Nem tudta elképzelni, mi fog következni.
A kora reggeli szürkületben egy vadonatúj barna Wartburg száguldott végig a városon.
Tárgynyeremény sorsoláson nyerte valaki, de nem tartotta meg, eladta. Új tulajdonosa, egy középkorú férfi mindig büszkén ült a volán mögött, de most nem tudta értékelni.
Nagy butaságot, talán jóvátehetetlen hibát követett el. Miközben gépiesen elindította a kocsit, agyában cikáztak a gondolatok. Ki kell találnia valamit, mégpedig sürgősen, mire hazaér. Valami elfogadható magyarázatot arra, hogy hol töltötte az éjszakát. Mit mondjon? Nem akart hazudni. Pont neki hazudjon?
Muszáj lesz. Miatta, az életükért, a házasságukért, azért a szeretetért, amit iránta érez.
Hogy lehetett ilyen ostoba? Belesétált annak a nőnek a csapdájába. Jól megépített, szinte észrevehetetlen volt, belezuhant. Vagy csak butaságból nem vette észre? Mindegy. Nem mondhatja, hogy: Drágám, a kolléganőmmel töltöttem az éjszakát, de nem akartam, csak véletlenül történt.
A hivatalban a régebbi, használt irodabútorokat kiárusították, elsősorban a dolgozók vásárolhattak belőle. Kolléganője is vett egy írógép asztalt, nemrégen költözött új lakásba. Megkérte a férfit, fuvarozza haza neki, hiszen kocsijának hátsó ülésére még be is fért a kisméretű bútordarab. Ketten vitték fel a lakásba, amit persze, meg kellett néznie. Aztán inni is kellett egy pohárral az új lakás örömére. Csak üdítőt ivott, sohasem vezetett ittasan. Egyszer csak ott termettek a többiek is, néhány munkatárs, kiderült, hogy lakásszentelőre érkeztek. El akart jönni, de a többiek marasztalták, és persze akkor már előkerültek az italos üvegek is, ha pedig alkoholt iszik, nem ül volán mögé. A többit már végképp nem érti, hogy történt, de megtörtént.
Azon szerencsés férfiak közé tartozott, akik kellemes külsejük mellett férfias kisugárzással is rendelkeznek. A hivatalban körülzsongták a kolléganők. Kedveskedtek neki, kacérkodtak vele, de mindez teljesen hidegen hagyta. Legfeljebb udvariasságból néha viccesen reagált, semmiképpen sem komolyan. Ő már megtalálta a párját. Boldogságát, kiegyensúlyozottságát nemcsak értékelte, de vigyázott is erre az állapotra, mint a ritka kincsre, mert bizony annak számított.
Sok válásról hallott, környezetében, baráti körében is bomlottak fel házasságok, ahogy ez már a hatvanas, hetvenes években sem számított ritkaságnak.
Feleségével tíz évesen, negyedik osztályban, mikor először látták egymást életükben, még nem tudhatták, de ott volt a levegőben az IGEN.
Persze akkor még gyerekes módon, tanítási órák alatt füzetből kitépett papírlapokra szívecskéket rajzoltak egymásnak, szünetben körjátékoknál egymást választották párnak, néha egy-egy puszi is csattant, természetesen csak az arcra.
Hetedikben, év elején, egy apróságon összevesztek, és már nem is békültek ki többé az általános iskola befejezése előtt. Mindketten féltek, hogy vége az iskolának és soha többé nem láthatják egymást, mégsem ment egyikük sem oda a másikhoz.
Felnőttként találkoztak egyszer, véletlenül egy áruházban. Kivételesen szerencsés lett az a nap mindkettőjük számára. Bevallották, mennyire szerették egymást, meséltek róla, mi történt velük azóta, hogy évek óta nem találkoztak. Már első este alig tudtak elválni egymástól, csak meséltek és meséltek, boldogan nézték egymást, hihetetlen álomnak tűnt az egész. Ettől kezdve mindennap találkoztak. Érezték, hogy a valamikori gyermekszerelemből egyre erősebb, felnőtté váló érzés alakul ki, soha el nem múló hiányérzettel a másik iránt.
Hamarosan össze is házasodtak. Szüleik segítségével tudtak lakást venni, ahol szépen berendezkedtek. Bármikor örültek volna egy gyermeknek, de három év elteltével már aggódni kezdtek. Orvoshoz fordultak segítségért, specialistát is felkerestek, de nem tudtak segíteni rajtuk.
Talán még inkább összekovácsolta őket ez a szomorúság. Fel sem merült, hogy emiatt elválnának, hiszen gyerek nélkül tudnak élni, de egymás nélkül már nem.
Elfogadták, hogy nincs tökéletes boldogság, alkalmazkodtak a helyzethez. Baráti társaságba, színházba, nyaralni jártak, vidáman, gondtalanul, jól éltek.
Egy nyaralás alkalmával a férfi vett egy kis porcelán hegedűt, aminek a tetejét le lehetett emelni. Ettől kezdve, ha színházjeggyel lepte meg feleségét, ebbe tette bele, úgy adta oda az asszonynak, akit nagyon boldoggá tett ez a romantikus gesztus. Előfordult, hogy este készítette az éjjeliszekrényre, mikor felesége már elaludt, hogy reggel, ha felébred örüljön neki. A hegedű is jelkép volt, a nő gyerekkorában tanult hegedülni.
Az asszony is igyekezett őt szeretettel körülvenni, szép, tiszta, barátságos otthonba hazavárni, finom ételekkel kényeztetni. Időnként gyertya is került az asztalra, minden különösebb ok nélkül, egyszerűen csak szeretetből. Apró meglepetéseket találtak ki, amivel megszépítették napjaikat, ha mást nem, kis levélkéket írtak egymásnak, a papír sarkát behajtották, titoknak beírták, hogy szeretlek. Az apró levélkéken együtt nevettek. Egyszerre voltak gyerekek és felnőttek, soha nem fogytak ki az ötletekből, hogyan szerezzenek örömet a másiknak.
Mikor játékos hangulatban az asszony arról faggatta, miért pont ő tetszett neki, hiszen volt az osztályban nagyon szép lány, akibe minden fiú szerelmes volt, a férfi nem tudott mit mondani. Ki is tudhatja erre a kérdésre a választ, hogy miért? Miért pont ő?
Az asszony nem aludt semmit ezen az éjszakán. Sápadt volt, szemein sírás nyomai látszottak. Nagyon aggódott, hogy valami baj érte a férjét. Rettegett a gondolattól, hogy elveszítheti.
Ahogy meghallotta a kulcsot fordulni a bejárati ajtó zárjában, rohant ki az előszobába. Mikor a férfi alakja feltűnt, odaszaladt hozzá, ölelte, sírva bújt hozzá. Ő is átkarolta, magához szorította.
Végre eleresztették egymást, bementek a szobába. Az asszony leült a fotelba, a férfi tétován állva maradt a szoba ajtajánál.
— De hát mondd már, hol voltál, mi történt? — sürgette férjét.
A férfi ránézett és érezte, hogy az útközben kitalált jobbnál jobb történet közül egyiket sem tudja elmondani. Képtelen hazudni. Egy pillanat alatt elhatározta, hogy lesz, ami lesz, őszintén bevall mindent.
— Egy nővel töltöttem az éjszakát — motyogta, gyorsan, hogy túl legyen rajta.
Nem tudta elképzelni, mi fog következni. Az asszony kiabálni fog, őrjöngeni, esetleg nekimenni, megütni, vagy talán magába roskadtan ülni. Mindenre gondolt, csak arra nem, ami ezután következett. Felesége ránézett, és azzal az arckifejezéssel, amit a sok-sok közül talán a legjobban szeretett, elkezdett nevetni.
Bambán állt ott, teljesen meglepve, egyáltalán nem értette a reakciót.
— Te aztán nagy mókamester vagy, még van kedved viccelni?! — hagyta abba lassan a nevetést az asszony.
— Tényleg, hol a csodában voltál? Nagyon megijesztettél! Nem tudod mit éltem át! Kérlek, ne tegyél ilyet soha többet! — azzal felállt és az utolsó szavaknál átölelte férjét.
Ő még egyszer elismételte, hogy igazából hol volt, de az asszony nem hitte. Már nem nevetett rajta, talán csak mosolygott, de nem firtatta tovább. Ha nem akarja, hát nem mondja meg, talán hivatali titok, teljesen mindegy. A fő hogy itt van, itthon van, épségben!
A férfi megígérte, hogy még egyszer nem ijeszti meg, soha többé nem tesz „ilyet”.
Megtartotta ígéretét. Annyira meghatotta az asszony feltétlen bizalma, hogy a sok év alatt, amit még megértek, valóban soha többé nem csalta meg.
Álmodtak egy tornácos kis házról, ahol béke és szeretet lakik, ahol tiszteli egymást asszony és ember.
