Kallo Imola Szerző
Vezetéknév
Kallo
Keresztnév
Imola
3 év 10 komment

1. Döme

 

Aznap délelőtt ő volt a húszadik páciens. Szünet nélkül jöttek, egymás kezébe adták a kilincset. Lassan kezdett elegem lenni az egészből.

Amint kinyílt az ajtó, céltudatosan trappolt felém.

—Jó napot, Doktornő!

A felém nyújtott kezet nem lehetett eltéveszteni. Széles mosollyal rázogatta a jobbomat.

—Jó napot neked is! Foglalj helyet, még be kell fejeznem valamit.

Elhelyezkedett a számára fenntartott széken. Lopva néztem rá a számítógép mögül. Ötvenes férfi, kopaszodó fejtető, pár meredező hajszállal. Ártatlan gyermeki szemek. A szája sarkából egy kis nyál cseppent le. A kabátja félig nyitva, egy plüssmacska kandikált ki belőle. Észrevette, hogy figyelem. Huncutul rám kacsintott. Elmosolyodtam.

— Szép a macskád.

— Ó, igen! Szülinapomra kaptam — ragyogott fel. — Ugye milyen édi? — kérdezte, s a macska máris az asztalon landolt. — Betettem a kabátomba, hogy ne fázzon meg — jelentette ki nagy büszkén.

— Jól van, akkor vesd le a kabátod, mérjük meg a vérnyomásod.

Ahogy a kabát lekerült, tisztán látszott, hogy még valamit rejteget a pulóvere alatt. Ekkor lépett be a vizsgálóba a nővér. Amint meglátta a furcsán dudorodó pulóvert, felsóhajtott.

— Döme, mit hoztál megint magaddal?

Nosza, erre előkerült egy nagy szőrös műanyag pók meg egy agyonnyomott plüss mókus. Döme büszkén sorolta mindegyik kedvence nevét, illetve táplálkozási szokásait.

Végül csak sikerült megmérni a vérnyomást és feljegyezni a következő ellenőrzés időpontját. Döme elpakolta a kedvenceit, mindenkit a megfelelő helyre. Széles mosollyal adott kezet.

— Szia, Doktornéni!

— Szia, Döme! — búcsúztam el. Kacsázó lépteivel kedvtelenségem is magával vitte.

 

 

5 év 3 komment

 

Egy délelőtt együtt játszottunk a gyerekekkel. Szünidő lévén, sok időt töltöttünk együtt. Egy öblös karosszékben ültem, körülöttem zajlott a teadélután. Kis, kerek gyerekasztal állt a szoba közepében, fodros rózsaszín abrosszal leterítve. Az asztal egyik oldalán ültek a macik és babák, velük szemben a robotok sorakoztak katonásan. Mindegyik előtt apró játéktányér és csésze, egyiknek-másiknak szalvéta is volt a nyakában. Kinga járt körbe fontoskodva, leellenőrizve, hogy minden a helyén van-e. Aztán komolyan bólintott Bence felé, aki egy nagy tálcát egyensúlyozott befele. Kinga még egy fehér kötényt is kötött a derekára. Mint ahogy az egy becsületes felszolgálóhoz illik. Bence ráügyeskedte a tálcát az asztalra. A lányom szétosztotta a tányérokat, melyeken csodás tortaszeletek virítottak, extra adag tejszínhabbal. Épp a kedvencem, diós-karamellás. Gondolatban mély hálám küldtem Jucika, ezen kulináris költemény megalkotója felé. Már éppen emeltem a villám, mikor Kinga égnek emelte apró ujjacskáját.

— Még ne, apa! Először a teát kell kitöltsem.

Szégyenkezve engedtem le a kezem. Hát, hogy is feledkezhettem meg a teáról? Kinga körbejárt a játékkannával, és sorra megtöltötte képzeletbeli teával az összes jelenlevő csészéjét. Természetesen az enyémet is. Mosolyogva ült vissza a helyére, és bátorítóan felém hunyorított. Evés alatt egyikünk sem szólt. Helyettünk beszélt a villák csilingelése, és az elégedett sóhaj, mely egy-egy falat után tört ki belőlem. Miután elpusztítottuk az utolsó morzsát is, úgy éreztem pár pillanatra, hogy helyreállt a világ. A gyerekek, bár kissé maszatosabban, mint néhány perccel azelőtt, főleg Bence, szélesen mosolyogtak fel rám. Kinyújtottam a karom, és az ölembe másztak. Jól befészkelték magukat, mint egy-egy madárfióka. Mélyre szívtam illatukat. Apró testük melege átforrósította a lelkem.

Rövid szünet után Kinga nézett fel rám.

— Apa — kezdte, majd hirtelen megtorpant.

— Tessék, kicsim? — Szinte éreztem, ahogy felzúdul benne a kérdés.

— Apa, te meggyógyulsz?

Mostmár Bence is figyelt.

— Nem, kicsim. Nem fogok meggyógyulni.

— Ez azt jelenti, hogy meg fogsz halni?

Nem volt mit köntörfalazni.

— Igen, meg fogok halni.

Csend telepedett közénk. Bence küszködött az információval.

— Oda megyek, ahova Karcsi tata is ment — siettem a segítségére. — Az angyalok közé. De ne búsuljatok. Az angyalok jó barátaink. Ha bármikor szükségetek lesz rám, szóljatok nekik, és majd megpróbálok segíteni, ahogy tudok.

— Mi is mehetünk veled? — kérdezte Bence.

— Nem, aranyom — öleltem őt magamhoz. — Nektek még sokáig itt kell maradnotok. Nagyra kell nőjetek, megerősödjetek. Legyetek mindig bátrak. Ne féljetek soha az újtól, hisz magában rejti valami csodálatosnak a lehetőségét, amitől gazdagodni tudtok. Tanuljatok sokat, legyetek nyitottak a világ dolgai iránt. A tudás legyen a legnagyobb kincsetek. Azt soha nem veheti el tőletek senki.

— De majd egyszer, ugye találkozunk? — hüppögött Kinga.

— Persze. Egyszer, nagyon sok év múlva majd ismét együtt leszünk. Addig is soha ne feledkezzetek meg róla, hogy milyen nagyon szeretlek és mindig is szeretni foglak titeket.

Kinga még jobban szipogott, Bencének is legörbült a szája széle.

Átöleltem őket. Most először vált tisztává, hogy nélkülem kell felnőniük. Sok szép és szomorú dolgot megélniük. Küszködni a tinikorral, pattanásokkal, első szerelemmel. Soha nem fogom már látni, amint egyetemre mennek, családot alapítanak. Bárcsak képes lettem volna megvédeni őket a rájuk váró nehézségektől! Sorsunk könyvében azonban másképp volt megírva, és ennek igazságtalansága mélyen elszomorított.

Bence szólalt meg először.

— Apa, ha majd találkozol Kajcsi tatával, megmondod neki, hogy nem felejtettem el, és nagyon szejetem? És, hogy a titkos sarkot a padláson nem ájultam el senkinek? Megvan még az összes autóm, amit tőle kaptam. Nem tőjtem el egyet sem!

Egész biztos voltam benne, hogy Karcsi tata ebben a pillanatban mosolyogva nézett le mindannyiunkra.

 

Egyik estére különleges vacsorát rendeltem Icukától, aki már rendszeres látogatója volt házunknak. Anna a könnyű étkezéseket szorgalmazta, de én arra kértem Icukát, hogy készítsen valami jó kis sültet, meg krumplit, meg süteményt. Lecammogtam a pincébe, és kerestem egy jó üveg bort. Anyósom, látván, hogy jó a kedvem, igazán kitett magáért. Mire Anna hazaért, kész is volt a fenséges vacsora.

— Nahát! — lépett be csodálkozva az ajtón. — Mi ez a fölséges illat? — kukkantott be a konyhába.

— Á, csak gyorsan összedobtam valamit — legyintett Icuka, és huncutul rám kacsintott.

— Ej, mit forraltatok ki, ti ketten? — nevetett fel Anna és játékosan megpaskolt.

Vidámságának nem tudtam ellenállni. Megfogtam a derekát és bepördítettem az étkezőbe, ahol már a megterített asztal várt. A gyerekekre bíztam a terítést, és nem is csalódtam bennük. Bár két egyforma tányér és pohár nem került az asztalra, a bohókás színkavalkád mégsem volt zavaró. A pöttyös a csíkossal, a kék a zölddel és lilával teljes harmóniát alkottak. Kinga egy nagy csokor virágot szedett a kertből, és azt tette az asztal közepére. Ebben is volt mindenféle színű és formájú virág, kiegészítve a színek szimfóniáját. Friss illatuk tavaszt idézett, kinyílást és életet. Nagy valószínűséggel Bence hajtogatta a szalvétákat. Mindegyik formájában felfedeztem valami robotszerűt. Láttam is őt lelki szemeim előtt, ahogy munka közben koncentrál, kidugva a nyelve hegyét, mint egy cica.

Egész délután szorgoskodtak a gyerekek, és most ott lapítottak, anya reakcióját lesve. A nagy eseményre való tekintettel mindketten megmosakodtak és megfésülködtek. Igaz, hogy Bencének kicsit maszatos maradt a füle, és a frizurája se sikeredett a legjobbra, olyan büszkén feszített matróz egyenruhájában, hogy ellágyult a szívem. Anna meg se tudott szólalni e csodálatos látványra.

