Nagy Domokos Imre dr. Szerző
Vezetéknév
Nagy
Keresztnév
Domokos Imre dr.
TANNENBERG GYÖRGY XIX. SZÁZADI KAMARAI ERDŐMESTER PÁLYAKÉPE
6 hónap ezelőtt Nincs komment még

(A családi emlékezet és a valóság)

Az 1988-as előadás és dolgozat bővített változata.

Egészen kis koromban is kedvenc esti meséim a család régebbi generációiról szóló történetek voltak. De már akkor is felfigyeltem arra, hogy ugyanazt a történetet újból elmesélve már nem egészen úgy mondják el, mint korábban. Ez az érdeklődés aztán végigkísért későbbi évtizedeimen, és történész-mivoltom állandó kihívásának éreztem, hogy a családi emlékezetet összevessem a valósággal.
Azonban ez szinte lehetetlennek látszott, mivel „trianoni másodgenerációs” vagyok, és az összes általam ismert születési helyű ősöm közül mindössze egyetlenegy született a jelenlegi országterületen, ő is azért, mert szülei éppen Budapesten tartózkodtak.
Végül is az elmúlt néhány évben[1] módomban állott alaposabban utánanézni a dolgoknak, és úgy gondoltam, hogy Tannenberg György szépapám esetében ezt megpróbálhatom. Egyrészt, mert róla viszonylag teljesnek látszó családi hagyomány maradt fenn, másrészt pedig kamarai tiszt lévén, reménykedhettem abban, hogy a központi szervek irataiban találok róla adatot.
Így állt végül össze ez a pályakép, mely ha nem is tekinthető részletes életrajznak, összevethető a családi hagyománnyal.
Azóta néhány erdészettörténeti publikációban, majd a legutóbbi években az Internet segítségével találtam néhány kiegészítő, nemegyszer lényeges adatot.

 

A kutatás nehézségei

A családi dokumentumok nagy része már nincs meg, mégpedig éppen e korszakra vonatkozóan. Egy részük visszamaradt a család régi lakóhelyén, az elhozottak nagy része pedig Buda ostromakor semmisült meg. Ugyanakkor mind a kamarai, mind az abszolutizmuskori pénzügy igazgatási iratanyagot (még az „ántivilágban”) istentelenül megselejtezték. Így vannak állagok, amelyekből alig maradt.[2]

Kutatási módszerem az volt, hogy előbb jó bő időhatárok között megnéztem a szóba jöhető állagok mutatókönyveit, s az itt talált iktatószámokat visszakerestem az iktatókönyvben is. Ugyanis az itteni bejegyzések, ha kicsivel is, de részletesebbek. Csak ezek után néztem meg, hogy megmaradt-e az irat. Általában nem, viszont találtam egy-két olyat, amelyet a mutatókönyv alapján nem vettem volna gyanúba, pedig hasznosítható adatokat tartalmazott.
Igen hasznosak voltak a különböző tiszti cím- és névtárak, bár többször „pluszmínusz” egy-két év pontatlansággal hozták az adatokat. Sajnos egyik budapesti nagykönyvtárban nincs teljes sorozat belőlük, főleg az 1850-1880 közötti évek sorozatai hiányosak.

A leszármazás

TANNENBERGER György        ––        TELLER Mária
*1764 körül
+nincs adat, de feltehetően 1820 után

TANNENBERG György             ––        KASZTL Mária
*Zauchtl, 1788. II. 19.                              *Budweis, 1799. VIII. 9.
+Selmecbánya, 1868.                                +Selmecbánya, 1871. XII. 2.

RICHTER György                                   ––        TANNENBERG Mária
*Léva, 1812. X. 19.                                  *Maluzsina, 1829. VIII. 5.
+Selmecbánya, 1895                                 +Selmecbánya, 1905

RICHTER (RÉZ) Géza                ––        PÉCH Eleonóra
*Selmecbánya, 1865. IV. 7.                     *Bochum, 1862. V. 3.
+Budapest, 1936. II. 21.                          +Budapest, 1941. VI. 14.

|KOSÁRY János –– RICHTER Eleonóra [>> RÉZ LOLA]
*Szepesolaszi, 1881. X. 23.                      *Selmecbánya, 1892. XII. 7.
+Budapest, 1942. IX. 14.                         +Budapest, 1984. XII. 27.

|NAGY Imre –– KOSÁRY Judit
*Arad, 1911. XII. 29.                               *Selmecbánya, 1917. I. 18.
+Gomel 189. láger, 1944. XII. 29.           +Budapest, 1982. IX. 2.

|NAGY Domokos Imre
*Budapest, 1940. I. 18.
(még két nemzedék)

 

A családi emlékezet

Részlet nagyanyám, Kosáryné Réz Lola kéziratos visszaemlékezéseiből.[3]

»Valamelyik német fejedelemségben (nem tudom, miért gondolom vagy álmodom, hogy a Fekete-erdő tájékán lehetett), élt az udvarnál egy fiatal költő, Tannenberger György. Mondják, csinos volt, s vonzotta az asszonyokat… Mi is történt tulajdonképpen, nagyon szerettem volna kiböngészni gyermekkorunkban előkerült német nyelvű[4] naplójából, de olyan apró betűkkel volt írva, és úgy el volt mosódva az írás az elsárgult papíron, hogy néhány szonett kivételével semmit sem tudtunk elolvasni belőle. Annyit tudtunk csak meg, hogy beleszeretett valamelyik hercegnőbe, s állítólag a hercegnő viszonozta az érzelmeit, – vagy talán valamelyik hercegnő szeretett beléje, s ő megszökött a család cinikusabb, és mindenütt iróniát kereső férfitagjainak felfogása szerint?
Elég az hozzá, hogy szöknie kellett szülőhazájából, és Magyarországon, Keszthelyen telepedett meg. Itt az akkor megnyílt Georgiconnak először hallgatója, majd később tanára lett. Teller leány volt a felesége. Fia, ugyancsak György, Kappel Máriát vette feleségül.

Egy Tannenberger György valami állami tanácsos volt, de talán nem gazdász, hanem erdész. Sírját ott láttam a régi selmeci temetőben.
Ifjabb korában Maluzsinán teljesített szolgálatot, ez valahol fenn a Szepességben vagy Liptóban lehet. 1847 novemberéből kelt a keresztlevél-másolat, mely később előkerült, s melyet valószínűleg házasságkötés céljára kértek Maluzsináról az akkoriban már másutt lakó családtagok. Ennek a másolatnak a tanúsága szerint D. Georgius Tannenberg, Sylvarum Obequitator és feleségének, Kastel Máriának 1829. augusztus 5-én Mária Franciska Klotild névre keresztelt kisleánya született. A keresztszülők D. Joannes Szartory ustrinae praefectus Szomolnokon, valamint D. Francisca Hartman. A keresztelő lelkész Zavadszky franciskánus volt.

Nagymama gyermekkorát valószínűleg Maluzsinán töltötte. Most már nem tudnék utánajárni, hogy a Selmecen eltemetett Tannenberger György a második vagy harmadik generációhoz tartozik, apja vagy testvérbátyja volt-e nagymamának, s hogy hány testvére volt tulajdonképpen. Én egyet ismertem: Félix bácsit, aki szakállas öreg bácsika volt az én kiskoromban, és valahányszor eljöttünk, kétszersültet adott, még pedig jó mandulás kétszersültet. Úgy rémlik, akkoriban már a nagymamánál lakott, agglegény vagy özvegy sorban… A régi családi levelek közt nem egy kötelezvényt találtam, közülük az egyik így szólt:
„Kötelezvény 50 azaz ötven váltó krajczárról, melyet Tannenberg Félix úrtól kölcsön vettem, és a jövő hónap elsején meg fogom fizetni.”
Következett az aláírás, s a kötelezvény hátán valami részletezés volt, mely szerint két vagy három részletben ugyan, de megkapta a kölcsönpénzt Félix bácsi. A kölcsönvevők rendszerint diákok voltak, selmeci diákok, és ő maga, mintha valaki mondta volna, kohótiszt volt, míg el nem öregedett. Mikor hagyták el nevükből a két utolsó betűt, nem tudom…
Később, már asszonykoromban találkoztam Tannenbergekkel, a család elterjedt, s tudtommal fennmaradt az eredeti szinten: tisztviselők, mérnökök, tanárok lettek. Józan emberek, akik nem igen írtak szonetteket, és nem éltek át romantikus kalandokat holmi hercegnőkkel, – bár ki tudja? Mindenesetre nagy fejcsóválással vehették észre Tannenberg György és Kastel Mária, hogy legfiatalabb gyermekük szörnyűséges gondolatokat forgat a fejében.
Énekesnő szeretett volna lenni, színpadra vágyott… Hanem hát szülei megijedtek, a leánykát gyorsan férjhez adták.«

 

A valóság

Mint reméltem, az első hiteles adatot a Georgiconnál találtam meg. A hallgatók Csanády Gusztáv által összeállított névsorában 1305. szám alatt szerepel Tannenberger György, aki 1788-ban a morvaországi Zauchtlben született. (Egy nem egykorú, de autentikusnak tűnő családi feljegyzés szerint február 19-én.)[5]

Ekkor jöttem rá, hogy valójában két Tannenberger György létezett. Az, aki német földről menekült, és az, aki a Georgiconba járt. Ám további adatot csak internet-használó korom óta találtam. Ugyanis kiderült, hogy 1807-ben egy akkor 38 éves Tannenberger György, aki Zauchtlben élt, a prágai egyetem hallgatója volt. Később tanított is ott.[6]

Hogy német hont a Prinzessin miatt hagyta el, azt valamennyi idősebb rokon, aki a naplót még olvasta, egyértelműen állította. Csak míg nagyanyám az első változatot tartotta valószínűnek „lírai” formában – mint az előbbiekben is olvasható –; addig nagybátyám, Kosáry Domokos a dolgozat elolvasása után közölte, hogy ő a másodikat véli valószínűbbnek, mégpedig „kézzelfoghatóbb” formában. (Hogy finoman fogalmazzak…)

Visszaszámolva az időben 1764-ben születhetett, és 1788-ban a második T. Gy. születéseskor 24 éves, tehát apakorban lévő volt.
Hogy Magyarországra mikor és hogyan kerültek – és az első T. Gy. egyáltalán átköltözött-e –, arról nem tudunk semmi biztosat. Most, 2014-ben átgondolva az egészet, azt tartom a legvalószínűbbnek, hogy a második T. Gy. az 1810-es évek elején jött Magyarországra a Georgiconba tanulni, és ha átjöttek a szülei is, az csak azután történhetett meg, amikor már egzisztenciát alapított. (Az idősebb T.Gy. Magyarországra költözését az valószínűsíti, hogy a naplók végül is a családunk birtokában voltak, egészen a Budapest ostroma idején történt elpusztulásukig.)

