Angol szövetből egy csinos kabát,
Arany függő, füledbe tervezett,
Megbízván Giorgio Armánit magát
Egyéniségednek való ruci,
Hej, CICAMUCI
Egy nyári est a Covent Gardenen,
Virágos kedvű alkalmi zenészek,
Minenki táncol veled és velem,
A tér formája is faramuci
Hej, CICAMUCI
Egy színházi est a Barbicanban
Parfüm szagú bársony széksorok,
Díjkiosztó Berlinben, Bécsben, Cannesban,
Habos kávé a híres Place Pigalle-ban
Máris boldog vagyok.
Egy Hercegnő nevű hajón egy este
Világító jéghattyúk között
Egy kedves úr, míg asztalunk kereste
Kezedben ráksalátával töltött buci
Hej, CICAMUCI
A VÖRÖS DOMB LEGENDÁJA
1.
Odalenn a sziklamélyben
Tajtékot vet a Tybiskus,
Aki fentről alátekint
Halkan mondja: Jézus Krisztus.
Átellenben összecsobban
A Nagy Ág sebes vizével
Habra hab dől hófehéren
Fülsiketítő zenével.
A fellegvár tornya körbe
Fürge ácsoktól tolakszik,
Asszony, gyermek mind követ hord
Mert a várúr megharagszik.
Itt a pórnak nincs nyugalma,
Tart a tűztől, tart az ártól,
De egyiktől se oly szörnyen,
Mint magától a tatártól.
Huszthy vajda szeme villog,
Lépteit úgy szaporázza.
Mi lesz, ha a tatár megjön,
Rémmesékkel magyarázza.
Batu kán a horda élén
-Menekülni már hiába –
Könnyű győzelmet remélvén
Betört Transsyilvániába.
Kürt rivallik, mén nyihordul,
Sürgölődnek a cselédek,
Hadba vonul Huszthy vajda,
Mert a tatár már temérdek.
Vonulásra kész a hadnép,
Bár a gyermek nem akarja,
Huszthy vajda felesége
Csaba úrfit vígasztalja.
Kapu zárul, kész a torlasz,
Elsáncolják az erődöt,
Ember által nem hatolhat,
Az őrség is megkettőzött.
2.
Száldobosnál Huszthy vajda
Négy csatlósát odainti.
Testvérének mondja őket,
Bár egyik se vérszerinti.
Ilonát, a szemem fényét
Elviszitek az anyámhoz,
Őrzésére ott maradtok.
Hasonlítson konyhalányhoz,
Hívd cselédnek, vagy húgodnak,
Csak ne tudják kinek vére,
Leányságát, biztonságát
Ne bízzátok szerencsére!
Csókot lehel homlokára
Míg a had nyugatra fordult,
Nem láthatta, csak sejtette,
Édesanyja könnye csordult.
Most pediglen át Szatmárba,
Szatmárból meg át Szabolcsba,
Fegyverekkel és ruhákkal
Felmálházva, felpakolva.
A Tybiskus mocsarában
Gázolván akár a gólya
Találnak rá a seregre
És a vérvizű Sajóra.
Tüzes nyilak és rakéták
Repkednek a levegőbe.
Egyik ordít: Vissza! Hátra!
Másik mondja: Nem! Előre!
Templomosok, kun dzsidások
Esnek el a forgatagba
Lánggal égő nyíl záporzik
Nyomorú magyar lovakra.
Kaffognak a kőhajítók,
Váltogatva kén esővel,
Huszti vajda vezényelne
Hogyha bírná levegővel.
Kössétek a ló szemét be,
Át a tűzön és a hídon,
Nehogy ez a tüzes kénpor
Embert, lovat megvakítson!
Jön a tatár, mint az ördög,
Bőrsisakban, feketében,
Mindegyiknek szurokfáklya,
S buzogány van a kezében.
Rácok, szlávok, hegyi mócok
Menekülnek a mocsárba,
Aki nem a vízbe fullad,
Azt lenyomja egy-egy sárga.
Huszthy vajda menekülne
Hogy ne lássák, szinte lopva,
Se csatlósa se vitéze,
Mása sincsen, csak halottja.
Oldalából kiszakadva
Bökdösik a bordacsonkok,
Utat keres tapogatván,
Mint egy elkaszált vakondok.
