amire nem tudok válaszolni. Nem tudom, hogyan számoljam. Akkor kezdődött-e a létem, amikor megfogantam abban a csészében, vagy amikor belehelyeztek, korábban. Vagy az a születésnapom, amikor a férfiak eltörték sarkukkal az övegek alját. Ami a teteje, csak amikor lehelyezték fejjel lefele tették. Mert ez egy napon volt azzal, amikor a szülők értünk jöttek.

— Akkor tehát hány éves vagy szerinted?

— Tizenkettő. Tizenkét évvel ezelőtt rakták egymás mellé az apák a sok fiolát. Amely akkora volt, mint egy szódásüveg. Már évekkel korábban helyezték bele a kisebb üvegekbe elkülönítve, külön-külön a sok katyvaszt, nyákot, miegymást, amiből kifejlődtünk. Fokozatosan növelték a teret. Előbb csak apróbbakban melengettek. Nem lehetett gusztusos dolog ez sem, de attól az időtől kezdve, amióta üvegekbe kerültünk, növekedni kezdtünk. Volt szemünk, szánk, hallottunk, éreztük, hogy élni jó. Aztán előálltak az apák, sarkukkal addig rugdalták, törték-zúzták az üvegek alját, míg kibújtunk mind. Az anyák ránk vetették magukat, és sikoltozva kiáltották a nevünket. Káj! — S minden Káj tudta, melyik anya várja őt. Nol! — hangzott el, és futott a sok Nol az ő anyjához. Tili! Suri! Nin! Mind vártuk már ezt a találkozást, mind szerettük már anyánkat, s anyáink az ő gyereküket. Sokáig vártunk erre a találkozásra. De szép vagy anya! — kiáltoztuk, és örvendeztünk.

— Látványra miben különbözik anya apától?

— Miként a ti nőitek is, kerekebbek puhábbak, gyengédebbek a férfiaknál. Tudod, hogy nem mindenki hord ruhát. Ennek nincs jelentősége. Az anyák csillogóbbak, színesebbek, gyöngyház fényűek. Egyébként, akinek nincs mit elrejtenie, tegye! A csúnyát meg mindenhol elrejtik. De sajnos, még nincs szőrzetük. A haj pedig nagyon szépít. Bármilyen színű hajtól szebbek a nők. Innen szeretnénk vinni, ha lehet.

— Van egyéb nemi jelleg, mellyel eltérnek egymástól?

— Azt hiszem, a hónaljukon van egy zselés kis lyuk a nőknek.

— És mit helyeznek oda a férfiak?

— A hónaljukon van egy kinövés. Ha nagyon megkívánják egymást, ez kerül egymásba. Nagyon szeretik egymást bökdösni. Így élnek szexuális életet.

— Mesélj a városaitokról, a munkátokról, a szokásaitokat szeretném megismerni.

— Bemutatom jó?

Nálunk minden autó, közlekedési eszköz, kivéve a kerékpárt, mert az már szinte hozzánk nőtt, atomenergiával működik. Mi ezzel a testtel nem engedhetjük meg magunknak, nem tehetjük meg vele, pontosítsunk: számunkra halálos méreg lenne, hogy benzingőzt leheljünk be. Korábban csaknem kihalt Nihilisztánban mindenki, az egész népesség megbetegedett, majd minden lakónk odalett. Mire kiderült, ami már az első pillanatban egyértelmű volt. Csak fel kellett volna figyelni rá. Óvakodnunk kellett volna, de nem voltunk elég gondosak. Egyébként nálunk még alig vannak növények. Nincs, ami szűrje a levegőt. Mindenhol kövek, kövek, hatalmas egybefüggő, ám nem szép épületek. Nem tudunk díszíteni. Nem ötlethiány okozza, de maga a környezet oly elkeserítően silány, hogy ki kell várnunk, amíg szebb lesz a világunk. Amit nálunk bárhol látsz, az kivetítőkkel mesterségesen előállított növényzet.

Érthető lehet immár, hogy az étkezésünk, légzésünk mind összefügg azzal, ami nálunk található. Ha nem terem növényzet, a legegyszerűbb ételeket sem tudjuk előállítani, mesterségeset pedig nem akarunk. Marad a belégzés. De hát, mi tényleg a semmit lélegezzük be, attól nem lehet erősödni, fejlődni. Ha meglátod az átlátszó testemet, minden szervem, egész szervrendszerem átlátszó formában létezik, kész a működésre. Mégis várnom kell. Úgy mondják, mi előre szaladtunk. Erősödni kéne. 

Rengeteg hatalmas városunk van, és az emberek zöme mindenhez ért. Mindenki mindent megtanul. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki gyógyít, de azt igen, hogy annak a tudományágnak mélyebben elmerül az ismeretében, amit tanul, amivel foglalkozik. Textilmérnök, gépészmérnök, agrármérnök, élelmiszer, villamosság, közlekedés, stb. A legfőbb lényeg az elmélyültség, alaposság, minőség.

A lakhatás maga nagyon izgalmas! Tudod, ez az a hely, ahol megszállunk, ha pihenni akarunk, vagy vágyunk az egyedüllétre. Ilyet itt nem tapasztaltam. Nálunk hatalmas teret kap mindenki, teljesen egyformát egymás mellett egy üres házban. Ugyanaz, a tér mindenkor a rendelkezésére áll, azzal aztán szabadon garázdálkodhat. Amint hazaér, megnyom egy gombot, és annak megfelelően rendezkedik be, amiről abban a pillanatban úgy érzi, pihentető lesz számára. De, ha mást szeretne, ismét egy gombnyomás, és új lakhelyet alakíthat ki.

Lehet, hogy egy hatalmas hegyvidékre vágyik, barlangokkal, erdőkkel, rétekkel körülvéve, vagy egy pusztára, szalmabálákkal, posztósátrakkal, vagy temetőre, szeretteinek, elhunytjainak, korábban éltek sírjával, netán iglukkal, ha jeges vidékre vágyik. Felügyelő áll mindenkor rendelkezésére, a gyermekek vigyázására, ha fáradt, törődött, esetleg beteg, netán elfoglalt, de közös szórakozás esetén is, ha pihenni, kikapcsolódni, szórakozni, örömködni vágyik.

— Találtatok már itt valamit, ami érdekes, követni való?

— A művészetetek utánozhatatlan. A népi is, a kora népi, a szokásaitokba beépült, és a mai is, a festészet, építészet, szobrászat, kerámia, iparművészet, mindenféle alkotóművészet. Mondjuk a színművészet, színházi alkotóművészet. Népi táncművészet. Tudod, ez maga a csoda. Mint az Óz. Az a filmművészet. Jancsó, Mészáros Márta, Szabó István, Koltai Róbert… Csak a magyarokról szólunk most. Meg kell tanulnunk, bár a művészet szinte megtanulhatatlan, olyan sokágú, és olyan nagykorú. Anya most foglalkozni akar velem, nincs megelégedve a tudásommal, ismereteimmel. Pontosabban tanárt fogad, aki majd mindent elkövet, hogy okos legyek.

Elbűvöl bennünket a növényzet, ami körülvesz benneteket, ahol még a marha is zöldet eszik, ahol árnyéka van a fának, és illata a fűnek. Mondd, meg kérlek, mi az a fehér edény, amely minden lakásban létezik, vagy a fürdőszobában, vagy külön. Szép hófehér porcelán, és még egy fa keret is tartozik hozzá.

— Azt hiszem, a WC-re gondolsz, te gyermek.

— Nem tudom mi a neve, de nagyon csinos, és nem kimozdítható.

— Igen. Ez az a csésze, amelyre ráülünk, és beleürítjük annak a salakját, amit azon a napon elfogyasztottunk. Utána meghúzzuk a csapot, és vízzuhannyal tisztára mossuk. Nektek még nincs szükségetek ilyenre, de reméljük, mire megnő a fű, megerősödik az emésztőrendszeretek is, nevelhettek különböző állatokat is. Akkor már szükségetek lesz rá. Még azt mondd el nekem, ha a kozmoszból jöttetek, honnan, melyik bolygóról? Mert az előbb Nihilisztánról volt szó. Aha, ez az egyik város neve! A bolygó pedig Hol.

Igen. A bolygónk neve: Hol. Ne tévesszen meg, nem a Holdról van szó, mert arról sokat hallottam már. Ott nincs víz, csak valamikori nyoma. Sokat emlegették előttem. Volt, hogy szidták, volt, hogy dicsérték, de közülük senki nem járt még ott. Bár valami módon rokona lehet a mi bolygónk a Holdnak, sőt, mintha annak az udvarában élnénk. Gondolom, annak az előbolygója lehet. De oda nem járunk, oda be sem engednek minket. Kitiltottak már rég. Még az ősidőkben. Hallottál ilyet? Elzárkóznak tőlünk. Erről mindenki szégyenkezve beszél, mert közülünk valaki elkövetett valamit, de akkora a titok körülötte, mármint a valami körül, hogy semmit nem tudok mondani. Pedig Neked elmondanám, mert vendégül láttál, nem bántottál, kedves vagy.

— Nagyszerűen viselkedsz. Akár egy felnőtt. Okos vagy, tájékozott, de ne fecsegj ki titkokat, főleg olyat, ami nem is biztos, hogy létezik. Inkább most lefektetnélek. Megfürdetlek, és pihenni fogsz. Nagyon sok dolog történt ma veled. Menj végig minden helyiségen. Mondd meg, hol szeretnél aludni. Ott vetek neked ágyat. Azzal a bizonyos szégyennel ne gondolkodj! Lehet, hogy egyszerű mitológia. Lehet az is, hogy összekevernek titeket valakikkel, akik korábban éltek a bolygón, de lehetséges, hogy valaki kitalált egy buta esetet, mások pedig rábólintottak, s olyan ez, mint a kabátlopás. Hallgatni kell róla. Veled történt? Nem. Ott voltál? Nem. Éltél már? Nem. Kész. Vége. Erről többet szó ne essék!

Hova ágyazzak? A gyermek a teraszt választotta, melynek oldala is, mennyezete is dúsan termő szőlőfajtákkal volt benőve.

— Jó éjt! Kérsz Jó éjt puszit? Akkor is adok. Ezzel aludj el. Gondolj most anyával. Gondolatban öleld át!

Amikor az ajtóhoz értem, visszanéztem: a fiú aludt.

Reggel a teraszon, amint a fotelra pillantottam, aludt benne egy alig látszó, ám átlátszó, nádszálhölgy. Tudtam, hogy csak az anyja lehet, ő őrizte egész éjjel a gyermek álmát. Meg se rebbentem. Még nem vettem észre, hogy felismert, de már egy elegáns, jól öltözött dáma ült ugyanabban a székben.

— Rám várt, asszonyom?

— Magához jöttem. Esdekelve kérem, ne vegye el tőlem!

— Hölgyem, nekem van három gyerekem, hét unokám, akik már maguk is szültek. Adja hozzá élemedett koromat is. Mi az ördögnek nekem még egy gyerek? Szeretem a fiát, tisztelem önt, hogy ilyen nagyszerű fiút nevelt, de köszönöm, nem óhajtom a magaménak. Eljöhet hozzám bármikor látogatóba, szívesen látom mindenkor, örömmel elbeszélgetek vele ezután is. De örökbe nem fogadom. Ne féljen tőlem. Ne félj tőlem Ambra! Látod, a neved is tudom, és azt is, hogy te vagy a legszebb nő a világon.

Megöleltem, és jól megráztam. Sok, sok szeretettel.

— Itt mindenki annyi gyermeket szerethet, amennyit akar?

— Igen ez természetes. Nem? Én is szeretem az idegenekét is, de nem akarok minden gyermeket a magaménak tudni. Nálatok nem lehet egynél több?

— Nálunk tilos. Ezért kincs a gyermek.

— Lehet azért, mert olyan gyengécskék vagytok. Nagy dolog egy gyermek kihordása. Kilenc hónapig a méhedben fejlődik, a véreddel táplálkozik. Egyébként látom, azzal nincs is gond. Szépen fejlett érrendszeretek van. De a méhetek még nem elég fejlett, sok lenne neki a kilenc hónap. Pontosabban a vége. Nem utolsó sorban nem tápláljátok a testeteket. Hogy bírnátok ti szülni? Ahhoz erő kell! Már a tágulási szakban kimerülnétek. Erre a kitolási idő… no nem! Nem, nem, maradjatok ti egyelőre az üvegeknél.

— Ezek szerint ti a testetekben nevelitek ki a kicsinyeiteket?

— Igen, és kapunk egy apró emberi lényt, aki a síráson kívül semmit sem tud. Szopni is meg kell tanítani. És örökké türelmesen, gyengéden a szolgájává lenni. És amíg élünk, örökké. Mert a lelkünk nem engedi el akkor sem, ha ő maga távol került tőlünk. Ilyen a mi életünk.

— Nálunk pedig az élethez szükséges légmennyiség is adagolva van. Nincs megfelelő légtere a bolygónknak. Lefedtük magunkat egy kiszámított területen, ahol számításaink igazolták, hogy elég a légmennyiség számunkra, melyet oda előállítottunk, ahol élünk. Nem terjedt el az élet az egész bolygón, mert a légkörben nincs elég oxigén, és tulajdonképpen még semmi nincs biztosítva az élethez. Csak a fedett területen élhető a világ. Mesterségesen előállított lélegeztetővel. Mint a ti asztmás készüléketek, nagyban. Nálunk ebbe beletesznek valamit, ami erővel, energiával lát el minket.

Elfáradtam az ismeretek ekkora mélységében, elhallgattam egy időre. Ambra is így lehetett, szintén csendben volt. Aztán csak megszólalt.

— Az a feltételezés, hogy a testünk azért ilyen törékeny, légies, mert a korai fejlődés időszakában nem kapott meg mindent a szervrendszerünk, amely létfontosságú ahhoz, hogy fejlett test jöjjön ki a palackból, nem bizonyítható. Noha, betegségben igazán kevesen halnak meg közülünk, csak látod, minden szervünk látható, és láthatóan alszik még. Atyám, hogy féltem én Tőled! Egyenesen rettegtem. Az volt a félelmem alapja, hogy jobb anyának tart majd nálam a gyermekem, s, hogy elveszed tőlem. Ráadásul megérintetted a száddal az arcát. Ez nálunk a tulajdonlást jelenti.

— Nálunk pedig a szeretet kinyilvánítása. Adtam neki jó éjt puszit. Azt jelenti, legyen jó az álmod. Megérintettem, utána mondtam neki, gondolj anyára. Azonnal elaludt. Remek kis ember.

— Köszönöm, hogy szereted, s gondoskodsz róla, ha itt van. Ők még itt maradnak egy ideig, rengeteg dolgot kell még megtudniuk.

— Ugye tudod, hogy ez kémkedésnek is felfogható?

— Nem. A fővárosi polgármestertől kértek engedélyt a küldöttség tagjai, nála jelentkeztek le legelőbb. Semmi szabálytalanság nem történik, légy nyugodt.

 

Visszatérve a hivatalos látogatásról beszámolt nekem Ambra a fejleményekről, melyek jobban sikerültek, mint gondolták. Mindent megkapnak, amire szükségük van. A kereskedők lelkesek, hiszen nekik vásárlókra van szüksége, pénzük pedig van. Csak az a kérésük, hogy a vevő szállítja el az árut, ők tárolják, amíg szükséges, viszont kutatási anyagot szolgáltatnak az itteni tudósoknak, s mindenben segítik egymást, ami a kutatást illeti. Talajmintától, vízmintáig, légköri mintáig mindent hoznak, amikor itt járnak, de azt is rendelkezésre bocsátják, ami már számítógépen áll feldolgozva. Velük semmi nem probléma, minden nyelven beszélnek. Így születtek. Így kódolták be őket. Bár velünk is ezt tették volna az őseink!

Naiv, gyermeteg nép. Szerintem. De csak megkérdeztem:

— A mi tudósaink elég közlékenyek voltak veletek?

Mondták: — Mindenről beszámoltak. Nyíltan, korrektül. És minden egyezett a mi tudósaink ismereteivel. Valóban gyengék vagyunk, és átlátszóak, ez egyértelmű. De minden benne van a szervezetünkben, már kifejlett állapotban, amely azonosulni fog a földiek szervműködésével, de elképzelhető, hogy nem ebben az emberöltőben. Nagyon vigyázni kell még ránk, mint egy újszülöttre. Nekünk inkubátorban még a helyünk. Ebben kapunk tőletek segítséget. Hasonlót ahhoz, amit a szoláriumokban használnak. Mondjuk éjszakai használatra. Mindenki. Nagyon jó napunk volt.

— Te mivel foglalkozol, Ambra, ha hazamentek?