A Georgicon iratanyaga Csanády adatgyűjtése óta (még jobban) meghiányosult, így hiányoznak a korai évek anyakönyvei is. De azért találtam néhány adatot a megmaradt vizsgalapok némelyikén az 1812/13-as tanévből. Jó tanuló volt.[7]

Csanády oktatói névsorában nem szerepel a neve, ő azonban utalt arra, hogy az erdészeti oktatók zömmel hiányoznak belőle.[8] Így nincs benne az alább említendő Tannenberger Antal sem.

Szépapám nevét nem találtam meg a Festetics-uradalom igen részletes és precíz személyzeti tabelláiban. Szerepel viszont itt egy Tannenberger Antal „vadász-praktikáns”, később „vadász-tanító” 1815 és 1818 között.[9] Ő lehetett a család zalai ágának megalapítója. Velük csak közvetett kapcsolatom volt egy az 1980-as évek elején elhunyt rokonon keresztül, s csak annyit tudtak mondani, hogy ősük a XVIII.-XIX. század fordulóján jött Magyarországra, s a Festeticsek szolgálatában állott.
Egyébként Keszthelyen nem maradhattak sokáig, mert az anyakönyvekben 1800-1850 között nem szerepel a név. (Igaz, a házassági tanúk és a keresztszülők neveit nem néztem végig.)

A következő megfogható dátum 1818. április 22. Ekkor a Budán székelő Főerdőfelügyelő (Supremus Forrestalis Inspector) javaslatára Ungvárra nevezték ki erdősegédnek. („G. T. in adjunctum sylvanatus offi. Unghvariensis denominatum.”)[10]

A közbülső időszakra mindössze egy német nyelvű kéziratos erdészeti jegyzet utal, melynek eleje hiányzik. A már meglévő 5. oldalon a keszthelyi erdőkkel kapcsolatos bejegyzés van, a 6. oldalon az 1816-os évszám olvasható, a 26. oldalon lévő utolsó bejegyzés pedig az Offner Zeitung 1821. évi 32. számára hivatkozik.[11] A jegyzetet magát nagybátyám is, és a soproni Egyetemnek a régi (erdészeti) németben otthonos munkatársai is csak töredékeiben tudták elolvasni.
Az biztos azonban, hogy sem a selmeci Akadémia, sem a pesti Institutum Geometricum hallgatói névsorában nem található.[12] Ezt azért is fontos megemlíteni, mert néhányszor geometraként szerepel a bejegyzésekben.[13]

Egyébként szépapám ungvári kinevezése – mint később kiderült – erdészettörténeti különlegesség, mert ő volt az első (ha nem az egyetlen), aki georgiconi végzettséggel államerdészeti szolgálatba lépett.[14]
július 21-én iktatták házassági szabadság iránti kérelmét.[15] Szépanyám neve itt nem szerepel. A családi feljegyzésekben több alakban (Kastel, Kastl, Kasztl) is megtalálható, de az egyetlen hiteles dokumentumban a Kasztl alak olvasható.[16] Szépanyám szülőhelyére mindössze az említett családi feljegyzés utal, mely szerint a morvaországi Budweisben született. Ha az így van, gondolhatunk akár egy gyerekkori szerelem beteljesedésére is.
Néhány semmitmondó bejegyzés mellett érdekesebb az, hogy 1822 elején önálló felmérési munkát végzett Alsó-Domonyán.[17] március 23-ával nevezik ki Maluzsinára erdőgondnoknak (Obequitator Sylvarum). Az ügy érdekessége, hogy ungvári állásából történő felmentése még

Tannenberger, maluzsinai kinevezése pedig már Tannenberg néven történik.[18]
Ettől kezdve évtizedekig még kíséri a két névalak keverése. A hivatalos dokumentumokban és az egyetlen egykorú családi iratban, a hivatkozott házasságlevélben Tannenberg áll, a sírkövén viszont a Tannenberger változat olvasható.

Maluzsina apró kis község volt Liptó megyének az Alacsony-Tátra északi lejtőire felhúzódó részén, Fényes Elek szerint mindössze 284 lakossal. Egy rézkohó és egy erdőgondnokság volt itt.[19] A mai józan ésszel ellentétben ekkor még nem a közelebbi hradeki vagy lykavai, hanem a jóval messzebb lévő szomolnoki uradalomhoz tartozott. Természeti és erdészeti viszonyait Divald Adolf 1870-es szemlejelentésből ismerhetjük meg.
Ezek szerint a pagony területe 9450 katasztrális hold volt.[20] Az Y-alakban összefutó Maluzsina és Hodrusa patakok mellett feküdt, ahol „a legnagyobbára keskeny völgyek 10-35 foknyi lejtőkkel keríttetnek…” és „magas fekvésénél fogva zord klímával bír, … az évi középhőmérséklet legfeljebb 7-8 C fokot éri el.”[21] A liptói kincstári uradalmakban „a vágható és túlért 200-300 éves állatok aránytalanul nagy tért foglalnak el … biztos jeléül annak, miszerint az egész fatermést felhasználni nem voltak képesek.” (Ebben az időben az egyetlen szállítási lehetőség csak a Vágon történő faúsztatás volt.)[22]

A következő negyedszázadra alig van adat. Megszülettek és felnőttek a gyerekei, akik az 1840-es években kerültek el hazulról. Mint érdekességet jegyzem meg, hogy beosztását magyarul eleinte erdőkerülő vagy erdőőr néven emlegették, holott ezen elnevezések altiszti beosztásokat jelöltek. Lánya házasságlevelében viszont az egyszerűség kedvéért kamarai tiszt olvasható.[23]

1848-49-ben a helyén maradt. Feltehetően nem csinált (politikai értelemben) semmit. A trónfosztás után ő is aláírta a kormánynak tett hűségnyilatkozatot, – de hát ezt minden állami alkalmazott megtette, ha nem akarta állását elveszíteni.[24] Ebből azonban baja nem származott, hiszen a nála jóval exponáltabb veje, Richter György is megkapta 1850. február 11-i kelettel „vom Pressburger Kriegsgerichte” az igazoló végzést, ártatlanságáról.[25] Véleményem szerint – amivel nagybátyám is egyetértett – a császári adminisztrációnak szüksége volt a jó szakemberekre, s ha az illető nem hőzöngött nagyon, vagy nem akadt jóindulatú feljelentője, az „apróbb szépséghibákat” inkább nem vették észre.

A következő néhány év bizonytalan. A cs.k. budai, pozsonyi és kassai Pénzügyigazgatási Osztályok mutatóiban néha feltűnik a Tannenberg(er) név, azonban keresztnév hiányában nem sikerült viselőjét azonosítani.[26]

1856-ban azonban már a szomolnoki Bányaügyi Főhivatal (Kk. Bergwesen-Inspectorats-Ober-Amt in Schmölnitz) ideiglenes tanácsosa és erdőmester (provizorische Assessor und Waldmeister) Szomolnokon, s ebben a beosztásában marad nyugdíjazásáig.[27]
Az utolsó adatok 1860-ból valók. Február 6-án kéri az Ober-Amt nyugdíjazásához ungvári szolgálati idejének igazolását, amelyre a kerületi pénzügyigazgatóság (Finanzbezirksdirection Unghvar) február 29-én válaszolt.[28] Így tisztes negyven évi szolgálat után 72 évesen ment nyugdíjba.
Ezután valamikor Selmecre költöztek, nyilván, hogy lányáék közelében legyenek. Itt halt meg 1868-ban 81 évesen. Sírja máig megtalálható a selmeci Alsó Evangélikus Temetőben.[29]

 

Az utódok

Gyermeki közül jelenleg háromról tudok, mind Maluzsinán születtek.

IMRE 1822-24 között születhetett. 1842-ben iratkozott be a selmeci Akadémiára, azonban csak 1846-ban végzett, mert a 2. évfolyamot meg kellett ismételnie. 1846. december 2-án kezdte el szolgálatát a lykavai kamarai uradalomban. 1849. június 24-én lett erdőtiszt Oszadán. Az 1850-es években először Kassán pénzügyigazgatósági erdészeti fogalmazó, majd Nagybányán ellenőrző főerdész (controllirender Ober-Förster) a kamarai Bánya- Erdő és Jószágigazgatóságnál (Berg- Forst- und Güterdirection). 1863-ban újra Kassán van a régi beosztásában. 1864-67 közöttről nincs róla adat, majd az 1870-es években kezelő főerdész Zsarnócán.[30]

FÉLIX (vagy ahogyan a hivatalos dokumentumokban 1863 után egyre inkább szerepel: BÓDOG) úgy három évvel lehetett fiatalabb bátyjánál. Ő is Selmecen végzett, de bányászként (pontosabban kohászként). A szabadságharc idején engedéllyel otthon tartózkodott, ami az „eseményektől” nem érintett Maluzsinát jelenthette. Végzés után mindvégig Selmecen és környékén volt állásban. Sokra nem vihette, mert néhány évvel a nyugdíjazása előtt is csak „vegyelemzősegéd”.[31] Mint nagyanyám idézett visszaemlékezéseiből kiderül, ő volt a megszorult selmeci diákok „segélykölcsönzője”.

MÁRIA ükanyám volt a legfiatalabb. Őróla tudjuk, hogy 1829. augusztus 5-én született Maluzsinán. Ükszüleim 1843/44 körül ismerkedhettek meg, mert Richter György 1843 végén került Maluzsinára.[32] Esküvőjük azonban – mint már idézett házasságlevelük is bizonyítja – csak 1847 őszén volt, és egy tizennyolc éves hajadon esetében semmiképpen sem lehet „leánykáról” beszélni. Az viszont elképzelhető, hogy az eljegyzése történt 15 vagy 16 éves korában; már csak azért is, mert elérhető közelségben más szóba jöhető vőlegény-jelölt nem volt. Azt sem tartom lehetetlennek, hogy mivel Maluzsinán mindössze két »úri család« volt, Richter György sokat vendégeskedett Tannenbergéknél, és a pletyka szájára vette őket.

A családi hagyomány – mire nagyanyám összeszedte az adatokat – 23 év korkülönbséget tartott számon a házasfelek között,[33] ezt azonban már eleve kétségesnek tartottam. Ez ugyanis 1806-os születést jelentene, ami viszont másutt a családi feljegyzésekben nem található. Szerepel viszont a túl korainak tűnő 1803, továbbá 1812. Ezt valószínűsítette már korábban az idézett házasságlevél, melyben 35 évesként szerepel, és az, hogy 1831-ben iratkozott be az Akadémiára.[34] Végül aztán egyértelművé tette ezt, hogy sírja máig is megvan Selmecen, és ott 1812-es születési év szerepel.[35] Az eltúlzott korkülönbség hagyományát a családon belüli ellentéteket továbbéltető emlékezetre tudom visszavezetni, mely – legalább is a mi águnkon – igen ellenszenves színben tüntette fel (egyébként valóban nehéz természetű) ükapámat.

