Boér Péter Pál : Az üres villamos, Virág elvtársra vár

Elolvasta:
389
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Mi mennyi?

Poros nyári délután volt. Az útmenti fákon verebek hangoskodtak, s háztetőn szédülten burukkolt egy golyvás galamb. Fenyő borította, nagy hegyek vigyázták a városka házait, meredek utcáit, az embereket, a templomtéren hancúrozó gyerekeket.
Gyárfás a cseresznyefa alsó ágán csimpaszkodott, de elérhető magasságban már egyetlen szem cseresznye sem mutatkozott. A ház árnyékában heverő kuvasz hirtelen felkapta a fejét és acsarkodva rohant a kerítéshez. A fiú leugrott a földre és a kutya után futott.
– Nyughass, Betyár! – szólt rá a kutyára, s az lejjebb vette a hangerőt, s megcsóválta a farkát jelezve, hogy tudatában van a kicsi gazdi jelenlétének.
A kerítés rácsai közt kinézve meglátta az izgalom okát. Egy nagy társzekér döcögött a köves úton, rajta töméntelen holmival, bútorral. A szekér hamarosan megállott, éppen a szomszéd ház kapuja előtt. Gyárfás lélekszakadva rohant be a konyhába, édesanyjához.
– Megjött az új szomszéd! – lihegte izgatottan.
– Tudom, az este Szekeres úr eljött szólni, hogy ma költöznek. Udvarias, igazi úriember! Van egy korod béli fia, Sanyi. Ha elrendezkedtek, majd átjön, ismerkedjetek meg.
– Ide ne jöjjön semmiféle Sanyi! majd jól elkergetem, ha idedugja a képét!
– Gyárfás, Gyárfás ismét fölöslegesen heveskedsz.
Egyszóval, új fiú költözött az utcába és éppen Gyárfás szomszédjába. Vékonypénzű, sovány gyermek volt, Sanyinak hívták, ahogy anya már megmondta, s mindjárt az első nap, hogy megérkezett, összeverekedett Gyárfással. Úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött, mondtuk annak idején, ha nem lehetett eldönteni, ki a kezdeményező. Minden alkalom jó egy kis verekedésre, de most az ismert csúfolódó rigmus adott rá alkalmat:
„Sanyi, Sanyi, Sanci, bent a macska hajtsd ki!”
Nagyon zokon vette az új fiú, és bőgve, vadul nekiugrott Gyárfásnak, akit váratlanul ért a támadás, hanyatt bukott, s júl beütötte a fejét valamibe. Erre ő is elkezdett bömbölni. A nagy hangzavarra eléfutottak a felnőttek mind a két házból. Anna néni, a Sanyi anyukája, és Vilma néni, a Gyárfásé.
– Fellökött! Mehegütött!
– Azt mondta Sanci!
Kiabáltak összevissza a delikvensek. A hangzavart fokozta anyáik hangos igyekezete, hogy csendet teremtsenek. A felnőttek hangjától megszeppenve elcsendesedett a két lurkó és halkan hüppögve bújt az anyja szoknyája mögé, s onnan lesett a másik felé.
– Sipirc befelé! – parancsolták be a házba a gyerekeket. – Majd otthon számolunk, hogy ilyen ramazurit csaptatok.
Gyárfás, ahogy elment Sanyi mellett, kicsit meglökte, mire az kinyújtotta rá a nyelvét. Erre mindketten elnevették magukat. Így kezdődött a barátságuk, mely aztán évtizedekig tartott. Érdekes volt ahogyan ragaszkodtak egymáshoz – a gyámoltalan, beteges fiú meg a másik, az életerős, vidám fickó. Kiegészítették egymást. Sanyi lévén jó eszű, szorgalmas gyerek, annak ellenére, hogy egy évvel alatta járt, segítette Gyárfást a tanulásban, aki pedig megvédte a barátját a csúfolódóktól. Mert akadtak ilyenek szép számmal. Ilyenkor ütött vágott, még a nagyobbakat is megfutamította.
– Fussunk, jön Gyárfás! – kiáltották és biztos távolságba menekültek.
A Sanyi gyerek tulajdonképpen azért marad el egy évvel Gyárfástól, mert beteg lett, éppen az iskolakezdés évében. Nagyon beteg lett. A hátcsigolyája betegedett meg és ezért gipszágyban kellett feküdnie majd fél évig, és utána korszettet, gerincfűzőt kapott. Nagyon nehéz időszak volt.
Már amikor megérkeztek az utcába, feltűnt, hogy milyen vékonypénzű gyerek, hogy milyen furcsán, nehezen mozog, alig vesz részt a közös játékokban. Anyukája elvitte az orvoshoz, látva, hogy napról napra nehezebben mozog és nem futkos a gyerekekkel, hiába hívják.
– Menj, fiacskám a többiekkel! – unszolta, de Sanyika csak ingatta a fejét, hogy nem akar menni.
– Fáj valamid?
– A hátam, a fejem, a lábam, ha szaladok! – tört ki végül a panasz a gyerekből.
A doktor, miután megvizsgálta, csak csóválta a fejét, és amit mondott, nem volt vidám dolog.
– Anyuka kedves, ezt a kis pacienst minél hamarabb be kell utalni a kórházba. Ha lehetne már most!
Anna néni, Sanyika édesanyja sírva fakadt. Hullottak a könnyei, meg sem tudott szólalni néhány percig.
– Ott … ott mit csinálnak az én kicsi fiammal?
– Megvizsgálják alaposabban, mint ahogy én itt tudnám, és a főorvos majd eldönti, mit kell tenni.
– Mit? Mit?
– Valószínűleg műtétre kerül sor.
– Édes Istenem segíts meg! – zokogta az asszony.
– Asszonyom, a kétségbeesést halasszuk a főorvos úrral való konzultáció utánra.
Dallos Ábel ortopédus főorvos alapos vizsgálatok után az operáció mellett döntött. Nehéz műtét volt, órákig tartott. Utána Sanyi hosszú időre bent maradt és még az ágyból sem kelhetett ki – a gipszágyból. Barátja, Gyárfás szinte naponta látogatta, vitt neki gyümölcsöt, édességet, és mesélt az iskoláról, ami Sanyi nélkül kezdődött.
Édesapja, Szekeres Péter banki alkalmazott, a számok virtuóz mestere, akire fényes karrier várt a szakmájában, hisz máris osztályvezető, most értetlenül és megrettenve áll a betegség által teremtett változások előtt. Ameddig Sanyi fia a kórházban feküdt, minden nap bement hozzá, és ott üldögélt a gyerek ágya mellett egy kórházi széken. Szótlanul, magába roskadva ült és leste, mivel tudna segíteni; néha megtörülte a kis beteg homlokát, megitatta, ha inni kért, és úgy érezte meghasad a szíve az aggodalomtól. Az esti vizitig maradt, s akkor átadta a terepet az orvosoknak. A fiacskája buksiját megpuszilva a fülébe suttogta: „gyógyulj meg hamar!” és az ajtóból integetve távozott.
Másnap, munkája végeztével ismét megjelent. Szokásához híven az irodából a kávéházba vezetett az útja, ott ellenben nem időzött hosszan, csak éppen üdvözölte a barátait és szabadkozott, hogy nem maradhat.
– Beteg a fiam, megyek hozzá a kórházba! – magyarázkodott, mire a társaság bólogatva biztatta, menjen nyugodtan.
Újra csak ott üldögélt szótlanul, de néhány nap múlva maga Sanyika törte meg a hallgatást azzal, hogy megkérdezte, mit csinál, hogy van Barta-bácsi a portás és a fia, Kálmán?
Otthon gyakran mesélt a portás ügyes-bajos, sokszor humoros dolgairól. Még sorkatona korukból ismerték egymást. Most is szívesen felemlegette Barta-bácsi alakját. A beszélgetés megindult és hamarosan sort kerítettek apa irodai munkájára is. Elmondta, egész nap mivel foglalkozik attól kezdve, hogy belép a kapun és szót vált Barta-bácsival. Elmondta, milyen feladatokat kapott és hogyan sikerült azokat megoldani.
Sanyikának felcsillant a szeme, amikor édesapja a mennyiségekről, számokról tett említést.
– Az mennyi?  Mennyi? – kérdezgette a gyerek mindegyre.
Ebből aztán nagyszerű játék kerekedett. Úgy nevezték el, hogy „mi mennyi játék”. Ezután, amikor apa megérkezett, Sanyika már kezdte:
– Játszunk mi mennyit?
És akkor kérdezgették egymást, a helytelen válaszokon nagyokat kacagva. A gyerek napról napra jobban megismerkedett a számokkal, hamarosan megbarátkozott a tizedesekkel és a törtszámokkal is – anélkül, hogy látta vagy leírta volna magukat a számokat. Az értéküket ismerte meg, nem a formájukat, alakjukat.
Gyárfással is próbálták ezt a játékot, de barátja nem volt ennyire otthon a számok világában, így más beszélgető játékot találtak ki. A „mi mennyi” helyett a „mi hol van” nevűt. A falu utcáira, épületeire, közeli környékére kérdeztek rá egymástól. Például „hol van a templom, az iskola, a piac, vagy keresztapa háza?” Így Sanyi játszva ismerhette meg falujukat a kórházi ágyban fekve.
Mire a kórházat elhagyta, már jól tudott tájékozódni a faluban – fejben! Nagy haladást ért el számok ismeretében, világában édesapja nagy örömére. Kávéházi barátai előtt mindig emlegette, „látszik, hogy az én fiam, matematikus vénája van!”
Gyárfás bámulattal figyelte barátját, ahogy napról napra magabiztosabban mozog a mennyiségek, a számok között.
– Te, hogy vagy képes számolni anélkül, hogy látnád a számokat?
– Én tudom, érzem a számokat, nem kell látnom a kinézetüket.
– Ezt nem értem!
– Figyelj, ha azt mondom, hogy adok neked két almát, te akkor is tudod, hogy hány almát kapsz tőlem, ha nem is látod leírva a számot, a kettőt.
– Igaz! Hogy te milyen okos vagy!

