Nagy Domokos Imre dr. : Benő, a korrupt macska

Nyomtatás

— valódi történet —

Benő egy jólmegtermett egykori kandúr. A szokatlan neve régre megy vissza, amikor még icipici kiscica volt, és egy kosárban a Gazdi elhozta az Öreg Gazdinak (aki a mamája volt), hogy ne legyen egyedül. Mert a Gazdi még dolgozott, a Gazdi gyerekei pedig valahol más városban egyetemre jártak.

A kiscica kíváncsian kikandikált a kosárból, és hármat tüsszentett köszöntésül.

— Akkor Hapci leszel — mondta az Öreg Gazdi, aki megsimogatta.

Később kiderült, hogy fiú, és a Pom-Pom mesék alapján így lett a neve Hapci Benő, majd Cica Benő, röviden Benő. Meg is szokta ezt a nevet.

Az Öreg Gazdival igen jóban volt. Ha az a fotelben üldögélt, akkor az ölébe mászott. De nem csak úgy egyszerűen, hanem szinte szertartást alakított ki. Előbb az egyik karfán dorombolt, aztán átment az Öreg Gazdi hasán, és a másik oldalon, majd végül elhelyezkedett az ölében. Egyébként pedig, ha az Öreg Gazdi reggelizett vagy vacsorázott, Benő az asztal mellett ült, és várta a kis trappista-sajtdarabokat, továbbá (csak tessék nyugodtan csodálkozni) az uborka-szeleteket.

Ha pedig ledűlt délutáni szunyókálásra az Öreg Gazdi, aki ilyenkor hasrafekve pihent, akkor Benő a hátra telepedett, »dagasztott« egy keveset, és ott kényelmesen elaludt.

Ez az aranyélet néhány évig tartott. Egyszer egy fehér autó érkezett a ház elé, és az Öreg Gazdit elvitte valahova. Benő hiába várta a szokott fotel előtt, többet nem került elő. Ellenben az egyik nap a Gazdi kisírt szemmel érkezett haza, majd néhány nap múltán rövid időre előkerültek a Gazdi gyerekei is.

Megváltozott a helyzet: a Gazdi otthon maradt (Benő nem tudta, mi a nyugdíj), a gyerekek egyre kevesebbet jöttek, és csak akkor jelentkeztek, ha pénzre volt szükségük. Így aztán a Gazdinak az a pénze, amelyet nyugdíjas napjaira a bankba tett, lassan, de biztosan fogyott.

Benő megmakacsolta magát. Szerette a Gazdit, szerette — de az Öreg Gazdit nem pótolhatta számára senki… Az ennivalót elfogadta, és „beszélgetni” is tudott a Gazdival, amennyiben világosan meg tudta értetni, hogy most mit kér éppen enni: cicakonzervet, tejet, sajtot, hogy most éppen ki akar menni… De az a barátság, ami az Öreg Gazdihoz fűzte, nem jött elő. Még a Gazdinak sem volt hajlandó az ölébe ülni.

Nagyon szerette az íróasztal előtt álló forgó fotelt, ott jelölte ki új hálóhelyét. Ám a Gazdi az utóbbi időben egyre többet ült benne. Benő nem tudta, hogy mi az »Internet«, mi az »E-mail«, és azt sem, hogy mit jelent a ».jpg«, de azt észrevette, hogy a Gazdi egyre több időt tölt ebben a fotelben, egyre hosszabb leveleket ír, és mintha valamivel bizakodóbb lenne.

Aztán egy nap délelőtt a Gazdi a szokottól eltérő időpontban ment el, és amikor hazajött, mintha jobb kedve lett volna. Aztán néhány nap múlva másodmagával érkezett haza. Valaki jött vele. Benő a „földszintről” csak annyit tudott megállapítani, hogy az illető hímnemű ember, és nagyon kedvesen beszélgetnek a Gazdival. Benő némi féltékenységgel figyelte az eseményeket.

Aztán talán két hét múlva hirtelen változás állt be. A Valaki ottmaradt vacsorázni, és az Öreg Gazdi helyére ültette le a Gazdi a konyhában. Benő tartózkodó álláspontra helyezkedett, de megérzett egy szagot, amit az Öreg Gazdi elmenetele óta nem érzett: a trappista sajt szagát. Önkénytelenül is megmozdult a bajusza.

— Próbáld megvesztegetni — mondta a Gazdi. — Adj neki egy kis sajtot!

Kis csönd, aztán — úgy, ahogy valaha régen — megjelent a szék mellett egy kéz, és egy kis sajtdarab volt benne. Benő óvatosan figyelte.

— Gyere Benő — hallott egy hangot —, nézd csak, mit kapsz!

Óvatosan odament, és gyanakodva elvette a sajtdarabot. Finom volt, vitán fölül trappista sajt. Kisvártatva egy újabb darabkát adott neki a Valaki, és ezt már kevésbé gyanakodva vette el, majd leült a régi módon a szék mellé, hogy kap-e még sajtot. Kapott.

Vacsora után pedig azzal fejezte ki elismerését, hogy hozzádörgölődzött új barátja nadrágszárához.

— No nézd csak — hallatszott a Gazdi hangja —,  a végén még kikezd veled.

Benő az éjszakát a szokott forgó fotelben töltötte, és mivel diszkrét macska, így nem árulta el, hogy mi történt az éjszaka. Viszont reggelizéskor már ott helyezkedett a szék közelében.

— Adj neki uborkát… — hallotta a Gazdi hangját.

— Uborkát?? — a férfihang érezhetően csodálkozott.

— Igen.

És a szék mellett megjelent a kéz egy szelet uborkával. Ó, hogy Benő mennyire várt erre a pillanatra! Vagy öt szelet uborkát fogyasztott el jó étvággyal, és végképp nem zavarta, hogy a Gazdi és Valaki milyen szorosan összebújva álltak meg a konyhaajtóban. Ő viszont dupla adag dörgölődzéssel fejezte ki „legmagasabb elismerését”.

De mindenek teteje csak ebéd után következett el. Ugyanis a Valaki ledűlt pihenni, és ugyanúgy hasrafeküdt, mint az Öreg Gazdi. Benő néhány percig a heverő mellett méregette a helyzetet, majd egy puha ugrással fenntermett Valaki hátán, ami még szélesebb is volt, mint valaha az Öreg Gazdié. A Gazdi megdermedt, hogy mi lesz, hiszen Valaki nemrég mondta, hogy az ő családjukban nemzedékekre visszamenőleg nem volt macska. Ám ő most túl álmos volt ahhoz, hogy megmozduljon, és különben is Benő kellemesen melegítette a derekán a fájós pontot. Így aztán mindketten elaludtak.

Később a Gazdi is ledűlt és elaludt, s mikor Valaki felébredt, megállapította, hogy Benő ott szunyál közöttük. Óvatosan felkelt, és le is fényképezte a Gazdit és Benőt szunyókálás közben.

Délután pedig, amikor a Gazdival beszélgetve ott ült az Öreg Gazdi egykori fotelében, Benő döntött. Felugrott a jobb karfára, dorombolt egy sort; aztán átsétálva Valaki hasán, a másik karfán ülve is kifejezte elismerését; majd végül lassan átmászott az ölébe, és kényelmesen elhelyezkedett ott, mintha világéletében mást sem csinált volna.

— Te jó ég — mondta a Gazdi. — Anyámon kívül ezt senkivel meg nem csinálta! Te teljesen korrumpáltad a Benőt!

Benő pedig visszafordulva pislogott a Gazdira:

— Ebben a hapsiban nyugodtan megbízhatsz. Ez egy úriember.