Nagy Domokos Imre dr. : A közelítés

… amikor már szegény Lajos, és felesége, az általam a világ legaranyosabb parasztasszonyának tartott Juli rég elbúcsúztak az árnyékvilágtól, nem érzem többnek az esetet, mint az erdőben dolgozó emberek természetes bajtársiasságának, melynél csak az lett volna a feltűnő, ha nem lett volna.

Bő ötven éve történt. Valamikor a hatvanas évek elején, amikor még egyetemista voltam, úgy értettem a lóhoz-kocsihoz, mint ma a fiam az autóhoz; s kedvelt nyári időtöltéseim közé tartozott, hogy az erdei munkában segítek.

Fát közelíteni mentünk Lajossal, erdészeti fuvaros komámmal a Nagysomra. Mintegy órányi gyaloglásra lehet a falutól, s úgy számítottunk, hogy ebédre meg is leszünk az első fordulóval.

A faközelítés nem volt más, mint hogy a kitermelt (azaz kivágott) fát vagy egészben (rönkként) vagy felvágva (ölfaként) lóval-kocsival levitték oda, ahova teherautóval is el elehet jutni. Veszélyes, nehezen gépesíthető munka, mert olyan helyekről volt szó, ahol még az embernek is meg kellett néznie, hogy hova és hogyan lép. (Azután, amikor már szabadidőmre is elváltam az erdőtől, megkísérelték gépesíteni; de miután fölöslegesen tönkretettek egy csomó erdőt, legújabb híreim szerint visszatértek az eredetei megoldáshoz, merthogy az „jobban környezetbarát”…)

Tisztában voltam a feladat nehézségével — nem is vitt volna Lajos ügyes-bajos dolgában járó társa helyett segíteni — ám a Nagysomot alaposan ismertem, meg Lajos ügyességét is, és én nem gondoltam, hogy az átlagosnál veszélyesebbé válhat a dolog.

Eleinte nem is volt az. A lovak békésen kocogtak, és csak néha-néha kellett megemelnem az ostort, hogy a baloldalt lévő Pajkos (a „nyerges”) is rendesen húzzon, s ne hagyja a munka javát Vezérre, a jobboldalt lévő „rudasra”. (Ezek az elnevezések még abból az időből származnak, amikor nyeregből hajtottak. A nyergesen ült a hajtó; a rudas volt a párja, és mint legmegbízhatóbb lény, „felelt” a kocsi biztonságáért. Ha a kétfogatú szekérbe valami miatt csak egy lovat fogtak, akkor az a rudas volt. Négyesfogat esetén a baloldali első volt a gyeplős, míg a jobboldali az ostorhegyes, mert őt már csak azzal lehetett elérni.)

Mindezt ráértem végiggondolni, mert csak ekkorra értünk fel a Bagolyhegy nyergében lévő útszéli kereszthez, melyet egy öreg gyalogpostás-néni emeltetett nyugdíjba menetelekor annak emlékére, hogy Diósgyőrből egész életében baj nélkül hozta fel a postát a tizenöt-húsz kilométernyi erdei úton, bármilyen idő is volt. Itt befordultunk az országútról az erdei útra, majd átdöccenve a Bagolyhegyet a Nagysomtól elválasztó nyergen elindultunk az utóbbi derekán húzódó szekérúton.

A Nagysom egyike azon kevés helyeknek, melyek kivételesen nem változtak meg nagyon. Ma is ugyanolyan bokrosnak látszik a hegyoldal, mint akkor. Jobboldalt erős lejtő, baloldalt ugyanolyan emelkedő. Mi meg mentünk középen.

Egészen a szálas széléig. Ott aztán Lajos átvette a gyeplőt, s mire észbe kaptam, már egy régi szekérnyomon húztak fel minket a lovak a meredeken. Ezt csak edzett erdészeti lovak bírták ilyen egyenletes tempóban. Mindig élveztem a „terepszekerezést”, de akkor kicsit furcsa érzésekkel gondoltam arra, hogy innen még le is kell valahogy jönni… Bár — véltem naivan — talán lehet itt valami általam nem ismert enyhébb út is lefele.