A gyerekek kezdtek elbizonytalanodni, idegesen pillantottak össze.

—Tyűha! Ti aztán kitettetek magatokért! Csodálatos! — siettem a segítségükre.

Végre Anna is megtalálta a hangját.

— Igen, valóban csodaszép! — suttogta könnyei között.

— Nos, akkor együnk! Már farkaséhes vagyok!

A gyerekek ujjongva üdvözölték szavaimat.

— Tessék gyorsan asztalhoz ülni! — terelgetett minket anyósom. — Még a végén kihűl minden!

A vacsora fantasztikus volt. Az előétel könnyed krémleves, apró rákocskákkal és pirított kenyérkockákkal. Utána omlós disznósültet tálalt anyósom, az embernek szinte elolvadt a szájában. Kis krumplikroketteket és vajas párolt zöldséget szolgált mellé. Kinyitottam a bort. Elnéztem, ahogy a rubinvörösen csillogó nedűn átvillanó fénysugarak szétfolynak az asztalon. Zamata régmúlt időket, édes őszt idézett fel bennem. Anna is hasonlót érezhetett, mert behunyt szemmel ízlelgette az italt. Egész vacsora alatt keveset szólt, mosolya azonban mindenkit beragyogott. Eszembe jutatta találkozásunk első perceit. Akkor is a mosolyába szerettem bele. Kinga és Bence vidáman csiripeltek a vacsora alatt. Hangok, illatok, színek, ízek töltötték be a levegőt, teret, szíveket. Szeretet hullámzott közöttünk, szinte tapintható formában.

Anna megszorította a kezem az asztal alatt. Feléje hajoltam, és megcsókoltam ujjatlan ruhájából kilátszó vállát. Könnyű borzongás futott végig rajta. Felforrt a vérem. Azt kívántam, bárcsak kettesben lehetnénk már. Sokáig nem kellett várnom. A sok finom étel, főleg a desszertként felszolgált csokitorta, elálmosította a gyerekeket. Sok ellenkezés nélkül vittük őket lefektetni. Fürdés, pizsamaosztás, jóéjtpuszi, mese. A második mondat után már aludtak is.

Kézen fogva mentünk fel a hálóba. Halkan behúztam magam mögött az ajtót. A telihold fénye beragyogta a szobát. Magam felé fordítottam Annát. Arcának minden vonása ismerős, és mégis, mint mindig, szíven ütött szépsége. A tökéletesen ívelő szemöldök, mélykék szemek, duzzadt ajkak. Minden napért hálás voltam, amit mellette tölthettem. Anna kivette hajtűjét, szabadon engedve pompás hajkoronáját, mely lágyan hullt le a vállára. Lassan értem hozzá. Bársonyos volt a bőre és a holdfényben ezüstösen csillogó. Lehunyta a szemét, megnyíltak ajkai. Szomjasan tapadtam rájuk. Bor íze volt, meg csokoládé. A legédesebb, amit valaha ízleltem. Karjaimba emeltem őt, a számomra egyetlent égen és földön, és lassan engedtem le az ágyra. Egyenként fejtettem le róla a ruhadarabokat. Gyönyörű mellei, mint egy-egy érett alma. Hasán pár csíkot hagyott utolsó terhessége, de én mindenegyes csíkot szerettem. Boldogan merültem el ívei és domborulatai közé. Minden egyes porcikája kéjt és gyönyört ígért. Testünk egymásba fonódott. Azt éreztem, haza érkeztem. Itt az én helyem. E karok között. Lassan, ráérősen emelkedtünk egyre magasabbra. Együttlétünk minden pillanata szent volt. Beteljesülésünk pillanatát ősrobbanásként éltem meg. Az én és te teljes megszűnése ez, ahol nem létezik más, csak a mi.

— Annám, egyetlenem! — suttogtam, amint kicsit lassult a légzésem.

Anna fölém hajolt, és lassan, mélyen megcsókolt. Összebújva aludtunk el.

Hirtelen ébredtem meg az éjszaka közepén. Kedvesem nyugodt szuszogását észleltem először. A Hold még mindig fenn járt az égen. Hívogatóan kacsintott felém a függöny mögül. Nem tétováztam sokat. Kibontakoztam feleségem öleléséből, és lementem az udvarra. A kert titokzatos neszektől volt hangos. Apró gyémántként csillantak meg a harmatcseppek a füveken és virágokon. És mindent beborított a Hold fénye, mely kereken és jóllakottan trónolt csillagokkal tarkított birodalma közepén. Szélesre tártam karjaim, mélyre szívva a távolról jövő különös illatokat. Szellő lopakodott elő a fák koronája közül. Végigsimította testem minden porcikáját. Testemét, mely oly hűségesen szolgált annyi éven át, és melyet most dühös féreg rág megállíthatatlanul. Behunyt szemmel fordultam a Hold felé. Sugarai végigcsorogtak rajtam, behatolva a bőröm sejtjei közé. Éreztem, amint teljesen átitatódok a holdfénnyel, amitől minden sejtem mintha egyszerre kelt volna életre. Elleptek a legkülönbözőbb érzések és érzetek, hangok és színek, ízek és illatok. A kert kitágult, befogadta az egész világot. Ott volt minden csillag és bolygó, állat és növény, minden, ami volt, és ami ezután lesz. A múlt és a jövő megszűnt létezni. Nem létezett más, csak az élő, pulzáló, csodálatos jelen. Hatalmas erővel tört fel bennem az élet igenlése, és az elvesztése feletti fájdalom. A Hold azonban rendületlenül ragyogott, és én megértettem. Térdre rogyva adtam hálát a Mindenségnek, hogy egy pillanatra megnyitotta a szívem, és megéreztette velem az Örökkévalóságot. Megszűnt a félelem, a kertet betöltötte a béke. Ekkor erős szúró fájdalmat érzetem a koponyámban. A démon felüvöltött bennem. Rájött, hogy bár a testem felett megnyerte a harcot, a lelkem felett soha nem győzedelmeskedhet.

 

Mikor kinyitottam a szemem, egy korházi ágyban feküdtem. Anna szunyókált mellettem egy karosszékben. Megmozdultam a takaró alatt, mire egyből felébredt. Kisírt szemei aggódással és fájdalommal tele. Láttam, hogy szól hozzám, de a hang nem jutott el a tudatomig. Megráztam a fejem. Mélyet sóhajtott, majd elővett egy papírlapot, és írni kezdett.

— Mondta az orvos, lehetséges, hogy elvesztetted a hallásod.

Kérdőn néztem rá.

— Két nappal ezelőtt, tudod, amikor…— tétován állt meg a keze, és rám pillantott.

Bólintottam.

— Szóval, másnap reggel eszméletlenül találtalak meg a kertben. Mi a fenét kerestél ott? Teljesen meztelen voltál.

Számonkérőn pillantott rám. Amikor látta, hogy nem reagálok, szomorúan írt tovább.

— Minden véres volt körülötted. Azt hittem, meghaltál. Aztán mentőt hívtam, és behoztak ide. Mint kiderült, a füleid véreztek be. Az orvos csináltatott egy koponyavizsgálatot. Azt mondja, hogy a daganat rövid idő alatt sokszorosára nőtt.

Önkéntelenül elmosolyodtam. A démon bekeményített! Anna elképedve látta, hogy mosolygok.

— Minden rendben lesz — akartam megnyugtatni. A szájam engedelmeskedett, de, hogy hang jött-e ki a torkomon, nem tudtam biztosan, Anna reakcióját látva, mégis arra kellett következtetnem, hogy a mondanivalóm meghallotta. Felpattant a székből, és idegesen hadonászott. Próbáltam inteni, hogy nyugodjon le, és a fülemre mutattam. Megadóan engedte le a karjait. Visszaült a székbe és sebesen rótta a sorokat.

— Nem, nincs rendben semmi. Mi a fene jutott eszedbe, hogy éjszaka mászkálj a kertben?! Ruha nélkül! El sem tudod képzelni, hogy mennyire megrémültem, mikor megtaláltalak. Az a sok vér körülötted! Miután, amit akkor este megéltünk… Azt hittem, hogy én vagyok a hibás. Tudod, a túl nagy megerőltetés. Aztán két napig feküdtél itt mozdulatlanul. Azt hittem, soha nem ébredsz fel többé.

Könnyek pacázták teli a papírlapot. Bűnbánóan néztem fel rá. Drága kincsem! Dehogy akartam ekkora riadalmat okozni neked…

— Eszedbe ne jusson ilyen butaság, hogy bármiért is hibás lennél. Sajnálom, hogy ennyi aggodalomnak tettelek ki. De mindig is tudtuk, hogy eljön a pillanat, mikor rosszabbodni fog az állapotom.

— Én még nem vagyok felkészülve, hogy örökre elveszítselek — kaparta Anna a papírra.

Szeretettel néztem fel rá, és ő mellém bújt a keskeny korházi ágyon.