Richter Györgyöt, mint a magyar kormányhoz feltétlenül lojális tisztviselőt (»nem csak tehetséges szakember, hanem lelkes hazafi is«) a pénzügyminiszter Kossuth nevezte ki Körmöcbányára kohónagynak.[36] Az elvárásoknak meg is felelt, hiszen ő adta ki 1848-49 fordulóján a pénzverde gépeit és a nemesfémkészletet a kormány megbízottjának, Péch Antalnak, Debrecenbe való elszállítás céljából. Hogy a későbbiekben sorsuk még többször is összetalálkozik, sőt a családjaik sorsa összefonódik, arra akkor egyikük sem gondolhatott.
Mint a korábbiakban írtam, Richter Györgyöt szinte feltűnően hamar igazolták, majd hamarosan Nagybányára került, és csak hét-nyolc év múlva helyezték vissza Selmecre, ahol nyugdíjba vonulásáig dolgozott.[37] Joggal felmerülhet az a gondolat, hogy azért került ilyen messzire, nehogy egy jóakarója feljelentse, azonban bár nagybátyámmal együtt nem tartottuk kizártnak, bizonyíték nincs rá
Amikor a nála jóval fiatalabb Péch Antalt 1873-ban kinevezték főnökévé, megsértődött, és kérte nyugdíjazását, azonban azt a kurta választ kapta, hogy majd ha eljön az ideje.[38] Így aztán fogcsikorgatva maradt, de ezzel elvetették a Richter és a Péch család közti (inkább látens, mint nyilvánosságra kerülő) ellentét magvát. Amit az későbbiekben a következő generáció néhány tette még fokozott.

Házasságukból tizenegy gyermek született. Közülük a tizedik Géza a legjelentősebb. Országosan elismert szakember volt, és ő volt 1918-19-ben az Akadémia rektora, aki az egészet átköltöztette Sopronba. Ugyancsak ő volt, aki elkezdte a család látványos magyarosítását, amikor az 1890-es évek végén Rézre magyarosította a nevét, mert utálta, ha nemzetközi konferenciákon nem tekintik magyarnak. Richter György és családja ugyanis – bár mint láttuk, elkötelezetten magyar érzelmű volt – odahaza a német nyelvet használta általában, és a mindennapi életet tekintve is megtartotta a szigorúbb német hagyományokat.

Géza viszont (mai szóval) alaposan kiakasztotta a családját, amikor még gimnazistaként (!!) megkérte Péch Antal egyik lánya, a nála idősebb Eleonóra kezét. Mindkét részről hallgathattak eleget, ám kitartottak és összeházasodtak. A Richter család nyelte le ezt nehezebben, főleg mert a Péch családot túlzottan liberálisnak tartották hiszen pl. a gyerekek is tegezték a szüleiket, a lányok sokkal önállóbbak lehettek, mint a korabeli úri kisasszonyoknak illett. Ezt a szokást dédapám családja is átvette. Hét gyermekük született, az első meghalt (Emma) mielőtt a következő megszületett volna. Az életben maradottak: Eleonóra (Lola), Mária (aki a Tannenberg nagymama énekesi és színészi tehetségét örökölte), Géza (építészmérnök lett, aztán Amerikába emigrált), Ferenc (erdőmérnök lett), Endre (szintén, 1945-ben Dél-Amerikába emigrált) és Erzsébet (menyasszony korában meghalt).

Trianon után aztán az ellentétek jelentéktelenné váltak, és az ellenségeskedés végre megszűnt.

Egyébként dédapám örökölte a Richterek nehéz természetét. Igen hirtelen haragú (erről vizsgázói tudtak rémtörténeteket mesélni) és hirtelen kezű (ezt meg fiai tapasztalták meg a saját bőrükön) ember volt. Lányaihoz azonban nem nyúlt egy ujjal sem.
Dédapám testvérei közül történelmi és irodalomtörténeti szempontból kettő érdemel említést. Az egyik Ede bácsi (Richter Ede) aki Selmecbánya főlevéltárnoka és a városi múzeum alapítója volt,[39] s nagyanyámat még „későtizenéves” korában bevezette a történészi kutatás műhelytitkaiba. A másik Laura néni (Richter Laura), aki nagyszerűen tudta élményeit és más valós történeteket elmesélni, s ezzel nagyanyám nem egy írásához ötletet adott.

Réz Géza három fia közül kettő: Ferenc és Endre (már Sopronban végezve) erdőmérnökök lettek, tevékeny részesei voltak a nyugat-magyarországi felkelésnek, ám csak lányaik születtek, így elveszett a lehetősége annak, hogy a család továbbra is az Alma Materhez kötődjön (főleg, mert Endre leszármazottai részben Németországban, részben Brazíliában élnek).
A kötődést a család filosz tagjai vitték tovább, nagyanyám irodalmi műveivel, főleg regényeivel, az utána következő generációk történész tagjai kutatásaikkal. Az ugyan lehet, hogy a szétágazott család általam nem ismert leszármazottai közül kerültek ki soproni, vagy újabban miskolci diákok.
Nagyanyám selmeci kötődései külön tanulmányt érdemeltek, ami idővel meg is született.[40]

 

Záró gondolatok

A családi hagyományra is vonatkozik az, ami igaz minden szájhagyományra: az idő lerövidül benne, egyes események összemosódnak, a kevésbé fontosnak tűnő szereplők kiesnek az emlékezetből és élményeik,tetteik egy részét az ismertebbek öröklik.

Most már egyértelműnek tűnik, hogy a család két lépcsőben érkezett Magyarországra. A romantikus szerelmi történet az idősebb György élménye volt, míg a Georgiconba a fiatalabb járt. Ugyancsak összemosódottnak látszik ükszüleim házassági időpontja is az eljegyzéssel. Ebben részben – mint a korkülönbség eltúlzásában is – nagyanyám fantáziájának szerepét érzem, aki érthetően jobban együtt érezhetett az általa még ismert és szeretett nagymamájával, mint a családi hagyományban (és ebben dédapámnak is szerepe lehetett) kevéssé rokonszenvesként megmaradt, és őáltala alig ismert nagypapával.

Érdekes az is, hogy míg Félix bácsi emlékét nagyjából a valóságnak megfelelően őrizte meg az emlékezet, Imre bácsi teljesen elfelejtődött.

Mint említettem, erdészettörténeti szempontból szépapám pályája azért fontos, mert mindaddig nem volt ismert, hogy valaki georgiconi végzettséggel állami erdőtiszt lehetett volna.

1988-ban úgy véltem, hogy szépapám pályaképéhez már csak véletlenül találhatok adatokat, inkább csak a leszármazottakra. Ez nagyjából be is igazolódott.

Véletlen családtörténeti érdekesség, hogy szépapámról szóló előadásomat éppen születésének kétszázadik évfordulóján tartottam az Országos Erdészeti Egyesület Erdészettörténeti Szakosztályának ülésén.

Elhangzott az OEE Erdészettörténeti Szakosztályának 1988. február 17-én tartott ülésén.

Megjelent: OEE ESzK XVII (1989): 101-112. old.

 

FORRÁSOK

Az első dolgozat elkészülte óta talált vagy keletkezett forrásokat *-gal jelöltem.

PUBLIKÁCIÓK ÉS KÉZIRATOK

BARTHA Dénes – OROSZI Sándor. Selmec, Selmec, sáros Selmec. EK IV (1991), teljes szám*
CSANÁDY Gusztáv: Emlékkönyv a Georgicon alapításának 100-ik évfordulója … alkalmából. Keszthely, 1897.
DIVALD Adolf: Jelentése a Máramaros- Ungh- és Liptómegye kincstári erdőségeiről. Buda, 1870.
FALLER Gusztáv: A selmeczi m.k. Bányász- és Erdész-Akadémia … emlékkönyve. Selmeczbánya, 1871.
FÁBIÁNNÉ KISS Erzsébet: A Magyar Kamarai Levéltár. Bp. 1973. soksz. Levélári leltárak 61.
FÉNYES Elek: Magyar Országnak … mostani állapotja I-II. Pest, 1843.
–: Magyarország leírása I-III. Pest, 1847.
–: Magyarország geographiai szótára I-IV. Pest, 1851.
FODOR Ferenc: Az Institutum Geometricum. Bp. 1955.
GERLAI Arnold Gusztáv: A magyar erdészeti irodalom könyvészete I. Bp. 1935.
KÁLLAY István: Az abszolutizmuskori pénzügyigazgatási levéltár. Bp. 1970. soksz. Levéltári leltárak 50.
KOSÁRY Domokos: Kossuth pénzügyminisztériuma 1848-ban. In: A történelem veszedelmei. Bp. 1987. 279-320. old. [KOSÁRY: PM]
KOSÁRYNÉ RÉZ Lola: Honnan jövünk – hová megyünk? (Kéziratos, töredékben maradt visszaemlékezés) Családi iratok, NDI
MÉSZÁROS Gyula: Szemelvények a magyar erdészeti oktatás kezdeteihez. In: OEE ESzK XVII. (1989): 78-84. old.*
NAGY Domokos Imre: Selmecbánya Kosáryné Réz Lola műveiben.*
Előadás az OEE Erdészettörténeti Szakosztályában 2010. március 19. Megjelent: EK LXXXVI (2012) 127-188. old.
Előadás 2012. december 7-én a Kosáryné Réz Lola születésének 120. évfordulója alkalmából rendezett konferencián. Megjelent: PoLíSz 149 (2012 november) 22-33. old., 151 (2013 március-április) 27-58. old.
A két előadás adataiban megegyezett, csupán stílusában alkalmazkodott valamelyest az erdész illetve irodalmár hallgatósághoz.
SÁGI Károly: Georgicon 175. Bp. 1972.
SINKOVICS István: A Magyar Kamara selejtezéseinek története. In: LK 1939: 84-129. old.
SZINNYEI József: Magyar írók élete és munkái I-XIV. Bp. 1891-1913.
VADAS Jenő: A selmeczbányai m.kir. Erdőakadémia története és ismertetője. Bp. 1896.