Egy gyönyörű tájon, ahol rétek és dombok váltják egymást, két domb között egy kis falu húzódik meg. A falu mellett kerek halastó is szépíti a vidéket, aminek túlsó partján égig érő fenyőerdőbe vezet az út.
Ezen a mesés környéken még emberi értékek szerint tisztelik egymást, akik itt élnek.
Szép, takaros házak sorakoznak egymás mellett, az utcán tisztaság, rend van, a porták előtti teret pedig több helyen sövény és virágok díszítik. Nem sok házat lehet itt találni, csak amennyi a falut kettészelő út két oldalán elfér.
Egyszerűségével felhívja magára az ember figyelmét egy tornácos kis házikó. Ebben lakik a falu legidősebb párja. A ház fala fehérre van meszelve, így szokták meg. Barna ablaktábláiról már nagyrészt lepergett a festék. A régi fakerítésnek is híja van imitt-amott, javítani, pótolni kellene a léceket. Mégis mindenki tisztelettel megy el a ház előtt, a férfiak kalapjukat emelik, az asszonyok hangosan köszönnek az öregeknek. Nem a háznak szól a tisztelet, hanem a benne lakó embereknek.
Az udvar fehér százszorszéppel van borítva, egy-egy rózsaszín is akad közte, a nefelejcs egészen a kerítésig szaporodott. A virágos kertet nem tudják már gondozni a ház lakói, veteményes is csak kis helyen található, a legszükségesebb zöldségekkel.
A gyerekek, unokák sokszor mondogatják, hogy eljönnek rendbe tenni a virágokat, kigazolni a kertet, de ha néha el is jutnak, mindig sietnek, sok a dolguk. Az öregek nem haragszanak ezért rájuk, megértik, hiszen nehéz a megélhetés manapság, sokat kell dolgozni. Nem akarnak a terhükre lenni, inkább — ha tehetik —, még segítik is őket, egy-egy üveg befőttel, lekvárral, tojással, paradicsommal, ami akad a ház körül.
Tavasztól-őszig délutánonként kint ülnek a tornácon a régi karosszékekben. Most zománcos edényekben frissen szedett meggy várja, hogy üvegekbe kerüljön. Két nap szedték, csak úgy öregesen, ketten, a fa aljáról a gyümölcsöt. A tetején a madarak a gazdák, nem tudja azt leszedni már a tulajdonosa. Holnap majd együtt teszik el télire a családnak, és talán nekik is jut belőle néhány üveggel.
Az asszony ősz haja egyszerűen hátra van fésülve, barna szeme még most is szép, legalábbis így látja az ő embere. Fáradt kezével mellényt kötöget, ne fázzon télen az ember háta, dereka. A konyhában végzett mára, a túrós süteményt letakarta a legyek elől. Elrakta az edényeket, letörölte az asztalt, felmosta a követ.
Az ember újságot olvas, égszínkék szeme nem látja jól a betűket, az asszony bemegy a házba és kihozza a szemüveget neki. Kis idő múlva előrehajol, az újság félig kicsúszik a kezéből, bóbiskol. Az asszony hagyja.
A ház felett ragyogó kék az ég, már nyoma sincs a viharoknak. Pedig voltak viharok. De elmúltak.
Alig éltek néhány éve együtt, mikor valaki szemet vetett az ő emberére.
Erős paprikát tett a köténye zsebébe, úgy ment meglesni hová jár. Kicsípi vele a szemét vele annak a némbernek.
Ölébe tette a kötését, kicsit pihent, nézte az emberét.
Nincs már meg az a lábas sem.
Egyszer próbált kezet emelni rá. Na azt már nem!
Éppen a vastag alumínium lábasban készült ebédet főzni. Felkapta, úgy vágta az ember könyökéhez, hogy letört a lábas füle. Sokáig a kutya vizes edénye volt. Már nincs meg.
A kutya kölyke is megöregedett, elpusztult, rég eltemették a kert végében.
Neki is próbáltak udvarolni. Aki a tojást árulta a faluban, mindig neki tette félre a legszebbeket. Azt mondta, ha kap egy csókot tőle, ingyen ad annyi tojást, amennyit csak akar. Még meg is ölelte, erőszakkal magához szorította.
Égő arccal ment haza.
— A kertben sütött le a nap — próbálta magyarázni.
— Csak a fejedet meg ne süsse — morogta az ember. Mérges volt, hol marad ilyen sokáig, mikor lesz már kész az ebéd!
Ahogy pucolta a zöldséget a leveshez, a könnyei potyogtak rá. Hetekig, vagy talán hónapokig nem tudta elfelejteni azt a tilos ölelést.
Nehezen építették fel ezt a kis házat is, ahol felnevelték a gyerekeiket, és persze a gyerekek körül is adódtak viták. De mindig mindent együtt oldottak meg.
Ketten hajoltak a gyerekek betegágya fölé és együtt örültek, ha az iskolából jó bizonyítványt hoztak haza. Becsületesen kitartottak egymás mellett.
Hatvan év!
Vasárnap a templomban ünnep lesz a tiszteletükre. Jön az egész család. Gyerekek, unokák, dédunokák.
Ezt is megérték.
Mi lehet, mennyi lehet még hátra?
Felnézett. Kezd esteledni. Felébresztette az embert, ideje bemenni a házba.
A konyhában egy-egy szelet süteményt tett két kistányérra, két bögrébe pedig tejet öntött.
Leültek egymással szemben, megvacsoráztak. Már ritkán beszéltek, szavak nélkül is értették egymást.
Érezték egymás minden rezzenését.
Lefekvés előtt még bekente kenőccsel az ember derekát, és bezárta az ajtót, ahogy minden nap.
Bementek a szobába, lefeküdtek a régen egymás mellé tolt két öreg ágyra. Jó éjt kívántak egymásnak.
Álmodtak egy tornácos kis házról, ahol béke és szeretet lakik, ahol tiszteli egymást asszony és ember. Ahol szivárvány ível a ház felett, mert ha esik is az eső, mindig süt a Nap.
Ezen az éjszakán még egyszer fiatalon táncoltak, egymáshoz simulva, mint azon a réges-régi bálon, ahol egymás szemébe néztek és az a pillanat eldöntötte az egész életüket.
A mai világban kialakult életformák egyre kevésbé őrzik a családi szeretet, meghittség hagyományát. Mindez általában jellemző, és nem feltétlenül a széthullott családokra. Ahol nem váltak el a szülők, sokszor ott sem érezhető már az összetartozás, az egymásért való önfeláldozás, közös célokért való összefogás, amit gyermekkoromban még láthattam.
Az anyagiak utáni folyamatos rohanásban gyakran az ünnepeket is nyűgnek érzik a szülők, azon gondolkodnak, hogyan lehetne a legegyszerűbben „megoldani”, túl lenni rajta. Pedig a gyerekeknek szükségük van az ünnepekre. Karácsonyra készülve — nagytakarítás, vásárlás, sütés-főzés —, sokszor úgy érezhetjük, túl sok az áldozat azért az egy estéért. Biztos vagyok benne, hogy nem. A kisgyerek e néhány percnyi önfeledt örömét őrzi lelkében, továbbviszi, s talán saját gyermekének továbbadja majd.
Mindig szerettem és tiszteltem a hagyományokat. Fontosnak tartom a férfi és a nő szerepének megőrzését. A férfi üsse be a szöget a falba, a nő pedig főzze meg az ebédet. Persze, ha az asszony beteg, egyáltalán nem rombolja a férj tekintélyét, ha átmenetileg átveszi szerepét. Sőt! Tiszteletreméltó, ha képes és hajlandó rá. Ettől még továbbra is a nő, a feleség, az anya elsődleges feladata megteremteni a családi légkört, kellemes, barátságos otthont, ahová a férfi szívesen megy haza, melyben a gyerekek gondtalanok. Amit családi fészeknek nevezhetünk. A szükséges pénzeszközök előteremtése továbbra is elsősorban a férfi feladata lenne.
Alapvető problémák vannak életünkben. Nem akarjuk látni, pedig szemet szúr, ha befogjuk fülünket, akkor is harsog, ha nem beszélünk róla, akkor is égbekiáltó.
A nők „elférfiasodtak”, a férfiak „elnőiesedtek”. Felborult az értékrend, senki sem találja a szerepét, a helyét. Soha a történelem során nem voltak úgy kihasználva a nők, mint a XX. században, mikor úgymond kiharcolták az egyenjogúságukat. Munka mellett háztartást vezetni, gyereket nevelni, feleségnek lenni — mindez nagy terheket ró a nőkre, aminek képtelenség megfelelni. A kudarc előbb vagy utóbb szinte biztos, ami váláshoz, a család széthullásához vezet. Természetesen nem minden a nőkön múlik. Sok esetben ők azok, akik sokkal többet tesznek a családért, mint a férfiak, és elsősorban nem ők azok, akik elhagyják családjukat.