Ez az ágy lett az otthonom. Az orvos azt tanácsolta, hogy maradjak bent. Legalább felügyelet alatt leszek. Anna és a gyerekek naponta bejönnek néhány órára. A gyerekek sokat mosolyognak, hangjukat már nem hallhatom. Azt már ellopták tőlem. Megmarad az érintésük, és a megmásíthatatlan illatuk, melyet sokszor órákig érzek még miután elmentek. Volt, mikor számoltam a pillanatokat a következő látogatásig. Mostmár összefolyt az idő. Mintha egyre kevesebbet lennék már ezen a világon, és egyre többet a másikon. A kis puha kéz, mely annyi éven keresztül része volt életemnek, most is szorosan fog. Visszaránt, ha netalán túl messze elkalandoznék.

Itt ez a szoba, ahol létem utolsó porszemei peregnek le… Nem mondanám, hogy szép. Csak a legszükségesebbek, az ágy, egy fotel, és a gyógyszeres szekrény. Nem is kell több, nem szándékozom sokáig maradni. Anna telerakta csecsebecsékkel. Hogy otthonos legyen — írta a papírra. Hozott két cserép virágot, egy piros ágyterítőt, és a sötétítőket is lecserélte pirosra.

A szemközti falon levő sárkányt nem engedtem, hogy leszedje. Neki nem tetszik, grimaszozott, mikor tiltakoztam. Van valami ebben a sárkányban, ami elbűvöl. Felhőkbe burkolódzott teste valamikor zölden pompázhatott, mostanra megkopott a nap erejétől. Néha percekig elnézegetem ezt a sárkányt. Eleinte úgy gondoltam, hogy egy gonosz szörnyeteg lehet. Most inkább úgy érzem, hogy félelmetes külseje miatt sokan félreértelmezik őt. Talán barátommá kéne fogadnom.

Beszürkült a világ. Egyre kevesebb fény jut el hozzám. Az ízeket, szagokat már nem érzem. Nem is kell többé az étel. Hiába néz rám Anna azokkal a haragos szemekkel. Csak aludni szeretnék. Hála legyen, nem kínoz már annyira a köhögés. Talán a mélytengeri búvár érezheti így magát, mikor ismét végre szabadon lélegezhet. Talán most már tudok pihenni egy kicsit. A sárkány mostanában gyakran látogat meg álmomban. Ott tekergőzik a felhők között. És néz azokkal az izzó szemeivel. Mintha várakozna.

 

Anna a kórterem nyitott ablakában ült. Kint diadalát ülte a kikelet. Napsugarak csepegtek a környező fák leveleiről az alant elterülő színpompás udvarra. Madarak csivitelték világgá életörömüket. Csupán az asszony szíve volt tele bánattal. Egy év, egy kerek évig nézte, ahogy a férje lassan elhagyja a földi életet. Az utóbbi hónap volt talán a legnehezebb. És mégis, mégis úgy érezte, hogy nem lesz képes egyedül folytatni. Hiszen vele együtt építette fel a mostani életét, és vele akarta az utolsó percig leélni. A sors mégsem így akarta. És, most még egy terhet tett rá! — gondolta, és megsimogatta a hasát. Azon az éjjelen kellett történnie. Akkor egy pillanatra úgy érezte, hogy visszakapta a férjét. Keze ismét a hasára tévedt. Az utolsó ajándék. A legnagyobb, amit adhatott. Az életet. Könnyes szemmel nézett be a szobába, ahol egy piros takaró rejtette azt, ami egykori kedveséből megmaradt. Valamikor azt mondta neki valaki, hogy csak a halálból támadhat új élet. Felemelte arcát a Nap felé. Melegsége átjárta megfagyott testét.

— Menjél hát, te szabad lélek! — gondolta, visszatekintve a betegágyra. — Szabadulj meg a szenvedéstől.

Ekkor megmozdultak a fák levelei. Egyre hangosabban susogtak. Szél szabadult ki közülük, és besuhant Anna mellet a szobába. Meglibbentette a függönyöket, szekrényajtót, ágytakarót, majd egyenesen a sárkány felé tartott. Anna elbűvölve nézte, amint a képen a felhők kavarogni kezdenek. Megmozdult a sárkány is. Mellső karmai között üveggolyót tartott. Egy pillanatra felizzott a golyó, majd a sárkány emelkedni kezdett a képen ábrázolt égbolt felé, mígnem teljesen el nem takarta a felhőtakaró. A szívmonitoron mindeddig ki-kiugró fényes pont végre nyugovóra tért.

 

 

5 év 4 komment

 

 

Először harcoltam… Nem. Hogy is volt? Igen, mostmár tudom. A tagadás még előtte volt. Még, hogy én? Velem nem történhet meg ilyesmi. Hiszen egy héten kétszer sportolok, néha eljárok szaladni is. Odafigyelek, hogy mit eszem, és igyekszem harmonikus életet élni. És soha, de soha nem dohányoztam. Még szüleim, de nagyszüleim sem. Ez eléggé hihetetlennek hangzik, lévén, hogy falun nőttem fel. Nagyanyám nagyon szigorú volt az ilyesmivel. Amíg élt, neki volt szava a házban. Ezért történhetett, hogy nagyapám az esküvője napjáig még el-elpöfékelt egy töltet pipát, utána viszont már csak a szárát rágcsálta. Füst azonban soha többet nem jött ki belőle. Aztán, miután Mamika meghalt, annyira megszokta Papus a hideg pipaszárat, hogy eszébe se jutott volna meggyújtani. Apám is el-elsunyizott egy-két cigarettát a haverokkal, de jobban tartott Mamika tekintetétől, mint amennyire ízlett neki a cigaretta. Soha nem is lett belőle dohányos. Anyám meg, még ha nem is volt meg az anyagi háttér hozzá, mégis olyan úri neveltetést kapott, hogy ott nem volt helye olyan alantas dolognak, mint a dohány.

Épp ezért teljesen lehetetlen, hogy nekem tüdőkarcinómám legyen. Méghozzá a legagresszívebb formájából. Kissejtes karcinóma. Ez áll a beteglapomon. De ez valami tévedés kell, hogy legyen. A köhögés, ami mostanában kínoz, sem egyéb egy elhúzódó megfázásnál. Néha annyira elkap, hogy lépni se tudok az iszonyú légszomjtól. De ennek semmi, de semmi jelentősége.

Emlékszem, ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak akkor az agyamban. Ott ültünk a feleségemmel az orvos irodájában. Miután elhangzott a diagnózis, és hogy egy év van hátra, az agyam egyszerűen kikapcsolt. Tudatom kilépett bomlásnak indult testemből. Felült a plafonon keringő ventillátorra, és onnan nézelődött. Látta a szobát, a megporosodott diplomákat, az asztalon fekvő aprócseprő dolgokat, és egy fényképet két mosolygó gyerekkel és egy tupírozott hajú, piros szájú nővel.

 

A nagy íróasztal mögött köpcös, bajszos, kopaszodó férfi fészkelődött. Már erősen kínozta a hólyagja, és néha sóváran pillantott a tőle jobbra levő barna ajtóra. Amúgy is a pokolra kívánta ezt az egész napot. Aznap reggel jelentette be a felesége, hogy válni akar. Pedig az ő kedvéért mentek el arra az idióta párterápiára. A veszekedéseik mégsem lettek gyérebbek. Sőt. Ott, a terápián mind olyasmiről kellett beszélni, amiről ő nem akart. Érezte, hogy rossz ötlet elmenni ahhoz a sarlatánhoz. Mert ezek az agykurkászok mind azok. Kényszerítik az embert, hogy feltárja legmélyebb titkait, hogy feltépjen régi sebeket, felborzolva rég elsimított érzelmeket. Nem is csoda, hogy kapcsolatuk végleg megbukott.

És most itt ez a szerencsétlen, s neki el kell mondania, hogy egy éve van hátra. Tudta, hogy kellemetlen lesz. Attól a pillanattól, ahogy meglátta a feleséget. Igazságtalan, hogy ilyen szép nőnek ennyi fájdalmat kelljen elviselnie. Mert szereti ezt a tökfilkót. Látni abból, ahogy rátekint. Ö meg csak ül itt, mint egy nagy rakás szerencsétlenség. A kigyúrt izmaival, meg kockás hasával. Átlátszik a szűk blúzon, amit visel. Pfúj, gusztustalan! Meg kellene tiltani az ilyesmit! Felnőtt férfi ne mutogassa így magát! Biztos van pénze elég, és átbulizta az életét. Most meg rádöbben, hogy a sok dorbézolásnak bizony következményei vannak. Bezzeg ő! Mennyit tanult és küszködött, hogy megkapja a főorvosi posztot. Hogy elég pénze legyen, hogy elvehesse a feleségét. S lám, hova jutott! Ej, mit meg nem adna, ha az ő asszonya fogná meg így a kezét, mint ez itt előtte, ennek a pasasnak. Mert azért mégis szomorú, ami vele történik.

 

A magasból láttam, amint az orvos megtörli gyöngyöző homlokát. Valóban szép nő ült előtte. Gyönyörű szemei könnybe lábadva szemlélték a mellette levő férfit. Valahonnan ismerős volt az illető. Negyvenöt év körüli, jól öltözött, magas, izmos. És mégis, valami végletesség lengte körül. Mint egy üvegszobrot, mely a legkisebb rezzenésre is összeomlik. Ennyi lenne, hát? Az emberi élet.

