A számtan vizsgán történt talán, de lehet, hogy az orosz nyelvvizsgán, vagy a románon. Nem is ez a lényeg, hanem az, ami történt. Ami később történt — utána. Akarom mondani, a vizsga után.
A tanár úgy ültetett a padokba, hogy minden diák mellett legyen egy üres hely, ne tudjunk egymástól lesni. Persze azért mégis lestünk. Milyen diák az, aki nem próbál belelesni a másik dolgozatába!
A hosszú, nyolc személyes pad közepére ültettek, tőlem balra Ödön és jobbra Kari ült. Megkaptuk a kérdéseket, s nekigyürkőztünk a munkának.
— Megy? — kérdezte súgva Kari.
Igent intettem folytatva a feladatot. Már a harmadik kérdésnél tartottam, mikor újra hallottam Kari halk hangját.
— A másodikkal kész vagy már?
Felemeltem a könyökömet és kissé arrább toltam a lapot. Csak óvatosan, nehogy feltűnjön a felvigyázó tanárnak. A következő tételnél bizony elakadtam. Semmi nem jutott eszembe a kérdésről. Tabula rasa!
— Ödönkém! A négyes hogy van?
Megbillentette a lapját, s ennyi elég volt, beugrott a válasz…
Mindez persze megszokott dolog diákkörökben, ennyit még a tanár is elnéz.
Amiért szóba hoztam ezt az egészet, az délután következett.
Ödön barátom ott lakott nem messze tőlünk, a harmadik utcában. Gyakran töltöttük náluk, a nagy udvarukon az időnket. Volt hinta, pingpongasztal, fák, padok. Négy-öt gyerekkel mindig ott játszottunk délutánonként. Legtöbbünk osztálytárs, kivéve talán egy-két szomszéd srácot.
A vizsga délutánján is átmentem hozzájuk. Ödön édesanyja kedvesen, sőt túl kedvesen fogadott.
— Gyere csak kicsit közelebb, Lőrinc! Vegyél a süteményből, Ödönkének sütöttem a sikeres vizsgáért!
— Köszönöm — vettem ki egyet a tálból.
— Hogy ment a vizsga?
— Ment, menegetett…
— Hallom, ha Ödönke nem segít, megbuksz!
— Hogy? De hát, én… — dadogtam megdöbbenve, aztán nem szóltam többet, csak kifordultam az ajtón.
Lám, lám ilyen egy igaz barát!!!
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: dr Bige Szabolcs-