1

[26] OL FLDA Kaschau: Ált. 8036/1850, 27987/1851 és 42293/1852 (mutatók)
[27] HHSB 1856: IV. 326. old., 1858: IV. 294. old., 1859: IV. 215. old. = SHB 1859: 215. old.
[28] OL FLDA Kaschau: Ált. 2062/1860 és 3621/1860 (mutató és iktató)
[29] BARTHA –  OROSZI 61. old.
[30] FALLER 17. old.; VADAS 332. old. – Selmeci akv. 1843/44: „Muss den Jahrgang repetiren.”; 1844/45: „Bildet sich für ung. Forstdieneste. Hat den dritten Jahrgang wiederholt.” NMEL, gépelt másolatok: családi iratok, NDI – OL PCV: Közp. 8002/1850 (irat) = FLDA Pressburg: Előiratok 8002/1850 (mutató), S et F 9204/1850 (irat) – SHB 1859: 254. old. – OL FLDA Kaschau: Ált. 25084/1860 (mutató) – TCN 1863: 253. old.; 1873: 122. old.; 1875. 100. old.; 1879: 117. old. – 1884-ig sehol sem találtam kötetet, az 1884-esben már nem szerepel. – FALLER ih. szerint selmeci főerdész, de az összes adat ellentmond ennek. Az elképzelhető, hogy praxiként néhány hónapot szolgált Selmecen, ha az „E. Tannenberger praktikant” bejegyzés őrá vonatkozik. OL MKL: Mont. 23592/1846 (mutató).
[31] FALLER 181. old. – Selmeci akv 1847/48: „1848-adik évi 490. sz. a. szabadságot nyert az 1848/9 tanévben való honn maradhatásra.” 1849/50: „Sein Absolutorium erhalten B 455’850.” NMEL: gépírt másolat: családi iratok, NDI. – Zeugnis. Liptószentmiklós, 1849. december 4. EFEL, Xerox-másolat: Családi iratok, NDI – HSHB 1858: IV. 295. old.; 1859: IV. 215. old.; TCN 1863: 272. old.; 1864: 202. old.; 1867: 202. old.; 1873: 117. old.; 1875: 97. old.; 1879: 113. old.; 1884: 167. old.; 1886: 202. old.; 1887: 202. old. – KRL 30. old. – FALLER ih. szerint bánya-számvevőségi t2iszt lett volna, de ennek minden adat ellentmond.
[32] OL MKL: Mont 43802/1843 (mutató)
[33] KRL 30. old.
[34] FALLER 146. old
[35] BARTHA – OROSZI 61. old. Egyébként közvetlenül Tannenberg György sírja mellett található.
[36] KOSÁRY: PM 314. old.
[37] SZINNYEI: XI. 966. old.; SHB 1859: 121. és 253. old., TCN 1863: 272 old. Dédapám 1864-ben már Selmecen született.
[38]  Az ügy iratai: Családi iratok, KD. – Ma már nyilvánvaló, hogy Richter György ugyan  jó szakember volt, de Péch Antal egészen kiváló, aki olyan feladatokat is megoldott, amelybe más belebukott volna.
[39] SZINNYEI XI. 966. old.
[40] NDI: Selmecbánya…

5 év ezelőtt 1 komment

Betétvers a a Dzsungel Könyve első kötetéből. A kép Prihoda Judit grafikája

A SZIONI FARKASFALKA VADÁSZDALA

– Hunting-Song of the Seeonee Pack –

 

Korahajnal szambár riasztott.

– Még, még, újra hát! –

Egy suta futott, egy suta futott,

s a tópartról, hol a szarvas ivott

kutató orrom szimatot fogott.

– Még, még, újra hát! –

 

Korahajnalon szambár riasztott.

– Még, még, újra hát! –

Egy farkas futott, egy farkas futott,

a hírre váró falkához jutott.

Keressük, találjuk s kövessük a nyomot!

– Még, még, újra hát! –

 

Korahajnalon Falka vonított.

– Még, még, újra hát! –

Lábunk bozótban nem hagyja jegyét,

jól látó szemünknek sem számít sötét,

hallja meg mindenki most az üvöltést!

Még, még… – újra hát!

 

(Budapest, 1965. december 9.)

 

 

HUNTING-SONG OF THE SEEONEE PACK

 

As the dawn was breaking the Sambhur belled
               Once, twice and again!
And a doe leaped up, and a doe leaped up
From the pond in the wood where the wild deer sup.
This I, scouting alone, beheld,
               Once, twice and again!
 
As the dawn was breaking the Sambhur belled
               Once, twice and again!
And a wolf stole back, and a wolf stole back
To carry the word to the waiting pack,
And we sought and we found and we bayed on his track
               Once, twice and again!
 
As the dawn was breaking the Wolf Pack yelled
               Once, twice and again!
Feet in the jungle that leave no mark!
Eyes that can see in the dark–the dark!
Tongue–give tongue to it!  Hark!  O hark!
               Once, twice and again!

 

5 év ezelőtt 11hozzászólás

55 éves emlék. Most vajon mi van ott?…

— diákkori emlék a Bükkből —

 

 

Búcsúzik a nyár. Még elmotoszkál az erdőben, délutánonként még megül a domboldalakon, de már búcsúzik. Számba veszi holmiját, mi van, mit használt el.

Az esőt, úgy, ahogy van, átadja az ősznek. Erre a pár napra már kis sem érdemes bontani a csomagot. A meleget elviszi magával délre, ámbár becsülettel felhasználta.

Így nézegeti, rendezgeti a maradékot. Ez elfogyott, ezt viszem, ezt átveszi az ősz. Egy kis színt ad még a gyümölcsnek, egy kis tüzet a szőlőnek, hogy új mámorok érjenek benne.

Mi marad még? Egy kis festék az edény alján, amellyel egykor pirosra festette a pipacsot meg; a szamócát, sárgára a gyermekláncfű virágát, meg a búzatáblát. Hát·ezzel mit tegyen? Elvinni nem érdemes, az ősznek nem kell, kiönteni kár. Virág nincs, csak az ősz előhírnöke, nyár végi szeretők cinkosa, a párosával előbújó őszi kikerics.

Fogja hát magát, és délutánonként felkenegeti a fák bokrok leveleire. De ez csak pótlás. Tudja ő is, tudják a levelek is, és a szél első érintésére lekeringélnek a földre, hogy megpihenjenek.

Búcsúzik a nyár. Még elsétálgat a délutáni erdőkben, de előbb-utóbb felül egy felhőre és elmegy.

 

*

 

Fenn ballagok a gerincen, a régi szekérúton, és dühöngök. Hogyne mérgelődnék, amikor elszakadt a zoknim. Biztosan beleakadt valamibe. Ez pedig érzékenyen érint, mert újabban egyenjogúsítva vagyok a zoknistoppolás területén. Ez ugyan önmagában véve nem szégyen, de jobb szórakozást is el tudok képzelni.

Mikor szakadhatott el? Most, amikor felmásztam a gerincre, hogy az épülő mészkemence zajos környékét kikerüljem? Vagy még a szálas szélén, ahol a héjákat fényképeztem? Valószínűleg most… Ámbár az erdőszél… Égre tekert nyakkal, arcom elé emelt fényképezőgéppel valósággal kállai kettőst jártam a bokrok között, hogy a keresőbe kapjam valamelyiket. Amikor aztán végre elsütöttem a gépet, éreztem, hogy nincs jó helyen, de már késő volt.

Bosszant ez is. Zörög a haraszt a lábam alatt? Zörögjön. Kopog a léptem a köveken? Kopogjon. Azaz…

…azaz milyen hangulatos kis fenyves. Zöld a teteje, kék árnyékban lapul az alja, a beszűrődő fényben muslicák járják táncukat. Á, itt úgy sincs semmi. Sem őz, sem szarvas. Belátni messze a törzsek közé. Itt manók lapulnak a fenyők mögött, akik elvarázsolják a gyanútlan látogatót. Főleg, ha kettesben vannak… És megindulnak bennem újra a verssorok:

 

Mert igézet lapul minden kis levélen,

mert varázslat bujkál minden fa mögött,

épp ezért ne csodáld…

 

— Rob-rob-rob reccs-reccs-rob… Mi ez?!

Egy őz. Tőlem húsz lépésre ugrott föl, és mire átverekszem magam a fenyők spanyollovasain ritkásabb helyre, már a zaja sem hallatszik. Az anyád!

Ballagok tovább. Megnézek egy karvastagságú fenyőfácskát. Hatalmas seb a törzsén, a gyanta; szinte még friss. Szarvas vagy vaddisznó? Szarvashoz alacsony, disznóhoz magas, baltának nem balta, mert horzsolt és szakított. Szekér erre nem jár. Hát akár szarvas, akár disznó, jó nagy darab.

Valahol — nem messze — egy szajkó kiáltoz. Vélem, rám. Hogy mit, nem tudom, de nem hiszem, hogy szépet. Ha már magamnál tartunk. közölhetem az előbbi epizód eredményeit: véresre karmolva amúgy is plezúros karom, és egy újabb szakadás a zoknin.

Az út kikanyarodik a fenyők közül. Balra sűrű drótkerítés védi az újulatot, jobbra tisztás. A talaja összetúrva. Mégis disznó lehetett, aki a fenyővel „barátkozott”. A tisztás szélére magasles kívánkozik. De nincs, és én másfelé megyek.

Most merre? Jobbra, tovább a gerincen. Levegyem a lencséről a fedőt? A völgyből beszélgetést hallok. Á, minek…

Hát most már tényleg nem kell. Reccs, reccs, és megint vágtat elfele egy őz. Ránézek a fenyőre, és nem megyek utána.

Viszont leveszem a lencséről a fedőt, és úgy megyek tovább. Eső után… Két kanyar után egy szerelmespárral találkozom. Ránéznek a fényképezőgépre, és csúnyán néznek rám. Én az elugrott őzre gondolok, és még csúnyábban nézek vissza. Így aztán kölcsönösen meg vagyunk elégedve egymással.

Viszont mennyire ismerős itt ez a fenyves. Mikor is jártam erre? Aztán elkezdek gorombáskodni magammal:

— Te ökör! Ezzel a tűnődéssel azért illetékesnek ne nagyon dicsekedj el. Csak éppen a túlsó felén vagy… és még te dühöngtél a szerelmespár miatt…

Aztán kiérek a műútra.

 

*

Esténként hideg ködöt szülnek a völgyek, és a ködben kocsizörgés hallatszik. A zörgés szétszáll az erdők fölött, és elfekszik a völgyek mélyén.

Az úton egy bricska kanyarog. Két pej ló húzza, s az ülésen ott ül mosolygós szemével, nótás kedvével, kalapján hullott vadmadártollal a szarvasbőgések örök hallgatója, az öreg Szeptember.

 

55 éves emlék. Most vajon mi van ott?…

 

 

5 év ezelőtt 7hozzászólás

Én meg azóta is tűnődöm, miért döntött így Rexi? Mit érezhetett meg magaválasztotta új gazdájában?

  

Rexi származása anyai részről tacskó, apai részről bizonytalan. Néhány évig békésen és kényelmesen éldegélt egy városi lakásban, mindaddig, amíg »gazdája« rá nem jött, hogy egy kutyával sok baj van, s egyszerűbb lenne megszabadulni tőle. Újabb hazai szokás szerint kivitte autóval az erdőbe, s amikor egy autóspihenőben kitette Rexit (akit lehet, hogy akkor még máshogyan hívtak) dolgát elvégezni, sürgősen elhajtott. Nem ez az első, és sajnos valószínűleg nem is az utolsó eset. (Az idő baljóslatomat igencsak beigazolta, sajnos sokkal tragikusabb, mondhatni embertelen befejezéssel is.)

Ilyenkor a szerencsétlen kutyák általában kétségbeesnek. Egy részük megpróbál orvvadászni, s előbb-utóbb teljesen jogosan puskavégre kerül. Más részük meg lelkibeteg lesz, s ott őrzi az autó hűlt helyét, s várja vissza egyre reménytelenebbül az őt eltaszító »gazdát«.