 

Puha kezek simogatása hívogatott. Valami hangosan kattant, és ismét szemben találtam magam az orvossal, aki láthatóan magyarázott valamit. A feleségem teljesen bele volt merülve a párbeszédbe. Nekem mintha elveszett volna a hallásom, csak pislogtam körbe. Megakadt a szemem egy velem szembenálló festményen. Egy vadászjelenetet ábrázolt sok kutyával. A kutya! — villant belém. Olyan hirtelen álltam fel, hogy egyből csend lett a szobában. Megmarkoltam a feleségem karját, és a következő percben kint álltunk az utcán.

— Mi történt veled? Hova megyünk? — kérdezte Anna elképedve.

— Mennünk kell. Mindjárt bezár az üzlet, és a kutyának nincs holnapra konzervünk.

— A kutya? — kérdezte Anna hitetlenül, és kitépte magát szorításomból. — Most tudtuk meg, hogy valószínűleg egy év múlva… egy év múlva meghalsz, s te a kutyára tudsz gondolni?! — mostmár kiabált. — Bazdmeg, Feri! A kutya?!

Ömlöttek a könnyei, de nem törölte le őket. Elkeseredetten túrt a hajába, majd megfordult, és szaladni kezdett. Én meg csak álltam az utcasarkon. Nem tudtam megmozdulni. Feléje nyújtott kezem lassan engedtem le. Emberek mentek el mellettem. Mindegyiknek szánakozás volt a tekintetében. Szánakozás, amiből én nem kértem. Annát elnyelte az utca rengetege, mely tengerként hullámzott körülöttem. Úgy éreztem magam, mint egy hajótörött egy lakatlan szigeten.

Nem tudom mennyi idő telhetett el így. Talán percek, órák, vagy évszázadok. A lábaim közben életre keltek, és utcák és terek bonyolult szövedékén vittek át. Az sem tudom, hogy merre járhattam. Ha erősen koncentrálok, villanásszerű képek jönnek elő. Egy piros esernyő, nyikorgó hinták, nárciszok az út szélén, kacarászó tinik, egy színes plakát, melyen kötélre terített hófehér pelenkák sora hirdette egy mosópor márka kitűnőségét. Mindig is csodálkoztam, hogy a mostani világban ki mos ennyi pelenkát. Hisz Bencének, de még Kingának is egyszerhasználatosat vettünk. Bence és Kinga. És Anna. És Mackó kutya, akinek mostmár biztos nem lesz holnap mit enni.

Amikor ez így mind eszembe jutott, ismerős lett a környék, amerre jártam. Befordultam a következő sarkon, és ott is volt a ház. Piros cserepekkel fedve, virágok az ablakban. Ahogy mindig is megálmodtuk. Akkor éreztem először, hogy gyenge vagyok. Az a pár lépés az ajtóig kiszívta minden energiám. Alig bírtam becsengetni. Anna nyitott ajtót. Szótlanul álltunk egymás előtt. Aztán Bence ugrott — szinte a semmiből — a nyakamba.

— Apa, apa! Gyeje autózni!

— Mindjárt kicsim — vakarta le Anna rólam kapálózó fiamat. — Apa most jött haza. Hadd öltözzön át először. Aztán ülhetünk vacsorához.

— Ó, anya! De nem vagyok éhes!

— Nincs vita. Szaladj, nézd meg, hol van Kinga. Teríteni kell az asztalt.

A fiam pusmogott még valamit az orra alatt, de már indult is. Göndör fürtjei még felvillantak a lépcsőfordulónál, és máris az udvarról hallatszott be a kacagása.

— Le kellene már vágatni a haját. Úgy néz ki, mint egy bohóc — mondta Anna utána tekintve. Annyi szeretet volt a hangjában, hogy az én szívem is csordultig telt vele.

— Anna! — suttogtam. — Annácska!

— Ne, most ne! Kérlek! — nézett rám könyörgőn.

Megfogta a kezem, és felvitt az emeletre. Lecibálta rólam a ruhákat.

— Úristen! Hol jártál? Koszos vagy, mint egy malac.

Betuszkolt a tusolóba, és megnyitotta a csapot. Olyan érzés volt, mint egy megváltás. Hosszasan engedtem folyni a vizet. Ideig-óráig megint tisztának, frissnek és üdének éreztem magam.

Az asztalnál ülve vettem észre, hogy közben anyósom is megjött. Nem tudom, mennyit mondhatott el neki Anna, de valószínűleg mindent, mert egyszerűen kézbe vette az irányítást. Megterített, tálalt, beszéltette a gyerekeket, századszorra is elmondta Bencének a zöldborsó fontosságát, hogy attól lesz nagy és erős. A fiam minden rábeszélés ellenére továbbra is utálattal tologatta tányérján a zöld szemeket.

Anna sem tudott enni. Ő is csak forgatta a villáját. Hálás voltam neki, hogy áthívta Icukát. Még nem jött el az ideje. Hogy minek is? Nem tudtam volna megmondani pontosan. Azt viszont tudtam, hogy most még erre van szükségünk. Közben Bence addig ügyeskedett, hogy egy óvatlan mozdulattal kirepültek a borsószemek a tányérjából, egyenesen Kinga poharába. Olyan csend lett az asztal körül, hogy idehallatszott egy távoli légy zümmögése. Nem tudtam már visszatartani, kirobban belőlem a nevetés. Jó néhány percig kacagtunk a gyerekekkel, a végén már a hasunkat fogtuk. Icuka tettetett felháborodással méltatlankodott, amitől csak hangosabban kellett nevetnem. Csak Anna maradt csendesen. Máskor biztos ő is csatlakozik a mókához, most viszont szinte szemlelődő tekintettel nézett ránk. Mintha azon igyekezett volna, hogy minden apró részeltét megjegyezze ennek a jelenetnek.

Később, mikor már minden elcsendesedett, szótlanul feküdtünk egymás mellett a sötétben. Ő kinyújtotta a karját, és lassan magához vont. Úgy ringatott, mint egy gyermeket. Nedves lett az arcom. Nem értettem, hogyan. Majd rájöttem, hogy a saját könnyeim. Egyre csak folytak, megállíthatatlanul. A mellkasom körül egyre erősebb lett a szorítás. Állati hörgésként tört ki belőlem egyszerre a fájdalom, elkeseredés, reménytelenség és halálfélelem. Mint egy sarokba szorított vad, úgy vergődtem érzéseim markában. Kiugrottam az ágyból, törtem és zúztam mindent, ami a kezembe került. Botladoztam a sötétben, állandóan elestem és nekimentem valaminek. Mikor már úgy tűnt, hogy semmi nem maradt épen a szobában, Anna felkapcsolta a villanyt. A háló úgy nézett ki, mint egy háborús övezet. A pusztításom látványa egyből kijózanított.

— Édes Istenem! Mit tettem? — nyögtem fel.

Kintről lépések hallatszottak, majd halk kopogás az ajtón.

— Anna, minden rendben van? — jött Icuka aggódó hangja.

— Igen. Kérlek, nyugtasd meg a gyerekeket is.

— De, hát… Csörömpölést hallottam.

— Igen, valóban zajjal járhat, ha démonokkal kell megküzdeni — mondta felém fordulva.

— Tessék? Miféle démonok? — kérdezte rémülten Icuka.

— Menjetek lefeküdni. Mostmár minden rendben lesz — szorított magához a feleségem.

És akkor elkezdődött a harc. A következő héten visszamentünk az orvoshoz. Kicsit szégyelltem magam, hogy első alkalommal szó nélkül elrohantam. Ő azt válaszolta, hogy élt meg rosszabbat is. Minden páciens másképp reagálja az ilyesfajta hírekre. Elmesélte, hogy volt egyszer egy betege, aki, miután megtudta, hogy hat hónapja van hátra, felkapott az asztalról egy papírnehezéket, és kidobta a csukott ablakon. Azóta nem is tart semmi nehezet a betegek keze ügyében.

— Ne izguljon — szólaltam meg. — Nekem egy évet adott, így megkímélem az ablaküvegeinek épségét.

Anna oldalba bökött. Az orvos megköszörülte torkát, és letörölt néhány csepp izzadtságot. Aztán felvázolta még egyszer a helyzetet. Talán észrevette a múltkor, hogy nem sok jutott el a tudatomig. A rák megtámadta a tüdőmön kívül az összes nyirokcsomót a mellkasomban, és az agyamban is találtak árnyékot, ami áttétre utal. Műtét nem is jöhetett szóba, maradt a kemó és a sugár. Gyógyulást nem ígértek, csak a daganat méretének a csökkentését és a tünetek enyhülését, és hogy talán mégis tovább húzom az egy évnél. Anna olyan könyörgő szemekkel nézett rám, hogy végül beleegyeztem.

 

Borzalmas volt. Sugárterápiát az agyamra és mellkasomra alkalmaztak, ezzel párhuzamosan ment a kemó. Amikor nem hánytam a kemótól, a nyelőcsőfájdalmak miatt nem tudtam enni. A sugárkezelés mindent leégetett, amit eltalált. Rettenetesen lefogytam. Csupa csont és bőr lettem. Elhullt a hajam, hamuszürke lett a bőröm. Úgy néztem ki, mint egy kísértet, ami másból sem áll, csak szüntelen köhögésből és fájdalomból.