Előfordul, hogy a család együtt marad, de nem a szeretet tartja össze őket. Például lakás hiányában nem tudják megoldani a válást. Másik — számomra elfogadhatatlan — ok a mártírság, a megjátszott önfeláldozás a már semmit nem érő házasság „megmentéséért”. Egyszerű képmutatás, esetleg, úgymond, a gyerek érdekében. Messziről bűzlik. Ennél jobban talán nem is árthatnának a gyereknek.
Sokféle skáláját láttam már a kényszerű együttélésnek: a csendes utálattól, közönytől, érdektelenségtől a hangos, tettlegességig fajuló gyűlölködésig. Az elvált szülők gyerekeinél sokkal jobban sajnálom az el nem vált szülők gyerekeit — szoktam erre mondani.
Sokkal bonyolultabb probléma ez, mint azt néhány sorban le lehetne írni, ki lehetne fejteni. Mégis, azt hiszem, a megoldás sokkal egyszerűbb, mint azt gondolnánk.
Mert hibásak vagyunk!
Önzők, felelőtlenek! Nincs bennünk elegendő kötelességtudat, s nem vagyunk elég kitartóak. Nem becsüljük családi értékeinket, könnyen felrúgjuk, nem tartjuk fontosnak. Nem tesszük meg, amit megtehetnénk. Ami nem pénz kérdése: figyelmesség, szeretet, önfeláldozás. Erről szól az együttélés, a házasság, a család. Ne a szerelemről. Az leányálom. Nem a szerelmet kell keresni az életben, hanem a társat, akivel kézen fogva végigmegyünk a számunkra kijelölt úton, az elejétől a végéig.
Nagy szerelmek sokszor viharos válásokhoz, keserű csalódásokhoz vezetnek. A fellegekből nagyon mélyre lehet zuhanni. Persze nem törvényszerű, és a szerelmet átélni csodálatos. Családot alapítani azonban csak egy igazi társsal szabad. Ha szerelmesek is vagyunk belé, tökéletes, de nem nélkülözhetetlen — szerintem. A szeretet, a tisztelet, a megbecsülés viszont igen.
Azért írtam e „meséket”, mert a mai gyermekek közül sokan, sajnos, a családi élet boldogságát már csak a mesékből ismerhetik. Kis történeteimben is előfordul, hogy csak vágyakoznak a családi fészek melegére, mert nem adatott meg soha, vagy nem becsülték, s elvesztették. A fontosságáról kívántam írni. Remélem nemcsak „kicsik”, hanem a „nagyok” is olvassák majd.
Legyünk „nagyok”, nőjünk fel végre! Vállaljunk felelősséget a kicsikért, szeressük őket jobban önmagunknál!
Az iskolai nyári szünet első napjaiban ragyogó napsütésre ébredtek a környék lakói. A városszéli utca végénél kezdődő szántóföldeken beszemesedett a finom zsenge borsó, zöld levelek között piroslott az érett paradicsom.
A két sovány lurkó is odatartott, kicsit megdézsmálni a termelőszövetkezet gondosan művelt terméseit. Szőke fejük, sápadt, néhány pöttynyi szeplővel csibészessé varázsolt arcukban életre való, hatalmas, barna szemük ide-oda járt, nehogy rajtakapják őket. Mindig éhes gyomruk korgott, igyekeztek a csemegékkel telített, hívogató „asztalhoz”. Ahogy odaértek, lehasaltak, s máris nekiláttak a lakmározásnak. A kislány hatalmas szelet zsíros kenyeréből már csak pár falat maradt, de a paradicsom magában is pazar zamatokkal kényeztette, illata pedig a gyerekkor kedves emlékeibe ivódott örökre. Ahogy próbálta mindig a legnagyobbat, legszebbet kis markába szorítva harapni, arcán csurgott a paradicsom leve, szája körül kimarta fehér bőrét, de nem törődött vele. A fiú sem tétlenkedett, ő a borsóföldön ropogtatta az édes zöld szemeket. Amint megtömték bendőjüket, gyorsan, feltűnés nélkül szedték lábukat vissza, a szélső házak közötti, üres telken lévő kukoricás melletti poros útra.
Édesanyjuk dolgozott, nővérük felügyelt rájuk. Ő otthon maradt, nem is tudta, hogy merre csavarognak. Azt hitte, kint játszanak az utcán, ahogy szoktak, a többi, szomszédos ördögfiókával színcápát, komám asszony hol az ollót, bújócskát, vagy fociznak, s a kislány hamarosan sírva jön be, hogy őt nem veszik be a csapatba. A bátyó már felsőbe megy ősszel, ő pedig csak éppen kezdeni fogja az első osztályt, de különben sem való lányoknak a futballozás. Ilyenkor örülhetett, ha a labdaszedést rábízták, lelkesen szaladgált, hogy minél jobban végezze feladatát. Most is a focira esett a választás, az utcasarki kereszteződésben rúgták a labdát. Irigykedve figyelte őket, rozzant fakerítésük előtt ácsorogva, vagy az utcai kútból folyó vízzel pancsolva. Nem akadt a közelben lány játszópajtás, így kénytelen volt mindig a fiúkhoz alkalmazkodni. Egyszer csak az eltévedt labda pisze orrát találta, rögtön eleredt a vére. Bátyja ijedten szaladt oda hozzá, a többiek is aggódva figyelték mi fog történni.
— Gyere! Adok neked valamit — fogta kézen hangosan bömbölő, krokodilkönnyeket hullajtó húgát, és húzta maga után.
Ahogy beértek az egyetlen helyiségből álló lakásba, nővére megmosta a sebesült arcát a lavórban, majd mikor már nem lett a víz pirosabb, egy zsebkendőt tett fájó orrára, s gyorsan kiöntötte az udvarra a baleset nyomát. A fiú közben odalépett a sublódhoz. Négy fiókja volt, édesanyjuknak és nekik hármuknak egy-egy, amiben ruhájukat tartották. Kihúzta a sajátját, benyúlt és kivette vízkereszt óta rejtegetett kincsét, a fenyőfa leszedése után háromfelé szétosztott szaloncukor rá eső részét. Eddig nem nyúlt hozzá. Letette az asztalra és darabonként számolva két egyenlő kis kupacot épített. A kislány szeme felcsillant.
— Az enyém lehet? — kérdezte, és az egyik kupacot két karjával átölelve, maga felé húzta.
— Persze, nektek adom — bólintott lemondóan pislantva a ritkán látott édességre. Erre már nővérük is odalépett.
— Köszönöm — nézett hálásan a jószívű testvérre —, de egyél te is! — Azzal tétován visszatett mégis öccse elé a néhány szem cukorkából két darabot.
— Na jó — egyezett bele gyorsan a fiú, bár egy pillanatig megfordult a fejében, hogy nem fogadja el.
A váratlan örömtől kipirosodva felkuporodtak mindhárman, a vöröskeresztes pokróccal letakart, kopott ágyra és kapirgálni kezdték körmükkel a szemekre ráragadt selyempapírt, majd boldogan szopogatták a kőkeményre szikkadt szaloncukrokat.
A könyvelő lányok sem méltatták sok figyelemre, sőt háta mögött elnevezték Gizi néninek.
A metróállomáson vegyes korosztályból tevődött össze az utazóközönség. A hajnali első szerelvényre vártak. Ismerős, fáradt, megtört, álmos arcok. Szinte naponta ugyanazok az emberek utaztak, a négy óra harminc perckor érkező járművel. Többen mosolyogva köszöntek, ugyanabba a kocsiba szálltak, ülőhelyet szorítottak egymásnak. Ez kedélyesnek tűnt egy budapesti lakosnak, aki ilyesmivel például, hogy „idegenek” üdvözlik egymást, csak faluhelyen találkozott. Kicsit az összetartozást jelképezte, jólesett.
A fekete, hosszú hajú lány hatalmasakat ásított, egy pékségben dolgozott, az egyenruhás biztonsági őr, szemét becsukva próbált még pihenni, az idősebb, alacsony férfi, pedig mindig egy hatalmas fekete táskát cipelt, ami kinézetre is nehéznek tűnt. A vékony, apró kis hölgyről kiderült, hogy a csarnokban eladó, a molett, őszes asszony pedig ápolónőként kereste a kenyerét.
A hatvan éves nő, aki világéletében a fővárosban élt, elgondolkodott rajta, milyen feltűnő lenne, ha más alkalommal a metróállomásra érve köszönne néhány arcnak. Biztosan ártalmatlan bolondnak néznék. Különösen a reggeli rohanásban, mikor ő már hazafelé tart, és mindenki igyekszik a munkahelyére, a fiatalok, gyerekek iskolába, szinte fellökik a másikat a tömegben, senki nem törődik senkivel.
