Seres Rebeka Szerző
Vezetéknév
Seres
Keresztnév
Rebeka
4 év 6 komment

“Az életünk pontosan olyan, akár a rulett: sohasem tudhatjuk mit dob ki nekünk. Néha nyerünk, néha pedig vesztünk, de mindig kockáztatunk”

         

— Veled meg mi történt? — szegezte neki azonnal a kérdést Aliz, miközben felállt a kanapéról és értetlen arckifejezéssel barátjához sétált.

— Mondani szeretnék neked valamit… — közölte vele András, közben pedig szaggatottan szedte a levegőt, mint aki menten szívrohamot kap.

          — Én is mondani szeretnék neked valamit… — csatlakozott hozzá Aliz komoly tekintettel, közben pedig kihúzta magát olyan egyenesre, akár egy oszlop.

          — Hadd kezdjem én, kicsim — kérte András, majd nagy levegőt vett, felszívta a benne rejlő minden erőt és energiát, majd letérdelt előtte. Aliz arcára azonnal kiült a döbbenet, kezét a szája elé emelte, eltakarva vele a fél arcát. — Mindennél jobban szeretlek ezen a világon. Szavakba sem tudom önteni, mennyire. Miattad élek. Miattad vagyok képes minden reggel felkelni és végigdolgozni a napot, hogy utána boldogan térhessek haza hozzád és öleljelek magamhoz. Ezt akarom folytatni életem minden egyes hátralévő napján. Egyetlen mosolyoddal, öleléseddel, csókoddal képes vagy elűzni minden bánatomat és mosollyá formálni szomorú ajkaimat. Te vagy a világ legértékesebb kincse és én vagyok a legboldogabb ember a világon, hogy a barátnőmnek mondhatlak. De szeretném, ha ennél több lennél, ha a feleségemnek nevezhetnélek. Aliz, drágám, hozzám jönnél feleségül?

András vallomását néma csend fogadta. Csak az óra hangos kattanása hatolt közéjük és húzta egyre hosszabbra a kínos csendet. Aliz nem nézett a szemébe, helyette a földet bámulta, mintha valami érdekeset látott volna ott, majd mikor mégis rászánta magát, hogy Andrásra pillantson, szemei könnyektől csillogtak.

          — Beleszerettem valaki másba… — mondta ki egyszerűen, úgy, mintha csak egy ragtapaszt tépett volna le.

András darabokra tört Aliz lábai előtt, szíve apró szilánkokra pattant és szóródott szét közöttük. Minden hazugnak tűnt a szemében, az Alizzal való kapcsolata, az élete, az érzései, hirtelen semmiben sem volt biztos, csupán egyetlen dologban: Barnának igaza volt. Barnának már megint igaza volt! Az életünk pontosan olyan, akár a rulett: sohasem tudhatjuk mit dob ki nekünk. Néha nyerünk, néha pedig vesztünk, de mindig kockáztatunk. És néha teljesen hiába.

 

 

 

5 év Nincs Komment

Szerettelek,

pedig te rám se néztél.

Szerettelek,

pedig te hozzám se szóltál.

Szerettelek,

pedig te elmentél mellettem.

Szerettelek,

pedig te belém rúgtál.

Szerettelek,

pedig te kihasználtál.

Szerettelek,

pedig te megaláztál.

Szerettelek,

pedig te elhagytál.

Szerettelek,

pedig te összetörtél.

Szerettelek,

pedig te elmentél.

Szerettelek,

pedig te nem érdemelted.

Szeretlek,

pedig még most sem érdemled. 