A család is velem szenvedett. A gyerekeket nagyon megsínylette a dolog. Szegények végignézték, hogy napról napra kevesebb leszek. Anna megpróbált kettőnk helyett is erős lenni, helytállni. Elvitt a kezelésekre, feltakarította a hányást utánam, eljárt dolgozni, és rendezte a gyerekeket. Esténként néha annyira fáradt volt, hogy alig vonszolta magát az ágyig. Dühös voltam magamra, a betegségre, az egész világra. Azelőtt mindig osztoztunk a feladatokban, a nehézségekben, mindenben. Most csak feküdtem, mint egy kifacsart citrom, és néha még egyedül pisilni se voltam képes elmenni. Anna próbált vigasztalni, hogy ne törődjek most semmivel, csak a gyógyulásra koncentráljak.

— Nem érted, hogy soha nem fogok meggyógyulni? — fakadtam ki egyszer. — Szállj már le a tündérmesék világából! — üvöltöttem mostmár. — Meg fogok dögleni! Érted? És ezen se te, se én, se más nem tud segíteni!

— Jó — mondta Anna nyugodtan, és karba tett kézzel nézett a szemembe.

— Tessék? — lepődtem meg.

— Akkor ennek most vessünk véget. Csak mondd, hogy mit csináljak.

Olyan higgadtan, szinte hidegen nézett rám, hogy egyből elpárolgott a dühöm.

— Veled együtt nézek szembe a halállal minden nap. Soha nem tudom, melyik percben esel végleg össze. Hogy mikor maradok én és a gyerekek férj, illetve apa nélkül. Kurva szar egy helyzet. Én megértem, ha nem bírod. Az én szemszögemből nézve két lehetőségünk van. Összekuporodunk egy sarokban, és megvárjuk, hogy mikor jön el a vég, vagy megpróbáljuk a legtöbbet kihozni a megmaradt időnkből. Igen, és még marad egy harmadik is. Ha itt és most véget vetünk mindennek.

— Annyira félek — suttogtam.

— Tudom, én is. Életem szerelme szenved, és én nem tudom, mit tegyek, hogy enyhítsek a fájdalmán.

Mindkettőnknek potyogtak a könnyeink. Magamhoz húztam Annát. Úgy szorítottam magamhoz, mint még soha. Azt kívántam bárcsak mindig így tudnánk maradni az idők végezetéig.

Ekkor már öt hónapja tartott a kezelésem. Másnap délután kinn ültünk a kertben. Aznap valamivel erősebbnek éreztem magam, így én is levánszorogtam. Vastag pokrócba burkoltam egykori testem maradványait, és egy napozószéken pihegtem. A Nap sugarai besütöttek a fák között, majd végiggördültek a leveleken, bepöttyözve a pázsitot.

Anna kis kerti asztalt hozott ki. Valahonnan epres süteményt varázsolt elő. Kávé gőzölgött virágos porceláncsészékben. Kinga és Bence Mackó kutyával játszottak. Hetek óta nem láttam őket ennyire felszabadultnak. A felnőttes tekintet, amit mostanában láttam, ha rám néztek, feloldódottnak látszott. Igazi gyerekek voltak most, akik feltétel nélkül tudnak örvendeni az élet apró dolgainak. Elnéztem a mellettem kávézgató Annát. Az utóbbi hónapok nem múltak el nyomtalanul felette sem. Szeme alatt sötétebbek lettek a karikák, szája szegleténél megjelent egy-két mélyebb ránc. Tudtam, hogy éjjelente, amikor azt hiszi, hogy mindenki alszik, sokat sír. Bár tudtam volna a módját, hogy hogyan vigasztaljam! Az előttem álló behatárolt jövő sötétnek, félelmetesnek és fájdalommal telinek rajzolódott ki. Ekkor hirtelen zaj támadt. A kertet ölelő nyírfákról egy csoport seregély szállt fel. Mackó hangosan ugatott, a gyerekek önfeledten ugráltak. Ahogy néztem az ég magasába egyre távolodó madarakat, megszületett bennem a döntés.

— Nem akarok több kezelést — mondtam halkan.

Anna lassan rám nézett. Megértés volt a tekintetében, fájdalom és mély szeretet. Nem szólt semmit, csak megszorította aszott ujjaim.

Másnapra bejelentkeztünk az orvoshoz. Fel voltam rá készülve, hogy majd ellenkezni fog, és megpróbál rávenni a folytatásra. Erre ő csak rágcsálta egy darabig a bajszát, majd így szólt:

— Isten áldja meg magukat. És a jó halál kegyelmét adja meg önnek — mondta felém fordulva.

Meghökkentett a kívánsága. Láttam, hogy Anna is meglepődött, sőt, fel is húzta kissé magát.

— Micsoda hülye kijelentés! — morgott magában, amint már hazafele tartottunk. — Még nem vagy a halálodon!

— De, igen — válaszoltam neki halkan. — És azok után, amiken mostanában megéltem, a jó halál valóban kegyelemnek tűnik.

Felszabadított a gondolat, hogy többet nem csepegett belém a halálos méreg. A bennem fejlődő szörnyet úgy se tudta elpusztítani. Testem szétesését nem akartam felgyorsítani. Mozogni akartam még, érezni és látni. Kissé megjött az étvágyam. A drága Annám mindent megfőzött, amit csak egy fél mondatban is megemlítettem. Hónapok óta először esett jól az étel. Mint egy ínyenc, úgy kóstolgattam mindent. Időt hagytam magamnak egy-egy íz vagy illat felfedezésére. Ahogy erőm engedte, kisétáltam délelőttönként a kertbe. Szerettem ezeket az órákat, amikor semmi más nem kötötte le a figyelmemet, csak a természet csodálata.

 

Folyt. köv.

6 év 10 komment

 

Lekvárt főzött. Eperből. A júniusi nap becsörgedezett a nyitott ablakon és összekeveredett a konyhát betöltő illatokkal. Ahogy megkavargatta a bugyogó édes masszát, kis fehér vattapamacsokban szállt fel a gőz. Hmmm! — gondolta. Biztos fog örvendeni a férje, mikor majd megjön. Az eperlekvár a kedvenc nyalánksága.

Még egyszer megkergette a lágyan szétomló eperszemeket, és visszaült az asztalhoz. Ma reggel, amint a befőttes üvegek után keresgélt a kamrában talált rá a szakácskönyvre. Jó régi jószág. A fedele itt-ott kirojtosodott, lapjai megsárgultak. Szívesen és gyakran használták, egy-egy recept mellé még megjegyzéseket is írt szép gyöngybetűkkel az egykori gazdája.

Csodálatos ízvilágba vezette olvasóját a könyv, így szinte alig vette észre, amint egy fénykép hullott ki a lapok közül. Az idő vasfoga megrágta itt-ott a sarkait, és a színe is sokat fakult, mégis jól látható volt egy gyönyörű, göndör hajú nő és egy kócos kisfiú. Elmosolyodott a kép láttán. Ismerte ezeket a rakoncátlan fürtöket. Az ő fiaik is ezeket örökölték. Teljesen ellenállnak minden fésülési kísérletnek.

Ebéd után, miután a fiúk kiszaladtak játszani, és ketten maradtak a kávézás csendes perceiben, a férje elé tette a fényképet. Azt egyszerre öntötte el a meglepetés, a szeretet és bánat hulláma.

— Hol találtad? — kérdezte az asszonyt.

— A receptes könyvben. El kéne menned hozzá. Hisz olyan rég nem látott téged.

— Minek? — kérdezte a férfi fájdalommal. — Hisz azt se tudja, ki vagyok.

— Menj csak el — nógatta az asszony. — Főztem eperlekvárt.

A férfi nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon.

— Talán örülni fog neki.

 

Másnap délben mosolyogva nyitott ajtót neki az ápolónő a Rózsa Otthonban.

— Milyen rég nem láttuk! — üdvözölte a fiatalembert. — Jó, hogy végre eljött.

— Mi újság nála?

— Semmi változás — mondta szomorúan a nő. — De azért fáradjon beljebb. Megtalálja a nappaliban.

— Köszönöm — biccentett a férfi, és belépett. A nappaliban elvett a tálalóról egy üvegtálacskát, és belekanalazott az általa hozott eperlekvárból. Az ablaknál üllő hölgyhöz lépett.

Most is, mint mindig, megütötte az asszony szépsége, mely az idők folyamán szinte semmit se veszített erejéből. A még mindig dús haját csinos kontyba tűzték fel. Arca megtartotta lágy vonásait, bőre még mindig friss volt és üde. A szeme körül kirajzolódó pár ránc az életről meséltek. Csupán a szeme… Az volt egész más. Befele néző, már semmire és senki után nem váró, kiüresedett szemek voltak.

A hölgy kedvesen felmosolygott a mellette megálló fiatalemberre, de tekintete nem mondott semmit. Megköszönte a feléje nyújtott tálacskát, majd halkan dúdolgatva, lassan eszegetni kezdte a lekvárt. A férfi a lábaihoz kuporodott, úgy figyelte. Amint látta, hogy lassan elfogy az édesség, elővette a fényképet, és az asszony ölébe csúsztatta. Az meg csak nézte egy darabig, majd olyan hirtelen szólalt meg, hogy a fiatalember összerezzent.

— Milyen hőség is volt azon a nyáron! Apád eltorlaszolta a patakot, és árkot ásott a veteményesig, mert unta már a sok vizet, amit cipelni kellett. S te meg én egész délután pancsoltunk a vízben — kuncogott magában. — Életünk gyönyörű nyarai közül csak az egyik — mondta, és melegen elmosolyodott.