Csak néhány hónapja járt ilyenkor errefelé. Amint tudott, élt a lehetőséggel és elment nyugdíjba. Aztán hamarosan kiderült, hogy a monoton házi munkából hiányzik a lendület, a ritmus, na és persze az a kis plusz jövedelem sem ártana. Mielőtt „letette a lantot” mérlegképes könyvelőként, huszonnégy éven át vállalkozásokat könyvelt. Megpróbált a szakmájában elhelyezkedni, remélte, hogy képzettsége, sok éves tapasztalata, tudása elég lesz egy négyórás állásra. Tévedett. Végül már úgy döntött, mindegy mit csinál, milyen munkát végez, a lényeg, amit mindig fontosnak tartott, hogy jól végezze.
Véletlenül adódott, egy régi barátnője révén, a takarítás. Persze, hogy elvállalta, „nem esik le a karikagyűrű az ujjáról”.
Egy gyönyörű, modern irodaházat kellett rendben tartani. Csak néhány kolléga és közte lett felosztva a terület, neki harminc helyiség és egy lift jutott. Ritkán találkozott a bérlőkkel, vagy azok alkalmazottaival, hiszen azért is kellett hajnalban menni, hogy ne zavarja az ő munkájuk a dolgozókat. Különböző profilú vállalkozások sokféle tevékenységgel rendezkedtek be. A könyvelők három irodát béreltek. Kettőben alkalmazottak ültek a bizonylatok reménytelenül magas tornyaival megpakolt íróasztalok mögött, a harmadik elegáns bútorai között a tulajdonosnő fogadta az ügyfeleket, hogy esetenként irreális könyvelési eredményekkel, alacsony adózási összegeket kecsegtetve hízelegjen nekik.
Az asszonyt rengeteg új élmény érte, hiszen soha életében nem takarított otthonán kívül. Mióta takarítóeszközös kocsit tolva, sokszor felmosó rúddal a kezében járta az épületnek a rá kiosztott részét, a túlságos, hangsúlyos, leereszkedő stílusú udvariasságtól kezdve a közömbös „jó reggelt”-en át, a személye mellett szó nélkül elmenő, rajta keresztülnéző, őt köszönésre sem méltató típusig figyelte meg a szembejövőket.
A könyvelő lányok sem méltatták sok figyelemre, sőt háta mögött elnevezték Gizi néninek.
Sok bosszúságot okoztak az asszonynak, mert a határidős munkák miatt többször előfordult, hogy már szintén hajnalban bejöttek az irodába, hátráltatták őt, ilyenkor még ő kért elnézést, és iparkodva, csak a szemetet ürítette ki a kosarakból, ment tovább, hogy ne zavarjon.
Egy alkalommal a két fiatal, újonnan belépett lány közül az egyiknél, az asztalon szétterítve, több kézzel írt számítást vett észre, és a számítógépből kinyomtatva is hevertek ott kimutatások, eredmény kimutatás és mérleg is. Rögtön látszott, hogy a mérleg két oldala nem egyezik. „Gizi néni” tovább akart menni, a kis speciális ronggyal letörölte a monitort, a klaviatúrát, lépett volna, de csak nem bírta ki, hogy bele ne kukucskáljon a szanaszéjjel dobált papírokba. Aggódott, nehogy meglepjék, a szakmai kíváncsiság azonban magával ragadta. Félszemmel időnként az ajtó felé pislantott, aztán hirtelen ötlettől vezérelve felkapott egy üres papírt, amire sorra jegyezte le a könyvelési tételeket, a hozzájuk tartozó összegekkel. A takarító kocsin lógó kis tarisznyájából, amiben személyes dolgait tartotta, elővette szívéhez nőtt, ezer éves, kopott, kis számológépét, hogy gyorsabban haladjon. Aztán, a papírlapot az asztalra téve, mint aki bűnt követett el, sietve ment tovább, nehogy rajtakapják.
A nagyobb hibákat pillanatok alatt átlátta, a nyitó mérlegnél nem lett lekönyvelve néhány tétel, azon kívül az átsorolásokat sem számolták ki, de még alapvető butaságot is talált, látszott, hogy tapasztalatlan, sőt lelketlen kutyulmány. Azt nem is hitte volna, hogy a két „szakember” előző este próbálta elkészíteni a zárását a könyvelt cégnek, de nem ismerték fel a kijavítandó tételeket. Csak ketten voltak, kolléganőik már hazamentek, így magukra voltak utalva.
— Nem jöttél rá? — hajolt át az asztal fölött Mónika, a magasabb barna lány kolléganőjéhez, aki sóhajtozva dobálta a papírokat, időnként belemélyedt valamelyikbe, aztán lemondóan visszatette a többi tetejére.
— A tanfolyamon soha nem volt idő végig kidolgozni egy példát. Mindig csak mondta a tanár, hogy tudjátok hogyan kell, otthon fejezzétek be.
— Na igen, én sem fejeztem be sohasem, gondoltam felesleges, úgyis tudom.
— Most meg tessék, a suliban egész más példákat vettünk — dohogott tovább Bea, a szőke — csak tudnám, kitől kérdezzük meg? Mariann is csak játssza az agyát itt az ügyfelekkel, de állítom, hogy köze nincs a könyveléshez — szapulta a főnöknőt. — A múltkor mondta Kriszta, hogy már régóta nem könyvel, ő már három éve itt dolgozik, de nem látta, hogy odaült volna a gép elé.
— Neki csak az a fontos, hogy minél több ügyfél legyen, a pénzen kívül más nem érdekli. Azzal már nem törődik, hogy nekünk hány céget kell könyvelni, új cégeket hoz, de a fizetésünket nem emeli fel — vágott fanyar képet, száját elhúzva a helyzethez Mónika.
— Anyámék rám erőltették ezt a hülye könyvelést, azt hittem, hogy legalább jól lehet keresni, de ez csak kínlódás — dohogott tovább Bea.
— Nem mindenki olyan szerencsés, mint az unokatesóm — váltott témát Mónika.
— Miért, mi történt az unokatesóddal?
— Feleségül vette egy gazdag pasi. Esze ágában sincs dolgozni, nem is kell neki. Szült egy gyereket és a medence partján üldögél a hatalmas kertben, a csodaszép ház udvarán.
— Nekünk, de nekem tényleg nincs szerencsém — magyarázta kézfejével hadonászva, nyomatékot adva a ténynek Bea. — Láttad, hogy a múltkor is az a kis szerencsétlen akart felkérni táncolni. Egy rendes cucc nem volt rajta. Nem is értem, mit képzelt csórikám, hogy elmegyek vele? Még neki állt feljebb, mikor intettem felé, hogy húzzon el.
— Találd már ki, hogy mi legyen, mert hétre be vagyok jelentkezve a műkörmöshöz — sürgette Mónika barátnőjét.
— Akkor majd holnap reggel megcsináljuk. Vagy megkérdezzük Krisztát.
— Azt azért meggondolom, mert ő is úgy viselkedik, mintha zseni lenne. Olyan lekezelően tud beszélni. Inkább adna le pár kilót, hogy néz már ki?
— Állítólag jár kondi terembe, de nem látszik rajta.
— Biztos a „szinglik és kövérek” klubban tag — gúnyolódtak.
Végül eljöttek anélkül, hogy a munkát befejezték, a hibákat megkeresték volna.
Reggel, mikor a két fiatal reménység kiszállt a liftből az emeleten, Gizi néni éppen az utánuk következő irodához igyekezett a folyosón. Odaböktek egy „jó reggelt” köszönést, aztán beléptek megpróbáltatásaik helyszínére. Bea vette észre a kézzel írt papírt, amit csodálkozva vett fel az asztalról. Próbaképpen beütögette a tételeket a számítógépbe, majd ellenőrizte a mérleget és meglepődve látta, hogy stimmelnek a kimutatások, egyezik a mérleg két oldala. Már csak azt nem értették, ha ők mentek el este utoljára és reggel ők jöttek be elsőnek, akkor ki tehette oda a papírt?
— Vajon a főnöknő este még visszajött valamiért és ő? Vagy Kriszta? — morfondírozott hangosan Bea.
— Biztos Gizi néni — vágta rá Mónika, mire kitört belőlük a lenéző hahotázás. — Akkor te most érted? — kérdezte Beát.
— Mit tudom én! Nem érdekel, lényeg, hogy rendben van.
— Remélem, a többi nem lesz ilyen bonyolult, akkor kit kérdezünk meg?
— Gizi nénit! — vágta rá Bea, amin ismét jót nevettek.
Sosem derült ki, hogy kinek a fejéből, hozzáértéséből származott a megoldás. A két lány nem firtatta, a kolléganők pedig mit szóltak volna bármiről, amiről nem is tudtak?