—————————-

Gyakorta van ez így… vagy talán mindig. De attól ez még felsorolás, nem vers. Az ismétlésnek akkor van értéke a versben, ha egyben fokoz is. Pl. Kosztolányinál: 

 

Azon az éjjel

 

Azon az éjjel
az órák összevissza vertek.
Azon az éjjel
holdfényben úsztak mind a kertek.
Azon az éjjel
kocsik robogtak a kapunk alatt.
Azon az éjjel
könnyben vergődtek a fülledt szavak.
Azon az éjjel
égett szobánkba gyertya, lámpa.
Azon az éjjel
féltünk a borzasztó homályba.
Azon az éjjel
arcunk ijedt volt, halavány.
Azon az éjjel
halt meg szegény, ősz nagyapám.

Azon a reggel
csupa rokon jött, sirató nép.
Azon a reggel
sürögtek az öreg mosónék.
Azon a reggel
kendővel kötötték fel gyönge állát.
Azon a reggel
lassan vezettek a földúlt szobán át.
Azon a reggel
rozsdás pénzt tettek kék szemére.
Azon a reggel
riadtan bámultam feléje.
Azon a reggel
csak hallgatott makacs ajakkal.
Azon a reggel
olyan volt, mint egy néma angyal.

 

5 év 6 komment

 

 

Ennyi kellett ahhoz, hogy éljek.

Ennyi kell, hogy meghaljak.

Ennyi kell, hogy nevessek.

Ennyi kell, hogy szomorú legyek.

Ennyi kell, hogy lekéssem a buszt.

Ennyi kell, hogy gyűlöljelek és

Ennyi kellett ahhoz, hogy szeresselek.

Minden egy másodpercen múlik. 

 

 

 

5 év Nincs Komment

(1. variáció)

Már nem fáj, mi régen fájdalmat jelentett

Már nem boldogít, mi régen mosolyt csalt az arcomra

Már nem kell, amiért régen oly keményen harcoltam

Már nem kell más, csak te szerelmem, édes egyetlenem!

 

(2. variáció)

Már nem fáj, mi régen fájdalmat jelentett

Már nem boldogít, mi régen mosolyt csalt az arcomra

Már nem kell, amiért régen oly keményen harcoltam

Már nem kell más, csak a halál órája, mely felolfoz bűneim alól.

————————

Rebeka! 

Egyszerűség, lazaság és dal! 

Pl.

 

Már nem fáj a régi fájdalom, 

már nem ül mosoly az arcomon, 

már nem dúl csata a régi frontokon.

Már csak te vagy. 

 

Nem mondunk ilyet, hogy “édes egyetlenem”, ezt éreztetni kell. Ezt úgy kell mondani, hogy ne olvassuk, hanem TUDJUK. 

Rendben? 

Na. Ebben a szellemben a továbbiakban. Üdv: NHI

5 év Nincs Komment

Az óra csak kattog és kattog

Soha meg nem áll

S mikor beköszönt halálunk órája

A mutató akkor is jár

Egy pillanat alatt elhalad felettünk

Életünket a feledés sötét világába taszítva

Ahonnan szabadulni lehetetlenség

S a zár végérvényesen bezáródik a lélek kalitkáján….

————————————–

Az első négy sor tökéletes, jó ritmusa, remek hangzása is van, a maga világos egyszerűségével jeleníti meg azt a drámát, hogy amikor megszűnünk működni, a világ, az élet, még csak meg se torpan egy percre sem, részvétlen megy tovább. 

Éppen ezért a következő négy sor már kifejezetten nem jó, túlmagyaráz, néhol közhelyes, ráadásul még csak nem is szól sehogy. 

Továbbgondolni szabad, továbbmagyarázni nem. 

Üdv: NHI

5 év Nincs Komment

Kedves Rebeka, kicsit belejavítottam, kérlek, nézd át, javítsd – és várom vissza…

 

Gyönyörű napfényes tavaszi délután volt. Az aranyló sugarak átsütöttek a virágba borult fák ágai és levelei között megszínezve a parkot, az égkékje(mivel nem a színárnyalatról van szó, hanem az ég tulajdonáról) ég kékje ragyogott felettük, amit egyetlen felhő sem árnyékolt. Az emberek boldogabban, mosolyogva mentek végig a sétányon, hisz rég volt már ennyire jó az idő. Egy nagymama az unokájával sétált ezen a délutánon, a kisfiú nagyon mozgékony volt, mindent megnézett, ami mellett csak elment, össze-vissza rohangált, a nagymama nehezen tudta lefékezni, bár néha sikerült, és olyankor egy kicsit kézen fogva ballagtak egymás mellett, de ez általában nem tartott sokáig.