— Azt hiszem, újra tanulok majd, közben tanítok is. Kísérlet lesz, többen tesszük majd, de a többiek még nem tudják. Meg kell találnom a módszert, amellyel hamarabb jutunk el a gyermekek értelméhez. Többet kell nekik befogadniuk ugyanannyi idő alatt. Túl nagy már az elsajátítandó anyag. De az nem célom, sőt ki akarom kerülni, hogy kimerítsük őket akár testileg, akár idegileg. Azt is el kell érni, ne legyen különb, előkelőbb a szellemi munka, mint a fizikai, mert akkor nem lesznek olyanok, akik a kezünk alá dolgoznak. Az inkubátorokkal kapcsolatban is vannak elképzeléseim. Elvégre meg is lehet azt a természetet téveszteni!

— Jézusom, te nő, mit akarsz elkövetni? És főleg kivel, és ki ellen?

Amíg Ambra szippantgatott a neki készített ételből, megállt egy különleges jármű a házam előtt, s megjelent egy csinos, elegáns férfi, s felém fordulva megérdeklődte, nagy kérés lenne-e tőlük, ha azt kívánnák, készítsek valami finom, fűszeres szippantani valót az itt tartózkodóknak? Itt szeretnék elfogyasztani az én udvaromban. Éreztem, hogy miközben ezt kérdezi tőlem, valami egyéb gondolatot közvetít Ambra felé. S éreztem, hogy kettejük között valami alárendeltségi viszony lehet.

— Ki vagy te ebben a társaságban? — kérdeztem az asszonyt, mikor az autó már elment, és közösen készítettük a párlatot.

— Ne kérdezd, kérlek! És ne tudd! — már sikoltott is. — Hol a gyerek? Az imént még mellettem volt!

— Itt vagyok a szobában mama, ne rettegj miattam, kérlek. Tudom, hogy hogyan kell viselkednem.

 

Lassan megtelt az utca a láthatatlan járművekkel, és az udvar fiatal, erős férfiakkal, nőkkel. Mindenről beszélgettek, nevetgéltek, viccelődtek, míg én lassan kényelmesen középre helyeztem a párolgó ételt. Ők a füvön ültek. Most feltérdelt mind, kezét előre támasztotta, és az étel felé fordult. Olyan csend lett, hogy a légy zümmögése is felért volna egy sikollyal, de én hallottam, amint Ambra utasításokat oszt, s már tudtam, hogy elhagyják a várost, és másik országban próbálkoznak. Itt csalódás érte őket, ki akarták játszani, ostobának nézték őket. Szégyelltem magam. Annyit mindenesetre mondtam, hogy máshol csak ruhában mutatkozzanak, s kifejlett emberekként. A többit rájuk bízom. Aztán ismét megmelegítettem a párolgó ételfélét, és ismét letettem a fűre.

Ambra és a férfiak folytatták a kétféle megbeszélést hangtalanul, és hangosan hahotázva, én pedig nesztelenül elsétáltam a kapu felé, és legnagyobb ámulatomra rendőrökkel találtam magam szemben.

— Csak nem ácsorognak itt a kapu előtt? Elvégre a vendégeinket óvják. Jöjjenek be, foglaljanak helyet. Éppen étkeznek.

Nekik is csak a füvön tudtam helyet biztosítani. Még feltöltöttük az általuk hozott párologtatót, utána felálltak, s az egyik fiatal pilóta szólt a többiekhez.

— Tegyétek be a földi járműveket a repülőkbe, s a lehajtható ágyakon aludjatok egy órát. Utána rövid gyakorlat következik. Ellenőrizni kell a gépeket. Kezüket mind üdvözlésre emelték, felém fordulva, majd a rendőrökre, és kimentek a kapun.

Természetesen a rend őrei is elmentek ezek után, s nem értettem, milyen történet zajlott le előttem. Egyben biztos voltam: Népünk és Kormányunk hívei valamit elronthattak, mert itt ugrásra kész mindenki.

Ambra csendesen üldögélt, aztán bement Muri után a szobába. A fiú közben elaludt. Ezért eltelt egy kis idő, amíg előkerültek, és mondták, hogy most sietnek a pilóták után. Remélik, még nem indultak el a gyakorlatra. Nagyon jó délutánjuk volt, és köszönnek mindent.

Egyedül maradtam. Behoztam az udvarról a nagy tálat, amibe az „ebédet” adtam a férfiaknak, valamiért a szobába is bementem, és egy levelet találtam az asztalon. Nekem írták. Épp zsebre tettem, amikor kopogás nélkül ismét beállítottak a rendőrök. Jól lehordtam őket, hogy lehetnek ilyen modortalanok, hogy nem tudnak kopogni. És ha éppen átöltöztem volna?

— Hol vannak a vendégeim? Elmentek. Miért? Mert dolguk volt! Délelőtt is elmentek, akkor sem kérdeztem hová mennek. Akkor mért nem jöttek ide hozzám elmesélni, hol időznek a vendégeim, és miért?

— Ne dohogjon Klári néni? Mit mondtak, hová mennek, meddig lesznek, egyáltalán miért mentek el?

— Honnan veszik, hogy elmentek? Nekem ezt egy szóval sem említették. Annyit beszéltek előttem, hogy sietnek, hogy elérjék a gépeket, amelyek próbarepülésre készülnek. Megköszönték az ebédet, és a kedvességet, és elmentek. Arról szó sem volt, hogy végleg. Mi történt délelőtt? Ki sértette meg őket, és mivel? Nagyon otrombának kellett lennie annak, aki tette, ha ezzel mindenkit elüldözött.

— A nőt sértette meg valaki. Be akart menni egy megbeszélésre, és kiküldték. Azt mondták neki, aki késik, ide be nem megy. 

— Igen? Hát sokat igazán nem tudok, de annyit igen, hogy ennek a csoportnak a feje, a vezetője Ambra volt. Ha őt kidobták, mindennek vége. Ezt az az asszony soha nem bocsátja meg!

— Hát éppen ez az, hogy meg sem említette. Úgy ment el a fiával, hogy semmit nem vettem rajta észre.

A rendőrök elkullogtak, én pedig bementem a házba, bezárkóztam, és elővettem az elrejtett levelet. Magamban jót mulattam azon, hogy eszembe sem jutott, mennyire elől van az a levél, s ez volt a szerencsém. Így sokkal felszabadultabban tudtam viselkedni, nem zavart, ha a kezem néha a zsebembe tévedt. Elővettem a kis papír fecnit, s a villany alá állva egészen a szememhez vonva olvastam:

 

Drága barátnőm, anyám, titkaim ismerője, elmegyek.

Elviszem Murit, noha előbb úgy terveztem, itt hagyom Nálad nyaralni egy kicsit, de nem merem. Ez egy meg bízhatatlan nép, nem tarja meg a szavát. Ezek az emberek nem tartják meg az ígéreteiket, manipulálják a partnereiket, nem szavahihetőek. Te vagy itt az egyetlen, akiben lehet bízni. Meg a tudósaitok. És az alkotóművészek!

Ők nagyszerű emberek.

Most elmegyünk más országokba, de már okosabban köze-lítünk meg másokat. Nem olyan naivan, mint itt, ahol először találkoztunk idegenekkel. Később visszajövünk, de csak Hozzád, és a művészekhez, a tudósokhoz. Pénzt ide nem hozunk, innen nem vásárolunk. Majd megtervezzük, s el is készítjük, amire szükségünk van. Ezt a levelet nyugodtan ejtsd el az utcán. Pontosabban megkérlek, veszítsd el!

 Hamarosan találkozunk. Ölel: Ambra

 

Jóval később másik levél is érkezett. Ide másolom:

 

Drága barátnőm!

Újra itthon vagyunk. Bejártuk a világot, csodás szépségeket láttunk, mindenhol másfélét, végül kikötöttünk itthon, mert úgy véljük, nekünk itt, ezen a helyen van a leginkább lakható világunk, itt vagyunk itthon, és ezt alakítjuk majd ízlésünk szerint olyanná, amilyen helyen szeretnénk lakni.”

 

Így mesélte el álmát a legény… mintha valakitől hallotta volna…

 

 

Berettyóújfalu, 2014-07-25

 

6 év 9 komment

 

Napok óta mocorog, ficereg bennem a címadó kérdés. Tudom, nem lehet addig kisöpörni az agyamból, míg neki nem látok a megkeresésnek. Merthogy, az életemről van szó. Nem a létezésemről, hanem a sorsomról. A szerencsémről, a szerencsétlenségeimről. A találkozásaimról. A lehetőségeimről, melyeket elmulasztottam, megragadtam, észrevettem, vagy elmentem mellettük. A sorsomról, amelyben megragadtam, és irányítottam, vagy megestek velem események, melyekből okultam, vagy ami rosszabb, fel sem tűntek nekem. Hát, valahogy így.

Megszülettem. Ez az, ami mindenkivel megesik, de, azóta megtörtént velem a csoda: egy meditációban ismét megéltem az eseményt, s oly természetes volt, hogy ott vagyok ahol, hogy forgok lassan, erőlködve, fuldokolva, míg befordulok a végső kanyarba, ahol már az igazi valódi életbe lök ki egy fura erő (csak nem tudok róla), s itt történik a filmszakadás. Élek, s az már nem olyan nagy élmény. Akkor.

Tehát megtörtént. Anyám megúszta egy sikeres koraszüléssel, apám egy sérvvel. Beugrott ugyanis az ablakon (a körfolyosós bérházban), mert szerencsére nyitva felejtette, miközben a kulcsot elvesztette. Akkor még nem volt tragédia, ha az ablak nyitva maradt, nem sorakoztak betörésre készen a gazok, a kulcsért viszont fizetni kellett.

Rég volt, még az őskorban. Nyolcvan éve. Akkor is eseménynek számított a szülés, a korai különösen, pláne, ha kettő már halott volt előtte. Én tehát a magam egy kilo negyven dekájával diadalmasan feküdtem anyám karjában. Testével melengetett, a világért nem adott oda senkinek. A nővérem, amint meglátott, felkiáltott: Pont olyan, mint az Éva baba! Így lettem Éva, az eltervezet Rebeka helyett. Pedig milyen jól hangzott volna, ha kedveskedve így szólítanak: Rebus! Ó, ezek a nevek, amelyekről egyesek azt mondják, sorsfordítóak. De melyik? Amelyhez véletlenül jutottam, vagy az eleve elhatározott? Akkor nekem most mindkettő határozza meg a sorsomat? Vagy mind csak félig?

Szóval, megszülettem. Tudom, érzem hagy nagy szeretettel, örömmel vittek haza, és határtalan gondossággal vettek körül. Ma is érzem annak a mélységes szeretetnek a hőfokát, amely segített túlélnem saját sorsomat.

Közben történhetett valami, amelyről nincs tudomásom, mi lehetett, de akkorát lódított rajtam a sors, hogy nyolc hónaposan egy Heves megyei faluban találtam magam: Tiszanánán. Ott élt apám nővére, Juliska, aki úgy formázta apámat, hogy amikor megláttam, hozzábújtam, és nem sírtam soha többé. Nagyon szeretett engem. Oly mértékben, ahogy a meddő nők, akik végre szert tesznek egy gyerekre. A lelke nyomban örökbe fogadott. Sose tudtam megérteni, és tudom, fájt is nekem, hogy a nővéremet, aki kislány volt még, nem fogadta el. Ma is fáj nekem, hogy akit én szerettem, hogy lehetett ilyen rideg azzal, aki az enyém, s akit én szeretek. Ma is fáj, hogy már akkor éreztem, ezzel tántorít el engem magától.

A férje, akinek nem tudom elég nagybetűvel írni, hogy NAGY SÁNDOR, nem egy egyszerű parasztember volt, hanem maga a CSODA. Az ő szívébe belefért egy apró fürjecske, egy hatalmas ló, egy fialó koca, egy szál napraforgó, a gémeskút… egyszerűen minden, és mindenki. ÉN is. Az ő szíve telis tele volt szeretettel. És minden, és mindenki belefért. A bűnökre mindig talált magyarázatot, a hibákra mentséget, a rosszalkodásra ölelést. Ő aztán tudott szeretni! Mint anyu. Hát nem csodálatos, hogy két ilyen emberrel ajándékozott meg a sorsom már indulásnál, akik így tudtak példáim lenni?!

Kinek köszönjem? Nekik. Ma is tele van a szívem szeretettel, elengedéssel, megbocsátással. Ez nem jelenti azt, hogy nem ítélem el, ami rossz, helytelen, főleg bűn, csak nem érzem magam elhívatottnak arra, hogy én tegyek rendet a világban. Nem azért, mert rest lennék melléállni egy jó ügynek, csak keresem a mentségeket, amelyek odavezettek, pontosabban nem hiszek a megtorlás általam végzendő jogosságában.

Növendéklány koromban bizony nehezen igazodtam el az ideológiai szövevényekben, nem voltam elég fejlett önálló véleményalkotásra, hittem hát, amit mondtak, s magamévá tettem a szocialista emberpéldány alakjának eszméjét, a szocialista ideológia morálját. Háttér információim nem voltak, hibák, vétkek, bűnök ismerete nem állt rendelkezésemre. Hittem az emberben. Mondjam, hogy csalódtam? Ki nem?

Mégis, gimnáziumi éveim végére ismét volt három ember, akik szeretetükkel megóvtak sok olyan lépéstől, amelyeket talán elkövettem volna, de hála nekik, nem tettem. Ők a szüleim, akik hazavittek a háború befejeztével, és a nővérem, akivel idegenekké váltunk közben. Hiszen ő kisnagylányként annyi félelmet, tragédiát megélt, ehhez képest oly régen született az Éva baba, hogy ő aztán nem nagyon tudott mit kezdeni velem. Mégis elmondhatom, hogy rövid egy mondatos, véleményeivel, melyek többnyire tele voltak iróniával, rengeteget lökött az ízlésemen. Emlékszem, anyu szert tett valahol egy kötött, drapp-barna-bézs színű buklé ruhára, amit én magamra igazgattam, s amely nem igazán rejtette el, amit el kellett volna, de mindent kidomborított, ami titkolni való volt. Mire a nővérem:

— Olyan vagy benne, mint egy prézlis nudli. A ruha sorsa eldőlt.

Az almazöld ruha is hasonlóan járt, pedig azt rám szabták. Viszont rosszul.

— Mint egy őszbarack fagylalt.

Igen, a növésben lévő lánykák választani sem tudnak, nem is volt miből, meg bizony, nekik szép ízléses ruhákat kéne szabni, mert az alakjuk még sem nem női, sem kislány alak már. Ma már ez nem gond, akkor sem volt, mert ennél nagyobb gondok voltak.

Apámtól elleshettem a hűséghez tartozó viszony hülyeségig ragaszkodó állapotát. Nem tehetett róla. Tizenkét évesen Pestre került szakmát tanulni. Ezzel elvesztette azt a biztonságot, melyet az összetartó zárt paraszti közösség nyújtott számára addig. A szülőkhöz kötő biztonsága is elszállt a kisfiúnak. Nem szaladhatott haza naponta, ha mint kisinast kihasználták, kicsúfolták, bántottak. Elárvult. Ám felkarolta egy közösség, a szakszervezeti mozgalom. Ez a segítő szándékú, ám bigott csapat, mely célját tekintve messzemenően háborúellenes, minden burzsuj-, gazdagellenes, minden, amit rossznak tartunk magunkra nézve ellenes csoportosulás. Ez később kettévált, és a szabók kommunisták, a cipészek pedig szocdemek lettek. Ment a nagy rivalizálás. Jóval később, a II. világháború közeledtével ezekhez csatlakoztak polgári környezetből származó entellektüelek, akik nemcsak tiltakoztak, de tevékenyen tettek is a háború ellen. Akik életüket is áldozták a célért (Sallay Fürszt).

Ide került tehát az én szegény apám, ahol még olvasmányokkal is ellátták, a két háború is meggyőzte vélt igazáról, boldogan bólogatott tehát mindenre, amit zsarnokaink elkövettek, csak a halálos ágyán zokogta a karomban, vállamra hullajtva könnyeit:

— Nem ezért harcoltam.

De utolsó óráiban már némán feküdt összekulcsolt kézzel, ahogy a protestánsok teszik.

Ennyit a hűségről. Tény, hogy én magamévá tettem.

Anyu a drágám! Ő is hűséges volt. A férjéhez. És mindenhez, amit mondott. A falat kenyér halálos méreg hozzá képest. Anyu JÓ volt. És úgy tudott szeretni, mint senki más. Utolsó napjaiban azon siránkozott, hogy ő már nem tud segíteni senkinek többé. Nem tehet többé másokért.