De nem így Rexi! Igazán szerettem volna kutyanyelven tudni, amikor jókedvűen, farkát csóválva szemrevételezett, hogy megkérdezzem: mi járt akkor az eszében. De még csak nem is ugatott meg, mikor látta, hogy gazdájával nagy szeretettel üdvözöljük egymást.

— De jópofa kutyát szereztél — mondtam az immár családos ember keresztfiamnak.

— Szereztem? — kérdezett vissza. — Ő szerzett engem!

Rexi ugyanis igen hamar rájött, hogy régi gazdájára hiába vár. De nem esett kétségbe, és nem is akart vadászni. Mást talált ki.

Nekiindult, hogy új gazdát találjon magának.

Szerencséjére erdei munkások dolgoztak a közelben, köztük volt keresztfiam is, aki ugyan főfoglalkozását tekintve motorszerelő, ám ha kell, besegít az erdőn is.

Rexi megtalálta őket, és féltávolban leült. Nem nyüszített, nem ugatott, nem könyörgött élelemért, egyáltalán nem akarta mindenáron felhívni magára a figyelmet, de nem is menekült, ha éppen feléje közeledtek. Csak ült, és egész napon át figyelte őket. Feltehetően ismerkedett. Az emberek meg úgy csináltak, mint akik nem vették észre.

Amikor pedig estefelé régi módon szekérre ültek, hogy hazamenjenek, Rexi is felkerekedett, és ballagott utánuk, sőt végül már a hátsó kerekek között, mintha régi falusi házőrző lenne. Amikor mintegy másfél óra szekerezés után keresztfiam leszállt a kapujuk előtt, Rexit látta legnagyobb meglepetésére maga mellett. Az eb barátságosan csóválta a farkát, és megbökdösve hideg orrával a bokáját a kiskapuhoz állt, mintha mondaná: gyerünk már be, mert rettentően éhes vagyok!

Elképzelhető a háziak meglepetése Rexi bevonulásán, akivel azonnal kölcsönösen rokonszenvesnek találták egymást. Ráadásul előző kutyájuk nem sokkal korábban pusztult el, és éppen az volt a fő gondjuk, hogy honnan szerezzenek újat.

A probléma így hát megoldódott. Rexi ismerkedik új feladataival. Már tudja, hogy csak akkor kell ugatni, ha megáll valaki a kapu előtt; igen jóban van a családdal; mint példám is mutatja, disztingvál a látogatók között, csak éppen azt nem érti még, hogy miért nem szabad a heverőre felmásznia. De majd ezt is megtanulja.

Én meg azóta is tűnődöm, miért döntött így Rexi? Mit érezhetett meg magaválasztotta új gazdájában?

Mindenesetre mellékes epizódként belevettem később a Magaslesbe.

 

5 év ezelőtt 3hozzászólás

Én már csak az idős nagynénit ismertem,

aki egyedül élt az öreg lakásban,

múló emlékei halovány árnyában,

amikor hetenként egyszer felkerestem.

 

Rég odaát voltak már férje és lánya,

a régi kollégák sem nagyon keresték,

egyszervolt sikerek elmúló emlékét  

lassan betemette az időnek árnya.

 

Volt operadíva, majd első Sylvia,

Kálmán Imre jobbat nem is álmodhatott,

és a pálya végén már hangosfilm forgott,

majd érezte: most kell visszavonulnia.

 

Aztán jó időre elfeledték szépen,

ahogy ez minálunk oly sokszor megtörtént;

csak hogyha vetítik egy-egy régi filmjét,

akkor láthatom, hogy milyen volt ő régen.

 

Az éveim száma kedves néném, Emchen,

immár a tiédet lassan utoléri,

s rajtam kívül tán nincs olyan, ki még őrzi,

hogy milyen is voltál való életedben.

 

(Budapest-Sasad, 2011. június 9.)

 

Kosáry Emmy (1889-1964) operadíva, operettprimadonna, majd filmszínésznő. Anyai nagyapám unokatestvére volt. Férje Buttykay Ákos zeneszerző (1871-1935), lánya Buttykay Emmy színésznő (1911-1957). A csatolt kép Fried Pál: Kosáry Emmy a Csárdáskirálynő című festménye.

 

5 év ezelőtt 6hozzászólás

Benő pedig visszafordulva pislogott a Gazdira:
— Ebben a hapsiban nyugodtan megbízhatsz. Ez egy úriember.

 

— valódi történet —

 

Benő egy jólmegtermett egykori kandúr. A szokatlan neve régre megy vissza, amikor még icipici kiscica volt, és egy kosárban a Gazdi elhozta az Öreg Gazdinak (aki a mamája volt), hogy ne legyen egyedül. Mert a Gazdi még dolgozott, a Gazdi gyerekei pedig valahol más városban egyetemre jártak.

A kiscica kíváncsian kikandikált a kosárból, és hármat tüsszentett köszöntésül.

— Akkor Hapci leszel — mondta az Öreg Gazdi, aki megsimogatta.

Később kiderült, hogy fiú, és a Pom-Pom mesék alapján így lett a neve Hapci Benő, majd Cica Benő, röviden Benő. Meg is szokta ezt a nevet.

Az Öreg Gazdival igen jóban volt. Ha az a fotelben üldögélt, akkor az ölébe mászott. De nem csak úgy egyszerűen, hanem szinte szertartást alakított ki. Előbb az egyik karfán dorombolt, aztán átment az Öreg Gazdi hasán, és a másik oldalon, majd végül elhelyezkedett az ölében. Egyébként pedig, ha az Öreg Gazdi reggelizett vagy vacsorázott, Benő az asztal mellett ült, és várta a kis trappista-sajtdarabokat, továbbá (csak tessék nyugodtan csodálkozni) az uborka-szeleteket.

Ha pedig ledűlt délutáni szunyókálásra az Öreg Gazdi, aki ilyenkor hasrafekve pihent, akkor Benő a hátra telepedett, »dagasztott« egy keveset, és ott kényelmesen elaludt.

Ez az aranyélet néhány évig tartott. Egyszer egy fehér autó érkezett a ház elé, és az Öreg Gazdit elvitte valahova. Benő hiába várta a szokott fotel előtt, többet nem került elő. Ellenben az egyik nap a Gazdi kisírt szemmel érkezett haza, majd néhány nap múltán rövid időre előkerültek a Gazdi gyerekei is.

Megváltozott a helyzet: a Gazdi otthon maradt (Benő nem tudta, mi a nyugdíj), a gyerekek egyre kevesebbet jöttek, és csak akkor jelentkeztek, ha pénzre volt szükségük. Így aztán a Gazdinak az a pénze, amelyet nyugdíjas napjaira a bankba tett, lassan, de biztosan fogyott.

Benő megmakacsolta magát. Szerette a Gazdit, szerette — de az Öreg Gazdit nem pótolhatta számára senki… Az ennivalót elfogadta, és „beszélgetni” is tudott a Gazdival, amennyiben világosan meg tudta értetni, hogy most mit kér éppen enni: cicakonzervet, tejet, sajtot, hogy most éppen ki akar menni… De az a barátság, ami az Öreg Gazdihoz fűzte, nem jött elő. Még a Gazdinak sem volt hajlandó az ölébe ülni.

Nagyon szerette az íróasztal előtt álló forgó fotelt, ott jelölte ki új hálóhelyét. Ám a Gazdi az utóbbi időben egyre többet ült benne. Benő nem tudta, hogy mi az »Internet«, mi az »E-mail«, és azt sem, hogy mit jelent a ».jpg«, de azt észrevette, hogy a Gazdi egyre több időt tölt ebben a fotelben, egyre hosszabb leveleket ír, és mintha valamivel bizakodóbb lenne.

Aztán egy nap délelőtt a Gazdi a szokottól eltérő időpontban ment el, és amikor hazajött, mintha jobb kedve lett volna. Aztán néhány nap múlva másodmagával érkezett haza. Valaki jött vele. Benő a „földszintről” csak annyit tudott megállapítani, hogy az illető hímnemű ember, és nagyon kedvesen beszélgetnek a Gazdival. Benő némi féltékenységgel figyelte az eseményeket.

Aztán talán két hét múlva hirtelen változás állt be. A Valaki ottmaradt vacsorázni, és az Öreg Gazdi helyére ültette le a Gazdi a konyhában. Benő tartózkodó álláspontra helyezkedett, de megérzett egy szagot, amit az Öreg Gazdi elmenetele óta nem érzett: a trappista sajt szagát. Önkénytelenül is megmozdult a bajusza.

— Próbáld megvesztegetni — mondta a Gazdi. — Adj neki egy kis sajtot!

Kis csönd, aztán — úgy, ahogy valaha régen — megjelent a szék mellett egy kéz, és egy kis sajtdarab volt benne. Benő óvatosan figyelte.

— Gyere Benő — hallott egy hangot —, nézd csak, mit kapsz!

Óvatosan odament, és gyanakodva elvette a sajtdarabot. Finom volt, vitán fölül trappista sajt. Kisvártatva egy újabb darabkát adott neki a Valaki, és ezt már kevésbé gyanakodva vette el, majd leült a régi módon a szék mellé, hogy kap-e még sajtot. Kapott.

Vacsora után pedig azzal fejezte ki elismerését, hogy hozzádörgölődzött új barátja nadrágszárához.

— No nézd csak — hallatszott a Gazdi hangja —,  a végén még kikezd veled.

Benő az éjszakát a szokott forgó fotelben töltötte, és mivel diszkrét macska, így nem árulta el, hogy mi történt az éjszaka. Viszont reggelizéskor már ott helyezkedett a szék közelében.

— Adj neki uborkát… — hallotta a Gazdi hangját.

— Uborkát?? — a férfihang érezhetően csodálkozott.

— Igen.

És a szék mellett megjelent a kéz egy szelet uborkával. Ó, hogy Benő mennyire várt erre a pillanatra! Vagy öt szelet uborkát fogyasztott el jó étvággyal, és végképp nem zavarta, hogy a Gazdi és Valaki milyen szorosan összebújva álltak meg a konyhaajtóban. Ő viszont dupla adag dörgölődzéssel fejezte ki „legmagasabb elismerését”.

De mindenek teteje csak ebéd után következett el. Ugyanis a Valaki ledűlt pihenni, és ugyanúgy hasrafeküdt, mint az Öreg Gazdi. Benő néhány percig a heverő mellett méregette a helyzetet, majd egy puha ugrással fenntermett Valaki hátán, ami még szélesebb is volt, mint valaha az Öreg Gazdié. A Gazdi megdermedt, hogy mi lesz, hiszen Valaki nemrég mondta, hogy az ő családjukban nemzedékekre visszamenőleg nem volt macska. Ám ő most túl álmos volt ahhoz, hogy megmozduljon, és különben is Benő kellemesen melegítette a derekán a fájós pontot. Így aztán mindketten elaludtak.

Később a Gazdi is ledűlt és elaludt, s mikor Valaki felébredt, megállapította, hogy Benő ott szunyál közöttük. Óvatosan felkelt, és le is fényképezte a Gazdit és Benőt szunyókálás közben.