Az elkövetkező hajnalokon „Gizi néni”továbbra is a metróállomáson ácsorgott. Közben azon tűnődött, milyen sok időt töltünk várakozással életünk során. Várjuk a tavaszt, a nyarat, az esőt, az ünnepeket, születésnapot, névnapot, szerelmet, boldogságot, házasságot, gyereket, gyógyulást, pénzt, néha még a halált is, és még mi mindent és persze gyakran megtörténik, hogy a nem várt dolgok, problémák, gondok, bajok érkeznek, a reményteli események helyett.
Milyen jó lenne, ha csak felszállnánk egy járműre és elmennénk egy nyugodtabb, gondtalanabb helyre. Talán, ha behunyjuk a szemünket, egy állomáson felébredhetünk rá, hogy megérkeztünk a szebb jövőbe, az emberi értékrend alapján működő, értelmes világba, de a menetrend szerint érkező metró, utasaival, egyre beljebb haladt a sötét alagútban.
A délelőtti órákban egy feketeruhás néni érkezik az SZTK-ba. A második emeleti Röntgen osztályra tart. Az ablak előtt, ahol jelentkezni kell, többen állnak igazolvánnyal, beutalóval a kezükben. Nem szeretné végigvárni a sort, odalép az elsőként állóhoz és megszólítja:
— Elnézést kérek, megengedné, hogy elintézzem, amiért jöttem? Csak egy időpontot szeretnék lemondani.
— Mindenki csak ezt, vagy azt szeretne — húzza el a száját a középkorú férfi, udvariatlanul, szikla-szilárdan állva maradva helyén.
— Tessék beállni a sorba, így nem haladunk — szól rá a sokat megélt egészségügyi dolgozó, az ablakon belülről.
A néni beletörődve a helyzetbe, elballag a sor végére. Mielőtt azonban végre intézhetné a dolgát, a padon ülő várakozók közül egy férfi dühösen az ablakhoz ront, s nem törődve senkivel és semmivel, kifakad:
— Három hónapot vártam az időpontra. Két órája itt ülök, azóta több beteget soron kívül beszólítottak. Elegem van ebből a cirkuszból! — Majd köszönés nélkül, dühösen elrohan.
Az igazságtalan támadás kellőképpen felpaprikázza az ártatlan alkalmazottat, így talán nem csoda, hogy indulatait a sorban állókon vezeti le. A néni pedig kezdené magyarázni, miért is jött tulajdonképpen.
— Szegény uramat, még a nyáron, előjegyezték hasi ultrahangra. November 28-án reggel 8 órára kapott időpontot…
— Az még csak két hét múlva lesz — vág közbe az asszisztensnő. Azzal kezébe veszi a gyűrött füzetet, és még mindig felzaklatva lapozni kezd benne.
— Hogy hívják a beteget?
— Már nem beteg, meghalt.
— A neve nélkül akkor sem találom meg.
— Miért ilyen türelmetlen? Jóindulattal jöttem, lemondani az időpontot, hátha valakinek szüksége van rá — méltatlankodik a néni.
— Én vagyok türelmetlen? Tetszik látni, mennyi a beteg. Ráadásul sokan képtelenek kivárni a sorukat.
Boldog Anyák Napját!
A hajnal édesanyát még ébren találta. Egy kis kötényt hímzett, az utolsó öltéseknél tartott.
A szerény kis szobában, pici éjjeli lámpa fényénél varrt. A fény is kevés volt, el is fáradt már, a szeme le- lecsukódott. Mindenképpen be akarta fejezni, a legkisebbnek lesz születésnapjára.
Egy régi sötétkék szoknyát bontott el, nincs rajta semmilyen minta, egyszínű. Nem talált más anyagot otthon, valamivel barátságosabbá kellett tenni. Az aljára körbe kis gombákat hímzett, a gombák közé zöld füvet. Elöl a két kantár közötti sima részre egy nagy gomba került, amin egy törpe pipázott.
Már gyermekkorában feltűnően szépen rajzolt, a szükség pedig megtanította, hogyan használja ki kézügyességét.
A környéken nem élt náluk szegényebb család, mégis mind a három gyerekét szépen öltöztette. Mindent megvarrt, még a télikabátot is egy öreg varrógéppel.
Vasárnap reggel, mikor a gyerekek templomba mentek, kiállt az ajtóba, büszkén nézte őket. Ilyenkor egy pillanatra olyan boldogság töltötte el, amiből erőt meríthetett a holnaphoz.
Még egyszer elégedetten szemügyre vette a kötényt. Elkészült. Selyempapírba csomagolta, betette a szekrénybe.
Ideje lefeküdni, talán néhány órát alhat reggelig. A félhomályban körbenézett a szobában, ahol a gyerekek szuszogása törte csak meg a csendet. Nyugodtan, békésen aludtak a szeretet biztonságában.
Ez az ő családja. Minden nap meg kell küzdeni érte, ezért mindennél a világon értékesebb.
Egyszer csak nappali fény támadt, a fényből egy gyönyörű fehér ruhás, aranyhajú tündér lépett elő. Édesanya nem ijedt meg, inkább kíváncsian nézte, mi történik körülötte.
A tündér így szólt hozzá:
— Én vagyok a Jó Tündér. Mindig is itt voltam, csak nem láthattál. Figyeltem szorgalmas, becsületes életedet. Jutalmat érdemelsz. Most megjelentem, hogy teljesítsem három kívánságodat. Lehet az bármi, megkapod.
Édesanya szólni sem tudott a meglepetéstől, csak nagy sokára szedte össze a bátorságát, hogy válaszoljon.
— Nem érzem méltónak magam ilyen kitüntetésre, de ha lehet, szeretnék kérni valamit. Mikor betegek a gyerekeim nagyon aggódom értük, a legrosszabb pedig az, hogy nem tudok segíteni rajtuk. Mindig arra vágytam, hogy soha ne kelljen szenvedniük, ne érezzenek fájdalmat. Lehetséges, hogy egészséget kívánhassak nekik?
— Természetesen — válaszolta a Jó Tündér. — Megígértem, bármit kívánhatsz, teljesítem. Még két dolgot kérhetsz, nyugodtan gondold meg, mi legyen az?
Édesanya halkan megszólalt.
— Azt mondod, mindig is itt voltál? Mindent tudsz az életemről? Nem vagyok elégedetlen, hiszen sokan irigyelhetnének a gyerekeimért, szerető családomért, mégis könnyebb, szebb lett volna minden, ha a gondjaimat, bánatomat, de az örömömet is megoszthattam volna egy hű társsal. Nekem ez nem adatott meg, de kérlek, a gyerekeim találják meg a társukat, aki egész életükben minden nehézségben támaszuk lesz, és akivel a szép napok is szebben telnek.
A Jó Tündér megnyugtatta Édesanyát, hogy ezt a kívánságát is teljesíteni fogja.
— Tehát egészséget és társat szeretnél a gyerekeidnek — nyugtázta.
— Valóban, talán a világon a legfontosabb az egészség, hiszen lehet valaki bármilyen gazdag, egészséget nem tud venni. Társat sem lehet pénzért kapni, igaz, hű társat biztosan nem.
— Kíváncsi vagyok, mi lesz a harmadik kívánságod?
Édesanya elmondta a Jó Tündérnek, hogy szeretné, ha a gyerekeinek tartalmas, értelmes életük lenne. Mindig legyen céljuk, akár apró, könnyen megvalósítható, akár nagyobb, esetleg olyan, amihez évek türelmes munkája szükséges.
— Szerintem az a legnagyobb tragédia, ha valaki céltalanul él — magyarázta. — A kitűzött célt pedig szorgalommal lehet elérni. Az a kérésem, hogy mindig legyen munkájuk, amit örömmel végeznek, és amiből meg tudják valósítani az álmaikat.
— De hiszen semmit nem kívántál magadnak! — kiáltott fel a Jó Tündér. — Édesanya, példát mutattál önzetlenségből, ezért kivételt teszek veled. Lehet egy negyedik, utolsó kívánságod, magadnak.
— Magamnak csak azt kívánom, hogy legyenek boldogok a gyerekeim — mosolygott Édesanya.
Kinyitotta a szemét, körbenézett, egyedül volt a szobában. Felkelt, kivette a szekrényből az ajándékot. Mezítláb lépkedett végig a padlón. Lassan rátette a kezét a kilincsre, résnyire nyitotta a nyikorgó ajtót, kikukucskált a konyhába. A kopott fa asztal körül már ott ültek a gyerekek. Az asztalon héjában főtt krumpli gőzölgött, olyan csendben készítették el, hogy édesanyjuk ne ébredjen fel, pihenhessen.
Reggelire lesz vajjal, hiszen ünnep van.
Te, tulajdonképpen az évfolyamból sikerült valakinek a pályán maradni?
A „fapados” géppel viszonylag simán landolt a pilóta a bristoli repülőtéren. Az utasok megtapsolták, ahogy szokás, majd igyekeztek kikászálódni a szűkre szabott helyekről.