Barátnőim is voltak, akik többnyire eltűntek, mert házasságom után vidéken éltem. Akkor még haszonállatokat gyógyítottak az állatorvosok. Az én férjem pedig valódi állatorvos volt.

 

A barátnőimről:

Lici szegény, elvesztette önmagát, de olyan példát adott nekem igényességből, szorgalomból, tisztességből, hogy örökké szeretettel gondolok rá. Amíg lehetőségem volt rá, segítettem a sorsát, de aztán magába rejtette egy félelmetes és hatalmas magány.

Milla, aki rokonom lett. Mert az ő anyai unokatestvéréhez mentem feleségül. Kertész Dénes lett a férjem, akit általa ismertem meg. Tisztesség, szorgalom, szeretet, odaadás, minőség volt a zászlajukon. Aki előtt ők vitték a zászlót, ott nem volt hiba. Elment ő is, ma három hónapja. Mindenki elmegy lassan.

Emmi. Nem tudom, később miért vesztettem el, de ő nem is akarta folytatni a kapcsolatunkat tudom, pedig én nagyon ragaszkodtam hozzá. Tőle lestem el, mit érdemes olvasni. Mi a divatos olvasás, és mi a minőségi. Mértéktartó öltözködésben, viselkedésben, együttérzésben, példamutató magatartásban. Muníciót kaptam tőle egész későbbi életemre. Apró testvéreivel, anyjával bujkáltak, hogy túléljék a német dühöt, a kicsik rosszak voltak, vagy csak nyafogtak, de Emmi türelmesen gondoskodott róluk, mert anyjuk dolgozott, kellett a pénz a sok kölyökre, mert az ország nem törődött a túlélőknek és a magukra maradtaknak sem lelkével, sem testével. Az ország levizsgázott. Nagyon. De a lakosság is. Nem adták vissza sem az otthonokat melyekbe beköltöztek, sem a berendezést, amit széthordtak, mindent a háború veszteségeként könyveltek el, a túlélők pedig szomorúan nézték, milyen kényelmesen élnek mások az ő javaikban. Tisztelet a kivételnek.

 Emmiék tehát kiadták két szobájukat, amelybe ők is úgy költöztek be, hogy nem jött haza az a család, akik után üres lett. Jó és tisztességes magyarok széthordták a berendezést nyomban. Szedett-vedett volt az otthonuk. De voltak könyveik. Könyvtárból. Sok. Anya dolgozott, a lány tanult, később az apraja is.

Ezt a barátnőmet is elvesztettem, de megmaradt a példa. Úgy tudom, sokra vitte a szellemi ranglétrán.

Laci. Csak a nyarakat éltük együtt Tiszanánán a végén, hiszen ő Debrecenben végezte az orvosit, de úgy vigyázott rám, mint a nagytestvér a húgára. Csinos volt, fess, csupa egészség. Hatalmas munkabírással egy egész körzet gyermektársadalmát gyógyította. A közelmúltban beszéltem vele. Egyedül él, felesége elhunyt, ő megsüketült, látása is egyre rosszabb. A betegségét úgy hívják, macula degeneráció. Még olvasni is szörnyű.

Karesz. Ő különb volt nálam. Másoknál is. Ragaszkodásban, segítésben. Mindenben. Ő JÓ fiú volt. Csendes, halk, elegáns, csinos, sportos fiú, hatalmas szorgalommal. Hozzám hasonlóan ő is nehezen küzdötte le, és pótolta be hiányait, melyek származásából adódtak. Mi szerencsére hamar olyan közegbe kerültünk, ahol pillanatok alatt kiderült, mit kell bepótolni. Van, akinek erre egy élet is kevés. Mert a stílust megérezni, magunkévá tenni, nem esni túlzásokba, megtalálni egy bizonyos méltóságot, de nem elfelejteni honnan jöttünk, kemény munka.

 Egy scarlát nevű betegség miatt kórházba kerültem, mely ráment a vesémre, szívemre, ízületeimre. Karesz látogatott, ápolt, óvott. Jött Dini, és hipp-hopp férjhez mentem. Belőle remek, sikeres, elismert orvos lett. Őt is elfeledték. Mint mindenkit. Nem szabad sokáig élni. Drága jó fiú. Nagyon keserű vagyok miatta. Is.

Dini. Ő a férjem. Ma is. Úgy hívtam, Dinikém, édes. Ha veszekedtem, akkor is. Ő nem ment bele soha a veszekedésbe. Viszont kaptam tőle ajándékot. Egy édes, aranyos, kínosan kellemetlen, öntörvényű apóst… Tizenkilenc évre. Azt mondják, jóból is megárt a sok. Hát ő, rossz volt, viszont sok. Viszont, kaptam tőle három gyönyörű gyereket, szerelmet, biztonságot. Mert nem akarta, hogy dolgozzam. Ő eltartott volna. Sok epegörcsben, sok műtétben volt részem, és azt a figyelmet, azt a gyöngédséget, amelyet betegségeim alatt kaptam tőle, soha nem feledem. Ki is alakulhatott a tudatalattimban egy olyan érzés, Dini mellett csak betegnek érdemes lenni. Lehetséges, hogy később a betegségekbe menekültem? Ugyanis a hétköznapokban eltűnt. Visszament szinglinek.

Kaptam tőle gyönyörű otthont, amit én alakítottam ki, diplomát, mert azt már levelező tagozaton szereztem, az is igaz viszont, hogy egy évig én dolgoztam, amíg ő tanult.

Kiváló ember volt. Hatalmas humán és reálműveltséggel, megdöbbentő irodalmi tudással. Gyűjtött könyvet, grafikát, festményt és barátokat. Tizenötezer kötetes könyvtárral ölelkezett, az egész megyéből keresték, mindenhol voltak barátai. Ő soha nem kért, de tudott adni úgy, hogy nem volt sértő, de megértő.

Jó társam volt. Ami maradt belőle e felsoroltak mellett. Nem volt hibátlan, de ez nem az a hely, ahol azt kutatnám, mit vétett, kinek. Senkinek nem vétett. Senkit szándékosan nem bántott, de sérült volt. Kiskamaszként deportálták, akkor, ott vesztette el az anyját és a lelkét. A sérültet, a bánattal telit hozzám hozta. Egész életét végig szenvedte azzal a rohadt kérdéssel a lelkében, hogy miért? Mármint, hogy miért történtek úgy a dolgok, miért halt meg anyuka ott és úgy, és miért nem halt ő vele, vagy helyette. Skizofrén állapot, de feleségnek lenni is, egy ilyen ember mellett.

Írónak, költőnek kellett volna lennie, ismeretei, ösztöne erre sarkallta, erőszakos, ellentmondást nem tűrő apja eltérítette választott pályájától. Ő döntött a fia helyett. Legyen állatorvos. Az mindenhol megél. Az állatok nem hazudnak, nem vezetik félre. Ezt a tudást bárhová kerül, használhatja. És minden ebédnél megkérdezte a fiáról:

— Ugye milyen jó, hogy állatorvos lettél?  

— Igen, apuka — mondta neki a fia. Közben, amíg várta a kérdést, már görcsbe rándult a gyomra. Egyébként egyetemistaként már gyomorfekélye volt. Első terhességem idején rengeteget kínlódott a görcseivel. A szervezet jelez, ha nem boldog.

 

— Kinek köszönjem az életemet?

Megéltem nyolcvan évet. Hogy lehetséges ez? Egyetlen ősöm sem élt ilyen sokáig. Hiszen örökké beteg voltam, számtalan műtét áll mögöttem! Mi ez velem? Természetesen sokat vagyok beteg, szükségem van rá, hogy ebéd után pihenjek, de mindent ellátok, elintézek magam körül, csak a járásom hagyott cserben. Hosszabb távon a lábam leáll. Azaz rövidebben is. Köszöni, neki ennyi elég. A hosszú sétáknak vége. A rövideknek is, de a megszokott környezetemben, mely szép, kényelmes és ízléses, stabilan közlekedem.

Évtizedek óta, ha sikeresen elvégzek valamit, elégedetten ezt mondom:

— Köszönöm, Uram. — Észre sem veszem, csak mondom. Közben elönt a hála.

Soha előttem nem mondta ezt senki, senkitől nem hallottam tehát. Honnan e mondat? Honnan ez a köszönet?

Most idős koromban is mondom, csak azt nem tudom, miért. Utólag veszem észre, kimondtam.

Itt éldegélek a kényelmesen, biztonságosan kialakított lakásban, kedves dolgaim, növényeim között. Naponta leülök a számítógéphez és írok. Vallatom a múltat:

— Kinek köszönjem?

Megszámlálhatatlanul sok a szegény fedél nélküli, munkanélküli, elhagyatott ember, akiknek társadalmi segítségre lenne szüksége. Mindegy, hogy miért. Ezt kívánná a jóérzés, a szociális gondolkodás, gondoskodás. És mennyi a megkeseredett szülő, aki el sem meri mondani, hogy csak ő ad, de nem kap sem gondoskodást, sem szeretetet, sem segítséget a leszármazottjaitól. Olyanok, akik nem érdemelték meg ezt a közönyt, ezt a magatartást. S hallgatnak összezárt szájjal, nyelik a könnyüket, mert ez akkora szégyen, hogy jobb, ha titok marad.

Kórházban eltöltött rövid ismeretségeim alatt született vallomások élnek a tudatomban. A név már nincs meg, a történet él. Mennyi bánat, mennyi keserűség! Lehetséges annál nagyobb bánat, mint szégyellni gyermekünk viselkedését? Amikor a drága, imádott, az egyetlen, akit mindenről lemondva kitaníttattunk, s most nem tud mit kezdeni velünk? Mert kinőtte a szülőt? Ki lehet nőni egy szülőt?

Kinek köszönjem az életemet? Az örömeimet, a családomat? Kinek köszönjem, hogy elégedett vagyok a sorsommal, s boldog? Kinek köszönjem a sikeres éveket, s a békés öregséget egy olyan világban, ahol senki nem ölel senkit, senki nem ragaszkodik senkihez? Bennem pedig béke van, nyugalom — és írok.

— Köszönöm, Uram!

 

Berettyóújfalu. 2014, 07.08.

 

8 év 10 komment

*

        

 

        

 

Az öröm, hogy rátalált erre az emberre, aki nem hazudozik neki, nem ígér semmit, elmondja, hogy családban él, a felesége jó asszony, csak elpilledt a kapcsolat. Az egyik fia már végzett jogász, aki mellette, vele dolgozik, a szerzett javak láncolják össze őket. Meg a fiúk.

      Kéri, fogadja el így.

      Ő még egyebet sem cselekedett eddigi életében, mint sorra kötötte a kompromisszumokat, hát hogyne fogadná el annak az érveit, aki ilyen jó hozzá? Gyönyörű lakást vásárolt számára, hogy ott szeressék egymást, ne a szállodában. Közösen rendezték be, mert Miklós nem rejtőzködik, mer vele mutatkozni.

      Voltak már együtt színházban, operában, s ő boldog, hogy a szerelme felvállalja ezt a kapcsolatot. És azt is örömmel érzékeli, mennyivel jobb ez a kötetlen kapcsolat, mint egy kimerült házasság, hogy nem kell minden pillanatban pengén táncolnia, hogy háziasszonyi teendőit is ellássa.

      Éppen nevethetnékje támadt a történteken, mert eszébe ötlött, hogy Miklós lehetőleg hátul helyezkedik el a páholyban, amit csak kettejüknek bérelt. Észrevétlen akar maradni. Nem rejtőzködni akar, csak virgonckodni egy kicsit. Fantasztikusak a férfiak. Ez is pont az ilyen alkalmakra van kihegyezve. Előre nyúl a sötétben, megfogja a mellét, kezével bekúszik a magasan sliccelt szoknya alá, s ha elég sötét a páholy mélye, hátra húzza őt is magához.

      Egyébként bármikor jelez felé Iboly, szó nélkül megy a megadott helyre, kivéve azt a ritka alkalmat, ha éppen Miklóst várja. Mert őt nagyon várja, és őt nem mondaná le semmiért. Őt szereti, várja, körülveszi szerelemmel, gondoskodással. Aki hihetően sejti, hogy időnként munkába megy, de tapintatosan nem tesz róla említést. Jobb is így. Így legalább nem kell őt eltartania.

      Nem is szeretné, ha a kitartottja lenne. Akit szeret az ember, attól ne kérjen, ne várjon el semmit. Más lenne, ha néha letenne valahová némi pénzt, elvégre a rezsit is fizetni kell, meg időnként főz is kettejüknek. De nem talál utána soha egy fillért sem, ő pedig nem tesz róla említést. Egyébként ő nem lakik itt, nem tekinti ezt a lakást másnak, mint bizalmas találkahelynek. Nem is tart itt több holmit, mint ami feltétlenül szükséges. Néhány alkalmi ruha, egy-két fehérnemű. Arról nem is beszélve, hogy a kislányt sem tenné ki a számára érthetetlen zarándoklatoknak.

      Ami a „munkát” illeti, a fene vinné el, meg is szokta már ezt a borzalmasan lélekölő, undorító tevékenységet, amely után a mai napig minden alkalommal a bőrét nyúzná le legszívesebben a zuhany alatt, és

amelyről tudja, hogy szerencsére nem lehet örökké művelni. De mondjon bárki akármit, ez egy biztos kereset! A létező legbiztosabb kereset.

      Itt van körülötte ez a megszámolhatatlanul sok munkanélküli, ő pedig a mai napig meg tudja venni a gyermeknek a legdrágább gyümölcsöt, s angol nyelvű óvodába járathatja. S amíg Vivient fel nem neveli, még csak abba sem hagyhatja. Most is itt lesz Budapesten ez a nemzetközi rali verseny. Jönnek a fáradt fiúk. A győztesek, a vesztesek. A szurkolók. Mind ki akar kapcsolódni. S pénzük is van! Igényük is fess, odaadó nőkre.

                                                       

*

 

      Ezen a napon korábban ébredt, pedig alhatott volna. A lányka is békésen szuszogott ágyikójában, ma nem kell oviba vinni szerencsére. Mára állatkerti sétát ígért neki. Nyuszi simogatást, majomkukucskálást.

      Perecet ropogtatnak majd, vattacukrot esznek, viháncolnak, örülnek.

      Mocorgást hallott a kiságy felől:

      — Anya! Odamehetek melléd?

      — Gyere, kicsikém! Bújjunk össze! Legalább megbeszéljük, mit is terveztünk mára.

      — Anya, ugye simogatunk kicsi nyuszikákat? Ilyen apró kis nyuszikákat! Tudom, ám, milyen finom puha a bundácskájuk! Ha ráfújunk, szétszáll, mint a pihe. Az orruk pedig rózsaszínű és szuszognak, ha enni kapnak. Anya, ugye…

      — Igen, minden úgy lesz, ahogy szeretnéd, kicsi lányom. Ahogy megbeszéltük. Most maradj itt egy kicsit, amíg én lezuhanyozok. Nyitva hagyom az ajtót, hogy kiabálhass hozzám, ha kijöttem a kádból. Aztán kapsz reggelit, hogy mielőbb indulhassunk. Mit szólsz hozzá? Jó, akkor megyek.

      Pillanatok alatt belibbent a kádba, és már dúsította is magán a habot, elvitte testének minden kis zugába, bal kezével a jobb hóna alját simította át, átsiklott a mellére, ösztönösen tapintotta át, és keze rémülten ráfonódott valamire, amiről biztosan tudta, hogy legutóbb még nem volt ott. Most viszont érezhető csomó.   

      Mert ez egy igazi csomó volt!

      Valódi duzzanat. Igen. És megállt a gondolat, még levegőt is elfelejtett venni, a világ, az elme magára hagyta, nem volt ötlet, nem volt semmi, csak harsogó, dübörgő, fojtogató félelem. Menekülni akart, de nem volt hova, még csak orvost sem találna szombaton, akit elérhetne, nincs kihez folyamodni, de Vivit ki kell vinni az állatkertbe, mert ő az egyetlen, aki van neki, vele nem oszthatja meg, és nincs a világon egyetlen ember sem, akivel ezt meg tudná beszélni. Sem Zoli, sem Miklós, sem Iboly, sem anyáék nem segíthetnek, senki.

      S e n k i!

      Mert ugyan Zoli, a korábbi nagy szerelem itt toporog állandóan körülötte, és ő igazán szerette is, hiszen az ő öléből fogant Vivi, és szégyelli is, hogy ő lépett le a közös útról, de olyan mafla, és pipogya, hogy képtelen vele bármit is megbeszélni. Élni is csak azért él vele, mert a közös gyermek hozzá köti. Nála gondoskodóbb, szeretőbb embert nem találna a kislány számára. De neki most valaki kellene, aki nagy és erős, aki megvívná vele a várható harcot, aki támogatná, amikor botladozik, aki átöntené bele saját erejét.

