Betonszín napra ébredt a buszpályaudvar, hűvös eső marta a kopott falakat. A galambok, azok a városi patkányok menedékre leltek a fedett padok szárazságában.
Az egyik galamb egyszerre követni kezdett egy kisfiút, meglátta kezében a kis bódéból vásárolt szottyadt pogácsát. És hát amilyen ártatlan a kisfiúi természet, lecsípett egy darabot és a madár elé vetette azt, világnagy vigyorral az arcán. A tollas jószág azonnal fel is csípte, nehogy valamelyik társa lopja el előle. De hamar partnere akadt. Nem is egy. Ezek az állatok hamar odagyűlnek, ahol szert tehetnek egy kis betevőre.
A gyermek, látva, hogy még több galamb nézi ki a kezéből a pogácsát, örömében ugrott kettőt, és elkezdte dobálni az ételéből kiszakított galacsinokat. A galambok pedig kapkodták őket. Egyre hevesebben és agresszívabban. Szárnyukat nyitogatták, kekeckedtek, megverekedtek egy-egy falatért.
Mire a pogácsa elfogyott, a környék összes példánya ott toporzékolt. Vad, éhes tekintettel nézték a kisfiút. A gyerek anyja észbe kapott, elővette kis digitális fényképezőjét, és készített egy gyors fotót fiáról. Épp időben. A galambok körülvették a fiút, beborították őt, még gyermeki sikolya sem hallatszott a tollak tompításától.
Pár perc sem kellett, a madarak távoztak, csupán lecsipegetett csontokat hagytak maguk után. A buszpályaudvar meg csak nézte. Nem volt ez újdonság. Csak a városi patkányok egy újabb áldozata…
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Horváth Dániel