Elolvasta:
475
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Kezdetben teremté Isten az eget és földet. Ipolyi úr számára meg egy „jó” szomszédot. Ott illatozott a konyhája kb. egy méterre a szerencsétlen könyvelő remegő orra előtt. Télen még hagyján, de nyáron, amikor valamennyi ajtó, ablak tárva-nyitva állt, Ipolyi úr minden reggel kávéillatra ébredt. Kár, hogy magas vérnyomása volt, ennélfogva sohasem ihatott kávét. Délben szinte naponta sercegett a hús Kecskésné tűzhelyén, a könyvelő így ismételten ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb szagok áramába került. Hétfőn hurkát sütöttek, kedden színhúst, ezt követte a töltött káposzta, birkapörkölt… A diétázó férfi kívülről fújta a menüt, Kecskés szomszéd vicceit, rokonai, ismerősei nevét, miután nemcsak a szagok, hanem a hangok is terjednek ám, következésképpen a böfögéstől a szellentésig minden áthallatszott. Aztán betoppantak a vendégek. Puszi, puszi! Örülünk, hogy látunk! – áradoztak Kecskésék végig a kis szobában, ahova úgy befészkelték magukat, hogy sem a vendégek, sem a hőség, de még Ipolyi úr áriái sem űzték őket beljebb.

– Okos enged. Ha ők nem tágítanak, húzódj beljebb te egy szobával, ahol kevésbé hallod őket! – kommendálta a neje, amitől a könyvelő majdnem sokkot kapott.

– Még hogy én! Soha! Inkább naponta áriázom nekik.

Így teltek-múltak a napok. Ha az egyik tüsszentett, a másik tüstént egészségére kívánta. Ha bekapcsolták a Petőfi rádiót, holtbiztos, hogy erre a Kossuth felelt.

Ennyit kettőjükről. A csata folyt, de csak kettőjük közt, amíg föl nem bukkant a harmadik „szomszéd”. Nérónak hívták, s volt vagy nyolcvan centi, akkora hanggal, hogyha ugatni kezdett, a társasház összes lakója rémülten rezzent össze. Ezt a tulajdonságát Kecskés és a többi szomszéd vendégei is hamar megismerték, mert ezentúl egyre ritkábban látogattak hozzájuk. Annál sűrűbben ruccantak ki maguk a társasház lakói. Ki üdülni, ki színházba vagy moziba ment, csakhogy ne hallják azt az istenverte dögöt. Kerekes szomszéd például befeküdt a kórházba, és megműttette magát. Mellesleg, már régóta készült erre, pontosabban Néró beköltözésének percétől. Hát kérem, dög ide-oda, azért mégis hasznos állat: támogatja a színházat, fellendíti a filmipart, csökkenti a víz-, gáz- és villanyfogyasztást, sőt, kikerget a szabadba, a drága friss levegőre, ahova önként aligha mennek már ki manapság.

Sajna az emberek sokszor rövidlátók, s ahelyett, hogy hálásak, még ingerültebbek lesznek. Ez történt Néró esetében is, akitől mindenki szabadulni akart.

– Én felmondok – fenyegetőzött a postás, aki a vicsorgó fogaktól való félelmében csakis motorbiciklin mert közlekedni. – Vagy fizessenek benzinpénzt, plusz veszélyességi pótlékot.

– Mérgezzük meg! – rukkolt ki az ötlettel félénken Horacsek szomszéd, ám a többiek gyorsan lehurrogták: veszélyes ötlet, az ilyesmi ma már bűnténynek számít.

Csupán Ipolyi és Kecskés méregették egymást. Nem mondtak sem bűt, sem bát, ők tudták, miért. Különösen Kecskés, nyilván még örült is, amiért a másikat a guta cirógatja.

– Ez a Kecskés immunis – roppant össze végül szegény Ipolyi úr, s elhatározta, hogy kivesz két hét szabadságot, és kiruccan falura a tyúkok, malacok és szülei ölelő karjai közé.

Ott persze szóba se jött a feketekávé, nem karattyoltak a fülükbe, és senki sem beszélt Néróról. Ezzel szemben feleségestül reggel ötkor keltek, megetették az állatokat, elkapálgattak a kertben. Közben hallgatták a madarak énekét, amit hol gágogás, malacsivítás, hol a kutyák, Dráva és Száva csaholása kísért.

