Magyar Eszter : Útonálló

 

A főváros éjszaka a legszebb. Mikor az ember Pesten, a Duna partján sétál és látja szemben kivilágítva a Budai Várat, a Mátyás templomot, a Halászbástyát, boldog, hogy itt élhet. Nincs a nyüzsgő tömeg, a zajos forgalom, meghitt, szerethető a város.

A kissé kapatos férfit azonban egyáltalán nem nyűgözte le a látnivaló, mikor éjszaka, gyalogosan vágott neki a hazafelé vezető útnak. Leginkább arra koncentrált, hogy egyensúlyát megtartva, minél gyorsabban haladjon. Felesége már biztosan várja. Névnapi bulit tartottak a haverokkal. Nők nem jöhettek, elrontották volna az egészet. Ő is természetesnek tartotta, ha felesége barátnőivel kapcsolódott ki néha.

Hó vége lévén, pénztárcája sajnos kiürült. A Lánchídhoz érve számolgatta a távolságot, ha átér a Duna túlsó partjára, már csak két buszmegállónyit kell talpalnia és végre otthon lesz. Fáradtan botorkált tehát tovább.

A híd közepéhez ért, mikor teljesen váratlanul erős ütést érzett az arcában. Hirtelen elborította a fájdalom. Ugyanakkor a semmiből egy sötét alak termett előtte és rádörrent:

— Ide a pénzt, vagy szétverem a fejed.

Nem tudott rögtön magához térni, orrából eleredt a vér. Az erős fájdalomtól viszont egészen kijózanodott, s dühbe gurult.

— Te hülye állat! Szerinted itt gyalogolnék éjszaka, részegen, ha lenne pénzem taxira?

A támadó meglepődött ettől a reakciótól, ugyanakkor el is gondolkozott, már amennyire alig használt agytekervényei ezt lehetővé tették. Igaza van ennek az embernek, teljesen világos, amit mond.

— Tényleg. Ne haragudj! — próbálta békíteni.

— Majdnem eltörted az orromat — rivallt rá a sértett.

— Bocs, kérsz papírzsebit? — vett elő egy alig használtat.

— Menj a francba! — hárította el a figyelmességet az éjszakai vándor, majd orrát tapogatva, sziszegve, elgyötörten a fájdalomtól tovább indult.

„Már az útonállás sem a régi” — gondolkodott el a rosszarcú figura. Apja idejében még jól éltek belőle. „Hol vannak a boldog gyermekévek!” — merengett.

Egyik nap egy középkorú hölgy jött későn este errefelé. Nőket sohasem ütne meg, nem úgy nevelték. Finoman megszólította:

— Ide a lóvét, kisanyám! — de a nő, ahelyett, hogy megijedt volna, gorombán rátámadt.

— Egész nap dolgozom, honnan lenne pénzem? Egy pár befizetetlen csekk van nálam, abból adhatok.

Aztán megenyhült, sírva elmesélte milyen rossz napja volt. Nem tudott bérletet venni, persze elkapták az ellenőrök. Munkahelyén bármelyik pillanatban felmondhatnak. Esténként másodállást vállal, de ez sem elég, maholnap már nem tudja, miből vesz egyáltalán kenyeret. Gondolta gyalogol egy kicsit, levezeti a gondok okozta feszültséget, erre még meg is támadják. Elege van.

Megsajnálta az agyonhajszolt nőt, ötezer forintot adott neki vigasztalásképpen. Ha ez így megy tovább, valami biztosabb jövedelem után kell néznie. Lassan már nincs kit kirabolni és a megromlott közbiztonság miatt veszélyes éjjel az utcán lenni.

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Magyar Eszter
Szerző Magyar Eszter 41 Írás
Szeretnék bemutatkozni, Magyar Eszter vagyok. Az íráshoz való vonzódásom elég régre nyúlik vissza, az iskolában, a matematika mellett a magyar nyelv és irodalom volt a kedvenc tantárgyam. Tinédzserként, a „mi szeretnék lenni” listán újságíró is szerepelt, a piaci kofa, hegedű művész, ápolónő, nyomozó, házvezetőnő mellett. Ebből az időszakból versek és egy négy felvonásos színdarab, melynek végére mindenki meghal, maradhatott volna fenn, azonban sok más halhatatlannal együtt ezek a művek is eltűntek. Fiatalon férjhez mentem, gyerekeim születtek, a munka, a háztartás mellett ekkor már az olvasásra sem nagyon maradt időm. Mikor már harmadik gyermekem is átlépett a tinédzserkor második felébe, egy baráti levelezés nyomán kezdtem újra írással foglalkozni. Mindez 2007-ben történt, három évvel később pedig már önálló kötetet jelentettünk meg, melyben idősebbik fiam két alkotása is szerepelt. Nyitott szemmel járok a világban, szeretem az embereket, érdekel a sorsuk. Sokszor vadidegenek megszólítanak, illetve az utcán, bárhol, bármikor könnyen teremtek kapcsolatot, pillanatok alatt együtt nevetek, vagy szomorkodom embertársaimmal. Érzéseimet, gondolataimat, a körülöttem lévő világról szóló véleményemet kis történetekbe foglalva osztom meg olvasóimmal.