A fiatal férfi is levette kézipoggyászát a csomagtartóból, elköszönt az úton megismert beszélgetőpartnereitől, s lefelé lépkedett a fémlépcsőkön, végre a biztonságot jelentő betonra. Az előcsarnokban nővére várta, aki már egy éve kint élt Angliában.
A diplomaosztó ünnepség után a család egy előkelő étteremben ebédelt meg, mindenki gratulált az ifjú történésznek. Az egyetemre való bejutás után hatévnyi kemény tanulás méltó jutalma felszabadult örömmel töltötte el őket. Eufória, majd mélyzuhanás a földre, vagy még annál is lejjebb, mikor néhány nappal később megkezdődött az álláskeresés.
Hová vesznek fel egy történészt manapság? Eleinte próbált szakmai területen maradni, de mivel sehol nem volt ismeretsége, „hátszele”, ez lehetetlennek tűnt. A múzeumokban a muzeológusoknak, a könyvtárakban a könyvtárosoknak, a levéltárakban a levéltárosoknak sem jutott hely. Az állás pályázatoknál szinte minden esetben régen megvolt, hogy ki tölti be a helyet, csak a rend kedvéért írták ki őket. Ezekhez a tapasztalatokhoz kellett egy-két hónap, ami alatt néhány állásinterjúig jutott, nagy reményekkel és annál kevesebb sikerrel. Ezután már úgy gondolta, kit érdekel a diploma, csak valamilyen munkát találjon. Reggel elmehessen otthonról, legyen egy hely, ahol valami értelmessel, vagy értelmetlennel foglalkozhat, s ha végzett hazamehet. Ritmus, amihez alkalmazkodhat, amiért felkelhet, felöltözhet. Valami, bármi, amivel pénzt kereshet. Ettől kezdve a postabontótól a gyereküdültetésig mindenfelé elküldte önéletrajzát. Talán százhúsz, százharminc helyre is, de néhány írásbeli elutasításon kívül válaszra sem méltatták. Rokoni, baráti körből időnként jeleztek neki lehetőségeket, próbáltak valami összeköttetést találni, de az sem működött. Fél év alatt tizenöt kilót fogyott és teljesen elkeseredett. Szembesült azzal a közfelfogással, szomorú ténnyel, hogy a tudomány a mai világban senkit sem érdekel. Diplomamunkája, száznyolcvan oldal terjedelemben, amiről korábban remélte, hogy esetleg ki tudja adni, a polcon porosodott.
Dolgozni ment. Nővére hívta. Rengeteg fiatal érkezett, többek között, Angliába, hiszen a minimálbér háromszorosa a magyarnak — a megélhetés pedig ugyanannyi. A repülőgépen is sok hasonló korú fiút, lányt látott, mellette is egy ilyen pár ült.
A repülőtér előcsarnokába érve testvérével boldogan ölelték meg egymást. Ahogy lehetőség adódott, rögtön szólt, jöjjön ki. Már holnap este kezdhet dolgozni. Munkaközvetítőnél sikerült takarítói munkát szerezni. Egyelőre kevesebb óraszámban, de jó pénzért.
Ahogy első este elmélyülten törölgette az irodában a port az íróasztalokról, egyszer csak rákiáltott valaki a háta mögül.
— Helló! — Hirtelen összerezzent, talán valamit elrontott. Megfordult, de legnagyobb meglepetésére egyik évfolyamtársával találta szemben magát. — Csaba, Te vagy az?
— Helló! — köszönt ő is, visszanyerve lélekjelenlétét.
— Alig ismertelek meg, lefogytál. Mit keresel itt? — csodálkozott tovább Bence, egyetemi éveinek egyik szellemi vetélytársa.
— Én dolgozni jöttem, de te mit csinálsz?
— Én is itt dolgozom. Az épület másik felében vagyok, csak a főnököt keresem. Nahát, nem hiszek a szememnek. S hogyhogy pont Bristol?
— A nővérem már egy éve kint van, ő segített.
— Szóval te sem találtál állást? Többiekről tudsz valamit?
— Józsinak könnyű volt, a nővére menő Kft-jében lóti-futi. Gábor, úgy tudom, egy szállítmányozási cégnél tudott elhelyezkedni. Krisztiánról semmit nem hallottam, teljesen eltűnt.
— Te, tulajdonképpen az évfolyamból sikerült valakinek a pályán maradni?
— Talán Zsenikének, tudod, neki az apja révén…— mindkettőjük arcára fanyar mosoly ült ki, csak egymás közt hívták így gyengébb képességű, ám annál hatékonyabb háttérrel rendelkező csoporttársukat.
— Na, igen. Mikor jöttél?
— Tegnap este.
— Nagyon szép a város. Ha gondolod, munka után sétálhatunk egyet.
Örülök, hogy látlak, bár máshol valahogy jobban esne.
— Találkozzunk a bejáratnál!
Hajnal felé, az irodaépület előtt állt a két magyar diplomás.
— Ez a szuper kocsi biztosan valami nagyfejűé — mutatott rá Csaba a parkolóban egy arany színű Audira.
— Ugyan már. Az egyik angol kolléganőé — magyarázta Bence. — Itt megbecsülik, meg is fizetik a dolgozót. A kocsi egyébként sem státusz-szimbólum, hanem használati eszköz.
— Jut eszembe! Végül megtaláltad a főnököt?
— Igen. Valami új takarítószert hoztak, súrolópor, vagy ilyesmi. Nem pontosan értettem mire való, azért kerestem. Hiába, az angol középfokú nyelvvizsgán még csiszolgatni kell az állás betöltéséhez, de a bölcsész-történész diploma remélhetőleg elég lesz.
„… Kell ott fenn egy ország,
Mely talán ránk is vár,
Kell ott fenn egy ország,
Amit senki nem talál.
Kell ott fenn egy ország,
Mely bárkit átölel,
Kell ott fenn egy ország,
Amit sosem rontunk el…” (Dusán)
Mindig könnybe lábad a szemem, ha meghallom ezt a lelket hasogató dalt. Nem szégyellem, hogy férfi létemre ilyen hatással van rám. A bánatot, fájdalmat, gyászt nem lehet nemekre osztott elvárásoknak megfelelően átélni. Csak egyféleképpen, emberien.
A vétkest, aki gázolt három évre ítélték, a gyereket és engem, vétlenül életfogytiglanra… Fiam anya nélkül nőtt fel, én pedig elveszítettem a feleségemet. A kérdéseket bezártam a „miérteket” tartalmazó dobozba, melynek fedelén állva próbálok egyensúlyozni, immár negyven éve.
Hiszem, hogy valahol létezik egy hely, ahonnan eltávozott szeretteink vigyáznak ránk. Nem találok más magyarázatot arra, ami akkor régen történt, mikor a tragédia utáni első karácsonyon igyekeztem haza, szüleimhez. Menekültem a városból, ahol úton-útfélen kellemes karácsonyi ünnepeket kívántak egymásnak az emberek, nem akartam látni a feldíszített üzleteket, utcákat, tereket, a meghitt, vidám forgatagot. Abban az időben a munkahelyemen, a szállítási cégnél, néhány sofőr és egy titkárnő tartozott hozzám. Egy hete mondogatták már:
— Tudjuk a dolgunkat, menjen csak főnök, pihenjen, minden rendben lesz!
A kocsimban elromlott a fűtés, de már nem akartam időt tölteni a javításával. Majd otthon. Kétéves kisfiamat délben elhoztam a bölcsődéből, a korai sötétedés miatt igyekeztem minél előbb indulni. Melegen felöltöztettem és beültettem a hátsó ülésre, remélve, hogy nem fázik meg, míg hazaérünk.
Kevés autóval találkoztunk, kopár szántóföldek mellett haladtunk úti célunk felé. Jól esett a táj egyhangú szürkesége, csendje, nyugalma, amire annyira vágytam.
Már csak tizenöt kilométerre lehettünk szülőfalumtól. Folyamatosan próbáltam egyik kezemmel a bepárásodott ablakot törölni, másikkal a kormányt fogni. „Mindjárt meglátom a templom tornyát” biztattam magamat. Az ablak megint elhomályosodott, erőltettem szememet, hogy jobban lássak, és akkor hirtelen, a semmiből két zöld szem villant elém. „Betyár nekiugrott a szélvédőnek.” Szerencsére reflexeim jól működtek, beletapostam a fékpedálba, a kocsi gyorsan megállt. Hátranéztem, de kisfiam semmit nem érzékelt a történtekből, mélyen aludt. Annyira megijedtem, hogy egész testemben remegtem, de agyam szédületes tempóban dolgozott. „Hogy került ide az évek óta halott kutya?” Igyekeztem megnyugodni, összeszedtem bátorságomat és kiszálltam a kocsi védelmet nyújtó fedezékéből. Körbenéztem, de a kihalt országúton senki nem járt, a mellette húzódó szántóföld felett a téli madarak magasan, némán köröztek. Teremtett lelket sem láttam. „Hová lett a kutya? Hol van a teteme, hiszen elütöttem?” Ahogy meresztgettem szemeimet az erősen szürkülő, koradélutáni órában, egyszerre, az autó előtt talán öt-tíz méterre az úton, egy kivilágítatlan nyerges vontató képe rajzolódott ki. Ekkor döbbentem rá, ha Betyár nem ugrik elém, egyenesen belehajtok, s talán soha többé nem ünnepeljük meg a karácsonyt. Közelebb lépve a munkagéphez láttam, hogy vezetője benne ül, rádőlve a kormányra.