— Mi az ott? — mutatott kíváncsian egy pad felé, és már el is szaladt. Nem volt messze amerre mutatott intett, így a nagymama nem rohant utána, csak kicsit felgyorsította a lépteit, hogy hamarabb utolérje.

A kisfiú megtorpant a pad előtt, és értetlenül bámult az ott ülő szoborra. Egy apáca volt az, mintha csak megfáradt volna, úgy pihent ott, kezei az ölébe ejtve, oldalra nézve nézett, mintha csak az embereket figyelné, arca kissé bánatos és egy könnycsepp folyik végig az arcán.

— Ez egy apáca? — kérdezett rá, csakhogy biztos legyen benne.

— Igen — lépett mellé a nagymama. (csak ide kell a pont, itt ér véget a mondat)

— Miért ül itt? — kíváncsiskodott.

— Az egy nagyon hosszú történet — felelte egy nagy sóhaj kíséretében, mert pontosan tudta, hogy most mi fog következni.

— Meséld el! — kérlelte és óriási gombszemekkel a nagymamára pillantott.

— Rendben — egyezett bele és leült a padra.

 

Történetünk Története messzire nyúlik vissza — kezdte. — Körülbelül 60(irodalmi műben négytagú számjegyig kiírjuk betűkkel) hatvan évvel ezelőtt történhetett. Volt egy lány, akit gyerekkorában a szülei odaadtak az apácáknak, hogy neveljék fel, mert ott jobb helyen lehet. Kisbaba volt még akkor, így ott nőtt fel az apácák között, akik nagyon figyeltek rá, saját gyerekükként nevelték gondoskodtak róla.

Az idő telt-múlt és a kisbaba felnőtt, magas lett, vékony és gyönyörű szép. Arca üde volt és életerős, jelleme ehhez hasonló, olykor makacs, nehezen irányítható, tántoríthatatlan. Igazi rossz csintalan gyerek volt, bármennyire szerette Istent és hitt benne, hisz egész életében ezt hallotta, ebben nőtt fel, mégsem gondolta úgy, mint a többi apáca, hogy mindent Isten irányít, és mindannyiunkkal terve van. Abban hitt, hogy a sorsunkat mi alakítjuk, nem pedig egy nálunk hatalmasabb erő.

(hiányzik valami, mert attól senki sem lett apáca, hogy zárdában nőtt fel, legfeljebb novícia, míg fel nem szentelik)

Nem bírta az ottani bezártságot, a tehetetlenséget és az unalmat, gyakran kiszökött éjszakánként, leginkább csak sétálni, szerette nézni az esti fényben pompázó fákat, embereket. Közben pedig azon gondolkozott, hogy neki miért kell ott lennie, miért nem lehet olyan, mint a többi 22 huszonkét éves lány?

Egy ilyen éjszakai sétája során találkozott egy fiúval, a történet itt eléggé ködös, állítólag szó szerint egymásba botlottak, nem is ez a lényeg. A lány szerelmes lett, el volt varázsolva, folyton mosolygott, amit a többi apáca is észrevett, de elkönyvelték egyfajta megvilágosodásnak Isten felé, pálfordulásnak.

Ez a szerelem pedig erős szenvedéllyé erősödött kettejük között, ahogyan egyre többször találkoztak éjszakánként. Egy idő után a lánynak elege lett abból, hogy csak este láthatja, mert napközben be van zárva. Elmondta az apácáknak, hogy el szeretne menni. Nehezen vettek tőle búcsút, de nem állíthatták meg, mert megfogadták, hogy ha valaki el akar menni, elengedik, de ha vissza akar jönni, kötelességük visszafogadni.