Délután pedig, amikor a Gazdival beszélgetve ott ült az Öreg Gazdi egykori fotelében, Benő döntött. Felugrott a jobb karfára, dorombolt egy sort; aztán átsétálva Valaki hasán, a másik karfán ülve is kifejezte elismerését; majd végül lassan átmászott az ölébe, és kényelmesen elhelyezkedett ott, mintha világéletében mást sem csinált volna.

— Te jó ég — mondta a Gazdi. — Anyámon kívül ezt senkivel meg nem csinálta! Te teljesen korrumpáltad a Benőt!

Benő pedig visszafordulva pislogott a Gazdira:

— Ebben a hapsiban nyugodtan megbízhatsz. Ez egy úriember.

 

 

5 év ezelőtt 3hozzászólás

– Muray Róbertnek vadászbarátsággal –

 

 

 

Sorjában vonulnak az őszi avaron,

sötét éjszakában mégsötétebb árnyak;

s néma csöndben állnak meg az erdőszélen,

amíg odakinti nyugalomra várnak.

 

Az őrtűz lobot vet, a csősz is kurjongat,

érett szőlőt féltik a látogatástól,

s mégis mire hasad az éjszaka sátra,

nyomok tanúskodnak a disznójárásról.

 

Mindenütt jelen van, de meg nem találod,

féltően elrejti a suttogó erdő,

csak hogyha lehullott télen az első hó,

akkor látható, hogy merre tanyázik ő.

 

Sorjában vonulnak sűrű éjszakában,

vaksötét erdőben mégsötétebb árnyak. –

de mire a nyomuk betemeti a hó:

a vásznadon közben művészetté válnak!

 

 

 

5 év ezelőtt 4hozzászólás

… amikor már szegény Lajos, és felesége, az általam a világ legaranyosabb parasztasszonyának tartott Juli rég elbúcsúztak az árnyékvilágtól, nem érzem többnek az esetet, mint az erdőben dolgozó emberek természetes bajtársiasságának, melynél csak az lett volna a feltűnő, ha nem lett volna.

Bő ötven éve történt. Valamikor a hatvanas évek elején, amikor még egyetemista voltam, úgy értettem a lóhoz-kocsihoz, mint ma a fiam az autóhoz; s kedvelt nyári időtöltéseim közé tartozott, hogy az erdei munkában segítek.

Fát közelíteni mentünk Lajossal, erdészeti fuvaros komámmal a Nagysomra. Mintegy órányi gyaloglásra lehet a falutól, s úgy számítottunk, hogy ebédre meg is leszünk az első fordulóval.

A faközelítés nem volt más, mint hogy a kitermelt (azaz kivágott) fát vagy egészben (rönkként) vagy felvágva (ölfaként) lóval-kocsival levitték oda, ahova teherautóval is el elehet jutni. Veszélyes, nehezen gépesíthető munka, mert olyan helyekről volt szó, ahol még az embernek is meg kellett néznie, hogy hova és hogyan lép. (Azután, amikor már szabadidőmre is elváltam az erdőtől, megkísérelték gépesíteni; de miután fölöslegesen tönkretettek egy csomó erdőt, legújabb híreim szerint visszatértek az eredetei megoldáshoz, merthogy az „jobban környezetbarát”…)

Tisztában voltam a feladat nehézségével — nem is vitt volna Lajos ügyes-bajos dolgában járó társa helyett segíteni — ám a Nagysomot alaposan ismertem, meg Lajos ügyességét is, és én nem gondoltam, hogy az átlagosnál veszélyesebbé válhat a dolog.

Eleinte nem is volt az. A lovak békésen kocogtak, és csak néha-néha kellett megemelnem az ostort, hogy a baloldalt lévő Pajkos (a „nyerges”) is rendesen húzzon, s ne hagyja a munka javát Vezérre, a jobboldalt lévő „rudasra”. (Ezek az elnevezések még abból az időből származnak, amikor nyeregből hajtottak. A nyergesen ült a hajtó; a rudas volt a párja, és mint legmegbízhatóbb lény, „felelt” a kocsi biztonságáért. Ha a kétfogatú szekérbe valami miatt csak egy lovat fogtak, akkor az a rudas volt. Négyesfogat esetén a baloldali első volt a gyeplős, míg a jobboldali az ostorhegyes, mert őt már csak azzal lehetett elérni.)

Mindezt ráértem végiggondolni, mert csak ekkorra értünk fel a Bagolyhegy nyergében lévő útszéli kereszthez, melyet egy öreg gyalogpostás-néni emeltetett nyugdíjba menetelekor annak emlékére, hogy Diósgyőrből egész életében baj nélkül hozta fel a postát a tizenöt-húsz kilométernyi erdei úton, bármilyen idő is volt. Itt befordultunk az országútról az erdei útra, majd átdöccenve a Bagolyhegyet a Nagysomtól elválasztó nyergen elindultunk az utóbbi derekán húzódó szekérúton.

A Nagysom egyike azon kevés helyeknek, melyek kivételesen nem változtak meg nagyon. Ma is ugyanolyan bokrosnak látszik a hegyoldal, mint akkor. Jobboldalt erős lejtő, baloldalt ugyanolyan emelkedő. Mi meg mentünk középen.

Egészen a szálas széléig. Ott aztán Lajos átvette a gyeplőt, s mire észbe kaptam, már egy régi szekérnyomon húztak fel minket a lovak a meredeken. Ezt csak edzett erdészeti lovak bírták ilyen egyenletes tempóban. Mindig élveztem a „terepszekerezést”, de akkor kicsit furcsa érzésekkel gondoltam arra, hogy innen még le is kell valahogy jönni… Bár — véltem naivan — talán lehet itt valami általam nem ismert enyhébb út is lefele.

Egyelőre azonban csak a gerincre érkeztünk fel, s azon mentünk tovább toronyiránt. Itt már nem volt szekérnyom sem, nemhogy út, de az ilyesmi közelítéskor megesik, úgyhogy nem nagyon zavart. Csak amikor Lajos a kinyújtott ostornyéllel rámutatott egy olyan másfél kocsirakomány méretű farakásra, s a szekeret is arra fordította, kezdett nem tetszeni a művelet. Az ölfarakás ugyanis lentebb volt az oldalban. Lajos megkötötte lánccal mind a két hátsó kereket. Aztán le is mentünk hozzá, s megraktuk a kocsit.

Szép magasra, mert Lajos kijelentette, hogy ő ugyan ide még egyszer fel nem jön, viszont a fizetést teljesítménybérben kapja. Átdobta a láncokat a fán. Jól meghúzta, hogy szorosan tartson, és elindultunk. Ő baloldalról vezette a lovakat, nekem meg hátraszólt:

— Koma, jobbról figyeld a hátsó kereket!

Én hát figyeltem, de egyelőre nem tudtam, hogy miért. A szekér csúszott a megkötött kerekeivel a lejtőn, vágta a puha erdei földet. Néha legázoltunk egy-egy bokrot, mert Lajos igencsak tartotta egyenest az irányt. Ennek okára hamar rájöttem, ahogyan figyeltem a dülöngélő rakományt. Olyan magasra rakta meg a szekeret, hogy a súlypontja a fölső harmadába került, s már egy egészen kis billenés is végzetes lehetett volna. Különösen az elsőnél jóval nagyobb hátsó kerekeknél.

Igen egyszerű fizikai megállapítás, de engem egyáltalán nem lelkesített a nagyszerű felfedezés. Hiszen még rá kell kanyarodnunk a szekérútra derékszögben! Vagy arra, amin jöttünk a hegy derekán, vagy az alsóra Bikarétnél. Ami végeredményben egyre megy, mert az alsó alatt is volt egy jó kétméteres árok.

Amíg ezen meditáltam, megszólalt Lajos:

— Most vigyázz, Koma!

Megérkeztünk a hegy derekán lévő szekérúthoz. S fordultunk. Lajos lépésről-lépésre, vagy talán fél lépésről fél lépésre ereszkedett rá a lovakkal a kocsiútra lassan jobbféle kanyarodva, vállával is nyomva Pajkost, nehogy éppen most jusson valami „pajkosság” az eszébe. Én meg a kereket figyeltem.

Majdnem ráfordultunk már az útra, amikor a jobb hátsókerék lassan emelkedni kezdett, s az egész szekér billent lefelé. Máig sem tudom, hogy tényleg kiáltott-e Lajos: „Vigyázz, Koma!” — vagy csak én éreztem? De ugrottam. Más nem tehettem — (bár mi volt az én akkor hetven kilót sem elérő akkori súlyom a megrakott több mint tízmázsás szekérhez képest?) —, minthogy ráugrottam a hátsó tengely végére, hátha az ugrás lendülete és ütése visszazökkenti a szekeret. Különben…

Nem volt „különben”. Sikerült!

Ott állt a szekér derékszögben szabályosan ráfordulva a keréknyomra, mi meg csak néztünk egymásra. Aztán amikor végre szólni tudtunk, megegyeztünk, hogy erről pedig szó se essék!

Nem is esett évtizedekig. De egyébként sem csináltunk nagy ügyet belőle. És most sem, hogy bő öt évtizeddel később, amikor már szegény Lajos és felesége, az általam a világ legaranyosabb parasztasszonyának tartott Juli rég elbúcsúztak az árnyékvilágtól, nem érzem többnek az esetet, mint az erdőben dolgozó emberek természetes bajtársiasságának, melynél csak az lett volna a feltűnő, ha nem lett volna.

Meg hogy a kereszt is kinyújtotta felénk oltalmazóan a karját a Bagolyhegyről…

 

10 év ezelőtt 1 komment

Ám megint sikerült egy napot kilopnom az időből, s olyan hangulatba kerülni, mintha nem is a XX. század utolsó negyedében lennénk. A tavaszi hortobágyi hangulatot meg sem kísérlem leírni, Zsindely Feri bácsi sokkal jobban megírta. Node mikor tudom megjelentetni? [1996-ig kellet “csak” rá várni…] *

Aradi Csabának

 

– naplójegyzetek –

 

Életemben kétszer hordtam hosszabb ideig kitűzőt a hajtókámon. 1989/90–ben a koronás címert, amíg hivatalossá nem lett; s 1975–80 között Muray Robi kék égen repülő fehér kócsagját, a magyar természetvédelem hivatalos jelvényét. Akkor ugyanis ott dolgoztam. A munkám ugyan íróasztali volt, de évente néhányszor kiszállásra is kellett mennem. Ezt igyekeztem úgy megszervezni, hogy valami természetélmény is legyen benne. Így jött össze a Lusta–völgy fölötti csodálatos délután, s néhányszor a tavaszi Hortobágy. Ide úgy időzítettem a dolgot, hogy lehetőleg egybeessen a tavaszi szünettel, és akkor éppen kiskamasz fiam is magammal vihessem.