A könyvelő pár nap alatt lesült, izmai megduzzadtak, s olyan fogyásnak indult, hogy a szomszédjai alig ismertek rá a falusi kúra után. Ő sem az otthonára. Kerekes úr meghalt, Kecskésék elköltöztek, a virágágyások feldúlva, mindezek koronájaként pedig eltűnt maga Néró is tipp-topp házacskájával együtt.

Ipolyi úr sugárzó arccal sétálta körül az elárvult csatateret.

– Úgy látszik, győztünk. Végre csakugyan itthon érzem magam – ölelte át feleségét túláradó boldogságban utána.

Hát igen, idővel újból visszagömbölyödött, mialatt a napok tovább vánszorogtak. Legalábbis Ipolyi úr szerint, aki lassacskán unatkozni kezdett a társasház síri csendjében. Unta a tévét, a néma szomszédokat, ahonnan se vicceket, se puszikat nem hallott többé. Bezzeg azelőtt, a régi szép időkben, amikor még birkapörkölt főtt a mellettük a lábasban…! Eltervezte, hogy legközelebb megint meglátogatja falun a szüleit.

Addig is szerez egy aranyos dogot, épít neki egy házikót, és Nérónak fogja hívni.

Elolvasta:
442
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Úgy szökdösött a szívem a mellkasomban, mint a kicsi kecskeolló a tavaszi réten, ahogy kezdett a táj ismerőssé válni. Olyan ismerőssé, mint akit már hosszú ideje nem láttunk, s most elénk bukkan.

Nem váratlanul, de mégis valahogy hirtelen.

Amíg a szürke aszfalton száguldottam, nem láttam semmit a vidékből, se fákat—bokrokat, se hegyet, se völgyet, de amint a sírülőnél elhagytam a köves utat, minden megváltozott körülöttem. Rám köszöntek a bólogató fűzek, s a fehér törzsű nyírfák, társamul szegődött a sziklás mederben csörgedező patak, s düledező kerítések kísértek.

Minden régi barátként vett körül. Még a kerekek által felvert por is.

De ennél közelebbi ismerősökre áhítoztam. Alig vártam, hogy a szemembe tűnjenek a dús lombú vadgesztenyefák a faluvégen, az óriásira nőtt diófa a jegyző háza előtt, a meghitt házak sora. Legerősebben mégis az iskolát kívántam látni, s szomszédjában a paplakot, meg persze a templom égbeszökő tornyát.

Mennyi kedves emléket idéz fel gondolatom a gyermekkorom napsugaras idejéből!

Vár rám a hegyoldal sűrű erdeje, s csúcson őrt álló komor fenyők sora. Vár a sok vidám hancúrozást, hitványkodást látott libalegelő ott a patak túlsó partján!

Az emberek is bizton várnak, akikkel együtt voltunk jóban—rosszban. Hát, már aki megmaradt, s itthon maradott. Mert tudom, sokan elmentek távoli vidékekre, külországokba, s meg is haltak jó néhányan. Az itthon maradottak majd csodálkoznak, milyen úriasan érkezem, saját kocsival! Ez a gondolat is átfutotta az eszemet, s megszégyelltem magamat – az érkezés ünnepi hangulatához nem illő gondolatok miatt. De azért mégis csak kicsit büszke voltam magamra. Aztán elképzeltem, milyen jókat beszélgetünk, bölcselkedünk, hágyárszkodunk majd este a kocsma különszobájában.

Nagy lendülettel megfordultam a templom előtti téren, a kút körül. Az a szivattyús, ártézi kút a beton vályúval, az volt még egy nevezetes hely! A vályú szélén el lehetett üldögélni egész nap, amíg meg nem jöttek a csordából a tehenek inni. Akkor aztán haza kellett mennie mindnek, mert jött az esti fejés és a munka az istálló körül. Abból nem lehetett kimaradni!

Már ahogy az első házak feltűntek, valami rossz érzés kerített hatalmába, mint a hitványkodó gyermeket, ha rajtakapják. Nem értettem az okát, de ahogy a templom előtt megállva, kiszálltam a kocsiból, megértettem, hogy nem én követtem el valami megbocsáthatatlant, hanem a faluval, a tájjal történt meg a visszahozhatatlan — elszállt felette az idő!

A házak mind apró kunyhókká törpültek, a templom falán foszlik a vakolat, s tetőt fedő bádogot, mint valami gyászlobogót lengeti a szél. Az iskola épülete szinte romos, a paplak ablakai vakon merednek a világba – nincs rajtuk függöny, se sötétítő. A sok betört ablakszem elhagyottságot sugallt.

Félve közeledtem az öreg épülethez. Az ajtó zárva, s a kopogtatásra senki sem jött elő. A szomszédból, vagy honnan egy fogatlan vénasszony került hirtelen elém, s rám ripakodott:

– Mit akar? Kit keres?

– Jó napot kívánok! – udvariaskodtam. – A tisztelendő urat keresem, Tamás atya utódját.

– A plébános úr már tíz is megvan, hogy meghalt. Nyugodjék békében!

Így szólva keresztet vetett, és mintha megenyhülni látszott volna.

– Nincs nekünk papunk! – keseredett meg a hangja – Nagyfaluból jár át misét tartani az ottani plébános. Szombat délután, mert még van rajtunk kívül három másik szórványa is.

– Szórvány? – szakadt ki a döbbenet belőlem.

Mintha a napfény is elsötétült volna, mintha viharfelhők gyülekeznének a fejem felett. Ijedten néztem szét magam körül, és megláttam a kopasz hegyoldalt, melyet gyerekkoromban sűrű erdő borított. Az erdő eltűnt, és a tetőn őrt álló fenyők is odalettek. Csak az esővíz mosta árkok barázdái meredtek rám kicsúfolva kedves emlékeimet.

Szórvány – ízlelgettem a rettenetes szót. Hogy lehet? Hogy létezhet? Gyerekkoromban vasárnaponként tele volt a templom hívekkel a misén, és még hétköznapokon is tartott Tamás atya kora reggeli misét. Elvárták. S most szórvány!

Ahogy a tekintetem tovasiklott, felfedeztem az új házakat. Egyemeletes, egyforma faházak – fenyőrönkökből. Nyolcat számoltam össze, s mind a patak túlsó partján, a libalegelő helyén.

– Milyen házak azok ott ahajt? – kérdeztem a nénét.

– Városi emberek hozatták Gyergyócsomafalváról. Rönkszállító autó hozta a megszámozott gerendákat, és itt ehelyt építették fel a házakat. Csak csudáltuk mind!

– Jó ez?

— Hááát, a bótosnak biztos! Meg két, három gazdának.

— Ezt hogyan érti, Kati nén’?

— Honnan tudod a nevemet? Nézz csak rám! Hát persze, te Márton tanító úr fia vagy!

— Hát, megismert Kati nén’?

— Meg.

— Hogy is van ezekkel a városi népekkel? – térítettem vissza a beszéd fonalát a nyaraló—házakhoz.

— Az csak úgy, hogy péntek—szombat megérkeznek, s mindjárt jönnek le Zsigához a bótoshoz, meg a Félkarúhoz, a fogadóba. Pedig annyi mindennel érkeznek, hogy azt hinnéd, egész évre itt maradnak. Mégis viszket a pénz a markukban.