A lány boldog volt, annyira, mint még életében soha. Nem gondolta, hogy egy fiú kell ahhoz, hogy rájöjjön, mennyire nem szeretett ott lenni nem neki való az apáca élet. Azt gondolta, hogy innen már minden jó lesz, örökre együtt lesznek, semmi nem választhatja majd el őket, de nem így lett…

A fiú körbevezette őt a városban, annyi helyen járt, szinte mindent ismert a környéken, a legszebb épületeket, fákat, kilátást, mindent, ami csak örömet tud szerezni az emberi szemnek. A lány élvezte, hogy egyáltalán vele lehet, és hogy ennyi csodálatos hely van ezen a világon, amit ő eddig nem látott, mert be volt zárva bezárva élt.

A lánynak nem voltak szülei, vagyis lány nem ismerte a szüleit, voltak valahol, csak ő se tudta, hogy hol, soha nem látta őket, mindig faggatta az apácákat, de az évek alatt egyre rosszabb volt lett a memóriájuk és már nem emlékeztek rájuk olyan tisztán, mint akkor kezdetben. A fiúnak viszont nem is voltak szülei, meghaltak pár évvel ezelőtt.

A fiú Ő napközben egy építkezésen dolgozott, így ő a lány addig egyedül maradt a városban. Mindig ide jött ki, leült erre a padra, és csak nézelődött maga körül, csodálta a tájat, az embereket, és úgy mindent összevetve. Éjszakára viszont nem tudtak hova menni. Volt, hogy sikátorokban, elhagyatott házakban laktak húzták meg magukat, pár ingyen szállón is megfordultak. Itt kaptak ételt, italt és ruhát, így a lány levehette az apácaruháját.

Sokáig ment még ez így, a lánynak elege lett, túl sok nehéz volt ez neki, itt se tudott magával mit kezdeni, de hisz az apácáknál legalább volt hol aludnia… de nem szólt róla semmit zúgolódott. Túlságosan szerette a fiút, még azt sem vette észre, hogy rendszeresen megcsalta őt. Míg egy nap elé nem állt, és meg nem mondta neki, hogy szakít vele, mert valaki mást szeret. A lány teljesen összetört, ezernyi darabra roppant szét, mintha a saját lelke üvegből lenne, a fiú pedig, mint valami vázát a falhoz vágta volna.

Felvette apáca ruháját, Könnyeit törölgetve jött el ide, ehhez a padhoz azon az éjszakán. Lefeküdt ide, s elnyomta az álom. Az éjszaka leple alatt viszont eleredt a hó, éppen január volt, a hőmérséklet is 0 fok alatt állt, de nem érdekelte is érezte. Azon az éjszakán megfagyott, és csak másnap találták meg ugyanúgy feküdve a padon egy odafagyott könnycseppel az arcán. 

Pár évvel ezelőtt csináltattak az készült emlékére ide egy szobrot ez a szobor, hogy senki ne feledje el a történetét, és a városi legenda szülőről gyerekre szálljon.

 

A kisfiú csendben elgondolkozva hallgatta végig, majd a mellette helyet foglaló apácára nézett. 

— Boldognak tűnik — jegyezte meg. 

— Most már az is — nézett a kisfiúra mosolyogva. — Olyan helyen van, ahol mindig is szeretett lenni.

 

5 év 8 komment

A halál közelsége mindenkit megváltoztat. Olyan dolgokra késztet, melyektől eddig rettegtünk és elnyomtuk magunkban. De miért halálunk órájában szánjuk rá magunkat, miért nem akkor, amikor még minden rendben volt?