A férfi nem bírta tovább. Belefúrta arcát anyja ölébe, hogy elrejtse forró könnyeit. Anyja pedig rátette kezét a fejére, s mint régen, elkalandoztak ujjai a rakoncátlan tincsek között.

— Ne sírj, fiam — mondta halkan. — A nyáron majd megint lemegyünk a kis kertbe. Apád mérgelődni fog a zöldségek miatt, mi meg majd megmártjuk magunkat a patakban. És főzünk jó sok lekvárt. És mind eperből.

 

9 év 2 komment

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy zöld hernyó egy nagy terebélyes fa ágai között. Egészen hétköznapi hernyó volt, két fekete szemmel, és sok-sok pár lábbal. Minden nap nagy odaadással rágta a nagy terebélyes fa leveleit. Igazán szorgalmas és öntudatos hernyó volt, naponta akár fél kiló lapit is berágott. Egy-egy pillanatra, mikor megállt pihenni – mert ugyebár az evés igen fárasztó tevékenység tud lenni -, az alant sürgöl?d? hangyákat figyelte. Volt ugyanis egy nagy hangyaboly a fa tövében, ahol levélvágó hangyák éltek. Igaz, hogy ?k is naponta több mint két kiló levelet behordtak, de nagy volt a fa, mindenkinek jutott a zöld eledelb?l.

Egy nap, amint épp szünetet tartott, észrevette, hogy egy kicsi hangya nagyon küszködik egy jókora levéldarabbal, és épp, hogy le nem pottyan. A hernyócska megsajnálta a hangyát, és segítségére sietett. Felrakták a határa a lapidarabot, és úgy vitték le a bolyba. Lent a hangyák, akik eddig lélegzetvisszafojtva figyelték a történteket, nagy éljenzéssel fogadták a hernyót.

– Köszönöm, barátaim – mondta a hernyó -, igazán szívesen segítek. Ha még szükségetek lesz rám, csak szóljatok bátran.

Következ? nap már hívták is a zöld segítséget két nagyobb levéldarab elszállításához, és a hernyó szívesen állt rendelkezésükre. F?leg, mert minden újabb szállítmány után a hangyák alig hagyták abba a hálálkodást, és minden alkalommal elmondták, hogy a hernyó segítsége nélkül nem is tudnának felkészülni a hosszú télre. Ahogy teltek a napok, egyre gyakrabban kérték a hernyót.

Egyszer csak arra eszmélt a hernyó, hogy egész napját a hangyákkal tölti. Lefogyott, szemei alatt nagy sötét karikák ültek ki. Háta sajgott, lábai fájtak, de a hangyák nem hagyták. Ha pihen?t kért, rögtön sápítozni kezdtek, hogy jaj, pedig még mennyi levél kellene télire, és azt ?k magukra nem tudják behordani. A hernyócska fújt egy nagyot, és folytatta munkáját. 

Egyik reggel, amint kibujt vackából, lenézett, és látta, hogy a hangyák vidám kacagással firegnek-forognak. Megropogtatta derekát, és már el is indult volna, de valahogy nem ment a felkelés. Húzta a vacka, a jó puha szálakból font ágyikója. Úgy döntött, marad még egy percig, de ekkor eszébe jutott mélabús ábrázatuk, amint a tél éhínséges borzalmait ecsetelték neki. Ismét kidugta a fejét, de senki sem vette észre. Amint elnézte a nagy jövés-menést, felsejlett benne a gondolat, hogy ez a népség már sok-sok telet vészelt át, és mind az ? segítsége nélkül. Meghúzta a vállát.

– Lesz*rom! – gondolta, és begubózott.

Aznap a hangyák hiába vártak, hogy jöjjön. Utána küldték egyik társukat, de az is sikertelenül járt. Amint meghozta a hírt, hogy a hernyó begubózott, eleinte nagy ijedtség terjedt el a bolyban, majd az egyik hangosan felszólalt.

– Hagyjátok. Hisz ez csak egy buta hernyó volt. Ki tudja, még örvendhetünk, hogy nem falta fel az egész készletünket.

A többiek s?r? fejbólogatással adtak neki igazat, és ki-ki ment dolgára.

A gubó csendjében nagy változásokon ment át a hernyó. Teste apró összetev?ire esett szét, és rendez?dött újra. Egy hét múlva gyönyör? tarka lepke hagyta el a gubót, és repült a kék ég felé.

 

9 év 12 komment

A híd korlátjához támaszkodva állt, és cigarettázott. Mélyen leszívta a füstöt, kiélvezve minden molekulát, hogy aztán jóles?en fújja ki a nagyvilágba. Gondolatai a táj körül forogtak. Nagy m?gonddal kereste meg a megfelel? helyszínt. Sokfelé járt, sok mindent megnézett, míg végül e híd mellett döntött. És valóban, tökéletes volt. Két hatalmas sziklafalat kötött össze, szédít? magasságban. Mindkét oldalon k?zuhatag vezetett le az alant folyó patakhoz. Nagy habokban zuhogott a víz, hullámai minduntalan nekicsapódtak a méretes sziklatömböknek.

Körülötte a táj lélegzetelállító. Mindenhol s?r? erd?, ameddig a szem ellátott. Mindig is szerette az erd?t, a hegyeket. Ilyenkor közelebb érezte magát Istenhez.

Ahogy az utolsó füstkarikát is kifújta, és a csikket a mélybe pöccintette, eszébe jutott, hogy miért is jött. Felgyorsult szívveréssel, görcsösen markolta meg a korlátot. Tudta, hogy nincs visszaút. Túl sokat gondolt rá az utóbbi id?ben, szinte állandóan. A lelkében gomolygó fekete felh?k nem hagyták nyugodni. Szilárd meggy?z?désként élt benne, hogy csak ez az egyetlen módja, hogy végre megszabaduljon t?lük. Egyszer?en nem élhetett úgy tovább.

Összeszorított fogakkal meglódította magát és felállt a korlátra. Ahogy lépett felfele, megcsúszott az egyik lába. Érezte, amint elborítja a hideg veríték, ahogy torkában dobogó szívvel, megmarkolta ismét a korlátot. Zihálni kezdett, és belül felvisított egy ?si hang. Majdnem megfordult, hogy elszaladjon.

Ekkor egy sas jelent meg a völgy fölött, vijjogásával felriasztva kábultságából. Még mindig ott kuporgott a korlát tetején. Leszállni nem tudott, felegyenesedni nem mert. Amint figyelte a sas méltóságteljes körözését feje fölött, lassan újra elfogta a vágy. Fokozatosan lazított markolatán, majd lassan elengedte a korlátot, és egyensúlyozva, kiegyenesedett.

Fantasztikus érzés töltötte el, ahogy állt a világ tetején. Már lenézni sem esett nehezére. Vonzotta, hívta a mélység. Mély lélegzetet vett, és ahogy a leveg? eltávozott a tüdejéb?l, úgy múlt el minden feszültség benne. Kitárta karjait, arcát az égre emelte, behunyta szemét, és ellökte magát.

Ahogy zuhant lefele, úgy maradt el minden mögötte. Minden fájdalom és szenvedés, minden öröm és kacaj. Leváltak az álarcok, a burkok, a héjak, míg lelke tejes tisztaságában, teljes p?reségében ragyogott fel. Megsz?nt az id? és tér, a hangok, a gondolatok, az érzetek, nem volt egyéb csak az itt és most.

Kétszáz méterrel a patak medre fölött megfeszült a derekára kötött kötél, és hatalmas er?vel rántotta vissza a valóságba. Abban a pillanatban, testét elöntötte az adrenalin, és mind a hét érzékét száz meg ezer információ árasztotta el egyszerre. Olyan volt, mint egy ?srobbanás, mely szétrobbantani készült mellkasát.

Egy pillanatig megmerevedve, tágra nyitott szemmel lógott a leveg?ben, majd végre megnyílt a tüdeje, és ahogy beáramlott a hideg leveg?, vele együtt hatolt be ereibe az élet.

– Igeeeeeeeeeeeeeeeen! – kiáltotta torka szakadtából. Hangja végigszáguldott a völgyön, és a sziklafalak megsokszorosítva erejét verték vissza.

Egyszerre éles lett minden és él?, tarka és zajos, színes és gyönyör?. Teljes súlyával belenehezedett a hevederbe, és hagyta, hogy a feltámadó szél lóbálja.

Egy darabig gyönyörködött a patak csillámló fodraiban, majd megpillantotta a közeled? piros csónakot. Vidáman intett feléje, és a lány felemelve az evez?t, jelzett neki. Óvatosan haladva a nagy sziklák között, a fiú alá kormányozta a csónakot. Az kikapcsolta az övét, és a lány mellé huppant.

Néhány evez?csapással a partra irányították a csónakot. Miután biztonságba helyezték a parton, leheveredtek a f?be. A lány szótlanul fordult a fiú felé, és mélyen a szemébe nézett. Örömmel tapasztalta, hogy az utóbbi id?ben homályos és sötét tekintet most tisztán és mélyen csillogott, mint egy hegyi tó.

– Szeretlek! – suttogta, és közelebb fészkelte magát a fiúhoz.

9 év 5 komment

Aznap egész délel?tt hajtották a vadat, de mind eredmény nélkül.