Kiemeltem kisfiamat a kocsiból és a legközelebbi, faluszéli házakból hívtam segítséget. Néhányan felismerték a férfit, nem először fordult elő, hogy ittasan bajt kavart. A hamarosan kiérkező rendőrök alig tudták leszállítani az ülésből, olyan mélyen aludt az alkoholtól.
A történtek hivatalos részét lezárva tovább folytattuk utunkat, de minduntalan eszembe jutott a kutya. Egészen biztos voltam benne, hogy megmentette az életünket. Törtem a fejem, hogyan lehetséges ez. Betyár helyén, az udvaron már három éve másik kutya őrködött. Még ha élne is, miért jött volna el a háztól ilyen messzire? Mindig hűségesen szolgált a portán, teteme jogosan talált nyugalmat a virágos kert végénél. Édesanyám egy szilvafát ültetett az emlékére.
Szüleim boldogan siettek elénk, órák óta füleltek, mikor hallják meg az autó motorjának zúgását. Amint kipakoltunk, biztonságban tudtam a gyereket, hátramentem Betyár sírhelyéhez. Képtelenségnek tűnt az egész, mégis biztosan tudtam, hogy láttam őt. Míg próbáltam megérteni, mi is történt, teljesen besötétedett, az út kimerített, de muszáj volt megköszönnöm, amit értünk tett. Megértő szüleim nem faggattak, bár látták, hogy valami nyugtalanít. Jól esett, hogy megvárták a másnapot, mikor leülepedtek bennem az események annyira, hogy képes lettem elmesélni a hihetetlen esetet. Elkerekedett szemekkel hallgatták beszámolómat, végül ki-ki a maga módján reagált. Édesanyám mélyet sóhajtva, csak annyit jegyzett meg:
— Leesik rólad a nadrág. Kihűl a leves, csirkét rántottam, egyél fiam.
Édesapám aggódó arckifejezéssel hümmögött, egész életében a kézzel fogható dolgok jelentették számára a valóságot. Tudta, az elültetett mag kikel a földből s növény, étel lesz belőle, ha pedig nem, annak megint érthető magyarázata van.
— Na, ha ettünk, utána segítek megjavítani a fűtést a kocsiban — mormogta.
Nem erőltettem, hogy higgyenek nekem. Csak feleslegesen nyugtalanítottam volna őket. Persze én magam is kerestem valami magyarázatot, s úgy vélem, megtaláltam.
Mikor még csak udvaroltam feleségemnek és először vittem haza, hogy bemutassam, rögtön szoros barátságot kötött a kutyával. Később, ha otthon voltunk, Betyár mindig körülötte kószált, ha valahová leült, a lábához feküdt, különösen ragaszkodott hozzá.
Talán ott, valahol, nagyon messze is együtt vannak, s Ő küldte, hogy megmentsen minket.
Szeretett volna beszélni a férfivel, tisztázni a helyzetet, de nem adódott lehetőség.
A lányok szinte egyszerre álltak fel a padból, mikor belépett a szigorú igazgatónő. Érezték, hogy valami fontos dolog lehet, ha a gyorsírás órát félbeszakítja. Legutóbb több diákot kiállított a katedrára, meghagyva nekik, hogy másnap olyan köpenyben jelenjenek meg az iskolában, aminek hossza eltakarja a térdüket. Senki nem mert mukkanni sem, az érintettek pedig délután, otthon nekiláttak leengedni a mini méretűre felhajtott köpenyt.
Izgatottan várták, vajon most miről lesz szó?
— Jó napot kívánok! — köszönt hivatalos hangon, amit az osztály kórusban viszonzott.
— Telefonáltak a minisztériumból — hordta körül szúrós tekintetét a lányokon, hátha észrevesz valami fegyelemsértést, kirívó haj- vagy ruhaviseletet, esetleg valaki kifestett szemmel mert volna tanításra jönni, de mindent rendben talált.
— Egy kitűnő gyorsíróra lenne szükségük, aki már letette a 150 fokos vizsgát. Ki szeretne elhelyezkedni hétfőtől? — nézett végig ismét az osztályon.
Varga Zita, a legügyesebbek közé tartozó jelentkezett.
— Szeretnék dolgozni, amilyen hamar lehetséges.
— Helyes — bólintott, kimérten az igazgatónő. — Akkor óra után várlak az irodában, hogy megbeszéljük a részleteket. — Ezzel elköszönt, s miután kilépett az ajtón, a diákok megkönnyebbülten ültek vissza helyükre, hogy folytassák a félbehagyott feladatot.
Melyik gyerek értette volna meg a szigor szükségességét, a régi villából átalakított iskolában? A tanári szobán kívül mindössze három tanteremből állt, egyikben írógépek sorakoztak hosszú asztalokon, a másik kettőben gyorsírást és magyar nyelvtant oktattak. Az intézmény feje egyre nehezebben tudta a nyolcvanöt-kilencven tinédzser lányt kordában tartani. Szigorú házirendet követelt meg. Még az is tilos volt, hogy valakit a kapuig kísérjen egy fiú. Elsőben az évnyitón világosan elmondta, hogy az összes „apuka”, „nagybácsi”, „unokatestvér” legfeljebb az utca elejéig jöhet, ott búcsúzzanak el. Az 1960-as évek vége felé a laza felfogás, a túlzott szabadelvűség erkölcsi téren nagyon terjedt. Hiányzott az egyházi ideológia, ami visszafogó erőt jelentett volna. A fiatalok Beatlest hallgattak, a lányok miniszoknyát kezdtek viselni. A fő tanerőnek úgy tűnt, mindezek ellenére, sikerült megőriznie az iskola jó hírét. Több kétéves gyors- és gépíró iskola is működött a városban, s lám a minisztériumból őt keresték, az ő diákjai közül kértek egyet. Elégedetten, büszkén ült íróasztala mögött, mikor tanítványa kopogott az ajtaján.
Zita örömmel nézelődött a belvárosban. A hatalmas ódon épületek között egészen kicsinek érezte magát, de tetszett neki, amit látott. Egy elegáns részen, közel a Duna-parthoz találta meg a minisztériumot. A portás, akinél érdeklődött, miután bemutatkozott, megmondta kihez jött, eligazította, merre induljon. Páternoszterrel ment fel a negyedik emeletre, ott pedig meg sem állt a főosztályvezető ajtajáig. A titkárnő bejelentette a főnökhöz, aki szívélyesen fogadta. Néhány mondattal leírta mivel foglalkoznak az ő vezetése alatt az előadók, főelőadók, mi lenne a lány feladata.
— 200-as fokon is tud gyorsírni? — kérdezte.
— Igen, percenként kétszáz szótagot biztosan le tudok írni, és pontosan visszaolvasom. Az iskolában 250-es sebességet is próbáltunk már, az is sikerült.
— Itt nálunk lesz lehetősége gyakorolni. A kollégák sokszor lusták írni, inkább diktálnak. Előfordul, hogy rögtön írógépbe, de ki fogják használni a tudását.
— Még egy utolsó vizsgám lesz két hét múlva, amire el kell mennem… — bizonytalanodott el a lány.
— El fogjuk engedni, nagylány, megoldjuk. Hány éves is összesen? — mosolyodott el önkéntelenül.
— Tizenhat — felelte önérzetesen Zita.
— Szemtelenül fiatal — csóválta a fejét hitetlenkedve leendő munkaadója.
Első nap Katalin, a titkárnő végigvezette a főosztályon. A hosszú folyosón az összes szobába bementek, mindenkinek bemutatta. A „dolgozó nő” hosszú szőke haját füle mögött kétoldalt cicafarokban fogta össze. Üde, virágmintás nyári ruhája rásimult formás alakjára, le is esett az álluk a kollégáknak. Udvariasan bókoltak, kedvesen mosolyogtak, biztatták, majd belejön a munkába. A „kezicsókolom” köszönések rettentően tetszettek a csitrinek. Annyi újdonság történt vele, hogy délután öt órakor, a munkaidő végével szinte szédelegve indult haza. Boldog megnyugvás, jóleső fáradtság áradt szét minden porcikájában. Este az ágyban visszagondolva a nap eseményeire, csak egy arc jelent meg többször tisztán előtte, ehhez az archoz egy jóleső kézfogás tartozott, azt is érezni vélte, mint a férfi kellemes illatát. Valamilyen Balázsnak hívják, ha jól értette. Gondolta, majd holnap titokban meglesi, milyen név van kiírva az ajtóra, ahol a férfi dolgozik.