— És a gazdákkal mi a helyzet? Mi a jó nekik ebben?

— Tudod fiam, amióta ezek ide járnak, újra vannak tehenek a faluban. Öt is. Veszik a friss tejet, túrót, vajat. Az mondják, hogy dió, vagy bió, s úgy lelkesednek, mint Jani az első csók után.

Ezen megint volt mit keseregjek. Öt tehén? Mikor még ott hitványkodtam én is a templomkertben, akkoriban száznál is több volt, hogy alig fértek az itatóvályúhoz estelente…

Mentem aztán, hogy végeztem Kati nénivel az iskola felé, találkozzam a tanító úrral, aki a feleségével együtt próbálja magasba emelni a kultúra zászlaját az elemi iskolát szolgálva, mind a tizenkét tanulójával. Kesergett, hogy mikor fiatalon ide került egy tizenöt tanerőt foglalkoztató nyolcosztályos iskola fogadta, s most alig van gyerek. Emésztettem a hallottakat, s hallgattunk egy verset, majd a tanító úr tovább állott, nekünk hagyva a benne felgyülemlett keserűséget. Azért láttam, neki is maradott belőle elegendő!

Így az én mostani vidáman induló érkezésem szomorúságba váltott, bár elgondolkoztam azon, amit Kati nén’ mondott a hétvégi városi népekről meg a kapaszkodó gazdákról.

Elolvasta:
241
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Talán túlléptem már
a tejfogakkal kőbe harapás
elkerülhetetlen időszakán
s a szorítás is enyhült –
ha láthatnád értelmezhetetlenül
megkínzott testem –
az alvadt vérrel kifestett térképen
a főbb azonosulási pontokat –
fél évszázad nyomát
kitapinthatnád elrendezett
évgyűrűimet
állok mint döntésre jelölt fa –
emlékeit ahogy újra álmodja
és sejteni véli már hogy
a szivárvány majd megfesti előtte is
a hazafelé vezető utat.

Elolvasta:
300
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Úgy látom, ma sem jött el a világvége.
Vállamra passzátszél és halcsont tapad.
A tenger sós vize felragad az égre
és örökkévalóságig lassul egy mozdulat.
Hullámmezővé érik most a felszín,
lebegő tányérok a liliomok –
játszanak mint megsemmisülésig
a hínárillatban eltévedt gyerekkorok.
Narancsruhában érkezik az alkony,
a parton lassan, tűnődve jár.
Szakadt arcom vitorlavászon –
óvom, mint költővermét a viharmadár.

Elolvasta:
104
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Ragyogó őszi napsütéssel jött el a halottak napja előtti hétvége. Talán még az is elindult a temető felé, aki még nem is akart.
A meleg éppen annyira volt kellemes, amennyi a jó hangulathoz elég, de emlékezéshez is éppen megfelelő. És lehet sírokat, takarítani, csinosítani is.
A temető tele van emberrel, ritkán látni egy-egy magányos polgárt. Csoportok, párok, gyerekes szülők kerülgetik egymást a lassan araszoló autósok mellett és a sírok között.
A közösségi oldalak sem zavarják meg a megemlékezést, ahol vita bontakozik ki, hogy Halloween, vagy Halottak napja… talán mindenszentek napja?
Néhány agyalágyult dühösen védi a Halloweent. De van olyan “rendszerváltáskor” megtért, aki előtte a templomba sem tette be a lábát, mostanra még a templomkert gondozásában is részt vállal, csak fogadják már be valahova, de főként a főnöke felekezete, az is bőszen védi a magáét, igaz nemrégen még ateista volt.
Persze ne feledkezzünk meg azokról a hívőkről sem, hátha ismeri őket valaki, akik nem járnak közösségi oldalakon, nem olvasnak és nem is vitáznak.
A temetőkertben az aranyló levélkupacok tisztes rendben jelzi a szolgáltató akkurátusságát, és az örökzöldek árnyéka csak jobban kiemeli ezeket a hamarosan elsorvadó piramisokat.
“De mortuis nil nisi bene”, azaz “Halottakról jót, vagy semmit.”
Ki ne ismerné ezt a mondást, és a tisztes polgárok, ha otthon meg is mondják a véleményüket, máshol biztosan betartják ezt.
Talán ismer valaki olyat, aki azért ment a temetőbe hogy az utálatát rója le?
Nos, nem, vagy nem tudunk róla.
Sétálnak olyanok, akik kis seprűvel, vagy kapával felszerelve érkeztek. Maguk elé révedve, – pedig most a hideg szél sem csípi az arcot, –  vagy éppen a villanyszámlán gondolkodnak lehajtott fejjel járva-kelve.
Mégis egy hűvös érzés csapja meg az embert, na nem a szél. Nem is egy hirtelen megnyitott locsolócsap fröccsenő hideg érintése.
Egy idegen érzés.

Halottak napján idegen.

Egy ember sugárzása az, aki gondol a halottaira, de nem szeretettel, hanem gyűlölettel. Egy nem odaillő dolog, mintha egy sütőt tennénk a fagyasztókamrába, vagy mintha forró kávéval mosnánk kezet. Arcul csap a látvány, mint egy téli jeges szél.

Egy ember áll az aszfaltos út széli fasor alatt és egy rendezett kősírra végzi a dolgát.

A lehajtott fejűek ebből semmit nem vesznek észre, bár némi hideg borzongás átfut rajtuk is, de csak az őszre fogják. Aki látja, sem hiszi el mi történik… Talán sürgős lehetett? Van úgy az ember, hogy ott jön rá, ahol messze van az illemhely. Nem, a wc pár méter onnan, tehát semmiképpen.

Csak egyetlen magyarázat lehetséges, ez valami új szertartás, egy új világban, új generációnak.