Két emberrel barátkozott össze akkoriban: Aradi Csabával – őt a mai olvasónak már nem kell bemutatni –, és Sas Lacival, a terepjáró vezetőjével. Kellő humorral ő a “Puszta Védett Madarának” nevezte magát, s vadonatújnak igazán nem nevezethető GAZ terepjáróját “Sasfészeknek”. A természetvédelmi munka nekem még két további kolléga őszintén megbecsült barátságát jelentette: dr. Sterbetz Istvánét és Fintha Istvánét.

Ha volt még maradék energiám a nap végére, feljegyzéseket készítettem, s ezekből állt össze ez a műfajilag nem könnyen meghatározó emlékezés. A legrészletesebbek az utolsó, 1979–es éviek, így az adja az emlékezés alapját. A madártani megfigyelések hitelességéért helybeli kísérőink kezeskednek.

 

*

Debrecen, 1979. április 11.

Húsvéti szünet, lehoztam a fiamat is a kiszállásra, ki tudja, mikor lesz rá újra mód. [Azóta sem volt…] Aradi Csabával úgyis egymásba–szerelmesedtek tavaly.

A rövid délutánra Csaba Trabantjával kiszaladtunk Nagyerdőre. Héját kerestünk, de csak a kitatarozott fészkét láttuk. Csuszkák mászkáltak a fákon, s két igencsak neveletlen, a terepen szó szerint toronyiránt kocogó emberi lény alaposan megijesztett két szerencsétlen őzet. Még teljesen szürkék voltak, meg sem indult a vedlés.

 

Április 12.

Csaba mára megszerezte a “Sasfészket” a Puszta Védett Madarával együtt. Fiam mindig is élvezte a terepjárózást, hát még Sas Laci vezetési stílusát. Bejártuk a fél Nemzeti Parkot, s jónéhány olyat láttunk, ami nem mindenkinek adatik meg.

[Huszonévesként a fiam aztán néhány évig egy terepjáró büszke tulajdonosa volt. Akkor adta el, amikor családot alapított, mert kellett a pénz a lakásra. Szerintem ezeken a kirándulásokon fertőződött meg a terepjárózás iránti szerelemmel.]

 

Balmazújvárosi Nagyszik, 9.00–9.30 között

Borult idő. Erős szél van. A Nagyszik egy sekély tó a település szélén. 12 gulipán ácsorog benne egykedvűen, miközben közöttük egy vörösnyakú vöcsök úszkál. Piroslábú– és pajzsoscankók, nagygodák, szárcsák, tőkés–, csörgő–, böjti– és barátrécék, s dankasirályok között egy pályatévesztett heringsirály.

A parton meg vagy 10 széklile – szaladnak, mint szélfútta kis pihegolyók – bíbicek és két szikipacsirta. Miközben Csaba valami madárőrzésre vállalkozó helybeli asszonnyal tárgyal, fiam – a néni őszinte rémületére – békákat fogott. Csaba szerint zöldvarangyot.

Egyébként a békászás Csaba »bűne«, ugyanis ő tanította meg nagy élvezettel és szakértelemmel a fiam ennek a művészetére… Mert művészet ám úgy fogni meg a békát, hogy utána sértetlenül elugrálhasson.

 

Nyírőlapos, 10.00–10.30 között

Fiam szívszerelme ezúttal elég mogorván fogadott. Változatlanul borult, bár a szél enyhült valamelyest.

A tóban hat pát nyárilúd költ, több, mint korábban; s a gólya is a fészkén ült már. A régi, korhadt fa kidűlt, de elfogadta az állványt helyette. A terepjáró nem zavarta, ám amikor megálltunk, hogy lefényképezzem, idegesen felállt. Így inkább nem csináltam képet, nehogy megfázzanak a tojások. A Kiserdőben rengeteg vetési varjú költ, pedig télen kivágták az erdő egy részét.

Jókedélyű nyulak kergetőztek a réten, és a megfigyelő toronyból két őzet is láttunk. Ez az első nagyvad, amelyet a Pusztán láttam.

Megjött a fecske, a pacsirta, a seregély. Láttunk még bíbicet, nagygodát, vörösvércsét, barázdabillegetőt, szarkát, tőkés– és bőjtirécét, pajzsos– és piroslábú cankót, sordélyt, vörösbegyet.

S volt egy epizód. Fiam a boldogságtól elkezdett száguldozni, mint egy most kiengedett kiscsikó. Gumicsizmában lévén bele–vágtatott a vizekbe, amitől aztán úgy összefröcskölte magát, hogy csurom lucsok lett. Engem meg – dédapai örökség? – az aggodalomtól, hogy megfázik elfutott a méreg, s leteremtettem.

Ekkor Csaba mellém lépett, s csendesen, hogy csak én halljam, így szólt:

– Nyugodj meg, nem lesz semmi baja! Különben is, nincs az a nagy baj, ami megérné, hogy az ember tönkretegye az idegeit, és dühöngésével elégtételt adjon az ellenségeinek…

Ennek a lényegét csak úgy húsz év múlva értettem meg.

 

Hortobágyi Halastó, 11.00–11.20 között

Mikor elindultunk, Sas Laci javaslatára, legnagyobb örömére fiam ült a jobb első ülésbe. Laci bekapcsolta a fűtést, olyan erőre, mintha télen, a szibériai tundrákon járnánk, és mire megérkeztünk, rakoncátlan kiscsikóm ruhája csontszáraz lett.

Útközben volt egy élményünk, ami fiamat még jobban belebolondította a terepjárózásba. Ugyanis egyszerre ott meredt előttünk a Halastó külső gátja. Nagyjából olyan meredek volt, mint a Nagysom oldala, csak alacsonyabb. Csaba véleménye is az volt, hogy kerülnünk kell.

– Ugyan! – legyintett fensőbbségesen a “Puszta Védett Madara”. – Ezzel a sasfészekkel?!

Érezhetően sértésnek vette az ötletet. Keresett egy kis helyet, hogy nekifuthasson, hátrált, megtúráztatta a motort, és elindult neki a gátnak. Még Csaba is csak meredten nézte. Amikor az első kerekek elkezdtek felfelé mászni az oldalban, Laci hirtelen bevágta a felezőt, ráadta a gázt, és a kocsit szép egyenletesen mászott felfelé az oldalon. Úgy nézhettünk ki, mint légy a falon. Amikor aztán már csak a levegőt láttuk az orrunk előtt, és az első kerekek jelezték Lacinak, hogy fent vannak; hirtelen jobbra húzta a kormányt, s a következő pillanatban ott álltunk a gát tetején vezető földúton menetirányba fordulva, mintha odatettek volna minket egy daruval. Laci elégedetten nyugtázta elismerő (bár valószínűleg nem túl értelmes) szavainkat.

Az idő tovább javulgatott, a szél már csak fújdogált. Láttuk Európa talán legnagyobb kanalasgém–telepét (80 pár), 2 nagykócsagot, szürke gémet, szárcsát, és hatféle récét: tőkés, kanalas, barát, cigány, kontyos és kerce. Ez valami lustálkodó lehet, mert már valahol Skandináviában kéne járnia.

 

Ohati erdő, 11.45–12.10 között

A borulás is oszladozni kezdett, a szél elállt. Tulajdonképpen nem sok reményünk volt, de bementünk a Homoki–Nagy István által híressé (és némileg tönkre…) tett Kékvércsék erdejébe.

A talajvízszint lassú, de folyamatos csökkenése miatt haldokló erdőben nem sokat láttunk: fácánt, néhány fenyőrigót (fiam azóta is esküszik, hogy Csaba szőlőrigót mondott), s egy csilp–csalp füzikét. Ami az erdő haldoklását illeti, ilyenkor az ember hajlamos kétségbe vonni az egykori vízrendezők szakértelmét és jó szándékát is, pedig biztosan nincs igaza.

Ezen tűnődtem, amikor egyszerre meghallottuk Sas Laci sürgető hangját. Rohantunk ki, bár nem értettük a szavait.

S két az erdőszélen megálltunk égre tekert nyakkal. Hatalmas darucsapat húzott észak felé. Nyolcvanig számoltam…

Aztán két MiG húzott el felettük, s ez megzavarta a darvakat. Sas Laci javasolta, hogy a természetvédelmi őrök felszerelését egészítsék ki légvédelmi ágyúval. Ennyiben maradtunk, bár ott, ahol a golyóspuskát is szűken mérik…

A MiG–ekről jutott eszembe egy pár évvel korábbi beszélgetés, s amíg Tiszacsege felé utaztunk, hogy a csárdában megebédeljünk, fel is idéztem magamban.

Kellemetlen, borult, őszi idő volt. Csabával és Fintha Pistával üldögéltünk hármasban a Nemzeti Park hivatalának egyik szobájában rettentő elkenődött hangulatban, mert nem lehetett kimenni a terepre. Kinézve az ablakon megjegyeztem, hogy mennyi vetési varjú van a környéken.

– Ó – szólalt meg valamelyikük –, ezek csak a hazánkban ideiglenesen tartózkodó szovjet varjak…

Mire a másik:

– De legalább tudod, mikor mennek haza…

Ez a két mondat pecsételte meg igazán barátságunkat. Tudtommal vagy 25 év után, most hozom nyilvánosságra.

Csaba is kinézett az ablakon.

– Jé, egy karvaly! – aztán tovább nézte. – Tévedtem. Motoros repülő.

– Szóval bervely… – vágta rá Fintha Pista.

– Accipiter motoricus – adtam a nagy ornitológust.

Erre elkezdődött a légi járművek ornitológiai azonosítása. A helikopter lett a Buteo rotoricus, a vadászrepülőgép a Falco supersonicus, és ha jól emlékszem az űrhajó az Aquila stellaris. Nagyranőtt, felnőtt kölykök lettünk, s jókat derültünk a továbbiakban minden hülyeségen. A rosszkedvünk mintha elfújták volna.

 

Jusztusz–Feketerét, 14.30–15.00 között

Tiszacsegén megebédeltünk, utána el kellett menni Tiszafüredre, hogy Csaba hivatalos dolgot is intézzen, majd tettünk egy kanyart Nagyivánba. Ám Szabó Laci bácsi nem volt ott, csak a közben doktorrá vált Kovács Gabi.

A terület szomorú szenzációja az volt, hogy ellopták a “Természetvédelmi Terület” feliratú táblákat. A másik pedig két nyárilúd és egy hamvas rétihéja. Ezenkívül láttunk még bíbicet, vörösvércsét, nagypólingot, kékvércsét, búbosbankát, zöldküllőt és kakukkot. Csaba szerint idén az első.

Hazafelé az autóból még láttunk az barna rétihéját és egy bakcsót, »aki« szakértőink szerint szintén az idei első volt.

 

Április 13.

Hazafelé a vonatból Karcag tájékán még 10 darut láttunk, fiam vette észre.

De ez már csak ráadás volt. Ám megint sikerült egy napot kilopnom az időből, s olyan hangulatba kerülni, mintha nem is a XX. század utolsó negyedében lennénk. A tavaszi hortobágyi hangulatot meg sem kísérlem leírni, Zsindely Feri bácsi sokkal jobban megírta. Node mikor tudom megjelentetni? [1996–ig kellet »csak« rá várni…]

 

(Vadásznaplómba írva: 1979. április; átstilizálva Budapest–Sasad 2001.)

