Fitó Ica : Szégyenem 1.

Eddig még közre adni sem mertem. De hát, mit szépítsem…

 

Harmadikos kisiskolás lehettem, amikor olyat tettem, amelyre ha rágondolok, a mai napig szégyen pírja ég arcomon. Még kimondani is szörnyű: loptam. Szépíteném én a dolgot, de bizony loptam, még pedig a szüleimet loptam meg.

Történt ugyanis, hogy közeledett a nagy nap.

 A nagy nap, amire eszmélésem óta mindig különleges izgalommal készültem, ez pedig az anyák napja. Édesanyám felköszöntése nekem a legszebb eseménye volt az évnek.

Lelki szemeimmel már előre láttam, ahogy ott állok előtte zavart meghatottsággal, ő kezét törölgeti kötényébe, könnyes szemmel rám mosolyog, megölel, és ebben a pillanatban biztosan boldog… ez olyan esemény, amire nagyon kell készülni, s amiért akár áldozatot is kell hozni.

Többször is végiggondoltam a lehetőségeket. Pénzt kell gyűjtenem, és aztán a Réti Józsi bácsi boltjában tudok venni valami ajándékot. Olyat, aminek örül.

Ám a pénz gyűjtése nem is olyan egyszerű, hiszen szegények voltunk, mindig nagyon be kellett osztani azt a keveset, amit apukám a vasúrtól hozott. Gondoltam, ha kapok uzsonnára vagy egy-egy csokira, hát félreteszem, abból lesz az ajándék. Csakhogy valószínű, a szokásosnál is ínségesebb időszak lehetett otthon, mert se uzsonnára, se csokira nem kaptam pénzt. Mit tegyek? Azt láttam, hogy a cukortartóban forintok vannak. Az az ötletem támadt, ha naponta elveszek onnan egy, csak egy forintot, szüleimnek fel sem tűnik, nekem pedig szaporodni fog az ajándékra való.

Kis barátnőmet, Annát kértem meg az iskolában, hogy a hozott forintokat gyűjtögesse össze nekem, nehogy otthon rátaláljanak. Ő persze nem tudta, honnan a pénz, rakosgatta félre szorgalmasan.

Én meg, ha nem is minden nap, de ki-kivettem egy forintot a cukortartóból, még este belecsúsztattam a tolltartómba, azt be a táskába, s megnyugodva, hogy ma is teljesítettem a vállalásom, jót aludtam. Reggel aztán az iskolában az volt az első, hogy előszedtem a rejtett zugból, s örömmel adtam át Annának. Jó érzés volt, hogy megint gyarapodott az ajándékra szánt pénz. Hazafelé Józsi bácsi boltja előtt vitt utam, s a kirakatnál meg-megálltam, nézegettem az árakat, törtem a fejem, mire lesz elég a lassan gyarapodó pénz. Előtte évben — erre jól emlékszem — három kis műanyag cserépalátétre futotta a csokor virág mellé, de anyukám annak is annyira örült!

„No, majd az idén — gondoltam — most lesz csak boldog igazán anyukám, ha veszek egy szép ajándékot.  Hogy fog örülni neki!” Ettől a gondolattól aztán én is nagyon boldognak éreztem magam.

Egyik hajnalban aztán szüleim veszekedésére ébredtem. Édesanyám hangosan sírt, és azzal vádolta apukámat, hogy az utolsó forintokat is képes elvinni itthonról, biztos a restiben ereszti le a torkán. Apukám meg égre-földre esküdözött, hogy ő ugyan nem.

Hogy meddig veszekedtek, nem tudom, mert a hatalmas dunnát fülemre szorítottam, hogy ne is halljam a kiabálást. Szívem a torkomban dobogott, egy pillanatra átsuhant a gondolat rajtam: „Csak nem azokat a forintokat keresik egymáson, amiket én elvittem? Á, az nem lehet, biztosan nem arról van szó.”  Mindenesetre úgy csináltam, mint aki alszik. Vártam, hogy elül a veszekedés.

De egyszer csak apukám előrángatott a dunna alól, és vádlón mutatott az asztalon kiborított táskámra, a tolltartóból kigurult egyforintosra.

„Icu! Te loptad el a pénzt?” — kérdezte döbbent arccal.

„Én” — csak ennyit tudtam kinyögni rémülten.

Akkor aztán… életemben először és utoljára kaptam egy pofont édesapámtól.

Nagyon fájt. Nem az ütés, inkább az, hogy hirtelen rádöbbentem, mit tettem… és tudtam, hogy megérdemlem a büntetést, jogosnak tartottam. Még aznap hazahoztam a többi egyforintost is, és szégyenkezve adtam vissza.

Egyszer aztán — én már nem emlékszem kitől, hogyan, de nem tőlem — szüleim csak megtudták, mire is loptam a pénzt, anyukám sírva magához szorított, apukám is megölelt, és azt mondta, ne haragudjak rá, már nagyon bánja azt a pofont.

Na, ekkor szégyelltem magam igazán! Hiszen én loptam, én voltam a bűnös, és mégis ők kértek bocsánatot. Jobban égett az arcom, mintha egy újabb pofont kaptam volna.

Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Fitó Ica

Szerző Fitó Ica 190 Írás
Vidéki kisvárosban élek. Aktív éveimben pedagógusként, ma már nyugdíjban. Írogatok ezt-azt, s szívesen olvasom mások írásait. http://csendhangok.blogspot.com/search/label/Bemutatkozom