      Mert ez az egész világ egy nagy aljasság, hazugság, képmutatás — gondolta, míg utolsó simításait végezte Vivi öltözékén. Még a természet sem áll mellénk bajainkban. Még csak meg sem játssza a részvétet. Nem fordul borongósra az ég, nincs bánatfelhő, semmi nem utal arra, ami a lelkében, agyában most lezajlik. Kint mindent átvilágít a nap, az utcán átsuhan a béke, a szombati csendesség. Ő már kisminkelte magát, hozzáöltözött a kislányához, az ördög nem gondolná, miféle indulatok, kételyek, félelmek dúlnak benne, miközben a gyermekkel társalog. Indulásra kész állapotban állt meg az ajtóban.

      — Várj itt Vivi, mindjárt jövök!

      Visszament Zolihoz, felébresztette, és kérte, a délelőtt folyamán jöjjön utánuk, ebédeljenek együtt. Arra gondolt, hátha találna valakit, aki a délután folyamán megvizsgálná, megnyugtatná, vagy megerősítené, mindenképpen megszabadítaná kételyeitől. Vivi mellett még intézkedni sem tud, szüksége van Zoli jelenlétére.

 

*

 

      Micsoda boldogság egy ilyen gyermek! Hogy vágyott ő erre a kislányra!

      Amikor már nőni kezdett a hasa, kérte Ibolyt, hogy rá ne is gondoljon mostanában. Ő ezután hónapokig vár valakit, olyan nagyon-nagyon, ahogyan még soha senkit. És nem is fog visszamenni abba a közegbe többé, mert még a gondolatával is megfertőzné a babáját. És szégyenszemre visszament, mert a pici lánynak mindent meg akart adni, akár erőn felül is, és minden sokba kerül.

      A gyermek élményekre várva, teljes személyiségével topogott a kis-földalatti lépcsőjénél, amikor szilárd talajra léptek. Legszívesebben habzsolta volna mindazt, ami körülveszi, markolászta az agyonfogdosott, mocskos bejárati rácsot, amíg ő jegyért állt sorba, és készült az élményekre.

      Mire beballagtak, és szétnéztek a lehetőségek között, Zoli is odaért.

      — Valami kiűzött ide hozzád. Úgy éreztem, bajban vagy, zaklatott vagy, szerencsétlennek érzed magad.

      — Örülök, hogy észrevetted, hogy nem jó most nekem egyedül. Maradj ma velünk, kérlek. Később, ha tudok már mesélni, megtörténik az is.

      A majmok felé ballagtak, amikor ismerős hangok ütötték meg a fülét.

      Lili látogatott ki az állatkertbe a vőlegényével.

      — Ha előre megbeszéltük volna, sem sikerülhetett volna jobban! — örvendezett. — Tudod, ki ő, ugye? — Mutatta be a vőlegényét.

      — Hogyne tudnám! Olyan kuka vagy! Már többször volt szerencsénk.

      — Micsoda fennkölt társalgás! Volt szerencsénk!

      — Jól van, na! Ma ilyen napom van. Legalább összecsapjuk a fiúkat, ők játszanak a gyermekkel, mi pedig beszélgetünk egy jóízűt.

      — Képzeld, tervezgetjük az esküvőt. Még nem nagyon, de már a szülők is találkoztak, komolyan vesznek minket. Az anyósom nagy látványosságra vágyik. Én inkább csendesre venném a figurát, de ő meg akarja mutatni országnak, világnak a nincs mit. Nagyszerű nő. Úgy viseli az ura kurvázását, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Bár úgy látom, vissza is adja becsülettel! Adok is, kapok is. Így aztán szépen eléldegélnek egymás mellett. De gyarapodnak, a fiúkat felnevelték, lassan elcsitulnak a sérelmek.

      — Ezt hívják úgy, hogy polgári tisztesség.

      — Nem Zsani néni kezdte.

      — Ne mentegesd, mérj egyforma mértékkel.

      — Azt teszem. Az ügyvéd úr azt hangoztatja, sajnos Zsani néni előtt is, őt önmagáért szeretik a nők. Nem is fizet egynek sem. Van egy ragyogó lakása, annak a küszöbén emeli át, akit megáhít, s elhiteti vele, hogy az ő számára vette. A nő fizeti a rezsit, főzi a príma vacsorákat, tálalja a szerelmet, ő pedig élvezi a potyát.

      Karolin érezte, hogy gyomrából elindult egy szokatlan, ismeretlen érzés, egy görcsféle, mely bejárta egész testét. Hatalmas rántással levonult az ágyékáig, amellyel őt előre rántotta, egész testét görnyedésre késztette. Minden szervét maga alá gyűrve tett egy nagy kört, s ez az összes kín ment felfelé a háta irányába, kúszott fel a tüdejéig, ahol beszűkítette a légvételt, végül összenyomta. Ez már neki is sok volt mára. A göb tudata a mellében, a Lilitől kapott öntudatlan tőrdöfés úgy vágta fejbe, hogy megbillent, s úgy döfte át tőrével, hogy megélte az eseményt, amelyre azt mondják: vég. Le kellett guggolnia, hogy el ne essen.

      — Mi van veled? Rosszul vagy?

      — Gondolom a vérnyomásom esett le — nyögdécselte. — Üljünk le egy kicsit.

      Már jó ideje üldögéltek egymás mellett, amikor oda sem fordult Lilihez, csak előre tekintve mondta:

      — Kéne nekem egy onkológus. Csomót tapintottam a mellemben.

      — Mikor?

      — Ma reggel.

      — Ó, te szerencsétlen! Ez a te bajod, te nyavalyás! Mindjárt felhívom Zsani nénit. Ő a te onkológusod.

      „Na, ne, na, ne”, — ismételgette magában némán. „Mit kell még elviselnem?”

 

*

 

      Karolin a félelemtől, a megviseltségtől, a szégyentől vacogva fogta össze maga előtt a két karját, miután lecsúsztatta válláról a melltartója pántját. Az orvosnő pár perccel korábban már áttapintotta ujjaival a mellét, és őszintén megmondta, hogy van ott valami, ami nem tetszik neki. Átvizsgálta c-t-vel, különböző kütyükkel is, s készült megszúrni. Amint közelített feléje a fecskendővel, hogy biopsziát vegyen, felé intett, mert úgy érezte, beszélnie kell.

      — Nagyon gyűlölsz?

      Úgy esengett a tekintete, hogy a nő megszánta.

      — Mért gyűlölnélek, te szamár? Nem vagy te a házastársam. Nem esküdtél te nekem örök hűséget, nem te bizonygattad, hogy velem leszel jóban, rosszban.

      — Igaz, de besegítettem.

      — Te kerested meg őt, vagy fordítva történt? No, ugye! Mert ő, már ne bántódj meg, de akárhogy vesszük, mégiscsak tárolt a noteszában egy olyan számot, amelyen alkalmi partnereket lehet találni. Már maga az, véletlen, hogy megismertelek. A többieket soha nem láttam. Mindenkiről tudtam, mert a férjem túl sokat hencegett a sikereivel férfitársaságban. Így aztán hozzám is eljutottak a hírek. Nem panaszkodom, én választottam rosszul. Ráadásul szégyenkezhetem is nyugodtan, elvégre el sem váltam. Nem tettem, mert kényelmetlen lett volna, túl azon, hogy a fiúk is itt voltak nekem. Úgy tettünk tehát, mintha minden rendben lenne. Közben a gyerekeink kiröhögtek bennünket, mert nagyon jól tudták, hogy semmi nincs rendben. Elnézték nekünk a gyarlóságunkat. Ennyi. Tőlem nem fogsz róla többet hallani! Nem illik gyalázkodni. Miattam ne aggódj! Mindent megteszek érted, szerencséd van, időben vagyunk. Meg fogsz gyógyulni. Nehéz lesz, de meggyógyulsz.

      — Köszönöm, hogy nem terheled a lelkemet jobban, mint én magam. Nem beszélve arról, hogy a gyógyulás reményével kecsegtetsz. De el kell mondanom a védelmére, hogy nekem soha semmit nem ígért, az első pillanattól tudtam, hogy ti vagytok neki, s hogy ti fontosabbak vagytok nálam.

      Az orvos, aki nő, és sértett feleség, akkora szánalommal és gyengédséggel nézett rá a szemüvege felett mielőtt megszúrta, amely egyszerre volt megalázó és nevetséges.

 

*

 

 

      Már elvitte Vivit az oviba, s most itt kuporog a többiek között a stúdióban, ahol mindenki őt tutujgatja, miközben gyúrja, formázza a maga agyagját. Egyszerre vigasztalják, aggódnak érte, és örvendeznek, hogy időben felfedezte a bajt. Nem sejtik róla, hogy ő az a rossz kurva, aki innen drága szállodákba futkos pénzért idegen férfiakkal bujálkodni, pénzt keresni, biztonságot teremteni. Mert ennek a szépséges kerámiának szinte semmi ára, de annyi semmi esetre sem, hogy a kislány utáni kiadásokat fedezze. Egyelőre legalábbis.

      Ül tehát a cserépkályha közelében vacogva, és várja, hogy szólaljon meg a telefon, és Miklós hangja érjen el hozzá. Szüksége van most legalább a hangjára, a tudatára, hogy van. Nem panaszkodni akar, csak vágyik hallani a hangját, hogy megnyugodhasson. Nem árul el neki semmit a bajáról, dehogy is mondaná el a félelmeit, tudja jól, hogy ez nem tartozik a férfire, ő csak örömre szegődött mellé. De mégis könnyebb lenne ez a nap… ezt túl kéne élni! Meg a többit.

      Azóta nem tud felmelegedni, amióta a doktornőnél járt. Olyan megalázottnak érezte, magát ott a rendelőben, mint egy féreg, amelyet mindjárt eltaposnak. Azt a nagyvonalúságot, amit a feleségnél tapasztalt, nehezebben viselte, mintha gyalázta volna. De ő tudta, hogy arra sem méltatja, mert ő csak egy megrendelhető lány, akivel a feleslegessé vált perceket el szokták tölteni az urak.

      Szégyenszemre most is a telefonra vár, hogy hívásra házhoz menjen, mert kell az a dög pénz, mert az élet minden nappal drágább, s azt a nívót, amit elért, meg kéne valahogy tartani. Ezért kérte a doktornőt, hogy várjanak három hetet a kemoval, mert nem hagyhatja ki ezt a nagy hajrát, amivel előre gyűjthet egy kis pénzt, hogy kitartson arra az időre, amit majd a nagy hányásos rohamok közepette él meg.

      Amikor kiderült, hogy beteg, könnyebbséget jelentett a gondolat, hogy ott van az a lakás, amelyet Miklós vásárolt, de már azt is tudja Lilitől, hogy annál nagyobb átverés nem volt még a földön, mint az ő viszonyuk. Ráadásul azzal is el kell számolnia magával, hogy nem verte át őt senki, csak ő saját magát, elvégre nem hangzott itt el soha egyetlen árva ígéret, amit komolyan lehetett volna venni. Miként nincs, és nem is volt soha az ő nevén lakás, sem kapcsolat, sem semmi, mert ő csak egy rövid és kellemes kis epizód Miklós életében. S most itt fekszik bele döngölve a földbe, mélyen, már egy szinten a talajjal, Miklós sarka éppen a halántékán tipor, és most készül a sarkát néhányszor keményen megfordítani azon a helyen.

      Igen. Ennyi volt. Szégyenletesen otromba. Mindegy, ő mindig kifogja magának a legalávalóbb, leggátlástalanabb férfiakat, akik még csak nem is tudják magukról, hogy azok. Mert ezek fogyatékosok. Érzelmi fogyatékosok.

      Most tehát elküldi neki a kulcsot szépen becsomagolva, s akkor nem kell találkozniuk sem többé. Arról sem szükséges tudnia, hogy ő beteg.

      Nem kell azt éreznie, hogy segítségre szorul. Ha képes érezni egyáltalán…

      Csöng a telefon. Csak Iboly van a vonalban. Menni kell. Lassan tápászkodik, kivánszorog a mosdóba, valamelyest elrendezi a külsejét, s indul. Már vissza se jön ma ide, majd bevackolja magát egy közeli presszó láthatatlan zugába, vagy a szálloda előterében várakozik, onnan könnyebben eljuthat bárkihez. Most jönnek a nagyhangú, dévaj fiúk, akik az arcát sem jegyzik meg, a vállát sem, csak a mozdulatot, mellyel azt jelzi feléjük, hogy csodálatos teljesítményt nyújtottak.

 

 

 

 

 

8 év 12 komment

*

 

Semmi emléke nem maradt erről az eseményről. Az elméje rendkívül jól működött, mindent törölt, még a szégyenét is. Mert ha senki nem tudja is, hatalmas, jóvátehetetlen szégyenként élte meg ezt az alkalmat. A lelke bűnnek könyvelte el, az agya gyalázatként. Igaz ugyan, hogy nem a saját gyalázataként, hanem annak a társadalomnak a szégyeneként, amelyik szabályosan odalöki, bele kényszeríti fiataljait a bűn karmaiba. Mit jelent az, hogy bűn? Az ő számára az érzelem nélküli testiség, a pénzért mímelt örömérzés. Miként a lopás, a csalás, mások átverése, ellehetetlenítése is az. Embere válogatja, ki mit tekint bűnnek.

      Az egyik marihuánát árul, a másik a testét. Ő még nem akarja tudomásul venni mi történt vele, csak szédeleg. Csak tudja, hogy lefeküdt egy idegennel, aki igazán figyelmes lehetett, mert ha nem így lenne, azt az agya rögzítette volna. Arra emlékszik, hogy az ajtóig kísérte, és azt mondta, máskor is őt keresi majd. Tehát elkezdődött valami az életében, amitől sokkal nehezebb lesz minden, és sokkal könnyebb. Ki tudja fizetni a lakbért, a stúdióért fizetendő összeget.

      Akkor is visszament a stúdióba, s úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Nem is kérdezte senki, fel sem tűnt talán a hiánya, tehát ott folytatta a munkát, ahol nemrég vizes ruhával letakarta.

 

*

 

Nagyon szereti ezt a darabot, amin most dolgozik. Tudja, hogy jól meggyötrődik vele, mert addig formázza, amíg elégedettséget érez, de ebben a munkában éppen az az öröm. Még nem tudja, hogyan alakítja, csak azt érzi, már kilépett az agyából, már benne van a mozdulataiban, már nincs gond, már gondolatok nélkül formálódik, engedelmeskedik az agyag, és belső szemével már látja a kész munkát. Ahogyan dolgoznak ujjai az anyagon, úgy lesz rajta úrrá a nyugalom, és az öröm. Kizárja a világot magából, most csak ők vannak ketten, az agyag és ő.

      Hosszan elbíbelődik, felrak, kicsíp, nyújt, és stabilizál. Érzi, hogy sikerült, hogy olyan lesz, amilyennek lelki szemei már előre láttatták. S határtalan boldogsággal látja, hogy valami nagyon szépet hozott létre. Most feláll, eltávolodik, jobbra dől, balra. Akárhonnan nézi, meg kell állapítania, ez sikerült! Remek. Akkor most megmosakszik, leül, és kényelmesen iszik egy kávét. Nem iszik, mert csöng ez a nyavalyás telefon. Úgy agyagos kézzel emeli a füléhez, és hallgatja Iboly hangját.

      — Azt kéri, hogy menj vissza.

      — Ó, a jó Isten áldja meg a potenciáját! Már vissza is ért a parlamentből, vagy el sem ment? No, mindegy, összekapom magam, és indulok. És még külön hálás is vagyok neked, hogy ilyen pasival hoztál össze, nem valami undorító vén mókussal. Indulok! Voltam.

      Letusolt, testét bekente mindenféle finom kencékkel. Ez az üzlethez tartozik. Olyan tiszta hatást kell elérnie, mintha soha nem látott volna hasonlót. Ismét örült, hogy itt a stúdióban is tárolt egy hajszárító burát. Amíg az alatt üldögélt, baba simaságura sminkelte arcát, kihúzta szemét, száját, és még az oviból jött hívást is fogadta. Igaz, hogy majd eldőlt, amint hallotta, hogy Vivien lázas, elesett, jó lenne, ha hazavinnék, és már hívta is Zolit, akit szerencsére elért, s aki máris indult a kislányért. Ő is mindjárt ezt teszi, csak előbb a gyógyszertár felé veszi az irányt, vesz a gyereknek ezt-azt, hogy levigye a lázát.