 

 

Mi is a halál? Valaminek a vége, egy óriási szörny, mely elragad ettől az élettől és átvisz egy másik világba. Bármikor megtalálhat, lehet előjel és tünetmentes, olykor kegyetlen máskor pedig kegyes. De bármit is hozzon a sors, mindig mellettünk van legalább egy személy akkor, amikor elmegyünk.

Alexa az ágyában feküdt, immár hónapok óta alig kelt fel onnan. Az utóbbi időben sápadtabb és sokkal fehérebb lett az arca, látszott rajta, hogy leadott pár kilót, a vállán és a hátán egyre több csont emelkedett ki fátyolos bőrén, érzékeltetve a változást. Semmihez nem volt kedve, elhagyta az életkedve, az életereje is fokozatosan, napról napra gyengébbé vált, és ezt érezte is minden porcikájában. Nehezére esett felkelni reggel, kimenni a kertbe, de már kezdetben tudta, hogy ez lesz. Ez a betegségével járt.

Barátai sűrűn látogatták, de egy idő után az is abbamaradt, mert szótlan volt, komor és semmilyen érdeklődést nem mutatott irántuk, így inkább békén hagyták. Nem zavarta. Nem vágyott társaságra, egyedül akart lenni a szobájában, kizárva a világot.

Szülei ápolták, nem számított idő, pénz, csak hogy minél tovább élhessen. Ők mégsem tudják megakadályozni azt, ami felé Alexa száguldott, a vég felé. Lelki támaszt nyújtottak, segítettek elviselni, de nem tudták megadni neki azt, amire a leginkább szüksége volt: az időt.

Napjai egyhangúan váltották egymást, nem érdekelte, hogy este van vagy reggel, ugyanazt tette, az ágyában feküdt és a halálon gondolkozott. Hogy milyen érzés is lehet, amikor a lelked elhagyja a testedet, amikor megszabadulsz minden gondodtól, minden fájdalomtól és egy jobb helyre kerülsz. Már ha oda szánt az ég.

Sokak szerint egy ember születésénél lejátssza Isten azt a bizonyos játékot az ördöggel, hogy melyik lélek hova kerül majd, és bármit is tesz, az nem változtat ezen. Vagy ő a felelős a tetteiért, ami alapján a mennybe vagy a pokolba kerül? Részletkérdés volt Alexának. Őt nem az égi vagy a földi élet érdekelte, hanem a köztes állapot: a halál.

Minden egyes gondolatában, tettében, napjában szerepelt ez a szó, hisz nem tudhatta, hogy melyik lesz az utolsó perce ezen a helyen. Igazából kezdte egyre jobban várni. Elege volt ebből a világból, mindenben csak a rosszat látta, a magány és a depresszió elvakította előle a valódi szépséget.

Érezte, ahogyan a betegsége legyűri, ahogyan fokozatosan, lépésről lépésre elveszi az életét, és neki egyre jobban fáj. Egyre sűrűbben marcangolta belülről a halál előfutárának érzése, markolászta, szorongatta, majd pillanatnyilag eleresztette.

Nem sokkal később kórházba került, nagy lett a csönd körülötte, nem mondtak neki semmi konkrétat, de tudta, hogy mi fog most következni. Itt a vég. Régóta készült már erre, nem érte váratlanul, csak nem gondolta volna, hogy így fog elmenni. Tizenhét évesen, a fénykorában, amikor az ember úgy érzi, övé a világ és bármit megtehet. Nem, ő az utóbbi időt egy ágyban töltötte elzárva mindentől és mindenkitől, magára utalva.

Megfosztotta magát a barátságtól, a szeretettől és a szerelem érzésétől, az ezekkel járó boldogságtól, csak az érdekelte, hogy minél hamarabb vége legyen a fájdalmainak, nem az, hogy mit csinált addig. Most megbánta. A halálos ágyán azt akarta érezni, hogy úgy élt, ahogyan akart, hogy mindent megtett, amit szeretett volna — pedig nem. Az ellenkezője kavargott benne, hogy annyi mindent megtehetett volna, mégsem tette… Annyi minden várt rá, de ő nem ment, eltaszította magától a lehetőségeket, amiket az élet kínált.