A képen: Fiam a Nyírőlaposon

 

 

10 év ezelőtt 2hozzászólás

Nem csalódtam magában. Aki ilyen meggyőző érveléssel tudta bizonyítani igazát az írásbeliben, az itt sem okozhatott csalódást. Maga gondolkozik. … Ez az igazi művészet, amikor különböző emberek számára mást és mást mond egy mű. *

 

 

 

Marika némileg idegesen készülődött. Mert bármilyen jó tanuló is valaki, azért az érettségi az érettségi. De nem ez volt a fő oka idegességének. Hanem ez érettségi elnök személye. Az utolsó tanítási napon osztályfőnökük, aki egyúttal a magyart és a történelmet is tanította, közölte velük, hogy ki az elnök. Elmondta, hogy egy néhány buszmegállónyira lévő középiskolában tanít, és a feleségének a kollégája. Aztán megmondta a nevét.

Marika azt hitte, rosszul hall. A legkedvesebb könyve írója! De valóban az? Aztán utána odament az osztályfőnökéhez, és megkérdezte.

– Igen – válaszolta derűsen –, valóban ő az. Az Igazgató úr is szeretné dedikáltatni vele az egyik könyvét.

Marika háromszor elővette és visszatette a regényt, de végül is betette a táskájába, ahol kényelmesen elfért az uzsonna, az üdítő, a számológép és a logarléc társaságában. Merthogy Marika szakközépiskolás volt, bár joggal meg lehetne kérdezni, hogy egy ilyen irodalmi érzékű leány hogyan került műszaki szakközépbe? De oda került és most ott van.

– Legföljebb nem veszem elő a könyvet, ha baj lesz – mondta magának, és kiviharzott, mert mint általában némi késéssel indult el.

 

*

Szerencséjére nem volt közlekedési probléma, így időben odaért. Az előzetes értekezlet már megkezdődött. Jaj, most mindenki szerette volna hallani, hogy mit mondanak odabent.

Éppen az elnök beszélt.

– Örvendetes, hogy egyetlen dolgozatra sem kell azt mondanom, hogy az osztályzattal nem értek egyet. Ugyan matekos kolleganőm szerint, aki volt szíves helyettem átnézni a dolgozatokat, némely esetben túl jószívűnek tűnt a javítás, ám nem annyira, hogy e miatt valami probléma merüljön föl. Tehát a jegyeket jóváhagyom.

A matematikatanár csendesen felsóhajtott.

– Magyarban viszont érdekes meglepetés ért.

Az osztályfőnök, aki ölestermetű ember volt, szeretett volna összezsugorodni. De aztán rájött, hogy erre nincs szükség.

– Ugyanis – folytatta az Elnök – az egyik dolgozat írója – elkezdett keresgélni a dolgozatok között, majd elővette Marikáét – egészen váratlan és eredeti szempontból elemezte a megadott verset. Én először nem akartam elfogadni, de olyan világosan és érthetően magyarázta el felfogását, hogy meggyőzött.

Az osztályfőnk felsóhajtott, és folyt az értekezlet tovább.

Végre behívták őket. Marika hátrább állt, és szemügyre vette az Elnököt, úgy is, mint Írót. Nem volt rajta semmi különös. Olyan 170–175 centi magas, őszülő, kicsit hízásnak indult, szemüveges férfi. De igazán semmi különleges nem látszott rajta. Közben az Elnök elmondta, hogy egyetlen dolgozattal sincs probléma, és ne féljenek, ő is éppen eleget vizsgázott életében, hogy megértő legyen. Majd az osztályfőnök ismertette a beosztást.

Ő a második csoportba került, s nyugodtan várta a sorát. Főleg amikor az első tárgyak után kezdtek kijönni az első csoportbeliek, és elmondtak, hogy az Elnöknek áldott türelme van, és hagyja, hogy ha kell, inkább az osztályfőnök kérdezzen.

Aztán sor került rájuk. Marika elsőnek a magyar tételeket húzta ki. S amikor az irodalomtételt megnézte, megállt benne az ütő. Kihúzta azt a tételt, amit az érettségi összes tétele közül legkevésbé akart. Móricz Zsigmondot. Ez pillanatra felötlött benne, hogy visszaadja, de mielőtt végigszaladt volna rajta a gondolat, már mondta is be a számot. NEM! Nem ad vissza tételt. Ahogy lesz, úgy lesz.

Az Elnök azonban öreg róka volt a vizsgáztatásban, észrevette a rándulást a lány arcán.

„Te jó ég! – gondolta – ez úgy járhatott, mint én…” (Leszámítva, hogy ő nem húzta, hanem kapta a tételt, ami ugye nem mindegy…)

Aztán ment tovább az érettségi a maga útján, mígnem Marikának ki kellett mennie a bizottság elé. Úgy érezte, hogy csak vánszorog, majd mentőötletként megkérdezte, hogy kezdheti–e a nyelvtannal.

Az osztályfőnök éppen azt akarta mondani, hogy nem, de az Elnök megszólalt.

– Az Érettségi Szabályzat egyetlen pontja sem tiltja, hogy a jelölt válassza ki a sorrendet, csak megszokásból van irodalom– nyelvtan sorrend. Tehát a jelölt kezdhet nyelvtannal.

Marika érezte, hogy ez az ember sejt valamit, és nem szeretné még jobban nehezíteni a helyzetét.

A nyelvtant kiválóan tudta. Mind az elméleti rész, mind az elemzés kifogástalanul sikerült, és szinte lubickoltak egy–egy elemzési részlet megbeszélésében.

Dehát csak eljött az irodalom. Az Elnök várakozóan nézett rá.

– Tanár Úr kérem – szakadt ki belőle –, én NEM SZERETEM Móricz Zsigmondot…

A teremben megfagyott a levegő. Az osztályfőnök és az Igazgató megint elkezdett összezsugorodni. Az Elnök levette a szemüvegét, és úgy nézett a lányra. Aztán megszólalt.

– Nézze, a középiskolai magyar tanításnak nem az a feladata, hogy minden szerzőt megszerettessen, mert az úgyis lehetetlen. A feladat az, hogy a legfontosabbnak tartott szerzőket megismertesse a tanulókkal. Akkor beszéljük meg, hogy miért nem szereteti.

Marika egy percig hallgatott, és kikerekedett szemmel nézett az Elnökre, aki közben visszatette a szemüvegét, és így nem látszott a szeme. Az osztályfőnök pedig érezte, hogy ha ez jól sül el, akkor az neki is dicsőségére válik, bár úgy vélte valójában semmi köze hozzá.

És Marika beszélni kezdett. Eleinte akadozva, később, az Elnök egy–egy segítő kérdéstől is biztatva – egyre folyamatosabban érvelt. Kiderült, hogy a kötelező olvasmányokon kívül más Móricz műveket is ismer. Hogy az Erdély–trilógia nőábrázolását az egész női nemre sértőnek érzi, hogy a Pipacsok a tengeren sokkal közelebb áll a szívéhez, mint a Légy jó mindhalálig, és hogy Nyilas Misi alakját nem érzi őszintének.

Végül befejezte.

– Remek – mondta az Ellnők –, ha így meg tudta védeni az igazát, az sokkal komolyabb teljesítmény, mintha undorodva bevágta volna a tankönyv szövegét.

Óriási halk sóhajok mindenütt a teremben, s az Elnök folytatta.

– Tudja, a nagyszüleim jóban voltak Móriczékkal, és édesanyámék sokszor játszottak együtt a Móricz–gyerekekkel. És bizony Móricz sokszor úgy bánt a családjával, a gyerekeivel is, mint basaparaszt a cselédjével.

Mellette az osztályfőnök csak hallgatott, mert ez a rendhagyó irodalomóra neki is új volt. Az Elnök folytatta:

– Nyilas Misai alakját én is hazugnak éreztem sokáig. Ám én ismertem Csathó Kálmán bácsit (sajnos a mai irodalmi kánon egészen mellőzi, pedig kiváló író volt), akii Debrecenben Móricz osztálytársa volt. Róla mintázta Orczyt. És bizony megtudtam tőle, hogy Móricz volt az osztály nyuszija.

Marika most már vidám arccal nézett az Elnökre, aki befejezte:

– Nem csalódtam magában. Aki ilyen meggyőző érveléssel tudta bizonyítani igazát az írásbeliben, az itt sem okozhatott csalódást. Maga gondolkozik. Én, mint egykori lovasember egy sikerrel végrehajtott portyát érzek >A végek dicséretében<. Maga viszont számomra is meggyőzően kibontatta belőle egy reneszánsz katedrális vázát. Ez az igazi művészet, amikor különböző emberek számára mást és mást mond egy mű. De ne húzzuk az időt, köszönöm szépen, folytassuk az érettségit.

Marika a felelet után szédelegve ment ki a folyosóra, és maga sem akarta elhinni, ami történt. Aztán visszajött, az érettségi ment a maga útján.

És lassan véget is ért.

A záró értekezleten az Elnök értékelt.

– Örvendetes, hogy senkinek sem kellett póttételt adni. És volt három olyan teljesítmény, ami külön dicséretet érdemel. Kérem az értekezlet hozzájárulását.

Érthetően mindenki helyeselt. Az Elnök az Igazgatóhoz fordult:

– Nálunk az a szokás, hogy ilyenkor erről az érintettek oklevelet kapnak. Megoldható?

Persze, hogy megoldható volt.

Aztán az osztályfőnök behívta az osztályt az eredményhirdetésre. Az Elnök néhány záró mondatot mondott, nem akarván húzni az időt.

– … és nagyon örültem, hogy néhány egészen kiváló feleletet is hallhattunk.

Végignézett az immár >érett< osztályon és egy pillanatra megállt a szeme Marikán, aki elpirult.

Utána az osztályfőnök felolvasta a jegyeket, s a vizsgázók egyenként eléjük léptek, hogy átvegyék a bizonyítványt. Az Elnök adta át, és mindenkivel kezet fogott… Amikor Marika kijött a bizonyítványért, az Elnök megszólalt:

– Aki ilyen nehéz helyzetből ilyen gyönyörűen kivágja magát, az dicsérettel érett – és átadott egy oklevelet.

 

*

Amikor asz utolsó vizsgázó is megkapta bizonyítványát, az Elnök megszólalt:

– Az érettségi hivatalos része végetért. Mindenkinek sok szerencsét kívánok az életben.

És leült, mert a testület több tagja is dedikációs szándékkal közeledett feléje, könyvet szorongatva a kezében. Marika odaállt a sor végére. Amikor odaért, az Elnök (illetve Szerző) ránézett:

– Mit is írjak magának? – mosolyogott. Aztán elkezdte:

„… Máriának, amikor dicsérettel érettségizett magyarból. Dr. Nagy Domokos Imre”

 

 

 

(Budapest–Sasad, 2011. február 1.)

 

Nagy Domokos Imre dr. Szerző még nem rendelkezik barátokkal.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.