3.
Lánggal ég még Nagyböszörmény
Ispotály lett Hímesudvar
Útonállóé a törvény
Baj fenyeget minden úttal.
Mind bakondás aki eljött
Mármarosból vagy Beregből,
Alig maradt lábon ember,
Hadraképes a seregből.
Jobbra-balra sírkeresztek,
Hogyha áll még, ég a várrom,
Ungon Bergen át kell jutni,
Hazamenni minden áron,
Tarpa, Uszka, Királyháza
S araszolván fokra fokról
Huszth vára már fölsejlik a
Nagy Szőlősi havasokból.
Veresmart egy óra járás
Annak, aki járni képes,
De most az út némasága
Fenyegetően beszédes.
Fenn a várfal mozdulatlan
Fedélszéke porig égve
Tudor íves ablakából
Átlátni a puszta égre
Huszthy ott áll megkövülten
Senki sem siet elébe
Máskor kinn az úton várta
Számadója és cselédje.
Kérdez erre, kérdez arra,
Rémült ajkak csak rebegnek,
Heges helyét mutogatják
Égett, vágott, szúrt sebeknek.
A tatárok ami kincs volt,
Egy halomba összehordták,
Csaba úrfit és az úrnőt
Láncra verve elrabolták.
Minden asszonyt és cselédet
Felkutattak mindeközbe,
Ordibálva verték őket,
Lovaikra felkötözve.
Huszthy ott áll, pallosára
Homlokával ráborulva,
Bárki várna jajszavára
Gégéje is elszorulna.
Suttogás és könnytelen könny
Bujdokol most minden ajkon,
Míg a várat elborítja
Részvétével künn az alkony.
4.
Ahol majdnem ezred éve
Éltek szorgos onogurok,
Batu kán az irgalmatlan
A kegyetlen lett az úr ott.
Föld színéig romboltatta
Ogúzok és gúzok házát,
Hogy a messzi Volga parton
Berendezze új szeráját.
A fogolyként érkezőnek
Fogalma sem volt mi vár rá,
Korbáccsal és botütéssel
Alakították tatárrá.
A leánynak együtt kellett
Hálni tatár ágyasokkal
De a fogoly fiú gyermek
Hétköznapja sem jobb sokkal.
Csaba úrfi új nevet kap:
Egyszerűen Artakínnak
Kell nevezze édesanyja,
Tűnjék a szó bármi kínnak.
Kardra, késre úgy nevelték
Penge éles volt a szerszám,
Volt is rajta felszakadt seb
Begyógyultan is ezerszám.
Anyja napról napra látta
Beállni védekezésbe,
S gyermekének vérét látva
Belehalt a szenvedésbe.
Úgy maradt hát gyámolatlan
Artakín, ki Huszthy vére,
Aki ért a magyar szóból,
Se barátja se testvére.
Csak egy öreg nagybajuszú
Csúnya tatár szolga, bár…mint,
Botjában a véset írja
Írástudó, s neve Bálint.
Odakünn az őrtüzeknél,
Azt mesélte minden este,
Van egy ország a Volgán túl
Napnyugatra messze, messze.
Artakint is rábeszélte
Nem telne egy kurta évbe
Ha az ifjú elkísérné,
Könnyűszerrel hazaérne.
Vándorútjuk „kurta éve”
Betorkollott két tavaszba,
Tatár Bálint mezítláb volt,
Artakin szép cifra vasba.
Cifra vasja elkopott már,
Marta eső és a rozsda
Amikor a rút öreggel
Felértek Máramarosra.
Pirkadatkor fenn a csúcson
Hunyorgott a két öreg szem
Meglátom e Huszth magassát,
Mire végleg megöregszem?
Ám a pára lassan oszlott
Bálint ment a sűrű ködbe,
S köd előtte, köd utána,
Nyoma veszett mindörökre.
5.
Huszt várától Bereznáig
Nem nagy az út, de az erdő,
Akár fenn a havasokban,
Embervesztő nagyra megnő.
Sok az árnya, sok a vadja,
Sok titka van, sok meséje,
Egyik hiszi, más tagadja,
Mi lakik a belsejébe.