Elolvasta:
316
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

A tigris fenyegetően húzta fel a felső ajkát, és mély, gyomorból indított hangon felmordult: Nincs kedve most ugrálni! – üzente vörösen izzó tekintete.
Az idomár arca rezzenéstelen maradt, csak a szeme villant a méltatlankodó felé. Neki a jelenetet figyelő másik négy fenevadat is szemmel kellett tartania. Egy pillanatra sem kerülhettek ki a látóköréből.
A hosszú nyelű ostort a vicsorgó tigris felé irányította. Nem használta ütésre, csak rámutatott a dühös állatra. A tigris még csapott egyet hatalmas mancsával, majd sorsába beletörődve, a helyére ült.
Az idomár egyenes derékkal, fejét magasan tartva pásztázta a porondot, tekintetével követte a helyüket elfoglaló három nőstény oroszlánt és a második tigrist.
A zenekar pattogó ritmusának ütemére lépegetve, fürgén a csípőjére csatolt táskából előkapott egy-egy húsdarabot, majd gyors mozdulattal az ostor mellett tartott bot hegyére tűzte, s egyenként mind az öt fenevadnak odanyújtotta. Mindezt olyan lendületesen, mintha ez a kis táncbetét, a produkció része lenne. Ezt a műveletet minden alkalommal megismételte, amikor a betanult műsorszámot sikeresen végrehajtották.
A közönséget elbűvölte a pazar látvány: három kifejlett nőstény oroszlán és két fenséges tigris karnyújtásnyira. Egyszerre volt félelmetes és lenyűgöző.
A jutalomfalattal lekenyerezte a néhány perce még lázadó tigrist is, aki átértékelte a hozzáállását, és engedelmesen ugrott át a három oroszlán által alkotott sánc felett, sőt még a tüzes karikán is.
A produkció remekül sikerült, s bár közelebb húztam magamhoz négyéves kisunokámat, ő nem rettent meg a rács túloldalán ugrándozó vadállatoktól.
A változatos műsorszámok végén, búcsúzóul,  minden szereplő bevonult egyszerre a manézsba: a bűvészek, a zsonglőrök, az artisták, a bohóc, az idomár.
Felöltötték legcsillogóbb ruhájukat, és mosolyogva, hajlongva köszönték meg a tapsot, a belépőjegyekből, a szünetben megvásárolt méregdrága játékokból és pattogatott kukoricából összegyűlt bevételt.
Ezzel ők is megkapták a jutalomfalatjaikat, amelyek korántsem voltak arányban a produkciókat megelőző kemény gyakorlással, izzasztó próbákkal, sérülésekkel, a vándorélet otthontalanságával, a napi létfenntartásért folyó állandó küzdelmekkel.
A jutalomfalatok mágikus ereje elgondolkodtatott.
Mi mozgatja az emberi teljesítményeket? Miért kockáztatjuk olykor a nyugalmunkat, biztonságunkat, a testi épségünket, egészségünket? Miért vagyunk képesek sokszor a figyelem, szerelem, szeretet elnyeréséért feladni önmagunkat, terveinket, vágyainkat? Miért akarjuk újra és újra bizonyítani, hogy valamiben jók vagy jobbak vagyunk, mint a másik ember? Honnan tudta Mark Zuckerberg, hogy az általa életre hívott közösségi oldal, a facebook nem fog megbukni?
A válasz egyszerű! Amiért most én is előadtam az eszmefuttatásomat: – és várom a nekem járó JUTALOMFALATOT!!

Elolvasta:
298
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Vegyes érzések dúlnak bennem, jelenleg fel tudnék robbanni dühömben, de közben a szívem is ellágyul. Miért ez a kettősség?

Betört a hidegfront a Kárpát-medencébe, és apám ilyenkor szinte menetrendszerűen a kórház sürgősségi osztályán köt ki. Éppen próbáltam visszaaludni a lábam lüktetési szünetében, amikor megszólalt a telefonom. Öltöztem és elindultam a kórházba. Fél hét lehetett mikor beértem a sürgősségire. A fotocellás ajtó mögött már feküdtek hárman. Nagyjából egyidős, nyolcvan és kilencven közötti férfiak. A női oldalon még senki. Aztán gyors kérdezősködés apámtól. Halk és rövid válaszok az oxigénmaszk mögül. Szokásos; fulladás, nehézlégzés, mellkasnyomás, tüdőembólia előjelei.  A kanül apám karjába már beépítve. Vízhajtót megkapta. Ágyról nem tud leszállni. Ez a helyzet az nem olyan, hogy kell egy kicsit pisilni, és majd visszatartjuk. Már szinte rosszul van, futkosok kacsáért, hátha hápog valahol egy. A váró még üres, az egészségügyi személyzet kedves. Semmi gond, és a kacsa is előkerült időben. Mellkasröntgenre a beteghordó feltolja apámat ágyastól az emeletre. Úgy látom, mintha a futószalagon lennének a betegek, megy itt minden pillanatok alatt. Röntgennél szinte nulla várakozás, aztán kocsival vissza a sürgősségire. Időközben a vízhajtó nagy gázt adhatott, mert egy egész kacsarajt  engedett  szabadjára apám. A váró: mintha varázsvesszővel vezényelt volna valaki, kilenc órára megtelt. Egy szabad szék sem maradt. A függönnyel elválasztott női részlegen már négyen feküdtek. Csupa idős asszony. Szóval a sürgősségire ki lehetne írni, hogy megtelt. Apámék mellé hoztak egy nyakcsigolyasérült fiatalembert. Gondolom balesetes volt. Meg egy munkahelyen stroke-ot kapott középkorú férfit, akinek a bal lába lebénult. Kétségbe volt esve, hogyan fog így dolgozni. Váltottam vele pár szót, nyugtatgattam, hogy rendbe hozzák, ne féljen. Ültem a váróban és beszélgettem a mellettem lévő hölggyel. Mi mást lehetne ilyenkor csinálni? Neki az édesanyját hozta be a mentő. Ha valaki nem akar a szomszédjával beszélgetni, az olvasgathatja a széksorral szemben lévő falra kifüggesztett, nagyjából egy négyzetméteres tájékoztató táblát. De csak óvatosan, mert attól, valószínű, hogy sokkot fog kapni. Kár, hogy nem fotóztam le, akkor teljesen autentikus lennék. Viszont van néhány sarkalatos pont, amit ha egyszer elolvas valaki, akkor tuti, hogy beleég a retinájába. Vizsgálati leletekre a várakozási idő: 3-5 óra! Leletek utáni konzultáció megszervezése: 1-3 óra. Az utolsó mondatban pedig: Ha ön vagy betegtársa állapota rosszabbra fordulna, akkor szóljon az egészségügyi személyzetnek. Nem teszem idézőjelbe, mert lehet, hogy nem pontos az idézet. Szerintem ez a mondat azért került ide a végére, mert aki a felette lévőket elolvassa, ha eddig nem volt eléggé beteg, akkor ettől biztos rosszul lesz. Átfutott az agyamon, hogy tételezzük fel a legrosszabb variációt. Gyors számolás: az pont 8 óra. Elhessegettem ezt a negatív gondolatot. Ilyen biztos nincs! Nem lehet! Ez képtelenség, csak azért írták ki, hogy ne türelmetlenkedjenek a betegek. A köszvényes lábam ettől, vagy mástól, teljes mértékben beledagadt a cipőmbe. Kikötöztem és félig kibújtam belőle, ha kacsát kellene keresnem apámnak, akkor tudjak menni gyorsan, mielőtt gond lesz. Dél felé járt az idő. Automatából vettem egy hideg teát meg egy hideg szendvicset. Miután tüzetesebben megvizsgáltam a zsemlyét, megállapítottam, hogy az olyan ráncos, mint az elefánt segge, és ráadásul egy jó termésű uborkaföld összes uborkája bele van szeletelve. Valószínű, hogy a gépsonkához alvállalkozóként Darth Vader vállalt bedolgozást a lézerkardjával. A szendvicsemre rá lehetett volna írni, hogy: „sonkát csak nyomokban tartalmaz”. Mindegy, úgysem ehetek húst a köszvény miatt. Szerintem ez direkt nekem készült. Megjegyzem, hogy uborkás szendvicsre hideg teát inni elég nagy őrültség. Jó ötletnek tűnt mindaddig, amíg a belső részeim el nem kezdtek csomót kötni egymásra. A szendvics után a görcsöket is leküzdöttem és ismét benéztem apámhoz. A magas, vékony, középkorú, szőke és csinos, valamint kedves nővérke, aki eddig is készségesen terelgette apám kacsáit a mellékhelyiségbe, megkérdezte apámat, hogy ebédelne-e?
– Jó ötlet – mondtam neki. – Lassan egy óra. De gond van, mert a papa a fogait otthon felejtette, amikor a mentő hajnalban behozta.
– Nem probléma, mert krumplipüré van darált sült hússal, csak nyelni kell.
Apámnak ízlett, de egy kevés krumplipürét meghagyott.
– Nem tetszik megenni a maradékot? – kérdezte tőlem a nővérke.
– Köszönöm, de nem hinném, hogy az uborkás szendvicsre meg a hideg teára kellene még egy tejes krumplipüré.
– Tessék csak letenni a tányért a mosdókagyló mellé, majd elrendezem.
Délután két óra felé járt, és gyors fejszámolást végeztem, hogy mióta vendégeskedünk itt. Éppen a hetedik óra felé közeledtünk. Kezdtem ideges lenni. De aztán a kórházfejlesztésre fordított milliárdokkal, valamint a „tízparancsolatos” miniszterrel, meg az egészségügyért amúgy is felelős egyénekkel és azok felmenőivel kapcsolatos tiszteletlen gondolataimat feledtette velem Illés bácsi.