Nem akart így elmenni! Úgy érezte, hogy már túl késő változtatni a dolgokon. Vagy talán mégsem? A telefonjáért nyúlt, ami a mellette lévő szekrényen hevert. Nem kis erőfeszítésbe tellett, mire megkaparintotta, mozogni is alig bírt, nyújtózkodott ameddig lehetett, de még így is túl messze volt tőle. Az alatta lévő könyvet elérte, húzni kezdte maga felé, minden erejét belefektette, míg végül megmozdult és vele együtt a készülék is. Addig húzta, ameddig könnyen le tudta venni róla a telefonját, majd a zsákmánnyal a kezében visszafordult úgy, ahogyan előtte is feküdt.

Volt még egy valami, amit el kellett intéznie, nem akart úgy meghalni, hogy nem tette meg. Pötyögni kezdett, minden egyes betű leütése fájdalmas volt és megerőltető, de nem érdekelte, begépelte az utolsó üzenetét:

„Valamit mindig is el akartam neked mondani. Szeretlek. Amióta megláttalak, azóta. És úgy gondoltam tudnod kell…”

Rövid volt, ennyire tellett az erejéből. Még az elküldés gomb megnyomása is nehezére esett, sok időbe telt, mire sikerült eltalálnia, elvégre nagyon remegett a keze, amiben az idegesség is benne volt, de elsősorban az ízületei erőtlensége. És elküldte. Nagy bátorság kellett hozzá, de megtette, évekig gyötörte ez az érzés és jó volt kiadni végre magából. Megkönnyebbüléssel töltötte el, majd egy furcsa szúrást érzett a szíve tájékán. Szabad karjával odakapott, de az őt szorongató feszülés nem enyhült, másik kezéből kicsúszott a telefonja és hangos puffanással ért földet az ágya mellett. Az érzés felerősödött, pulzusa drasztikusan csökkenni kezdett, vércukra leesett. A levegőért is küzdenie kellett, mellkasa ide-oda mozgott, mintha szíve azonnal ki akarna repülni onnan.

Mikor Dénes válaszolt neki, már orvosok és nővérek szaladgáltak körülötte, de hiábavaló volt, nem tudták megmenteni. A gép pityegésével párhuzamosan szólalt meg a Facebook üzenetet jelző hangjával és a telefonján ott villogott a válasz: „Én is szeretlek.”

 

 

 

5 év 10 komment

Egyetlen meggondolatlan szó, ami csak úgy kicsúszott a szánkon is elég ahhoz, hogy minden tönkre menjen.

 

Néha olyat vágunk egymás fejéhez, amit nem gondolunk komolyan. Olyankor nem tudunk tisztán gondolkodni, elönt minket a méreg, és idegességünkben meggondolatlanul cselekszünk. Így tett Gabriella is, amikor az apjával vitatkozott.

— Gyűlöllek! — vágta oda neki indulatosan. — Gyűlöllek! Gyűlöllek! — ismételte folyamatosan. Egyszer sem gondolta komolyan, mégis kicsúszott a száján idegességében.

Az apja meghökkent a válaszán, becsukta a száját, erre nem akart és nem is volt hajlandó válaszolni. Soha nem hallott még ilyeneket a lányától és ez olyan érzés volt neki, mint egy pofonvágás: erőteljes és fájdalmas.

Kihúzta magát, a bajuszához kapott, amelyet már jócskán behálóztak az ősz tincsek, ahogyan a haját is, csavargatni kezdte, játszadozott vele, idegességében szinte morzsolgatta az ujjai között, mérgében majd felrobbant. Hogy mondhat ilyet a lánya? Hiszen ő nevelte fel, egész életében támogatta, féltette, óvta, és egy kis vitában felindulásból ilyet vág a fejéhez. Ez megdöbbeltette, szíven ütötte.