      Kapkodva visszavette „munkaruháját”, hívott egy taxit, és ment. Ment pénzt keresni. Már tudta, melyik emelet, melyik folyosó, halk kopogás, és fiatalos válasz. Már feküdt egy lány az ágyban, ő majdnem meg is szólalt, hogy akkor itt rám nincs is szükség, de helyette annyit kérdezett:

      — Most milyen játékot eszeltél ki?

      — Ő lesz az anyád, aki hozzám kényszerít, aki kőkeményen bánik veled. Te sírsz, ellenkezel, tiltakozol, ő nem kegyelmez. El tudod játszani?

      — Megpróbálom.

      Nem esett nehezére sírni, tiltakozni, eltűrni, hogy anyja letépi róla a ruhát, és lefogja, amíg kielégül a férfi. Aztán magára kapkodnia tépett ruháját, hogy elrohanjon innen. Csak megfogta a számára kikészített összeget, és igen sikeresen alakította a megrettent menekülőt.

      Szerencsére volt vele egy ballonkabát, az alá rejtethette megtépázott eleganciáját, és vágtatott haza a lánykájához. Kabátban maradt, amíg ellátta Vivient, lefektette, levitte a lázát, ő is lefeküdt mellé a szőnyegre. Még ott is szipogott egy ideig, mert ezen a napon nehezebben viselte a szerepjátékot, mint máskor. Vágtatott volna haza, de előbb ki kellett elégítenie egy perverz ötletet.

      Alvásra kényszerítette magát, de fennléte utolsó pillanatáig mondogatta: „Nem történt semmi,

nem történt semmi, nem tör…”

 

*

      Ahogy remélte, hamarabb ébredt, mint a gyermek, és rohant a fürdőszobába, hogy tisztára sikálja magát. Nem a testét kellett fertőtlenítenie, hanem a lelkét. Tudta, hogy hamar rendbe hozza magát.

      Jó, jól kidolgozott módszere volt erre. Ahhoz, hogy egészségesen tudjon tovább élni, fenn kellett magában tartani a tudatot, hogy neki ehhez az egészhez, ami vele történik időnként, semmi köze.

      Lassan ballagott a Rákóczi úton az Astória irányába. Vásárolt magának néhány darabot, igazán szépekhez sikeredett hozzájutni. Sütött a nap, matatott a táskájában, hogy a napszemüvegét elővegye. Iboly telefonált.

      — Az úr nagyon meg volt elégedve. Azt ismételgette, hogy máskor is téged keres.

      — El vagyok ragadtatva!

      — Mi bajod van?

      — Semmi.

      — Szóval valami mégis van.

      — Nem lehetne engem is betenni a listavezetőkhöz? Vagy egyeztetnék személyt, időt. Olcsóbban, mint más.

      — Hol vagy most? Jó. Ülj be az első taxiba, és gyere ide!

      Robogott.

      — Mesélj!

      — Nem elég, hogy teljesítem a kívánságait, még a megboldogult Déryné Széppataki Rózán is túl kell tennem színészkedésben. Hát mi vagyok én? Legyek anyuka pénzért eladott gyermeke, akit lefog saját szülője, és fajtalankodásra kényszerít? Van róla elképzelésed, milyen undorító? Sírjak, esdekeljek, mint egy ostoba liba, és akkor ő majd jól megerőszakol! Jó, egyszer elmegy! De legközelebb ismét mást eszel ki!

      — Majd nem leszel Pesten, vagy valami mást találunk ki neked, amíg kihevered.

      — Oké.

      Hol volt már az a szegény megalázott, meggyalázott lány, akit a szerelme utcára akart küldeni! Akkor úgy érezte, jogos, amit vállal, bár már akkor is érezte, hogy nem ezt hívják sikertörténetnek, de még az is kiderült számára, hogy képtelen átlépni a saját árnyékán, s naponta tesz erőszakot magán. Ez viszont így istentelenül fárasztó.

      Természetesen folytatni kell, mert ott a gyermek is, és a férje is, aki ugyan nem tudja, hogy ő miket művel, amikor nincsenek együtt, de nem is erőlteti meg magát a pénzkeresésben. Szóval minden van, kivéve a kiugrási lehetőséget.

      — Iboly! Kérdezni szeretnélek valakiről. Tudod, már mindannyian tudjuk egymásról, ha összetalálkozunk, hogy ő is azért van itt, amiért én. Csak másik ajtón kopog be, másik jól fizetővendéghez. Egyik karcsú, másik dundi, nagy seggű, és lapos, szőke, vagy fekete. De valakit már hónapok óta lesek itt a szállodában. Csupán a hallból ismerem, akiről szólnék. Jár ide egy nagyon nem idevaló nő, és gyanítom, hogy ennek ellenére ő is hozzánk tartozik. Olyan esetlen, lekopott, idős, és kövéres, hogy több mint bámulatra méltó. Mit keres itt egy ilyen valaki? Fel-alá toporog, abban a talán sosem tisztíttatott kabátjában, valamit szorongat a kezében, és a végén felmegy az emeletre. Ki az?

      — Vannak olyanok a férfiak között, akiknek direkt a koszos, ápolatlan, idős nőkre van gusztusuk. Esküszöm, ilyenre még nehezebb szert tenni, mint fiatal csinos lányokra, mert ennek már nincs is igénye. Magára cibálja a valóban lekoszolt, kopott göncét, és tramplin elcsoszog a zöldségesig. Ennyi az élete. Ez a fajta úgy érzi, ő már megöregedett, vele már nem történik semmi. Miközben nem is tart rá igényt. Azt ugyan szeretné, ha kicsit nagyobb lenne a nyugdíj, a biztonság és a kényelem, de mindenbe beletörődik. Ha meg tudja venni a kevéske zöldséget a bablevesébe, leül a fekete-fehér TV-je elé, és elégedett. Az ilyen már nem akar semmit többé. Se pénzt, se szexet. Csak a sorozatát. Hősnőnk mára úgy belejött a szerepkörébe, hogy még a szálló halljában is alakítgat egy kis jelenetet. De látnád az utcán szabadidőben! Anyám! Elegáns, fess nő lett belőle. Sötétszőke parókát visel, mert a ronda, mocskos haját csak ritkán meri megmosni. Az kell a szakmához. Azzal simogatja perverz pasijai keblét. És mindig hoz egy ronda kisedénykében valamit hazulról a vendégének. Azt szorongatja. De a szekrényében elegáns holmik vannak, az utcára már csak abban megy ki, itt öltözik át a portás engedelmével egy kis borravalóért. De nincs tartozása, és együtt a pénze egy normális lakásra. Csak éppen magányos lesz, mert a régi barátok elkerülik, ha kiderül a dolog. Meg az is lehet, hogy soha nem derül ki semmi. Csak erre nincs garancia. De, hogy ez a nő, soha nem fog megkínlódni a lelkével, az tuti.

 

*

 

Az ügyvéd úr kongresszusra készül vidéki nagyvárosunkba. Útitársat keres, szórakozni vágyó hölgy személyében. Legyen elegáns, úri megjelenésű, visszafogott és szellemes, okos és igényes, szép és szexi, és szeresse is a szexet. Ez az elvárás a hölggyel szemben.

      Természetesen Karolát küldte fel hozzá Iboly. Szerencsére munkaidőben, így még lehetősége lesz elhozni Vivient az oviból.

      Nagyon fess úrinő kopogtatott a szálloda második emeletén a megfelelő szám alatt, a lány személyében. Szépen feltűzött méz-szőke haj, ápolt kéz, drága cipő és táska, selyem kosztűm a kabát alatt. Finom smink,

diszkrét illat, ehhez Karol csinos arca, szép karcsú nyaka, jó teste.

      Az ügyvéd úr elegánsan felöltözve fogadta. Magas, fess, negyvenes, kisportolt férfi. Örült neki a lány. Mindig attól rettegett, hogy egyszer kap egy öregembert, akiből neki kell a férfit elővarázsolni.

      Csak a keresztnevükön mutatkoztak be, és nem akartak semmit megtudni egymás szállodán kívüli életéről. Mégis el tudtak tölteni egy szűk, kellemes órát beszélgetéssel, miközben finom borokat ittak, és külön-külön azt állapították meg magukban, hogy jól meglesznek.

      — Van kedve velem tölteni egy órát?

      — Nem lehetne inkább holnap?

      Olyan hirtelen csúszott ki a száján, hogy már vissza sem lehetett szívni. A szájára vert, hiszen neki nem ez a dolga. Megrémült.

      — Elnézést, nem akartam elutasítani.

      — Örülök, hogy tudunk természetesen viselkedni egymással.

      — Holnap jó leszek, ígérem, és közben kifaggatom, mitől jó a jó magának! Most el kell mennem az óvodába. Megígértem. Meg tud érteni?

      — Ne aggódjon! Holnap itt, korábbi órában. Hogy ne kelljen sietnie. Jó?

      Elköszönésként kapott egy lenge puszit, és már el is tűnt a lány.

 

*

 

      A férfi érkezett korábban. Már előkészített két poharat, és az italt is, mire Karol befutott.

      — Sokat késtem? Bocsásson meg!

      — Nem késett sokat. Még arra is volt időm, hogy gondolkodjam. Az jutott eszembe, mennyire kerültük tegnap a magánéletünk megemlítését, s a végén kibukott, hogy van egy óvodása. Férje is van?

      — Igen.

      — És ő mit szól ehhez?

      — Nem tudhatja. Nem alázhatom meg vele. Csak annyit érez, hogy rá már alig jut idő. De most magára figyeljünk! Ígértem valamit. Maradjon a helyén! Majd megpróbálok úgy tenni, hogy jó legyen magának.

      A férfi háta mögé állt, és lassan gyengéden, mint egy selyem inget, leemelte róla a zakót. Óvatosan csúsztatta le egyik, majd másik karjáról. Miután letette a szék támlájára, megsimogatta a vállait, majd elébe került és kigombolta az inget, melyet lassan gondosan a zakóra helyezett. Ismét hátra került, és tovább simogatta a széles, erős vállakat. Lassan, könnyedén, majd egyre súlyosabban masszírozta, gyúrta, s a vállközépen hosszan megnyomta egy újjal, hogy utána hirtelen elkapja a kezét. Ezt a mozdulatot megismételte néhányszor.

      — Érzed, amint ellazult a vállad, könnyű lett, tovatűnt minden fáradtság. Én is levetem a blúzomat, hogy érezhesd a bőrömet. Megsimogatom az arcodat, finoman, könnyedén, megnyomom a homlokod közepét, s mindkét tenyeremet ráteszem a szemedre, arcodra, a tokád helyére. Laza vagy, béke van benned. Két karom két karodra fektetem, fejem a válladon. Most jön a láz, az izgalom! Megválsz a nadrágodtól a segítségemmel, én pedig a szoknyámtól, hogy közelebb jöhessek. Mindkét kezemmel simogatlak, feltöltöm a mellkasodat, lesimítok az ágyékodig. Itt most közrefoglak. Férfiasodsz! Akarod, hogy a gerincedet is simogassam? Nem? Akkor lehúzom a bugyimat, és úgy érzem, a te gatyád is felesleges már. Mit tegyek? Mit szeretnél? Belecsúszol az ölembe? Jó. Akkor én most szemben veled, beleülök az öledbe. Lassan, nagyon lassan, óvatosan haladsz beljebb, így, így ne siess, lassan finoman! Nagyszerű, felgyorsulsz, lihegsz, nagyon lihegsz. Nyomd!

      — Úgy látom, nem kell nekünk ágy!

 

*

 

      Amíg öltöztek, annyit kérdezett az úr:

      — Mondd, mi közöd neked ehhez az egészhez?

      — Először fordult elő velem, hogy nem csak munkának tekintettem, ami történt.

      — Jöhetnék hozzád máskor is?

      — Természetesen. Csak jelezd, kérlek, hogy el tudjam rendezni a babámat.

      Az történt meg vele, amit nem képzelt volna legtávolabbi reményeiben sem: Kézcsókkal köszönte meg a férfi a délutánt. S együtt mentek le a lifttel.

      A következő hetekben gyakran szereztek egymásnak emlékezetes perceket.

      A lány várta a jelentkezéseket, de semmit nem kért, nem kérdezett.

      Lassan olyan kapcsolat alakult ki köztük, hogy szeretőknek tekintették egymást. Még mindig nem tárták fel egymás előtt magánéletüket, de egyre inkább érezték, hogy összetartoznak. Karol átélte, és élvezte az együttléteket, ezzel egy időben közölte a férjével, hogy többé nem alszik vele.

      Zoli már korábban érezte, hogy valami elromlott közöttük, de most arra gondolt, azért, mert nem dolgozik. Már eljutott odáig, hogy szégyenkezett is ezen a viselkedésen, s ígérte, keres munkát magának. Elismerte, hogy lazán kezelte a témát, nem járt utána, de holnaptól másként lesz.

      — Én nem kértem számon, hogy mit, miért és hogyan teszel. Tény, hogy egyszer sem jutott eszedbe megérdeklődni, miből vannak körülötted az oka luxus holmik, amelyek nem egészen olcsóak. Semmivel nem törődtél, csak a saját kényelmeddel. Nem küldelek el, amíg nem tudod megoldani az életedet, csak arra kérlek, amíg itt laksz, mentesíts a lakáskörüli teendőktől. S óvd meg Vivit a megrendüléstől. Én még bemegyek a stúdióba, mielőtt a kislányért indulnék.

      A stúdió volt az a hely, ahol kikapcsolódott, megpihent, ellazult. Nem utolsó sorban, éppen egy kiállítás terve körvonalazódott, melyet hamarosan megvalósíthat Lilivel, a barátnőjével. Ezután Lili is itt dolgozik velük a stúdióban.

      Karol még el akarta készíteni azt a néhány darabot, melyek gondolatban már régen benne élnek. Tehát ezért naponta járt. Igazán szépen alakultak a kerámia tárgyak, ők pedig lelkesen rendezkedtek. Az elhelyezés nagyon fontos. Nem mindegy, hogy érvényesül-e a darab, vagy sem.

      Eljött ez a nap is. Már az utolsó darabokat rakta a helyükre. Elvette, visszahelyezte egyiket, másikat, kis szalmatörmeléket pakolt mellé, festett szalmát, de más színű jobban illenék ide. Ilyen megható hangulatban készült az utolsó pillanatig, mert mindjárt érkeztek a vendégek.

      Nagyon jól sikerült minden. Szépen, ízlésesen tudott elrendezni mindent, eljutott hozzá néhány elismerő szó is. Szépen, túlzások nélkül mutatta be Nóra külön-külön a munkáikat, de egy-egy darabra külön is felhívta a figyelmet. S ki volt az a vendégek között, akire igazán nem számított? Hát persze, hogy a szállodában megismert Miklós. A fiával, és a feleségével érkezett. Szerencsére már előre felfedezték egymást, így magukban előre eltervezhették, miként köszöntik a másikat. Nem tudta, hogy kerültek ide, mert ő említést sem tett a dologról, amikor kiderült, hogy Lili küldte hozzájuk a meghívót. Ő ugyanis Miklós fiának a barátnője. Így minden simán ment, Miklós megtudta róla, amit eddig nem tudott, hogy nem egy értéktelen lány ő, hogy keramikus úgy mellesleg, jó ismerősként köszöntötte, és senki nem jött zavarba.

      Ő pedig különös örömmel élte át, hogy ez az ember az övé is, hozzá is tartozik, nem is kell szégyenkeznie miatta.

 

 

 

8 év 12 komment

*

 Már hajnalban felébredt, mégis pontosan látott körülötte mindent a szobában. A felkelő nap fényei olyan sikerrel próbálkoztak szétfeszíteni a redőny réseit, hogy bár nehezen, de sikerült bejutniuk. A szemét csak alig résnyire nyitotta ki, szinte nem is érzékelt semmit csak élvezte a tegnapi alapos nagytakarítás, a függönymosás kellemes illatát. Először lehunyt szemét szoktatta a félsötéthez, aztán teljesen váratlanul felemelte a bal lábát, és amint végighúzta kezét rajta, rémülten konstatálta, hogy szőrös.

      „Te jó szagú… ó, ez nem lehet igaz! Nem létezik, hogy indulás előtt még ezt is meg tudjam oldani!”

      Egyetlen mozdulattal kiugrott az ágyából, és félálomban vonszolta magával a saját ágyneműjét az előtérig. Aztán jól megpüfölte, és behajigálta a többi ágynemű közé. Mindezt olyan halkan és rutinosan, hogy Zoli, aki békésen szundikált tovább, meg se rebbent a halk zajtól. Kivágtatott a fürdőszobába, és beindította az este

megtöltött mosógépet. Aztán előkapta a hideg gyantát, bement a gyerekszobába, hogy addig is az ő kis drágája közelében legyen, és ott, az alvó gyermek mellett ülve kezdte el magát szőrteleníteni. A gondolatai természetesen vágtattak közben, mert szerencsére azzal nem zavart senkit.