– Hogy azt a hétszázát! – mordult fel Mihók ?rmester, mikor már a negyedik vadkacsát hibázta el az utóbbi félórában. Nagy, kövér ember volt, zsíros bajusszal, és hatalmas lapátkezekkel. Szeretett ? vadászni, nagyon is, de mostanában mintha nem bírta volna a vizes környezetet. Éjszaka mindig megérezte a veséjét, ha sokat mászkált hideg vízbe.

– Én amondó vagyok, tiszteletes úr, hogy pakoljunk, és húzzunk ebb?l a nyavalyás mocsárból – fordult a fiatal paphoz.

A pap elhúzta a száját, és savanyú képet vágott. Még egy árva nyulat sem l?tt, pedig nagy vadász hírében állt ? is. Legalábbis ezek voltak Mihók ?rmester értesülései. Amikor az egyháztanács bejelentette, hogy új papjuk lesz, miután az el?tte lev? megszökött egy cigánylánnyal, Mihók ?rmester nagyon ellenezte.

– Úgy hallom, hogy verseket ír. Hát milyen pap az, aki a szent zsoltárokon kívül, más rigmusokon is töri a fejét? – jelentette ki egy délután a kocsmában. S?r? fejbólogatások és hümmögések jelezték, hogy a hallgatóságnak teljesen egyezik a véleménye vele. Aztán, amikor Vásáry tiszteletes megérkezett, és hozott magával öt gyönyör? kopót, Mihók ?rmester egyb?l a szívébe zárta, és mélyen lekorholt mindenkit, aki ellene mert szólni.

– Fleck! Cinka! Gyertek kiskutyáim! – kurjantotta el magát Vásáry János, és egy zsebkend?vel megtörölgette kopasz fejtet?jét.

Mihók ?rmester nagy szuszogások közepette nekifogott a csomagok felszedéséhez, mikor éles csaholásra lettek figyelmesek.

– Alighanem, találtak valamit – csillant fel a szeme a papnak, és felkapva a puskáját, a hang irányába fúrta magát a nádasban.

Mihók ?rmester úgy döntött, kivárja a végkifejletet. Visszahuppant a tábori székre, és s?r? pöfékelésbe kezdett.

Jánosnak majd kiugrott a szíve a helyéb?l, úgy sietett el?re. Nagyon bosszantotta, hogy nem volt szerencséje, és eltökélte, hogy ? mindenáron l?ni fog valamit. Már egészen közel járt, mikor hirtelen elhallgattak a kutyák. János megtorpant, egy pillanatra mintha elvesztette volna tájékozódó képességét. A következ? pillanatban Cinka bukkant el? a nád közül, és hátracsapott fülekkel, nyüszítve közeledett gazdája felé.

– Mi történt kiskutyám? – hajolt le hozzá János. Cinka nagy szomorú szemekkel nézett fel. Jánosnak rossz el?érzete támadt. Újult er?vel vágat át magát a nádon, míg kiért egészen a nádas végéig. A tó csillogva terült el körülötte.

– Édes Istenem!

Egyb?l megismerte a nád között fekv? n?t. Ilyen gyönyör? vörös haja csak neki van.

– Mihók ?rmester! Jöjjön gyorsan! – kiáltotta el magát.

– Na, mi van? – jött a válasz a nádból. – Vaddisznót találtatok?

– Dehogy! Tury nagyságos asszony megsérült!

Mihók ?rmester felpattant a székr?l, és mind a százötven kilójával egyszerre törte szét a nádat maga el?tt.

– Jesszusom! – mondta, mikor odaért.

János közben megfordította a n?t, és a fejét ölébe tartva kétségbeesetten nézett fel.

– Meghalt.

 

Márkus doktort mindig precíz embernek tartották. – Boncoláskor minden kiderül – mondogatta. Az emberi testet úgy kezelte, mint egy nyitott könyvet, melyb?l mindent ki lehet olvasni. Amikor Tury Rebeka asszony testét eléje rakták, nem tudta megállni, hogy mélyen fel ne sóhajtson. Nem is annyira szép, mind inkább bájos volt az asszony. Az orvosnak eszébe jutott a nap, mikor Tury Péter el?ször jelent meg vele a faluban. Olyan gyönyör? vörös hajat soha nem látott még azel?tt. Nagy szeretet és békesség költözött vele együtt akkor a kastélyba, melynek sugarai a környez? falura is kiterjedtek. Az emberek nagyon megszerették Rebeka asszonyt. Valahogy értett az emberek nyelvén.

– Ancsi – szólt ki Márkus doktor az asszisztensn?nek -, szalasztottál már valakit a kastélyba?

Válaszra már nem maradt id?, mert ebben a percben Tury Péter tépte fel az ajtót, és robbant be a rendel?be.

– Hol van? – kiáltotta. – Hol van a feleségem? – Félrelökve maga el?l a meghökkent orvost, kicsapta a kezel? ajtaját, ahova az asszonyt fektették.

Mikor az orvos magéhoz tért ámulatából, meghagyta Ancsának, hogy f?zzön egy jó er?s kávét, és bement a bels? szobába.

Tury Péter mereven, maga elé bámulva ült egy széken. A doktor csendesen megkerülte, odalépett az üveges szekrényhez, az ampullák és pirulák közül el?húzott egy butykost. – Csak vészhelyzetre kell -mondogatta, és ez most az volt. Kiöblített egy Berzelius poharat, és becsületesen megtöltötte.

– Tessék, igya meg – nyújtotta Péter felé, aki mint egy álomban, látta, hogy elveszi a poharat, megissza a tartalmát, aztán nagyon kell köhögjön t?le, és érezte, hogy forróság áramlik szét testében. Minden percben abban reménykedett, hogy ez csak rémálom, bármelyik percben felriadhat, és ott lesz Rebeka, aki majd átfogja karjaival, és magához szorítja. A pillanatok azonban teltek, de nem akart eljönni az enyhít? ébredés.

A doktor szintén er?t merített a butykosból, némán figyelte a férfit. Szép ember volt, így a harmincas évei vége felé. És most milyen nagy kár érte! Ilyen asszonyt, mint ez a Rebeka, biztos nem talál többet. Habár, ha arra gondolt, hogy Tury asszony nem hagyott maga után gyermeket, talán majd még egyszer megpróbálja az úr a házasságot. Mert ez volt a Tury család legnagyobb fájdalma. Tíz éven keresztül próbálkoztak, de a keresztel? elmaradt a kastélyból.

– A cigányasszony – préselte ki a fogai között Péter.

– Tessék? Tetszett mondani valamit? – kérdezte az orvos.

– A cigányasszony tehet mindenr?l! – kiáltott fel Tury, és vérvörös szemekkel nézett körbe. – Az az átkozott cigányasszony! Hogy az Isten verné meg ott, ahol van! – ugrott talpra ökölbe szorított kézzel. Felrúgta a széket, amelyen ült, ekkor vette észre a megszeppent orvost. – Megkeresem és elégetem, ha addig élek is! – vicsorította, és mint egy vadállat, mely zárkában találja magát, körözni kezdett a kezel?ben.

Az orvos nem szólt semmit, hagyta, hadd fújja ki a dühét. Mire végre csillapodni látszott, bejött Ancsa a kávéval. Kerek szemekkel nézett az orvosra. Az visszaintett neki, és Ancsa elsomfordált. Márkus doktor kitöltötte a kávét, és Tury elé rakta. Péter felállította a felrúgott széket, és arcát kezébe temetve leült.

– Milyen cigányasszony? – kérdezte az orvos nagy sokára.

– Az este – kezdte szakadozva, Péter. – Az este jött. Azt mondta, szállást kér a vihar el?l. Hogy a konyhában majd meghúzódik. Csak engedjük be. És Rebekának megesett rajta a szíve. Hisz tudja, mekkora szíve volt neki – sóhajtotta, és néma zokogásba kezdett. Hosszú percek teltek el, míg Tury összeszedte magát.  – Addig nem is volt semmi baj, amíg Rebeka le nem ment egy pohár tejért. Panaszkodott, hogy nem tud aludni. Hogy zaklatott gondolatai vannak. Azt mondta, a tejt?l majd megnyugszik. Aztán talán egy óra is eltelhetett, mikor csörömpölést és kiabálást hallottam lentr?l. Mire leszaladtam, Rebeka állt a bejárati ajtóban, és üvöltözve kergette ki a cigányasszonyt. Nagyon meglepett a cselekedte. Kérdeztem t?le, hogy mi történt. ? egyre csak a fejét rázta, valami csecsem?r?l meg sötétségr?l beszélt és zokogott. Alig tudtam annyira megvigasztalni, hogy elaludjon – nézett fel az orvosra.

– De, hát mit mondhatott neki? – kérdezte a doktor.

– Nem tudom – suttogta Péter, és beletúrt a hajába. – Reggel nem volt az ágyában, és hiába kutattuk át a birtokot is.

Márkus doktor hirtelen úgy érezte, szüksége van még egy italra. Megtöltötte a Tury poharát, és ? is jót húzott bel?le.

– El kell végezzem a boncolást – mondta elcsukló hangon, ahogy az elny?tt Péterre nézett. Péter odalépett feleségéhez, és utoljára megcsókolta.

– Derítse ki, hogy mit?l halt meg – mondta elmen?ben, és becsapta maga mögött az ajtót.