Aki elunva a nejlonos ágyon való egésznapi fetrengést, úgy döntött, hogy ő bizony leszáll onnan a bekötött katéterével, és a fixre rögzített infúziójával együtt. Elkapta a karomat és fiatalos lendülettel felült.
– Hol voltál eddig fiam?
– Itt vagyok papa! – nem szabad leszállni az ágyról!
Megfogtam csontos vállait és óvatosan visszanyomtam az ágyra. A nővér valahol, egy másik betegnél tette a dolgát. Gyorsan végigszaladtam a függönyökkel elválasztott vizsgálón.”AMBULANCE” feliratos pólóban lévő, kigyúrt fiatalembernek szóltam, hogy Illés bácsinak mehetnékje van, és jó lenne valamit csinálni vele, mielőtt összetöri magát az öreg a kövön.
– Köszönöm, hogy szólt – és folytatta tovább egy betegnek a kezelését.
Azt láttam, hogy nem fogja abbahagyni a kezelést, ezért visszasiettem Illés bácsihoz, aki nem adta fel azon szándékát, hogy márpedig ő innen elmegy, ha a fene fenét eszik is. Nézem a karján a szalagot, 1929. Annyi idős, mint apám. Ismét belekapaszkodott a karomba és mosolygott rám. Szemeiben huncut zsiványság. Mutatja, hogy a lábait hogyan segítsem át az ágy korlátján. Bízik bennem, hogy én segítek neki innen megszökni. Megértem az öreget és baromira sajnálom, hogy ilyen helyzetben van. Segítenék, de nem tehetem. Apámmal sem tudok mit kezdeni, és jó lenne, ha már ő is megszabadulhatna innen, hiszen itt tízpercenként betolnak, vagy kitolnak valakit, és olyankor folyamatosan átrendezik az ágyakat. Próbált már valaki fekve pisilni úgy, hogy közben rángatják alatta az ágyat
– Illés bácsi, nem szabad!
Minden fondorlatát latba veti az öreg, hogy szabaduljon. Nem adja fel. Próbálok beszélgetni vele.
– Honnan jött, Illés bácsi?
– Sopronból – huncut szeme csillog és szorítja az ujjaimat. Látom és érzem a szándékot, hogy menni akar.
– Az szép hely – igyekszem a figyelmét elterelni.
– Jó meleg a víz a tóban – mondja.
– Milyen tóban? – kérdem az öreget.
– Ott, ahol a fenyőfa van. Hol voltál eddig Józsi fiam, és hol van a Marika?
– Itt vagyok papa, a Marika is mindjárt jön – füllentek az öregnek.
Közben érzem, hogy legörbül a szám és nagyon nehéz visszafognom az érzéseimet. Édesapám ott fekszik a másik ágyon. Ő legalább tudatánál van. Küzdök Illés bácsival, próbálom visszatenni az indulófélben lévő lábait az ágyra és finoman lenyomni a vállait, hogy maradjon nyugton. A karjában lévő kanült próbálja kiszerelni.
– Mit dolgozott Illés bácsi? – szeretném a figyelmét elterelni.
– Ott vannak a hálók meg a labdák. Mennek körbe. Kicsi tű meg a nagy tű. Nagyon gyorsan mennek, aztán a nagy tű elkapja a kicsi tűt. Huncut szemei csillognak az öregnek. Szorítja a kezemet. Megérkezett az ambulanciás fiatalember. Kinyitja a szekrényt, belenéz. Küzdök tovább az öreggel, nehogy leessen az ágyról. Közben pedig a szívem szakad meg.
– Így megy ez egész nap – mondja a kigyúrt ambulanciás, amúgy szimpatikus fiatalember. Ha lekötözzük a beteget, akkor mindenféle mocsoknak elmondanak bennünket. Látja, hogy mi van itt. Nem jut minden beteg mellé külön ápoló. Tízpercenként hozzák a mentők a következőt.
Injekciós tűbe felszív valamit, aztán belenyomja az infúzióba.
– Mindjárt jó lesz Illés bácsi! Nemsokára jönnek magáért, és mehet haza.
De nincs haza, mert Illés bácsit valamelyik intézetből hozták. Délelőtt bent volt nála munkásruhában a fia, két percre, aztán ment is. Valószínű, hogy munkahelyről jött el. Aztán megérkezett a magas szőke nővér. Hozott apámnak egy kacsát. Ketten küzdöttünk tovább Illés bácsival. A nyugtató nem hatott az öregre, hanem mintha még jobban felspannolta volna. Nővér elszaladt az ambulanciásért. A fiatalember jött is, viszonylag gyorsan, de itt a gyorsaság az teljesen más kategória. Hiszen, ha valakit kezelnek, akkor azt nem lehet csak úgy otthagyni. Újból benézett a szekrénybe, aztán még egy, nagyobb adag nyugtatót vett elő. A felét már belenyomta az infúzióba.
– Más már ilyenkor alszik – mondja a fiatalember.
Illés bácsinak meg sem kottyan, még a teljes adag sem. Sőt, egyre izgágább lett az öreg. Szerintem hozzászokott már a szervezete, mert nem ez lehetett az első adag, amit kapott az elmúlt években. Próbálom viccel elütni, amúgy egyáltalán nem vicces helyzetet.
– Illés bácsi, mit szív? Jó anyag lehet, hogy ekkora energia van benne.
– Adhatna nekünk is belőle – teszi hozzá az ápolónő. Az arcvonásai mintha teljesen átalakultak volna reggel óta. Fáradtnak meggyötörtnek látszik. Ránéz az órájára. Még három óra műszak végéig.
Megértő vagyok, de már kezdem a türelmemet elveszíteni, hiszen szeretném már apámat biztonságban tudni. Kopogok az orvosi rendelő ajtaján, és udvariasan mondom.
– Reggel félhét óta itt vagyok apámmal és most tizenhat óra harminc perc van. Mire számíthatunk? A doktornő széttárja a karjait.
– Nincs hely!
– Akkor most mi lesz? – kérdezem.
– Már intézkednek, mert nem csak az édesapjának nincs hely, hanem másoknak sincs.
– Csókolom, én nem protekciót kértem.
Rám néz a doktornő, de nem válaszol. Az ő szemei is fáradtak már. A közlendőm valójában nem is neki szólt. Minden tiszteletem az övéké, az egészségügyi személyzeté, szóval mindenkié, aki ezt a munkát, nem munkaként, hanem hivatásként végzi. Tovább téblábolok a váróban és néha benézek apámhoz.