Lányára pillantott, aki összehúzott szemekkel, összefont karokkal meredt rá idegesen. Ekkor lett elege, nem bírta tovább hallgatni őt, nem tudott ránézni, mert csak a csalódottság borzalmas érzése öntötte el. Sarkon fordult és kiviharzott a szobából. Gabi akkor tért magához az indulat szürke leple alól, amikor nagyot csattant apja mögött az ajtó és már egyedül volt a szobában. Akkor eszmélt rá, hogy mégis mit mondott, mit tett. Kezeit kibogozta, erőtlenül mellette lógtak, szótlanul meredt maga elé. Tudta, hogy nem kellett volna ezt mondania, meggondolatlan volt, emiatt már ezer foggal marta a lelkifurdalás.

Apja kiviharzott a házból, távozását a bejárati ajtó erőteljesen csattanása jelezte, még egyszer visszanézett, hátha megpillantja a felé igyekvő lányát, de nem látott semmilyen mozgást, így újra előrefordult és maga elé meredt. Az utca eléggé kihalt volt, egy autó, egy lélek se volt körülötte, csak ő és az üresnek tűnő házak. A teraszon állt, zsebéhez kapott, elővette belőle a cigis dobozát, amiben már csak pár szál árválkodott és a perceik már meg voltak számlálva. Egy pillanat alatt kikapott belőle egyet, már emelte is a szájához, amikor megállt a keze.

Elbizonytalanodott. Ez soha életében nem fordult elő, ha cigiről volt szó, évek óta napi másfél-két dobozzal szív, nem tud meglenni nélküle, most valahogyan mégis máshogy gondolta. Az idegességét biztosan enyhítette volna, de még ettől is elment a kedve a lánya miatt. Ingerülten az asztalra dobta, mintha már soha többé nem lenne rá szüksége, majd zsebre vágott kezekkel elindult kifelé a kapun. A meleg szél az arcába fújt, de ő mit sem törődve vele, ment az útján.

Gabi egy pillanat alatt kirontott az ajtón, minden szobába benézett, de sehol se találta, kirohant a bejárati ajtón is, és mint egy felfedező, jobbra-balra forgatta a fejét, de nem látta sehol se. Tekintete az asztalra vándorolt, amin elhagyottan hevert a cigis doboz, mellette hanyagul feküd pár kiesett szál. Ezen kicsit meglepődött, elvégre az apja soha nem hagyta el a házat a doboza nélkül. Mindig ettől bűzlött, ha megölelte és belefúrta az arcát erős vállaiba, érezte ezt a szagot, ki nem állhatta, de most csak arra vágyott. Hogy bocsánatot kérhessen, és újra magához ölelhesse!

Mikor rájött, hogy apja már elhagyta a házat és valószínűleg jó ideig nem fog hazatérni, a hajába túrt, majd leült az asztal melletti székre, felhúzta a lábait és ráhajtotta a fejét. Várt. Egész délelőtt ott ült, de az apja nem jött vissza. Mindig a reggeli jelenet játszódott le a fejében, végtelenített szalagon, egymást váltották és ismételték a képsorok. Próbált másra koncentrálni, de nem ment neki. Dél körül egy kicsit elbóbiskolt, fejét hátrahajtva, pár perc múlva már aludt is.

Az élet nem olyan, mint szeretnénk. Nem lehet irányítani, nem tudjuk visszafordítani, nem tehetünk vele semmit, csak csendben tűrni, elviselni és feldolgozni, amit elénk sodor. De van, amit nem lehet…

Koradélután Gabi telefoncsörgésre ébredt. Nagyokat pislogva tért magához, idő kellett, hogy felfogja, honnan szól, és érte mehessen a házba. A hajába túrt, majd komótos, lassú léptekkel ballagott a konyha felé, aminek a pultján hevert a telefonja. Az utolsó csörgés előtt vette fel és szólt bele alig éberen.