      „Hogy az égben nem tudtam én tegnap elmenni Andreához? Pillanatok alatt lerántotta volna rólam ezt a rengeteg pihét. Már mindegy, már benne vagyok, most végezhetem magam ezt a nyomorult műveletet, és Zolika, mint okos nagyfiú, kénytelen lesz Vivient elvinni az óvodába. Legalább ő is cselekszik valamit. Én viszont kapkodhatok, hogy minden el legyen rendezve, mire indulnom kell. Ha ezzel elkészülök, gyorsan különválogathatom a gyermek ruhácskáit, hogy kitalálja apuka, melyik darab mire való… Előtte viszont megterítek nekik a reggelihez. Pattogok, mint a nikkel bolha: sitty-sutty… No, kész, most irány a fürdőszoba!

      Jól van Karola, ügyes voltál! Csak így tovább! Tovább, tovább!

      Kézmosás, terítés szépen, takarosan, így, a szalvétát is, kirámolás a hűtőből, a vajat mellé, a paradicsomot is, remek! Konyhakész, befejezve. Akkor most rendszerezzünk ruhácskákat!

      Istenem, de cuki ez a kis ruci! Úgy imádom az én kincsecskémet benne!

      Lehet, hogy nevetséges vagyok, de nagyon vágytam rá, hogy megvehessem neki. Drága. Igen. De meg tudtam venni, és ez a lényeg. A gyerekemnek vettem! A gyerekemért mindent! És most indulok tusolni, mert nem késhetek! Iboly agyon is ütne. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak.”

      Már folyt is a víz a nyakába. A haját most nem mosta, nem ért rá szárítani. Krémek ide, parfüm oda, király! Ott állt előtte agy jól vasalt, csillogó fehér blúzba öltözött leányka. Szépen fésült barna hajjal, barna szem, kihúzva, rózsaszín púder, ugyanolyan rúzs. Zsenge lányka, karcsú, mosolygós, karcsú lábak. Ezt mutatta a tükör. Egy kis sötétkék sállal tette magát még kislányosabbá, sötét szoknya, és már vágtatott is a taxihoz.

      Szóval nem sikerült elkésni! Remek! Iboly ott állt a főbejáraton kívül.

      — Gyere gyorsan, mert ez még el akar menni a kormányülésre is! Csak ügyesen! Hívj, ha végeztél!

      Már be is belépett a liftbe, és indult a megjelölt emeletre. Az ajtó előtt még megigazította a szoknyáját, blúzát, és kopogott.

      Az úr feküdt az ágyában és dolgozott. Hasán a számítógépe, és feszülten olvasott valamit. Ő tudta, hogy nincs rajta semmi a takaró alatt. Közelebb lépett, és mosolyogva, enyhe hunyorítással elvette a készüléket, és óvatosan odahelyezte az ágy melletti székre. Aztán leült az ágy szélére, megsimogatta az őszülő szőrös arcot. A mellkasán is megborzolta egy kicsit a szőrzetét, de nem anyáskodva, hanem lassan, finoman. Aztán rutinosan indult ujjaival lefelé. Még az ágyékára is rászánt egy kis időt, pontosabban annyit, amennyit szükségesnek érzett, matatott, simogatott egy kicsit, majd kipenderült az ágy végéhez, és gondosan, a jól begyakorolt mozdulatokkal izgatóan vetkőzni kezdett. Míg egyenként, és módszeresen leszedte magáról a kisiskolás ruhadarabokat, azt gondolta magában: bár nagyon szereti az ő Zolikáját, az isten tudja, mikor részesítette hasonló élményben.

      Végül ruhátlanul besuhant a férfi ágyába. Kezét már nem vitte el a mellkas irányába, megmaradt a köldök alatt, és konstatálta, hogy bőven el tud menni az úr a kormányülésre.

 

      Amint kilépett a forgóajtón, felhívta Ibolyt, hogy indul a stúdióba.

      Maguk nevezték el így a helyiséget, amelyet négyen béreltek egy keramikus özvegyétől. Kényelmesen elfértek benne, mindenkinek megvolt a munkahelye, ahol az agyagot formálta, az égetést pedig hol közösen

oldották meg, hol egyénenként, attól függően, hogy mennyi az égetni való. Ezen soha nem volt vita, egyáltalán soha nem volt vita.

      Szervezés kérdése az egész. Mindannyiuk szerencséjére egy rém rendes társaság találkozott itt össze, azon kívül ő volt akkor az egyedüli nő, és ez önmagában is könnyűvé tette a dolgot. Mellesleg nem is kellett semmin könnyíteni. Tetszettek egymás munkái, mindenki segítőkész volt a másikkal, és főleg akkor dolgozott, amikor jólesett neki. Vele is előfordult, hogy este, amikor lefektette Vivient, még bejött egy kicsit, mert hajtotta valami. Az is megtörtént, hogy innen ment el Iboly hívására valahová.

 

      Iboly. Nem is tudja már, hogyan kezdődött. Egyetemista korukban Iboly lett a szobatársa. Még lakott egy lány a szobában, valami Kati, de olyan tapló volt szegényke, hogy azzal nem lehetett mit kezdeni. Ez nem jelenti azt, hogy lenézték volna, vagy rosszul bántak vele, de mégsem alakult ki köztük barátság. Csak amikor kettesben maradtak a szobában, és áhítozva látták Iboly szépséges fehérneműit száradni, vagy a csodálatos pulóvereit, amilyenek mellett ők meg sem mertek állni, ha egy kirakatban látták, akkor dicsérték, méltatták, és csodálták, de soha nem irigyelték.

      Ő, Karola, ha tehette, minden hétvégén hazament a falujába, mert nagyon vágyott az övéihez, noha tudta, hogy családja kasszáját megterheli a gyakori utazás. Egy ilyen alkalommal találkozott egy lánnyal a múltból. Korábban együtt járt vele általánosba. Cigánylány volt, de tiszta, jó tanuló, aki akkor azt bizonygatta, ő bizony továbbtanul, vinni akarja valamire. Most kiderült, nem lett belőle semmi.

      Pontosabban ez nem igaz, mert valami lett belőle, csak vélhetően nem ezt tervezte.

      — Mi van veled, Nóri? Mesélj magadról!

      Mindketten kerékpárral jöttek, kibicikliztek a faluból, és leültek az árokparton. Nóri ötlete volt. Nem akarta, hogy Karola együtt mutatkozzon vele.

      — Komolyan gondoltad, hogy ne lássanak veled? Én nem szégyellem, hogy cigánnyal barátkozom, Nóri.

      — Elhiszem, de valamit tudnod kell. Már nem csak az a baj, hogy cigány vagyok, hanem az, hogy kurva lettem közben. Nem is tagadom, és nem is szégyellem, csak a szívem sír néha azért a kislányért, akinek olyan nagyratörő álmai voltak.

      — De hát mi törtét veled, Nórikám? Hol kaptál gellert?

      — Hol? Mit gondolsz? Itt Magyarországon. Semmi különös nem történt, csak a cigányságomtól nem tudtam megszabadulni. Gimnázium? Hát hogy képzelem én? Ebben a házban senkinek nincs munkája, segélyből élünk,

csak nem gondolom, hogy majd itt urizálok az ő fejük tetején? Kész. Maga a család tartott vissza. A saját családom. Akkor még nagyon akartam. Úgy terveztem, elmegyek dolgozni, összegyűjtöm a pénzt, azon kitaníttatom magam. Én, naiv liba! Hát aztán hol dolgoztam volna? Nézz körül! Kinek van itt munkája? Senkinek. Nem nekem, senkinek nem jut itt munka! Majd pont nekem adnának! Gondold végig! Ha valahol, bárhol akad egy munkahely, és ketten jelentkezünk rá, én meg egy szőke, ki nyeri el azt? No, ugye? Hát bizony nem én! Hozzámentem az Oláh Janihoz, aki cigány, mint én, és ő is elvégezte a nyolcat, őt sem taníttatta a családja, mert ezek a mieink, végképp nem érzik, hogy a tudás érték, merthogy itt nem is az. Tehát azt sem fogják fel, hogy azért tenni is kéne valamit. Csak azt látják, hogy mennyi magyar erőlködött körülöttük, taníttatta a gyerekét, és azt is ők tartják el, mert nincs munkája. Mire ment a tanulással? No? Oláh Janival jól megvoltunk. Megmondtam neki, mindegy, hogy mit tesz, de örökké tegyen valamit. Cselekedjen. Ásson árkot, metsszen fát, takarítsa az utat, javítson kerítést, ha kell, ha nem. Lássák, hogy dolgozik. Így is azt mondják, büdös a cigánynak a munka! Nem csak ránk, mindenkire mondják, aki nem dolgozik. Hát ő menjen napszámba,

vágjon fát, hordjon szemetet, csak ne üljön itthon. Így is tett. Otthon. Csak éppen a munkája nem kellett senkinek. Akik szidják a cigányt, azoknak sem kellett, akik nem, azoknak sem. De a gyerekem megszületett, s annak csak egy ideig volt elég az anyatej, mert nő, fejlődik, eszik, kinövi a cipőt, Jani pedig nem tud mit kezdeni az erejével. Elment a polgármesteri hivatalba is, de csak a támogatandók listájára vették fel. Munkát ők sem tudtak adni neki. Amikor már több volt kettőnél, kicsíptem magam, és kimentem a benzinkút mellé, a kamionsorra. Képzeld, a fenekem kellett! Az nem volt cigány. Undorodtam, minden bajom volt, de annyi pénzt mindennap megkerestem, amennyiből megéltünk. Persze most mindenki másért utál. A cigány azt mondja, szégyent hozok rájuk. A magyar azt, hogy büdös kurva vagyok. Csak szegény Jani nem meri kinyitni a száját, mert szégyelli ugyan, amit művelek, de neki is üres a marka.

      — Nórikám, én nem szóllak meg, csak fáj a szívem érted. Többet érdemeltél. Csókolom a kisfiadat, és ha hazajövök, üzenek, hogy gyere el hozzánk. Nálunk beszélgetünk majd.

 

* * *

 

Karolát Pesten sokáig foglalkoztatta Nóri esete, még Ibolynak is feltűnt, hogy gyakran elmélázik. Elmesélte neki a találkozását Nórikával.

      — Mondok én neked valamit, te világ tisztessége! Pontosabban most inkább kérdezek. Mit gondolsz, nekem miből vannak a szép cuccaim, amelyeket olyan áhítattal nézel, mint a virágvasárnapi körmeneten a szűzanyát? Csak nem képzeled, hogy az apám munkanélküli segélyéből vettem őket? Másnak nem említhetem meg a nevét, de használd már végre a szép két szemed, és láss! Most úgy teszek, mintha valami titkot árulnák el neked, pedig rajtad kívül mindenki tudja. Nagyon fontos, hogy egy lánynak legyen elég esze, ellenkező esetben mindenki átgázol rajta. Ez tuti. Az ész roppant fontos tulajdonság, és akinek van rá módja, hogy használja, nagy dolgokra képes! Tudjuk jól, hogy ami körülöttünk létezik mind az emberi elme szüleménye, teremtménye. Minden, ami körülvesz bennünket, és széppé varázsolja a mindennapjainkat, könnyebbé teszik az életünket. De az mind pénzbe kerül. Mondjam, hogy azt is mind az ember alkotta, amivel megkeserítheti, tönkre teheti egymást, akár a földgolyót is? De hidd el nekem, hogy van egy másik szervünk, kicsivel lejjebb, s azzal is irányíthatjuk az életünket. Mi nők. A másét is. Az urak ugyan nem tudják, meg tiltakoznának is nagyon, ha hallanák, amit most mondok, de hidd el, mindent el lehet érni általa. Különösen, ha még az eszünket is használjuk vele egy időben. Ezért, ami itt lapul nálad is, már háborúk is dúltak, kitörtek, elnémultak, öltek érte, miatta, s teszik napjainkban is, de főleg sok pénzt is lehet vele keresni. Persze, ehhez hozzá tartozik, hogy ne legyél finnyás! Mert szép dolog, hogy elvégezzük az egyetemet, de nem árt, ha tudod, hogy azzal egy hónap alatt keresünk majd annyit, amennyi máshol bejön egyetlen alkalommal. Mondjam, hogy az is előfordulhat, hogy munkát sem kapsz a diplomáddal, s akkor jössz rá, hogy kincs rejtőzik a bugyidban.

      Nagyon megalázónak tartotta ugyan a beszélgetést, de nem sértődött meg. Már önmagában azon is meglepődött, hogy nem sértődött meg. Úgy látszik, a találkozás Nórival kinyitott benne egy kiskaput. Vagy elzárt. Jó ideig nem folytatták a témát, de amikor legközelebb megcsodált egy újabb darabot Ibolyon, az ismét folytatta a meggyőzését. Érezte, hogy a terep elő van készítve, hogy Karola nem sokáig vonakodik már.

      Elmondta, hogy ő is elzárkózott sokáig, még a gondolatától is, hogy ő meg egy idegen, összefeküdjön, de nagy volt az öröme, amikor nem kellett pénzt kérnie többé az anyjától, mondván, hogy ösztöndíjas lett. S látta, mint könnyül meg az anyja. Mert sajnos, nagy teher a szülőkön a taníttatás, ha nem pénzes emberek.   

      Még mindig nem esett bele az Iboly ásta gödörbe, de már nem húzta ki magát azokból a közös szórakozásokból, amelyeket eddig elkerült. Sőt, az is megtörtént vele, ami a többi lánnyal már jóval korábban, hogy lefeküdt egy kedvére való fiúval. Természetesen egy csóróval. Ő aztán igazán vonzza a szegénységet. Azt ugyan nem tudta, hogy mije van a választottjának, sőt, semmit nem tudott róla, de tetszett neki valamelyest, és szinte kiválasztotta az „elsőségre”. Túl akart lenni az élményen.

      A fiú, Misu, szintén először jött el ebbe a társaságba, és láthatta Karolán, hogy hasonszőrűek. Szinte összebújtak. Annak pedig, hogy az első élményt együtt gyűjtötték be, olyan érzések alakultak ki bennük, mely közel állt a szerelemhez.

      Másnap is keresték egymást, s amikor a lány kilépett a kapun, hogy elmenjen a szokásos kerámia szakkörére, a fiú vele tartott. Ott pedig ő is kapott egy agyagos ruhát, és egy üres helyet, s úgy belemerült a jó játékba, hogy óra végére egy remek kis agyag fickóval lepte meg a többieket. A vezető kérte, hogy járjon el rendszeresen. Tehetséget látott benne. Karola is örült neki, hogy ily módon többször találkozhatnak, túl azon, hogy nagyon tetszett neki Misu munkája.

      Végül a fiú úgy döntött, hogy kilép az egyetemről, és keramikus lesz.

      Lett is, méghozzá sikeres, elismert keramikus. Később.

 

      Karola ezt a félévet még végigszenvedte, de közben érezte, hogy nem neki való, őt a kerámia vonzza igazán. A szerelem is a szakkörhöz kötötte. Misu jó szerető volt. Szenvedélyes és tapasztalatlan. Miként ő. Együtt tanulták, egymásért tanulták az örömszerzés különböző módját. Időnként még egy füzetet is böngésztek, vihogva állapították meg, hogy nincs nekik szükségük könyvre, ráéreznek maguktól a módjára.

      Gyengédség, és odaadás lengte őket körül. Mostanában Iboly is elhallgatott, csak az új szerzeményeit mutatta meg időnként.

      Olyan szép volt, olyan nyugalmas és bensőséges minden körülöttük, hogy a lány úgy érezte, túl szép ez ahhoz, hogy igaz legyen, hogy sokáig tartson. Gondolatok ritkán születnek meg véletlenül, és a boldogság is természetesnek tűnik, amíg valódi. Amitől megfogant a kétely, tulajdonképpen azért volt, mert mostanában Misuval gyakran megtörtént, hogy megállt, és furcsán, mereven, kiismerhetetlenül nézett a lányra.

      Szokatlan, félelmet keltő volt a tekintete, az arcjátéka. Ha kérdezte, miért néz ilyen furcsán, titokzatosan elmosolyodott, de ez a mosoly leginkább fintorra hasonlított, korántsem vallott gyöngédségről, nem volt meggyőző erejű.

