Lénárt Anna : A titok (nyolcadik rész)

Előzmény: Rékát mesterséges kómában tartják. Laci és Léna beszélgetéséből kiderül, hogy a doktornő sincs túl a vele történt erőszakon. Elevenen élnek benne a történtek. Ki meri mutatni a férfinak, hogy ő is csak ember. Laci fél, hogy Réka nem ugyanaz a lány, mint akit megismert… A kórház ajtajában összefut Réka anyjával, aki bocsánatát kéri, megsemmisülve áll a férfi előtt, aki megveti őt.

 

Teljesen besötétedett, mire hazaértek. A kapuban Gábor állt.

— Na végre… már órák óta várlak.

— Történt valami? — kérdezték egyszerre.

— Elfogták azt a szemetet… még a városban volt. Nyugodtan aludt a kamionjában. Bevitték a rendőrségre. Induljunk…

— Hová akartok menni? — ijedten nézett hol a fiára, hol a másikra.

— A rendőrségre, Márta néni.

Tudta, nem lehet lebeszélni őket, de féltette mindkettőt.

— Veletek megyek.

— ? Nem jöhetsz velünk — ellentmondást nem tűrően mondta Laci. Majd megenyhült hangon folytatta: — Nem lesz semmi baj, légy nyugodt.

Az anya figyelte, ahogy Gábor autójával sebesen, fékcsikorgatva megfordulnak, és a port felverve maguk mögött, elindulnak. Keresztet vetett. Alig pár órán belül, ma már másodjára. Pedig, de régen fordult hozzá… Nehéz élete volt, őt, az Istent okolta minden bajáért. Meg akarta mutatni, a segítsége nélkül is boldogul. Haragudott rá, nem tudott megbocsátani a férje haláláért. Most mégis hozzá imádkozott. Azért könyörgött, gyógyuljon meg a lány, a fia ne kövessen el butaságot…

Becsukta maga mögött a kaput és elindult a ház felé… Szirénázó mentőautó fordult be a sarkon. Nagyot dobbant az anyai szíve. Fájó lábait nem kímélve rohant egyenest a rendőrségre… — Istenem, Istenem, Istenem — hajtogatta. A mentő ajtaját akkor csukták be, amikor ő odaért. A sziréna felbőgött és már indult is. Látta, ahogy a mentőorvos telefonál. Félt. Remegett teste-lelke. Belekapaszkodott egy csenevész fatörzsbe. Szemeit ellepték a könnyek.

Gábor vette észre először az asszonyt. Sietve indultak felé.

— Márta néni, hogy kerül ide?

— Édesanyám, édesanyám!

— Féltettelek titeket. Ahogy meghallottam a szirénát, azt hittem ti tettetek valami visszavonhatatlant. Muszáj volt idejönnöm.

— Jönni? Szerintem idáig futottál, anya. Mit gondoltál, milyen visszavonhatatlant követhetünk el? Megfordult a fejemben nem tagadom, hogy megölöm, de…

— Ne mondj ilyet — vágott a fia szavába. — Öreg vagyok már… Mi történt?

— Réka anyja rálőtt a kamionosra egy első világháborús pisztollyal. A golyóira célzott. Hát… — vakargatta a füle tövét Gábor… — Nem mondhatnám, hogy sajnálom. Azt kapta, amit megérdemelt.

— Szegény asszony… Most mi lesz vele?

— Gondolom, jó időre becsukják. Legalább gondolkozhat…

 

— Honnan van ez a fegyver és miért lőtt arra az emberre? — tette fel a kérdést Bánfi rendőrhadnagy.

— Még a nagyapámé volt. Ez az egy golyó volt csak hozzá. Hosszú évek óta be van töltve, csak arra várt, hogy megtegye feladatát. Nem most kellett volna, már évekkel korábban… Le kellett volna lőnöm, igen, még akkor régen. Most minden másképp lenne. Kislányom… tudom tettemre nincs mentség, de bocsáss meg!

Nem sírt, inkább vonított, mintha elhagyta volna ép esze.

A hadnagy csak hallgatta a mondottakat.