Mit üzenek azoknak, akik erről a helyzetről tehetnek? Azt most nem mondanám el. Ránéztem a tájékoztató táblára és az órámra. Éppen tíz és fél órája vagyunk itt.

Elolvasta:
298
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Ne lepődjön meg senki a címen, ez nem egy amerikai burleszktörténet, ez a kis magyar valóság. Ezt  nem rosszindulatból mondom, csupán keverednek bennem az érzések. Minden állampolgár életében előbb vagy utóbb eljön az a pillanat, hogy lejár a személyazonosító igazolványa. Nos, akkor több lehetősége is adódik. Vagy beballag  valamelyik okmányirodába, vagy kér interneten időpontot. Én az utóbbit választottam. A megadott időpontban el is indultam. Mióta felújították az irodát, igazán látványos. Egy hatalmas helyiségbe léphetünk az utcáról. Olyan amerikai konyhás, étkező-nappali egyben. Szóval, tényleg jól néz ki.

Miután szétnéztem, jeleztem az információnál lévő úrnak, hogy én időpontra jöttem. Elővett egy gépelt papírt és kérdezte a nevemet.
—A 28-as ablaknál már várják. (Megjegyzem, pontos voltam)
Odaballagtam, aláírattak velem egy nyomtatványt és gyorsan lefotóztak, megkérdezték, hogy akarok – e ujjlenyomatot adni.  Ezt elütöttem egy viccel.
—Mi szükségük van az enyémre, amikor többtucatnyi fehérgalléros bűnözőnek sincs?
—Csak, ha szeretné — válaszolta mosolyogva az ügyintéző hölgy.
—Csak, nem szeretném — mondtam.
—Akkor tessék helyet foglalni, és fogják szólítani ezen a számon. Aztán a kezembe nyomott egy sorszámozott „gépicetlit”, meg egy nyomtatványt.

Gyorsan körbenéztem, hol van szabad hely? Éppen megörültem, hogy találtam, amikor már csilingelt is a gép, és az én számom jelent meg a kijelzőn. Szóval várakozni sem volt időm.
—Miben segíthetek? —kérdezte az ügyintéző hölgy.
—Lejár a személyim január elején, ezért inkább előbb jöttem be az újat megcsináltatni.
Elvette a papírjaimat, valamit gépelt, majd felírta a mobiltelefonom számát.
Értesítjük  SMS-ben, ha elkészült az új okmánya. Aztán a kezembe nyomott egy lezárt borítékot, amiben egy kis kártya is volt. Majd megkérdezte, hogy szeretnék-e tizennégyezer forintért vásárolni valami kütyüt, ami elektronikus aláírásra használható? Mondtam, hogy nem szeretnék semmiféle kütyüt venni, a kezem még nem remeg, simán aláírok.

Nagyjából ennyi ideig tartott az ügyintézés, amennyi idő alatt ezt ide leírtam. Abszolút elégedett voltam. Azért viszont bosszankodtam, hogy óvatosságból, az épület előtt lévő „zabramasinába”, háromszázat dobtam parkolási díj gyanánt, pedig elég lett volna száz forint is.  Egy bírság az nem jönne jól.

A gondjaim, és az értetlenkedéseim otthon kezdődtek. Csak erős idegzetűeknek ajánlom áttanulmányozni a borítékban  kapott kétoldalas szöveget.  A kártya az nem annyira bonyolult. Amint elkezdtem olvasni az irományt, egyre hülyébbnek éreztem magam. Pedig rám aztán nem mondható, hogy nem vagyok tisztában számítástechnikai fogalmakkal. Mikor a tájékoztató feléig értem az olvasásban, akkor feladtam, és gyorsan megittam egy üveg sört, hátha az „E” vitamin felgyorsítja a felfogóképességemet. Nem így történt. Megpróbálom leírni a levél tartalmát, de nem hinném, hogy teljes mértékben autentikus lesz. Szóval kapard le a kártyát, és az alatt lesznek számok. Nem kell előre izgulni rajta, mert semmit nem fogsz nyerni. Viszont arról megnyugtatnak mindjárt a levél  nyolcadik sorától, hogy … Ezt most idézem. „Az Ön személyazonosító igazolványa a kódok aktiválása nélkül is alkalmas személyazonosításra, és külföldre utazásra”

Rendben! Akkor meg mi a francnak kapargassak, meg aktiváljak valamit, ami nélkül tök jól elvagyok? Amit a kapargálás után találsz, az mind a tiéd. Egy  ötjegyű szám a PIN kódod,  ha rendelkezel egy kártyaolvasóval odahaza, (az a gyanúm, hogy azt kellett volna megvennem tizennégyezerért) akkor azon, vagy az ügyfélszolgálaton aktiválható az igazolvány az első használatakor. A következő opció ingyenes. Ez  egy weblap, aminek a linkjét is megadták.  Itt elvesztettem a fonalat. Minek a kütyü, ha Weblapon is lehet?  Jó, ha van belőle otthon? Mondjuk a kütyügyártónak biztos jó! Na, ezt hagyjuk, biztos  a rosszindulat beszél belőlem. Mindegy is, egy a lényeg, ha nem tudod az öt számot három próbálkozásra sem hibátlanul megadni, akkor neked onnantól kezdve „PUKKOLTAK” az tuti. Azért nem kell elkeseredni, mert ha megtaláltad a PUK kódodat, akkor  itt már  kilencszer is megpróbálhatod elrontani  a kód beütését. Valljuk be, azért ez elég humánus dolog. Tegyük fel, ami még ezek után is feltehető!  Ha mégsem jönne össze a dolog, akkor sincs ok az elkeseredésre, mert miután jól ki-PINNELTED meg PUKKOLTAD magad, akkor azért kapsz még egy utolsó lehetőséget, mint az érettségin. Egy mentő kérdést. KANOLHATSZ egy jót, ha még van kedved hozzá. Bocs, úgy van írva „CAN” de annak meg semmi értelme. Szóval, ha úgy esne, hogy a CANOLÁS sem jött össze, akkor neked annyi.  Utána szépen „bepinnelsz  pukkolva” valamelyik ügyfélszolgálatra, hogy csinálják vissza az elrontott dolgaidat. Ott már ne nagyon „kanoljál,” mert anélkül is minimum idiótának fognak nézni.

Remélem, hogy tudtam segíteni az egyre bonyolultabbá váló világunkban a  személyigazolvány használatában. Persze, ez csak arra a néhány ezer emberre vonatkozik, akik mindenáron elektronikusan szeretnének aláírni.  Az átlagembert ez  annyiban érinti csupán, hogy a  közös adónkból  mindenki kap levelet, kártyát, PIN-t, meg PUK-ot, aztán, ha  ez neked nem tetszik, akkor  KANOLHATJÁTOK.