 

Márkus doktor egyedül maradt az asszonnyal. Tudta, hogy nem szabad hagynia, hogy az érzelmei felülkerekedjenek. Bólintott, majd módszeresen átöltözött, a halottat felnyalábolta és átvitte a boncterembe. A falakon és a padlón hidegen csillant meg a csempe, ahogy belépett. Nem el?ször látta Rebekát meztelenül, hiszen ?t is sokszor hívták, hogy derítse ki medd?sége okát. Mégis, most, mintha megfogta volna szépsége. A munkára terelve a figyelmét nekifogott a boncolásnak. Minden mozdulat, minden gesztus begyakorolt, szinte bravúros volt már. Ahogy haladt el?re, úgy nyíltak fel el?tte az asszony legmélyebb titkai. Már a vége felé tartott, mikor a medencében valami furcsaságot vett észre a méh közelében. Nem emlékezett, hogy a számos vizsgálat során, amit az asszonyon elvégzett valaha, érzett-e ilyesmit. Kerekded, inkább ovális képz?dmény látott, mélyen beágyazva. Ahogy megtapogatta, keménynek érezte, és úgy döntött, eltávolítja, hogy jobban szemügyre vehesse. A feladat nehezebbnek bizonyult, mint els? látásra. Számos ér, ideg és egyéb szövet tartotta fixen. Egy jó tíz perc is beletelhetett, mire az orvos az utolsó szövetkocsányt elvágta. Óvatosan kiemelte a képz?dményt, és a boncasztalra fektette. Nagyságát tekintve, nem nagyobb, mint egy tojás, de nagyon kemény volt a külseje. Óvatosan megmozgatta, de folyadékot nem hallott mozogni benne. Felvette a szikét, és lassú mozdulattal bemetszést ejtett rajta. Ahogy elvágta a küls? burkot, és az megnyílt, fekete árny nyúlt ki bel?le, és rátekerg?zött az orvos csuklójára. Olyan er?s szorítással, hogy az orvos felszisszent. Hiába próbálta elengedni a képz?dményt, az árny nem engedte. Egyre csak kúszott felfelé a férfi karján. Semmi nem segített. Sem a rázás, sem az, hogy teljes er?vel a fém boncasztalhoz vágta. Az árny egyre csak nyomult, és abban a percben, mikor a doktor segítségért kiáltott volna, torkon ragadta. Márkus megtorpant. Úgy érezte, hogy teljes sötétség borult a lelkére. Ilyen mély bánatot és fájdalmat, soha életében nem érzett. Térdre rogyott az asztal mellett. Mikor végre kitört bel?le a zokogás, nem tudta abbahagyni. A sötétség teljesen megmarkolta, és nem engedte el. És egyre csak n?tt, és kezdett elviselhetetlenné válni. Pontosan érezte a pillanatot, amikor meghasadt a szíve. Örömmel fogadta a tudatot, hogy ? most meghal.

 

A kett?s temetés után négy hétig keresték a cigányasszonyt, míg végül Tury belefáradt és feladta. Azt, hogy az orvos mit?l halt meg, senki sem tudta. Attól a naptól, hogy Tury Rebeka elt?nt az él?k közül, soha nem csendült fel kacaj a kastélyban, de még a faluban is nagy ritkán.

 

 

 

10 év 4 komment

 

– Istenem, még két óra! – gondolta, amint kinézett a maszatos ablakon. A vonat ráér?sen zötyögött végig a tájon. Nagy füstfellegek jelezték útját, amint a dombokon fel-le tekerg?zött.

Még két óra, míg hazaérnek. Hetente kétszer tették meg az öt órás utat a legközelebbi nagyvárosba. A piacon adták el a kézzel készített gyöngyöket, kis faszobrokat, sz?tteseket. Nem volt nagy kereset, de mégis kiegészítette, amit a férje a bányában kapott. Nyáron jobban ment az üzlet. Turistacsoportok jöttek megcsodálni a város több-száz éves épületeit, és mindig bejöttek a piacra. Irigységgel vegyes csodálattal nézte mindig a turistákat. Furcsa, bolondos embereknek tartotta ?ket.

Lassan változott a táj, települések jelentek meg. A lebukni készül? nap utolsó sugarai ragyogták be ?ket. Eszébe jutott, hogy alig evett valamit egész nap. A lábainál lev? nagy letakart kosárból kend?be csavart cipót húzott el?. Egy mozgóárustól vette, ahogy ültek fel a vonatra. Még langyos volt, és a kend?n keresztül is érezte illatát. Oldalra pillantott, ahol az anyja szunyókált. Egy fél percig t?n?dött, hogy felköltse-e, majd mégis finoman megérintette.

– Mamó! Tessék, egyél.

Az öregasszony pislogott kett?t, megigazította kend?jét, majd elvette a feléje nyújtott karéjt. Fogatlan szájával lassan majszolni kezdte.

Szótlanul ettek. A kenyér minden falattal új er?t öntött beléjük. Megnyugtató volt és megszelídítette a gondolatokat. Az öregasszony inkább érezte, mint látta lánya mozdulatát, ahogy az a hasához nyúlt és álmodozó szemmel megsimogatta. Elkapta lánya pillantását, és hosszan nézett a szemébe. A fiatalasszony halványan elmosolyodott. Nem bántotta anyja fejcsóválása. Nem szólt még neki, még nem látszott rajta. Jól emlékezett, hogy milyen örömbe borult a szíve mikor kiderült. S mikor rágondolt, elfelejtett mindent. Elfelejtette, hogy még csak huszonnyolc éves, de már negyvennek látszik, hogy nap mint nap küzdelem az élet. Hogy sokszor fáznak, vagy beázik olykor a tet?, és nem mindig van friss víz vagy meleg étel. De ott van a férje, és a gyerekek. Igen, ?k mindent megérnek.

Kiegyenesítette a derekát, és hátrasimítva a haját, megfogta az anyja kezét.

– Már csak két óra és otthon vagyunk!

 

 

10 év 10 komment

 

Hirtelen riadt fel a nagy fényességt?l az éjszaka közepén. A telehold besütött az ablakon és elárasztotta a szobát ahol aludtak. Ahogy nyitott szemekkel bámulta a plafont, felsejlettek benne a néhány órával azel?tt átélt csodálatos élmény utórezgései. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy érzékeit újra birtokba vegye a kellemes borzongás. Oldalra fordult, ahol felesége szuszogott békésen. Ebben a különös fényben még szebbnek látta. Könnyedén végighúzta kezét selymes b?rén, gyönyör? idomain. Göndör fürtjeit magához vonta és beletemetve arcát szívta magába az édes illatot.

Édesen fájó érzés nehezedett mellkasára amint a hátára feküdt, és mély sóhajt szakadt fel bel?le.

– Micsoda boldogság! – gondolta. – Most lenne jó meghalni! – villant át az agyán. Elhessentve a gondolatot, szorosan hozzábújt feleségéhez. Talán el is szundított, mert egyre könnyebbnek érezte magát. Azt álmodta, hogy a hold sugarai behatoltak a b?rébe és szétáramlottak a véredényeiben. Bekerültek a sejtek közé, és fokozatosan megszüntették az elemi er?ket, amik összetartották ?ket. Teste teljesen légnem?vé vált, és szép lassan felemelkedett az ágy síkjából. Tudatállapota valahol az álom és ébrenlét közé rekedt. Melegséget érzett és átadta magát a lebegésnek. Talán kinyithatta a szemeit, mert úgy látta mintha felesége fölött lebegne. A n? megmoccant, és beletúrt csillogó hajába. Aprócska mosoly jelent meg a szája sarkába: – Endre! – suttogta alig hallhatóan. A férfi szürke ködön át, elb?völve érzékelte a n?t. Ekkor fájdalmasan és kijózanítóan eszmélt rá, hogy ?t nem Endrének hívják. Ebben a pillanatban a hold kiszippantotta sugarát, magával rántva a férfit, teljes sötétségbe borítva a szobát.

 

10 év 6 komment

Sz?ke kislány ült a szök?kút szélen. Rövid szoknyácskáját felhúzva lóbálta lábait a h?s vízben. Göndör hajába arany sugarait fonta a Nap.

– Szia – köszönt rá halkan a fiú.

– Szia! – kiáltott fel a kislány pajtása láttán. – Nem is hallottam, ahogy jössz. Pedig már nagyon vártalak. Megyünk pancsolni? Mi bajod? – hervadt le a mosoly a kislány arcáról a fiú mély, barna szemeibe pillantva.

– Tudod – kezdte a fiú és láthatóan zavarba jött -, nekem azt mondták, hogy már túl nagyok vagyunk ahhoz, hogy együtt csavarogjunk.

– De miért? Hisz nem tettünk semmi rosszat – kerekedett el a kislány szeme.

– Nem tudom – mondta a fiú és tehetetlenségében beletúrt a hajába. – Ma reggel mondta apám és nagyon szigorú volt. És te is tudod milyen mikor szigorú – tárta szét karjait.

A kislány rémülten ugrott talpra.

– Akkor nem is lehetünk többé barátok?

A fiú nem válaszolt, csak lesütötte a fejét. A beálló csendben egyre n?tt a feszültség.

– Hülye vagy! – kiáltott fel hirtelen a lányka és könnyekkel teli szemekkel elszaladt. A fiú mélyet sóhajtva figyelte legkedvesebb pajtása távolodó alakját.

 

Kallo Imola Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.