— Kér egy pohár vizet? — kérdezte.

Az asszony hirtelen felugrott az asztaltól, az egyik sarokba vetette magát, összegubózott és fülsiketítő hangon elkezdett vinnyogni. Értelmetlen szavakat mormogott, és amikor a hadnagy közelíteni akart hozzá, karmolt, mart, harapott. A behívott két segítség is alig tudta megfékezni a megvadult, elmeháborodott nőt. A székhez kötözték, és mentőt hívtak neki.

Bánfi nézte a megkötözött merénylőt, a szavai visszacsengtek a fülébe: „Nem most kellett volna, már évekkel korábban… Le kellett volna lőnöm, igen, még akkor régen.” Nem értette. Kinek szánta már korábban azt a golyót… Egyben biztos volt, nem a kamionosnak, hisz az még harminc sincs.

 

Gábor közvetlen a kapu előtt állt meg. Márta néni lassan kikászálódott a kocsiból. Laci ölbe kapta, és minden tiltakozása ellenére karjaiban édesanyjával indult a ház felé.

— Köszönöm, mindent köszönök — szólt vissza barátjának.

Intett, majd becsukta maguk mögött az ajtót.

— Kérsz egy pohárkával, mert én most iszom. Nem keveset, sokat… Inni akarok, berúgni, felejteni a mai napot, hátha, ha holnap felkelek, kiderül, mindez csak egy lidércnyomás volt.

— Fiam, ez nem lázálom, ez valóság. Ne akard magad ámítani, ne akarj elmenekülni.

Sajnálta a fiát. Mindig tudta, Réka a végzete.

— Tölts nekem is egy kortyot!

 

Laci fejfájással ébredt. Érezte, nem kellett volna annyit innia. Nem számolta, csak ivott. Alig várta, hogy lefürödjön, megmossa a fogát, mert undorodott saját magától. Eddig sem értette az alkoholistákat, de ahogy most magán is megtapasztalta a másnaposság minden borzalmát, még kevésbé fogadta el.

A konyhában mikor meglátta édesanyját, aki a homlokához egy fagyasztott csirkét szorított, minden kínja ellenére elnevette magát.

— Ne nevess! Irgum-burgum… Nehéz veled lépést tartani — nevetett ő is. — Jaj a fejem… Akkor ittam utoljára alkoholt, amikor apád meghalt, de azt hiszem, ez egy életre kitart. Nem baj, ha ma nem főzök?

— Dehogy baj, van étel bőven, nem fogunk éhen veszni. Inkább a másnaposságba fogunk belehalni. Te tudod, mennyit ittunk?

— Azt már kora reggel megállapítottam, a literes üveg üres. Majdnem hasra estem benne, amikor kijöttem a konyhába a poklot oltani.

— Indulok a kórházba, nem tudom, mikor jövök.

 

Legutóbb szerkesztette - Lénárt Anna
Szerző Lénárt Anna 139 Írás
Három családos elvált nő vagyok. Gyermekeim kirepültek a fészekből, egyedül élek. Köztisztviselőként dolgozom, a feladataimat legjobb tudásom szerint látom el. Lelkiismeretes embernek tartom magam.Szeretem az embereket, átérzem gondjukat és ha tudok segítek. Megpróbálom a legrosszabb dolgokból is a legjobbat kihozni, mert azt tartom az élet túl rövid ahhoz, hogy megkeseredve éljünk. Sok mindenre megtanított az élet, elsősorban arra, hogy sosem adjam fel. Ha reggel borult az égbolt nem arra gondolok, hogy esni fog, inkább annak örülök, hogy még nem esik. Verseket gyermekkorom óta írok. Az általam írt versek "én vagyok", tükrözik a lelkem, a vágyaim, átölelik az életem. Romantikus embernek tartom magam, a halak csillagjegyre jellemző tulajdonságok szinte mind jelentkezik nálam. Alföldi lány lévén kívánkozom a hegyek közé. Ha tehetem a szabad időmet hegyes vidéken, sétával töltöm. Igaz kevés ilyen akad, de ha adódik akkor kihasználom a lehetőséget.