Egyelőre azonban csak a gerincre érkeztünk fel, s azon mentünk tovább toronyiránt. Itt már nem volt szekérnyom sem, nemhogy út, de az ilyesmi közelítéskor megesik, úgyhogy nem nagyon zavart. Csak amikor Lajos a kinyújtott ostornyéllel rámutatott egy olyan másfél kocsirakomány méretű farakásra, s a szekeret is arra fordította, kezdett nem tetszeni a művelet. Az ölfarakás ugyanis lentebb volt az oldalban. Lajos megkötötte lánccal mind a két hátsó kereket. Aztán le is mentünk hozzá, s megraktuk a kocsit.

Szép magasra, mert Lajos kijelentette, hogy ő ugyan ide még egyszer fel nem jön, viszont a fizetést teljesítménybérben kapja. Átdobta a láncokat a fán. Jól meghúzta, hogy szorosan tartson, és elindultunk. Ő baloldalról vezette a lovakat, nekem meg hátraszólt:

— Koma, jobbról figyeld a hátsó kereket!

Én hát figyeltem, de egyelőre nem tudtam, hogy miért. A szekér csúszott a megkötött kerekeivel a lejtőn, vágta a puha erdei földet. Néha legázoltunk egy-egy bokrot, mert Lajos igencsak tartotta egyenest az irányt. Ennek okára hamar rájöttem, ahogyan figyeltem a dülöngélő rakományt. Olyan magasra rakta meg a szekeret, hogy a súlypontja a fölső harmadába került, s már egy egészen kis billenés is végzetes lehetett volna. Különösen az elsőnél jóval nagyobb hátsó kerekeknél.

Igen egyszerű fizikai megállapítás, de engem egyáltalán nem lelkesített a nagyszerű felfedezés. Hiszen még rá kell kanyarodnunk a szekérútra derékszögben! Vagy arra, amin jöttünk a hegy derekán, vagy az alsóra Bikarétnél. Ami végeredményben egyre megy, mert az alsó alatt is volt egy jó kétméteres árok.

Amíg ezen meditáltam, megszólalt Lajos:

— Most vigyázz, Koma!

Megérkeztünk a hegy derekán lévő szekérúthoz. S fordultunk. Lajos lépésről-lépésre, vagy talán fél lépésről fél lépésre ereszkedett rá a lovakkal a kocsiútra lassan jobbféle kanyarodva, vállával is nyomva Pajkost, nehogy éppen most jusson valami „pajkosság” az eszébe. Én meg a kereket figyeltem.

Majdnem ráfordultunk már az útra, amikor a jobb hátsókerék lassan emelkedni kezdett, s az egész szekér billent lefelé. Máig sem tudom, hogy tényleg kiáltott-e Lajos: „Vigyázz, Koma!” — vagy csak én éreztem? De ugrottam. Más nem tehettem — (bár mi volt az én akkor hetven kilót sem elérő akkori súlyom a megrakott több mint tízmázsás szekérhez képest?) —, minthogy ráugrottam a hátsó tengely végére, hátha az ugrás lendülete és ütése visszazökkenti a szekeret. Különben…

Nem volt „különben”. Sikerült!

Ott állt a szekér derékszögben szabályosan ráfordulva a keréknyomra, mi meg csak néztünk egymásra. Aztán amikor végre szólni tudtunk, megegyeztünk, hogy erről pedig szó se essék!

Nem is esett évtizedekig. De egyébként sem csináltunk nagy ügyet belőle. És most sem, hogy bő öt évtizeddel később, amikor már szegény Lajos és felesége, az általam a világ legaranyosabb parasztasszonyának tartott Juli rég elbúcsúztak az árnyékvilágtól, nem érzem többnek az esetet, mint az erdőben dolgozó emberek természetes bajtársiasságának, melynél csak az lett volna a feltűnő, ha nem lett volna.

Meg hogy a kereszt is kinyújtotta felénk oltalmazóan a karját a Bagolyhegyről…

 

Legutóbb szerkesztette - Nagy Domokos Imre dr.
Szerző Nagy Domokos Imre dr. 18 Írás
1940. január 18-án születtem Budapesten. Sokadik nemzedék vagyok, amelyik publikál, legismertebb az őseim közül nagyanyám, Kosáryné Réz Lola. Érdemben 1970-től jelennek meg írásaim. Elsősorban erdészet-vadászattörténeti szakíróként vagyok ismert, de az utóbbi évtizedekben a szépirodalmat is szorgosabban művelem. Özvegy vagyok, kétunokás nagypapa.