Elolvasta:
288
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

A fűszerüzlet előtt futottak szembe. Akkor vette észre az egyik a másikat, mikor már lépésnyire voltak egymástól.

– Te itt? – szólalt meg a nő meglepetten.

– Ó! – kiáltott fel a férfi, és a tőle megszokott gráciával kezet csókolt a nőnek.

– Bevásárolni indultál? – folytatta, de nem várt a kérdésre választ.

– Igen, igen – motyogta a nő még mindig zavartan a váratlan találkozástól.

– Elkísérlek – mondta a férfi.

Ezt is a tőle megszokott módon mondta. Kijelentette, nem kérdezte, hogy elkísérheti-e, hanem kijelentette. A nőnek felcsillant a szeme. Ezt várta. Ezt a határozottságot, hogy mindig tudja, mit akar, hogy nem kérdez, hogy nem kér engedélyt, hanem bejeleni az óhaját.

Bent az üzletben a nő vásárolt minden féle finomságot, ami egy bőséges reggelihez kell, s csomagjait a megszokott mozdulattal nyújtotta át a férfinek, aki ugyanolyan módon át is vette. Ahogy gyűltek a csomagok, a férfi a zsebéből előhalászott egy nagyobbacska fonott táskát, és abba rakosgatta a megvásárolt finomságokat.

Az üzletből kilépve az utcát elöntő tavasz napfényben önkéntelenül is a lakás felé vették az irányt. Nem beszélték meg, nem is gondolták végig, csak lépegettek egymás mellett kissé elfogódottan, és a megszokott, sok ezerszer megtett útvonalon haladtak a régi, többemeletes bérház irányába.

A nyikorgó kapun belépve is éppen ilyen természetességgel mászták meg az emeletre vezető lépcsőket és léptek be a lakásba. A férfi az asztalra tette a cekkert és körülnézett. Semmi nem változott: kedvenc ülőhelye, a dívány is ott állt az ablak előtt. Jólesően leereszkedett a megszokott helyére, egyik lábát áttéve a karfán. Az asszony mellé kuporgott maga alá húzott lábakkal.

Elfelhősödött tekintettel néztek egymásra. A csóknak olyan íze volt, mint a legelsőnek, évtizedekkel azelőtt. Utána hosszan egymásba fúródott a tekintetük, mintha most látnák egymást először.

– Fáradtnak látszol – szólt a nő.

– Egész éjjel utaztam.

– Megengedem a kádba a vizet. A forró fürdő majd helyrehoz.

Ameddig a férfi befeküdt a kádba, s szappanozta magát, a nő a sarkban levő hokedlin ülve nézte, mint régen. Egészen addig a napig, amikor a férfi a fürdővíz dús habjai védelmébe nem menekült a rátatapadó tekintet elől. Akkor elfordulva terítette magára a fürdőlepedőt, mert már idegennek érezte az asszonyt. Most nem zavartatva magát lépet ki a kádból, s engedte, hogy a nő törülje meg a hátát.

A tavaszi nap besütött a nyitott ablakon, vidám fénybe vonva a helyiséget. Néhány madár szállt az ablakpárkányra morzsát, lisztkukacot remélve.

– Ideszoktak – jegyezte meg a nő. – Mindig szórok valamit nekik, de most nincs. Na, hess madár, hess!

Élesen felberregő bejárati csengő szakította félbe az intim pillanatot.

– Menj csak – mondta a férfi és gyorsan felöltözött.

Élénk beszélgetés zaja szűrődött át a bezárt ajtón. A szomszéd házaspár jött megkérni az asszonyt, nézne rá a lakásra, s öntözgetné meg a virágokat, amíg nyaralni mennek.

– Itt a kulcs, kedvesem – hallotta férfi, ahogy kilépet a fürdőszobából – Mallorcára megyünk két hétre.

Csodálkozó tekintetek meredtek rá.

– Gyere, mutassalak be a kedves szomszédoknak! – fogta meg a nő a kezét, és húzta magához közelebb – A volt férjem – tette hozzá egyszerűen.

Kölcsönös bemutatkozások után, indultak is kifelé.

– Várjatok, mi is megyünk – szólt az asszony.

Az ajtóban értetlenkedő udvariaskodás alakult ki. A nők csivitelve, beszélgetve kiléptek, de a férfiak egymást tessékelve álltak az ajtón belül.

– Parancsolj! – szólt a szomszéd -. Kor szerint…

– Menj csak, én itthon vagyok! – jött a válasz

Az asszony már kint állt a lépcsőházban, de meghallotta, és büszke öröm öntette el a szívét erre a kijelentésre. A szomszédok gyermekei zajongva rohantak be az utcáról, siettetni szüleiket, így azok gyorsan búcsút vettek és elmentek. A férfi és a nő lassan leballagott a lépcsőn és kilépet a napfényben fürdő utcára.

Vacsorának valót készültek vásárolni. Bementek a hentesüzletbe, a nő válogatott, vásárolgatott, a férfi újra a csomagok cipelését vállalva megállt a pénztár mellett, s ott várta a következő csomagot. Miután megunta ott álldogálni kilépett az utcára. A közeli állomásról odahallatszott egy mozdony sípolása. Idegesen rápillantott az órájára, s a nap minden romantikája a semmibe tűnt. Visszament az üzletbe, s a pultra téve a csomagot szólt az asszonynak, hogy itt a táska, neki el kell mennie, siet.

– Várj! Ne menj el! – kiáltott a nő – Már végeztem.

Felkapta a táskát és a férfi után eredt.

– Mi a bajod? – kérdezte – Mi történt? Hova rohansz?

– Mindjárt indul a vonatom.

– Kilépsz? Most is kilépsz az életemből? Vagy parancsot kaptál? Ügyeletes vagy? Bevetésre kell menned?

– Ügyelet, bevetés, parancs… Mit tudsz te rólam?

– Semmit, semmit nem tudok, hisz kizártál az életedből tizenöt évvel ezelőtt. Azóta semmit nem tudok rólad.

– De hiszen a fiúnk minden szünidejét nálam tölti. Nem beszélt rólam?

– De igen. Hogy hétvégén mindig nagyokat horgásztok, kirándultok, hogy hétköznap kora reggel elmész, és késő délután jössz haza, hogy esténként pazar autókról, égig érő hegyekről, híres sportolókról mesélsz. De hogy ki vagy soha sem mondod el neki sem. Ahogy nekem sem mondtad el soha.

Ezzel a férfi vállára borult zokogva. A férfin átviharzott minden félreértés, félrehallás, minden vita és meg nem értés, minden dühös kifakadás, ahogy a nő próbált belső világába beférkőzni, kisajátítani őt magának. Megfeszültek az izmai, lefejtette magáról a nő karjait, és elindult a téren keresztül, az állomás felé.

– Isten veled! – mondta mielőtt lelépett volna a járdáról.

– Légy jó! – suttogta a nő – és vigyázz magadra.

Látta, ahogy az állomás épülete elnyeli a férfit. Egy mozdony hangosan sípolt. Megfordult, bedobta a vacsorának valót tartalmazó csomagot a kukába, és határozott léptekkel hazaindult.

– Hess madár, hess! – suttogta maga elé, de nem fordult hátra, hanem felemelt fejjel folytatta az útját…