      Amikor egy ilyen hosszas nézelődés után az első pofont lekente neki a szerelme, megállt a szíve egy másodpercre. Nem értette, mi történt, főleg miért, hiszen nem is követett el semmit, májkrémes kenyeret kent maguknak uzsonnára. Kinn az utcán elviselhetetlen hőség tombolt, de a stúdióban működött a klíma, és csak ketten tartózkodtak a helyiségben. Előzőleg körbefonta rajta a karját szerelmesen, most viszont furcsán, és idegenül nézett rá. Ezt, sajnos nem lehetett nem észrevenni. Később, amikor a kenyeret kente, a fal mellé húzódott, de a fiú akkor is csak fürkészte pillantásával, s ez a jelenet már rosszat ígért. Aztán hozzálépett, és ütött. Zúgott a füle, vibrált a szeme, megállt az esze, és nem értette, ami történt. Hogy’ lehetséges, hogy valaki megüsse a másikat?

      Vele ilyen még nem történt meg korábban. Náluk, a családban nem volt szokás a verekedés, különösen nem ok nélkül. Úgy megrendült, szóhoz sem jutott, majd később feltette a leghülyébb kérdést, amit természetesen nem kellett volna: „Mért tetted?”

      Válasz ugyan nem érkezett, de a fiú ajka körül ismét olyan mosoly rajzolódott ki, amitől megrémült. Riasztó érzés kerítette hatalmába, mégis elkövette azt a szamárságot, hogy felengedett, amikor hozzálépett, bocsánatáért esedezett, s bizonygatta, hogy többé ilyen nem fordulhat elő.

      Aztán az egész történet a feledés homályába merült. Nem ismétlődött meg többé, s Karola már-már biztonságban érezte magát. Szinte el is feledte. Aztán eljött az ősz, tovább nem vehették igénybe a kollégiumot, a lány ráakadt a valóban lehetetlen albérletre. Abban sem pihenni, sem elrendezkedni nem lehetett. Szűk és lehetetlen szobácska volt, de úgy vélekedett, hogy addig meghúzzák itt magukat, amíg jobbat nem talál. Itt ütötte meg ismét Misu, és ugyanakkor nagyon durván, keményen követelte, hogy menjen le az utcára strichelni. Már ez is annyira megalázta, hogy nem jött ki hang a torkán, de a fiú még erre is ráfejelt. Minden magyarázat nélkül közölte, hogy ő nem nélkülöz tovább egy ilyen jó nő mellett! Különösen, ha még abban az élvezetben is része lehet, hogy nézheti a dugást a szomszéd szobából…

      Szó nem hagyta el az ajkát, de gondolkodás nélkül bedobálta holmiját a bőröndjébe, és úgy, ahogy volt, elment a rendőrségre. Feljelentést tett, és kérte, vegyenek az arcáról a hátáról, a karjáról lenyomatot, mert még mindig érzi az ütés helyét. Amíg ez megtörtént, behozták a rendőrök a fiút, és valami lágy anyagba nyomták a tenyerét. Karola elment, s remélte, hogy ez a vizsgálat távol tartja tőle a fiút örökre.

      Az, hogy ő megsértődött, összeomlott, befejezte a Misu-kapcsolatot. De ettől még nem volt fedél a feje felett. Tudta viszont, hogy elfogadható lakások megfizethetetlenek számára. Az ő kerámiái pedig, bár már arattak némi tetszést helyenként, igen olcsón keltek. Egyetlen pillanat alatt villant be az agyába, mit kell tennie. Egyetlen árva pillanat elég volt ahhoz, hogy döntsön.

      Amit vállal — mert mostantól igenis vállal —, csak munka lesz számára. Méghozzá olyan munka, amit megfizetnek. Jól. Jobban, mint azt, amit szeretettel végez. Attól elkülönül, azt „nemisvolt” eseménynek tekinti. Ha Misu ilyen megrendítően aljas, hogy nem csak a pénzt várja el tőle, de még élvezni is óhajtja a látványt, amibe kényszeríti, ennél százszor különb lehet az, aki pénzért várja el tőle az élményt. Tehát legyen!

      Felhívta Ibolyt, és kérte, segítse ki egy lakbérrel. Csomagját elvitte a lányhoz, és elindult megfelelő lakást keresni. Nem mondta el, hogy rászedett, hülye libának, kivert kutyának érzi magát. Semmit nem kellett mondania, pedig nagyon vágyta kiönteni a szívét, elmondani élményeit, de nem volt rá szükség. Iboly nem kérdezett.

      Tudta, ha Karola hozzáfordult, nincsenek, nem lehetnek kellemes emlékei. Ha úgy döntött, félredobja a tisztességet, akkor nagyon tisztességtelen élményekben volt része.  Neki tehát most keresnie kellett számára egy egészséges, középkorú, tapintatos urat. Persze, hogy tudott ilyent. Többet is. Jó az adminisztráció a csapatnál. A jelek szerint minden feladatot más old meg. Van, aki csak könyvel, más beszervez, sőt olyan is van, aki időt egyeztet. Különböző nyelven. Ez igen!  Meg van ez szervezve, kérem!

      Amint berendezkedett az új otthonban, kozmetikushoz, fodrászhoz ment, masszíroztatott, hogy ellazuljon. Szabad idejében pedig pornófilmeket nézett. Émelygett, és tanult. Meg kellett tanulnia mindent, amivel elhiteti azt is, amit nem érez. És szólt Ibolynak, hogy rendelkezésére áll. Ő pedig a megfelelő időben elkísérte a címre. Meglepődve nézett fel a bejárat fölötti feliratra. amint megérkeztek. Hiszen ez egy szálloda! Ráadásul a legdrágább a városban.

      — Igen. Ez szálloda. Ide csak azt hozom, aki nyelveket beszél. Szerencsés vagy, hogy amikor nem vettek fel egyetemre, azonnal nyelveket kezdtél tanulni. Angollal, franciával mindenhol elboldogulsz. Ez az úr külföldi, angolul beszél, mindig ebben a drága szállodában száll meg, amikor Pestre jön. Ha megszeret, mindig téged kér majd. Euróval fizet. Ott a lift. Megvárjalak?

      — Várj, ne menj még! Felmegyek, kopogok, de mit mondjak?

      — Semmit. Majd ő kezdeményez. Indulj!

 

 

 

 

8 év 9 komment

*

 

Te is tudod, én is. Olyan természetes, oly magától értetődő, hogy soha senki egyetlen pillanatig sem kérdőjelezi meg a tényt, hogy rajta múlik az élet. Mindenki tisztában van vele egészen apró korától, hogy testünk motorja egy takaros kis izomköteg, melynek neve szív. A lényeg, hogy ez a szerv minden emberben ugyanott helyezkedik el bőrszíntől, testmérettől, földrajzi helytől függetlenül, s teljesen egyforma, ha egészséges. Senkié semmiben nem különbözik a másétól. Ugyanazon a helyen, ugyanoda elhelyezett kamrákkal, pitvarokkal és billentyűkkel ellátva egyenlő ritmusban továbbítja, szállítja éltető folyadékunkat, a vért, minden szervünkhöz.

Mindannyian természetesnek tartjuk, hogy ott lüktet a bordánk mögött, különösen, ha úgy teszi a dolgát, hogy semmi gondunk vele. Ez a remek kis szerkezet, amellyel életünk során soha nem találkozunk, soha nem látjuk személyesen, (a ma embere már olyan szerencsés, hogy intelligens gépek segítségével képeket kaphat róla) kérés nélkül azonnal működésbe lép, amint magzati létünk függ tőle, és szolgál minket mindaddig, amíg földi életünk véget nem ér.

Elfogadjuk, mert elfogadjuk, hogy miként testünk motorja a szív, lelkünké az érzelem. Mégis mekkora különbség van a kettő között!

Míg a test látható, fogható, tapintható, ugyanúgy a szív is. Mert félelmetes ugyan, de az orvosok már megállítják, mellkasunkat feltárva kezükben tartják, varrják, foltozzák, kijavítják, és újra elindítják. Azaz, használhatóvá teszik. Sőt, esetenként ki is cserélik egy jobb minőségűvel. Igaz, hogy ez utóbbi pepecselések csak néhány évtizede költöztek be az életünkbe, de ezzel stabilizálták is egyben a biztonságunkat, s tenyéren nyújtják felénk megjavított életlehetőségeinket.

De hol található a lélek, az érzelem? Mondhatnánk, hogy a lélek székhelye a szív, az agy, vagy a mellkas, de még egyetlen sebész sem találkozott vele sosem. Sem a szívszakember, sem az agysebész, sem az, aki bármely okból kényszerül feltárni a mellkast. A lélek tehát láthatatlan, miközben mind tudjuk, hogy létező, hozzánk tartozó jelenség, miként az érzelem. Pedig az orvostudományban már neve is van a vele foglalkozó tudománynak. Nehéz dolguk van, mert a lélek természeténél fogva olyan sokszínű, annyira árnyalt, hogy itt derül ki, minden lény egyedisége. Ezért kezelni, gyógyítani lehet, de átalakítani nem.

Kiderül, hogy látható, tapintható szerveinket lényegesen egyszerűbb definiálni, magyarázni, mint azt, amelyről csak tapasztalásaink vannak.

Komoly tudósok nyilatkozzák, hogy ami nem fogható, tapintható, nem is létezik. Álljunk csak meg! És a matematika? Abból mi látható? A számjegy, ami papírra kerül. Hiszen az egész tudomány következtetések elmélkedések együttese, tehát az elme szüleménye, mely szintén nem tapintható, bár csaknem olyan régi, mint az emberiség. A matematika pedig az elme diadala. Tudomány, mely felhasználandó a csillagászatban, a fizikában, az építészetben, s még sorolhatnánk.

Tehát vannak láthatatlan, megfoghatatlan jelenségek az életünkben, amelyek csodálatos dolgokat képesek velünk tenni, belőlünk kiváltani, ám örökre megfoghatatlanok maradnak. Mert ugyebár itt van az a csodálatos fogalom az életünkben, amit úgy nevezünk, érzelem. Ez már a lélek tartományába tartozik. Vagy ő maga a lélek? Életünk első pillanatában visítva, sikoltozva, vergődve veszünk tudomást arról a számunkra kínos környezeti változásról — miután halálosan kimerülve átverekedjük magunkat egy sötét alagúton —, melynek csaknem rabjai lettünk. De azonnal elcsendesedünk, megnyugszunk, belekábulunk annak a nőnemű lénynek az illatába, érintésébe, akit Illyés Gyula olyan megrendítően nevezett el: „életünknek első asszonya”-nak. Aki egyetlen pillanat alatt nő fel az anyaság misztikumához, s aki haláláig szeret, védelmez és aggódik értünk.

Honnan az a biztonság, amelyet magunkkal hozunk, s mely világra jövetelünk első pillanatától érvényes? Miféle jelekből tudjuk, érezzük, hogy itt minket vár az az egy, s szeret? Honnan a szeretet, mely anyává avat egy nőt? Honnan ez a láthatatlan, megfoghatatlan valóság, amely néha úgy megkínoz, hogy belerokkansz az elviselésébe, s mely máskor magasba emel? Előfordul, hogy te kínozod meg magad lelkifurdalás, sérelem, veszteség ürügyén, de van, amikor más teszi ezt veled. Meglehet, hogy szerénység rád a jellemző, más esetben a becsvágy. A rettegés, vagy a biztonság. Minden pozitív élmény ellentétpárja, s nem szabadulsz tőle, csak az utolsó lélegzetvétellel.

Honnan az emberben a közöny, a szeretetlenség, a gyűlölet, mely szintén láthatatlan, bár sajnos gyakorta felismerhető, mely tragikus ellentéte a szeretetnek? Ennek a számtalan érzésnek az ölelésében/szorításában éljük le életünket, melynek esetleges szereplői vagy szemlélői vagyunk, s ha szerencsénk is van, nem szenvedjük meg nagyon.

Ütjük egymást, rúgjuk egymást, s gyalázzuk is helyenként. Öleljük egymást a feltörő, és mások által észrevétlenül irányított érzelmeink következtében. Akik rúgnak, többnyire összekapaszkodnak, egy alomba valónak tekintik magukat, s vallják, hogy összefogásban az erő. Megérzik egymást az egyívásúak. Akiket rúgnak, szintén összekapaszkodva próbálnak védekezni, de sohasem tudod, mikor lép át az egyén a másik csoportba, és mikor lesz a másik csoportból egyik. Ki lesz az első a marakodásban, és ki üt vissza. Elkezdődik ez az érzelemjáték az óvodában, s félő, hogy sosem lesz vége. Mert mindent az érzelem irányít, de minden érzelmet igába hajt valaki, s ha képes akaratát átvinni a másikra, már manipulálja is általa. Az érzelmek hatalmas tárházából egy hajt embereket egymás karjába, ismerteti meg a világ legcsodálatosabb érzésével: a szerelemmel. Ez az érzelem tesz boldoggá, féltékennyé, zsarnokká vagy boldog kiszolgáltatottá.

Optimális esetben az okos szeretettel irányított nevelés a legkiválóbb érzéseket váltja ki a gyermekből, bár, fájdalom, arra is van ellenpélda. Amikor közönyös, érzéketlen, ellenálló, sőt durva, kegyetlen érzelmek törnek elő olyanokból, akiknek a nevelése nem indokolja ezt. Bennük tehát az érzelem negatív előjellel rakott fészket. Ennek következménye a szülőkben a döbbenet, a szégyen, a legkegyetlenebb fájdalom, melyet minden megmozdulásával gyakorta tervszerűen idéz elő a deviancia.

A lélek. Hát, igen, a lélek sokféle. Ez a valami, melynek nincs meghatározható helye a testben, nem érinthető, tapintható, nagyszerű és elrettentő teremtményekben nyilvánul meg. Szívet, szemet gyönyörködtető testben lehet hasonlóan szép, meleg, szinte emelkedett lélek, mások érdekében tevékenykedő, áldozatkész, és önzetlen. Az is megtörténhet, hogy hasonlóan szemet gyönyörködtető testben tragikusan durva ösztönök uralkodnak, rémisztőek, ártó szándékúak.

Vannak közöttünk Teréz anya lelkűek, és Jézus lelkűek. Vannak, akiknek lételeme a segítés, akik magukra vállalnák a világ bűneit, s letörölnének minden könnyet. Az ellenkezőjére is rengeteg példát találhatna a hátratekintő, de az előre nézők sem érezhetik magukat teljes biztonságban.

Az ember, akit megajándékozott a sorsa ezzel a különleges és láthatatlan valamivel, amelynek lélek a neve, felsorolhatatlanul sok bűnt követett el az emberiség története folyamán önmaga, az egyes ember, s az emberiség ellen, változatlanul viszi tovább az individum jellegzetességeit. Ez a sorsa. Ezzel született. Erre született.

Mégis áll a világ. S állni is fog, mert örökké tartó. Amiért megmenekült Ninive a pusztulástól, hiába átkozódott Jónás. Mert még a kevés jóság is menti a menthetőt. S, mert napjainkban egyre inkább lehet érezni, hogy a mindenkori átlag tiszta szemmel, nyílt lélekkel tekint egymásra, s összeadja azt a szeretet mennyiséget, mely fenntartja az egyensúlyt örökké.

 

2006-10-23

2006-11-08

2006-11-15

 

 

 

8 év 12 komment

*

3.

 

 

Lázasan készültem, hogy megismerjem az igen szép hangú nőt, aki egykor a Turi felesége lett, most pedig csak él mellette, és szenved a látványától.

Úgy gondoltam, hogy legjobb lesz, ha a Nyugatinál levő hatalmas könyvüzlet kávézójában találkozunk. Ezek az Alexandra boltok kiválóan felkészültek a vendéglátásra. Kellemes, kényelmes, méltóságos helyeket teremtettek. A látogató észrevétlenül jut hozzá ahhoz a kevéshez, amely kiváltja komfort érzetét. Ő is megörült ennek a helynek. Itt nyugodtan beszélgethetünk, beolvadunk a környezetünkbe.

Indultam a találkozóra. Magamban már megfogalmaztam néhány kérdést, reméltem, eszembe jut legalább kettő belőle.

Természetesen előbb érkeztem, mint ő. Így illik. A meghívónak illik előbb odaérni a randevú helyére. Ültem és nézelődtem ebben a hatalmas intellektuális térben, s átjárt az egésznek valami különleges illata, levegője, mondhatnám aurája, melyről feltételezem, hogy mindenki számára mást jelent. Számomra andalító nyugalmat, békét közvetített.

Emberek érdeklődve sétáltak a szemlére kitett könyvek között, a többség bizony csak körülnézett, felemelt egy-egy kötetet, majd visszatette, volt, aki vásárolt. Sokfélék vagyunk. Mindenkinek másra van szüksége, mást igényel. Van, ki pihenni tér be, más feltöltődni.