Közvetlen kolléganőjével egy tágas szobában kapott helyet. Két nagyobb íróasztalt és két írógépasztalt toltak össze egymással szemben. Egy szekrény is állt oldalt, a fal mellett, ebben irodaszereket tartottak. Géppapírt, indigót, vékonyabb másoló- és stencilpapírt, borítékokat és persze őrölt kávét, kockacukrot.
Még egy kerek asztal is tartozott a bútorzathoz, ami köré kárpitozott fotelek kerültek, és több kolléga reggeli kedvenc időtöltésének helyszínéül szolgált. Szobatársát Gabinak hívták, a negyven év körüli asszony két — Zitával hasonló korú — gyermeket nevelt. Szerencsére első perctől jól megértették egymást. Segítőkészsége, kedvessége megnyugtatta a fiatal lányt.
A nyár elrepült, szabadságot sem vett ki, töretlen lelkesedéssel dolgozott. Úgy döntött, majd karácsony táján lesz otthon, addig kihasználja az időt, hogy minél többet elsajátíthasson a felnőtt életből, amibe gyorsan belejött. A hivatalban mindig jól érezte magát. Reggelente néhány kolléga rendszeresen náluk időzött. Kávézás közben belenéztek a napilapokba, beszélgettek a politikai helyzetről, hírekről, pletykáltak a minisztériumban zajló nyílt titkokról, vagy csak egyszerűen vicceket meséltek. Viszont Balázst csak akkor látták, ha munkát hozott, csöndes, visszahúzódó ember lévén, Zitának semmit sem sikerült megtudnia róla.
Ősztől Klárival, legjobb barátnőjével esti gimnáziumba kezdtek járni. Hetente háromszor, hétfőn, szerdán, pénteken munka után beültek az iskolapadba. Előfordult bizony, hogy utolsó órán szeme le- lecsukódott a fáradtságtól, de kitartóan helyt állt. Tankönyveiből egyet-egyet bevitt munkahelyére, ha egy kis szabadideje akadt munkaidőben, belekukkantott.
Gabi kezdettől fogva anyáskodott vele. Elnevezte Fülesnek, ami több szempontból is illett rá. Egyrészt szemfüles mivolta, másrészt hajviselete miatt. Bosszantotta volna, ha más így szólítja, de kolléganőjének annyi mindent köszönhetett, és olyan szeretettel tudta kimondani, hogy tőle még ez is jólesett.
November végén Katalin napi összejövetelt szerveztek, amire az egész főosztály meg lett hívva. A kis tárgyalóban a hosszú asztalon terítettek meg. Többféle süteménnyel, szendvicsekkel teli tálcákon, sok-sok finomságot kínált az ünnepelt. Mire Gabival átértek, a férfiak már jókedvűen konyakoztak. Talpas poharakban, aranyszínű pezsgő gyöngyözött. Viccelődtek a lánnyal, hogy kiskorúak nem ihatnak alkoholt, valaki megjegyezte, hogy biztosan tejjel működik még, már csak azért is elvett egy poharat a koccintáshoz. Persze a fejébe szállt rögtön, sohasem szokott alkoholt inni. Kis idő múlva úgy érezte, ki kell mennie a levegőre. A negyedik szinthez tartozott egy külső körfolyosó, az ő szobájuk ablaka is odanyílt. Már besötétedett, de az irodákból kiszűrődő fényben észrevett valakit, s nagyot dobbant a szíve, amint kivette Balázs magas, férfias alakját. Fázott, vissza akart menni a többiekhez, ekkor azonban a férfi odalépett hozzá, megsimogatta az arcát és ő nem tiltakozott.
Gabi már nem tudta elképzelni, hova lett. Még javában mulatoztak a kollégák, de ő elköszönt, igyekeznie kellett haza, családjához. Szobájukba ment retiküljéért, kabátjáért, hogy elinduljon, ekkor kellemetlen látvány tárult elé.
A félhomályos körfolyosóról Balázs és Zita alakja rajzolódott ki, ahogyan egymást átölelve csókolództak. Kényelmetlenül érezte magát, amiért meglátta őket, ugyanakkor mérges lett a férfire, akiről tudta, hogy nős, családos ember. Feldúltan szedte össze holmiját és indult haza.
Másnap a lány kerülte a tekintetét, hol szótlanul tett-vett, belemerült a munkába, hol pedig a semmibe bámult megfeledkezve magáról. Összerezzent, akárhányszor nyílt az ajtó, felkapta fejét, mintha várt volna valakit. Egyszer be is lépett Balázs, de csak egy kézzel írt feljegyzést hozott gépelésre. Szó nélkül letette az asztalra és kiment. Zita nagyon küszködött, hogy ne piruljon el füle tövéig, persze nem sikerült. Szeretett volna beszélni a férfivel, tisztázni a helyzetet, de nem adódott lehetőség. Így telt el néhány nap keservesen, kétségek között: lesz-e folytatás, szereti-e a férfi, egyáltalán akar-e tőle valamit?
Egy reggel korábban kellett bemennie, sürgős munka miatt, mikor Balázs lépett be a szobába. Leült a lány mellé, aki megint nem tudott uralkodni magán, érezte, hogy lángol az arca.
— Gondolom magyarázatot vár a történtekre — kezdte a férfi kicsit feszengve mondandóját. — Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszik nekem. — Mély sóhajtás után folytatta. — Be tudnám úgy rendezni az életemet, hogy jusson idő a munkámra, a családomra és még Zitácska is beleférne, de nem hiszem, hogy ezt szeretné — pillantott szeme sarkából kérdően a lányra.
Ő pedig összeszedve lelkierejét válaszolt:
— Nem, tényleg nem szeretném. Azt hittem… nem tudtam… — küszködött a sírással, elcsuklott a hangja.
— Hibáztam. Sokat ittam. Nem akartam megbántani — kért szinte bocsánatot a férfi.
Gabi lépett be az ajtón, erre Balázs felállt és kiment a szobából. Mindez néhány perc alatt történt, a naiv lány talán azt sem fogta fel, hogy tulajdonképpen felajánlotta, legyen a szeretője.
Nehéz lett volna nem észrevenni könnyes szemét. Gabi nagyon sajnálta, hiszen olyan tapasztalatlan, pont egy nős emberrel kellett megégetnie magát?
— Füleske! Ő már egy kihúzott sorsjegy — próbálta gyengéden magyarázni. — Felesége és két kisfia van. Felejtsd el! — odament és megértően karolta át a vállát.
— Nincs jegygyűrű az ujján… szégyellem magam — tört ki most már a sírás a lányból.
— Mással is történt már hasonló, a világ mégsem állt meg. A Föld forog tovább — simogatta meg kolléganője a fejét. — Hidd el nekem, nem szabad búslakodnod miatta. Majd megtalálod te is azt, aki megérdemli, hogy szeresd. — Kicsit hátrébb lépve, nézett a szemébe az elkeseredett fruskának. — Értékes ember vagy. Bevallom kicsit féltem, mikor megtudtam, hogy ilyen fiatal munkaerőt kapok segítségnek, de nagyon örülök neked.
— Tényleg? — mosolyodott el „Füleske”, szép őzike szemeiben még könnyekkel.
— Korban sem hozzád való — folytatta kolléganője.
— Igen. Öreg. Klári is mondta — szipogott Zita.
— Harminckét éves! — nevette el magát erre már Gabi. — Akkor én mi vagyok? Komolyan nem értelek — nézett kis rosszallással a hangjában a szemébe. — Balázs nem csúnya, de nem is egy feltűnő jelenség. Te olyan csinos vagy, mi tetszett pont ebben a férfiben?
— Olyan jó az illata. Igazi férfi illat — emelte ábrándosan szemeit a fellegekbe a csacska lány.
— Na jó, megszédültél ettől az illattól, de ez lehetetlen — zárta le az ügyet Gabi. — Ne is beszéljünk róla. Pityeregni pedig tilos, mert elfenekellek! Gyerünk dolgozni! Nem leszünk kész.
Soha többet nem beszéltek róla. Ahogy telt-múlt az idő, „Füleske” még egy ideig kiszedegette magának a gépelésre váró kéziratok közül Balázsét, gépelés közben elmerengve gyöngybetűi felett. Senki nem is írt olyan szépen a főosztályon, ahogyan ő. Később már erről is leszokott, lassan visszatért életébe a rendes kerékvágás.
Elszállt az illat, elmúlt az érzés. Nem maradt más belőle, csak egy idővel elhalványuló, tanulságos emlék.
Tizennyolcadik születésnapján már délután fél ötkor türelmetlenül járkált fel alá a minisztérium bejárata előtt egy barnahajú, jóképű fiú, egyik kezében rózsacsokorral