Ám amit ott hallott, az magához térítette, egy pillanat alatt kipattant a szeme, arcára rémület ült ki. Hallgatni se bírta, lesokkolva meredt maga elé, alig állt a lábán, majd hirtelen kicsúszott alóla a talaj, a szekrényen súrolva a hátát a földre zuhant. A telefon kiesett a kezéből, nagyot koppanva a kövön landolt. Mereven bámult maga elé, mellette a telefonban őt szólongatták, de nem is figyelt rá, magán kívül volt. Egyik pillanatról a másikra törtek elő belőle a fájdalom könnyei, és mosták folyamatosan hófehér arcát.

 

Varga Gábor negyvennyolc évet élt. Szívrohamban halt meg az utcán, augusztus 18.-án. Egy járókelő sietett a segítségére, hívta a mentőket, de akkor már késő volt. Abban a percben életét vesztette.

 

Gabi önkívületi állapotba került. Felfoghatatlan volt a számára, hogy meghalt az apja. Csak ült ott magatehetetlenül és sírt. Fájt, hogy soha többé nem fogja már látni, hogy soha nem ölelheti meg, többé nem karolhatja át szorosan, azt mondva: szeretlek. És az fájt a legjobban, hogy nem tudott tőle bocsánatot kérni, úgy halt meg, hogy azt gondolta, utálja őt, pedig ez nem igaz, mindennél jobban szereti, de ezt már soha nem fogja megtudni.

Könnyei megállás nélkül folytak lefelé elöntve az arcát, ki se látott a szeme előtt keletkező fátyol alól, de nem törölte meg, nem lett volna értelme, folyton újak bújtak ki a szeméből és vették át az előzők helyét.

Még nem fogta fel. Azt akarta hinni, mintha csak egy rossz vicc lenne, egy undorító tréfa, de mélyen belül tudta, hogy nem az. Ez a valóság, a kegyetlen élet, ami ott rúgott belé, ahol lehetett, a leggyengébb ponton.

Kongó űrt érzett belül, mintha valaki kitépte volna a szíve egy darabját és nem hagyott benne mást, csak kínt és fájdalmat. Elhagyatottnak érezte magát nélküle, magányosnak. Élete legfontosabb személyét vesztette el egy pillanat alatt.

— Szeretlek — suttogta könnyekkel átitatott hangján, de tudta, hogy már nem hallja. Soha nem fogja hallani.

Bárcsak visszaforgathatná az időt! Ez volt az egyetlen kívánsága, akkor soha nem mondaná neki azt, hogy „gyűlöllek”, nem kiabálna vele, engedelmesen bólintana egyet, és azt tenné, amit mond. Aztán adna neki egy puszit és megölelné. Már azt se tudta, hogy min veszekedtek annyira, valami kis apróság lehetett, értelmetlen és felesleges, de mégis úgy kellett elmennie, hogy ordítottak egymással és utolsó képe az maradt róla, hogy megrázottan kiviharzik a szobából.

 

 

 

—————————————————

 

 

 

És még most is, évekkel később Gabi nem tudta túltenni magát azon, hogy haragban engedte el apját. Azon a napon egy része meghalt vele, sokkal megfontoltabb lett, maga mögött hagyta azt a hevességét is, ami akkor jellemezte, sokkal érettebbé és komolyabbá vált. Egy ilyen trauma kellett ahhoz, hogy rávilágítsa, mennyire ostobán és gyerekesen tud viselkedni.

Rájött, hogy mindig jól meg kell gondolnunk, mit is mondunk a másiknak, elvégre nem lehet tudni, hogy nem azok-e az utolsó szavaink egymáshoz. És Gabi még mindig, ennyi év után is azt várja, hogy egyszer csak kinyílik az ajtó, belép rajta az apja és erősen, mintha mi sem történt volna, magához szorítja…

 

 

 

Seres Rebeka Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.