Miközben nézelődtem az eladótérben zajló események zajlásán, folyamatosan figyeltem, hogy mikor érkezik az én vendégem. Láttam, amint beállt a parkolóba. Elegáns, fiatalos, szép mozgású nő. Gondolom, harminc évvel ezelőtt igazán izgalmas lehetett Turi számára.

Először csak leültünk, és néztük egymást. Próbáltuk megismerni a másik jellemét, stílusát.

Aztán kitárgyaltuk szegény Boróka múltját, jövőjét, kávéztunk, és belevágtunk a beszélgetésbe.

— Honnan származol?

— Erdélyből?

— Ott születtél?

— Igen. Ott kezdtem meg iskolás életemet is. Ott voltak a barátaim, rokonaim. Ide csak a szüleimmel és a nővéremmel érkeztünk.

— Más kultúra, más elvárások, hiába egy a nyelvünk.

— Ott kezdtem tanulni, de itt lettem egyetemista. Nálunk nagyobbak a követelmények, mi sokkal nagyobb műveltséggel rendelkezünk érettségi után, mint az itteniek. Odakint ez társadalmi elvárás. Itt azt sem tudják, mit jelent a szó.

— Igen Erdélyben a magyarok ebből nem engedtek. Szerencsére. Bár a románok is jól és sokat tanítanak.

— A románok mára engedtek az igényeikből. Korábban nem.

— Hogy mentél férjhez?

— Már gyakorló orvos voltam, közel a harminchoz. A munkahelyemen az volt a téma az orvosok/a nők/ között, hogy Arady főorvos úr senkinek sem dől be, az Istennek sem akar megnősülni. Már hetek óta hallgattam a dicshimnuszt, már mindent tudtam az életéről, és még egyszer sem láttam. Kíváncsi lettem rá. Tudod, hogy mindent a véletlen határoz meg: A helyzet úgy alakult, hogy hivatalból jöttünk össze. Egy betegünk ürügyén igénybe kellett vennem a szakmai segítségét. A végén megkérdezte, hogy nem vacsorázunk-e együtt.

— Hol? — kérdeztem.

— Nálam.

— Cím?

— Mindenkivel ilyen gyorsan kezded?

— Nem. De nagyon megtetszett. S mint említettem, a többiek már korábban felszították az érdeklődésemet. Talán meg is akartam mutatni, hogy majd én megmutatom. Elmentem. Felvettem a kis csinos piros kosztümömet, mellesleg mini volt, amikor becsöngettem hozzá, alig ismert meg. A kórházban szorosan lekötött hajjal látott, erre az alkalomra leengedtem sötétbarna hullámos hajtömegemet. Ott színtelen voltam, erre az estére sminkeltem, a kórházban fehér az orvosok viselete, ekkor válogattam a színekben. Először csak annyit kérdezett: „Honnan ez a gyönyörű haj?”

— Aztán mit kérdezett?

— Azt, hogy előtte együnk, vagy utána. De nem várta meg a választ. A mellemet szeretgette az ujjaival, a bimbómon matatott, azt simogatta, és fogta két ujja közé, és csókolt. Csodálatosan csókolt. Mindent, mindent nagyszerűen csinált. Nekem addig csupán fiúkkal volt dolgom, akik többnyire csak magukra figyelnek, neki rám is volt gondja, pontosabban ezt tartotta fő feladatának. Felizzított. Elégtem. — Megkavarta a kávéját és nagylevegőt vett.

— Utána kérdezte, menjünk-e el vacsorázni, de én hoztam magammal felvágottat, főtt tojást, kenyérrel, amit befaltunk, és visszazuhantunk az ágyba. Együtt is maradtunk. A következő években bejártuk a világot, mert ahová ő kísérte a magyar női válogatottat, oda én is vele mentem. Ekkor már házasok voltunk. Fél év múlva ugyanis anyám szólt, hogy esküdjünk meg. Ebben az időben rengeteget tanultam, szakvizsgára készültem, a férjem velem tanult, kikérdezett, biztonsággal vizsgáztam. Ő sokat dolgozott, én minden otthoni dolgot egyedül intéztem. Sokat volt távol, és sok időt töltöttünk együtt fiatal sportolókkal, akiket ő menedzselt. Nem zavarta, ha elvegyültem a fiatalok között. Amikor terhes lettem, elfogadta, hogy egy rosszul sikerült szex-randevú eredménye, s nem rendezett jelenetet. Úgy vélekedtem magamban, annyira modern felfogású, hogy nyugodtan szórakozhatom rajta kívül is. Ekkor kezdődött el a különálló életem. Arra azért ügyeltem, hogy ne tudjon a dolgaimról, mert ekkor már felfedeztem magamon, hogy nem elégítenek ki a férfiak. Sem ő, sem más. Változatlanul szerettem vele szeretkezni, változatlanul jó volt vele az együttlét, de rájöttem, hogy nem vagyok szerelmes. Másba se. Senkibe.

Némán figyeltem rá, ő folytatta:

— Minden férfit szerettem azokban a pillanatokban, amikor a gyönyört hozták, de ez elmúlt, s máris kezdtem volna újra. Ilyesmit nem lehet elmondani egy férjnek, sem senkinek. Higgye csak azt, hogy ő a beteljesülés az életemben. És szerezzünk egymásnak örömet. Tény, hogy sok férfit elfogyasztottam. Határtalan a teherbírásom, éjszaka is felébreszthetnek, hogy menjek, ha szükség van rám az intézetben. Ez segített a programjaim megszervezésében is.

— Mikor jött rá a férjed?

— Szerencsére csak a közelmúltban. Nős férfiakkal, néhány alkalmi együttlét roppant izgalmas, de ugyanakkor ők a legdiszkrétebbek. Csak ki ne derüljön otthon! Tehát főként nős férfiakkal szórakoztam. A férjem természetesen, ha akarta volna, korábban is megtudhatta volna, de neki így volt kényelmesebb. Bármit is mond, nem rejtőzködtem túlságosan. De bután boldogabban élhetett bele a világba. Most, hogy hivatalosan is rájött, rendszeresen lekurváz. Én pedig meg se hallom.

— Mit szól a családod?

— Hogy-hogy mit szól? Még az kéne, hogy tudjanak róla. Az én családom tisztességes katolikus keresztény család. Hogy gondolod? — kérdezte nevetve, és egy nagyot kacsintott hozzá.

— Ezek után hogyan tervezed tovább az életed?

— Sehogy. Nem tervezek. Ez így nekem nagyszerűen megfelel. Ő pedig úgy sem ugrálhat, mert nincs hova mennie, nincs semmije, mert már mindent elszedtem tőle. Hozzám van kötve.

— És, ha válni akar?

— Ha én nem akarok, évekig várhat, míg elválasztják. Én pedig addig tönkretehetem az életét. És be sem tudja bizonyítani.

— És, ha csak vagyonmegosztást kér, és úgy különül el?

— Akkor is sokáig kell várnia, ha a világ legjobb jogászait szerzi is meg magának. Én el nem engedem! Tőlem nem szabadul. Sem pénzzel, sem a’nélkül. Nekem ez az életmód nagyon kényelmes. A férjem takarít, mosogat, én tiszta otthonba térek haza. Ki mondhatja el magáról, hogy diplomás bejárója van? Bejárónői jogokkal? Oda megyek, és akkor, amikor akarok, semmit nem kérdez, arról számolok be, amiről jónak látom.

Este, vacsora után pedig, mint minden más jó családban, leülünk szépen egymás mellé a tévé elé, kettesben, bebújunk a drága foteljainkba, és nézzük a műsort. Csak éppen egymás kezét nem fogjuk közben. Aztán lefekszünk együtt, és amikor ő elalszik, én kisurranok, és elmegyek, ha szerveztem esti programomat. Ha nem alszik elég mélyen, fújok rá egy kis altatógázt, és biztosan nem ébred fel reggelig.

— Miért gyűlölöd ennyire?

— Nem tudom megmagyarázni, hiszen nem gátol semmiben, viszont kényelmes otthont biztosít nekem. Talán, mert nem akar már engem. Nincs köze hozzám. Akkora közöny és elutasítás ül a szemében, hogy nem tudom elviselni. Bőszít. Egy idő óta megközelíthetetlen. Az a szerelem, amely éveken keresztül biztonsággal, szeretettel és gondoskodással vett körül engem, megszűnt. Arra pedig nagy szükségem lett volna még a továbbiakban is… A szeretet olyan burok, amely nélkül nem élhetsz. Ettől fosztott meg… Már nem érzem magam jól otthon, mert megszűnt a környezet otthon jellege. Megváltozott a minősége. Ahová este hazajárok, csak szállás, lerakóhely, parkoló. A partnereim kielégítenek ugyan, de nem maradnak velem, az együttlétek után hazamegyek a lealtatott férjemhez. Aki ráadásul azt is tudja, hogy altatom. Bizonyítani nem tudja ugyan, de tudja. Nem buta. Sőt mostanában kinyílt a szeme. Eddig izolálni próbáltam, de most, mintha szert tett volna valakire, éled. Lázad.

Elgondolkodott.

— Ne haragudj, ma nem megy tovább. Ma kénytelen voltam egy kicsit előre is gondolni, és nyugtalan lettem. A jövőképem bizonytalanná vált.

Én megköszöntem a mai napot, és az őszinteséget, a bizalmat, s megbeszéltük, hogy ő jelentkezik, ha úgy érzi, lesz mondanivalója.

 

* * *

 

Már két alkalommal felhívott, hogy egyelőre semmi közlendője nincs. Nem is egészséges, és fura hiányérzete van. Kórházban is volt néhány napig, most különböző kezelésekre jár, nem valószínű, hogy egyhamar találkozunk.

A közbeeső időben — és egyáltalán folyamatosan — Turival változatlanul, naponta beszéltem, de arról nem számoltam be neki, hogy a feleségével is érintkezem, s kérdezem ki az életükről.

Beszélgetéseink természetesen kitágultak, én is számtalan dolgot mondtam el neki az elmúlt életemről, mi lett belőlem, mire vittem, kik a gyerekeim. Tőlem tudott Kovács Lőrinc haláláról, mert bár nem találkoztak soha, közelről ismerte a nővéremet, tehát őt is megemlítettem neki. Úgy érzem, a kapcsolatunk barátsággá szelídült. Neki jól jön, hogy ott vagyok hallgatóságnak, én pedig megszoktam, hogy köszönt reggelente valaki a múltból. De személyesen nem találkoztunk.

A szép hangú asszony is jelentkezett ismét. Nem én hívtam, neki támadt kedve a beszélgetésre. Volt egy olyan megnevezhetetlen érzésem, hogy történt vele valami rendkívüli. Megváltozott a hangja. Az a feltűnően kellemes beszédhang, mely búgott, csilingelt, simogatott, kiüresedett. Nem csengett olyan szépen, mint korábban. Most inkább koppant. Nehézzé lett. Súlya volt.

Elképzelhető, hogy partner nélkül maradt, és nehezen viseli, hogy már nem olyan hódító? Vagy az urak lettek tunyábbak? Már nincs kedvük fél éjszakában felöltözni egy numerára? Természetesen, ha kinézünk az ablakon, itt látjuk a kis riszáló tizenéveseket combtőig érő nadrágocskákban. Ez mind gátlástalan, és főleg eladó. Most nem pénzre gondolok, de érzelemre, szexre igen, s még ha nem is olyan tapasztaltak, mint a nagymamájuk körüli nők, ők a ropogós friss husik, üdék, látványosak, hódítók.

Ültünk a megszokott helyünkön, ahova most is én érkeztem korábban, tehát volt módom megfigyelni, amikor elhagyta a kocsiját, és olyan érzésem támadt, mintha nehézkesebben mozogna, mint amikor megismertem, pedig az még nem volt olyan rég. Mintha óvatosabban lépkedett volna, mintha valamely testrészét óvná a sietéstől. Nem láttam azt a fiatalos szökkenő járást, amely megismerkedésünkkor jellemezte.

Az arca is számomra furán, egyfajta lemondást tükrözött. Pedig a sminkje mestermunka volt. De nincs az a krémpúder, ami eltüntetné az érzelmeket. Ültünk egymással szemben, vizslattuk egymás arcát, s miután ő hallgatott, kénytelen voltam, elkezdeni a társalgást:

— Mintha rossz passzban lennél?

— Igen, így van.

— Gyóntassalak meg?

— Úgy, miként a katolikus papok. Ne kérdezz, csak hallgass, aztán oldozz fel, ha jónak látod.

— Máris feloldoztalak. Nem vagyok pap. Ítélkezni nekem sincs jogom, de a penitenciát nem én rovom ki rád, megteszed te azt magaddal. Az pedig, sajnos jobban megvisel majd, mint amit én mondanék.

— Úgy látom, jártas vagy a lélek dolgaiban.

— Mondjuk. Egy kicsit.

— Nos, akkor elkezdem. Bár esküszöm, nem tudom, honnan induljak. Talán a múltkori beszélgetésünk indította el bennem a folyamatot. Meg a közhangulat, a tévé, rádió, sajtó, mind arról beszél, hogy a bírák korhatára, az orvosok korhatára, hogy nyugdíjba kell menni. Én is bőven túl vagyok a koron, amikor nyugdíjazzák az embert, és ha ott, ahol dolgozom, szükség is van az én munkámra, akkor is tudomásul kell vennem, hogy az idő múlik. Hogy esetleg magamtól kell elköszönnöm, mert a testem jelezni fog… Mint ahogy meg is történt. Úgy tűnik, a gerincemben kezdődött meg az öregedés. Tudom, hogy a csontok félelmetesen pimaszul viselkednek. S, mondjon bárki bármit, olyan torzulásokat okozhat egy ritkulás, melyet nem lehet sem gyógyítani, sem kivédeni. Ez szerencse kérdése. Olyan deformációra tettem szert, amely már is kellemetlenkedik, de ez csak romolhat.

— Ezért feküdtél most kórházban?

— Igen, mert beijedtem.

— Romlott az állapotod?

— Nem. De történt valami, amitől megrémültem.

— ?

— Szeretném, ha nem nevetnél ki! Minden előzmény nélkül jöttem rá, hogy kevésbé kívánom a szerelmet, mint eddig bármikor. Pontosabban most, egyáltalán nem. Egyszerűen elmúlt a nagy szenvedélyek, a hódítások időszaka. S ami a legszomorúbb, jobban vágyom a gyengédségre, mint valaha. Próbáltam provokálni a férjemet, de nem igényli a szolgáltatásaimat. Ott élünk egymás mellett, mint két idegen. Olyan hűvös a kettőnk közötti légkör, hogy didergek, ha sokáig együtt vagyunk. Rájöttem, hogy valami helyrehozhatatlanul elromlott a kapcsolatunkban.

— Gondoltál már arra, mi lesz veletek, ha hétszámra, évszámra együtt kell lennetek? Ismeritek egyáltalán egymást egy állandó együttléthez? Tudod, milyen vágyai vannak a férjednek? És milyen elvárásai? És ő ismeri a tieidet? Milyen jövőt képzelsz el magatoknak? Elég nagy a lakásotok ahhoz, hogy valamennyire elkülönüljetek, ha egyedül akartok maradni? Hogy ne legyetek fizikailag minden eltöltött nap minden pillanatban egymás terhére?

— Feltettem magamnak ugyanezeket a kérdéseket, de még nem találtam meg rájuk a választ. Egy tény: kezdem megérteni a férjemet. Eljutottam oda, hogy hajlandó vagyok tárgyalni vele. Erőszakkal nem tartom vissza, ha menni akar. Azért jöttem, hogy ezt elmondjam neked, és elköszönjek. Többé nem találkozunk. Köszönöm, hogy diszkréten kezeled a beszélgetésünket.

Felállt, és elsétált elegáns kosztümjében az asztalunktól.

 

Jól otthagyott a gondolataimmal.

Sokáig üldögéltem még ott, s próbáltam megoldani a rejtélyt: mitől vagyunk ilyen különlegesek mi emberek?

Közben besötétedett. Pontosabban kivilágosodott. Mert jött az est, és Pest a világ legszebb városa, ott csillogott esti fényben körülöttem. Lent, fent, körülöttem. A falakon a neonfények, a le-feltűnő reklámok, suhantak a modern villamosok, a számtalan autó, a rengeteg ember, s megnyugodtam a tényben, hogy minden változó és mulandó, de ez a szépség, ami körülvesz, állandó. Aztán elsétáltam a kocsimhoz, hogy elmenjek elköszönni Borókához, és a nővéremhez.

 

 

 

Kertész Éva Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.