Szép Ilonka már megérett,
De az erdőt ő is féli,
Szigorúan lenn az úton
Csalámbozik megígéri.
Megígéri Kond – a várnagy
Esküvéssel, hogy vigyázza,
Bajnak, búnak, szenvedésnek,
Épp elég Ilonka gyásza.
Esküvéssel, hogy vigyázza,
Ámde koslat nyakra-főre,
Lépten-nyomon utalást tesz…
Egy közelgő esküvőre.
Bereznától mély az erdő,
Félelmetes, és nem túlzok
Rikoltoznak és hörögnek,
Vadmacskák, medvék, hiúzok.
Ariadné fonalának
Itt leled meg földi mását,
Csak követned kell a széles
Nagy Ág hömpölygő folyását.
Artakin is így követte,
Kitartóan tartva délre,
Nehogy fenn a havasokban
Kelljen meghúzódni télre.
Isten útja, vagy véletlen
Hogy a percben jára ottan,
Mikor szörnyű jajkiáltást
Hall a mélyből szaggatottan.
Lánysikolyra medve bődül
Vászon posztó hasad széjjel,
Vészt jósol az erdő mélye
Sűrű, sötét, mint az éjjel.
Törne át a málnabokron
Ahonnan a hangot hallja,
Kardcsapással, ordítással
A vadat magára csalja.
Jön a medve át a bokron
Másfél embert is kitéve
Szája tátva szemfogában
Ing darabja van kitépve.
A fiú a balkezével,
Mint a gondos jó seborvos,
Rátapint egy bordaközre
Ami zsírt, és húst se hordoz.
Handzsárját egy gyors döféssel
Belelöki pont a szívbe,
Hogy a medve piros vére
Kispriccel hatalmas ívbe.
S megy sietve a leányhoz,
Szántva véres hordalékban,
Ki mint holt leánykökörcsin
Fekszik sápadt, elaléltan.
Tiszta vízzel fellocsolja,
Itatja bölcsős kezébül,
Ám Ilonka panaszolja,
Lába reszket, feje szédül.
Már a nap is lemenőben,
Mikor Huszt alá beérnek,
Az emberek itt is, ott is
Medvekalandról mesélnek.
6.
Új pártázat, szuroköntős,
Szinte fénylik fenn a várfok
Bévül körbe gyilokjárda
Hókagátas dupla árkok.
Dulfalváról, Száldobosról
Ércsisakban áll az őrség,
Ablak ajtó rácskeresztes,
Sehol sincs sebezhetőség.
Huszthy vajda áll a téren,
Harci díszben, várnagy, ispán,
Sorban állnak a vitézek,
Aki beteg még az is tán.
Titkos jelre harsonások
Versenyezve vad dobokkal,
Törvényhirdetésre hívnak,
Sejti szolga, úr, hogy okkal.
Mármarosi havasbíró
Földig érő kutyabőrrel
Áll a magas dobogóra
Balján, jobbján egy-egy őrrel:
„Máramaros, Huszt, Visk, Técső
És az öt koronaváros
Hagyta jóvá ezt a törvényt
S holnap reggeltől hatályos:
Aki bárhol, bármi okból
Tatárforma embert talál
Kivégzése kötelesség,
Egy ítélet él, a halál”.
A vár népe összehördül,
Kit e törvény felcsigázott,
Míg a vajda nyomatékul,
Lefejez egy szalmabábot.
A káponna ajtajából
Kigördűl sok gyertya fénye,
Csaba úrfi s édesanyja
Szobra áll ott mintha élne.
Szép Ilona két kezében
Értük lángol egy-egy mécses,
Fényes könnye gyöngykaláris
Attól lesz az arca ékes.
7.
Száldobosnál száll a gólya
Hírnöke a kikeletnek.
Kirándulni messze mennek
Kik nyugatnak, kik keletnek.
Míg Ilonka Artakinnal
Apró szamócát szemezget,
Kond várnagyot gond emészti,
Ezzel ő nem versenyezhet.
Lábnyomukra kémeket küld:
Mit pusmognak, mit beszélnek?
Ezüst pénzzel jutalmazza,
Ha besúgnak a cselédek.
S mit tesz Isten, néha van mit
Szószátyárnak elfecsegni,
Gyakran látni Artakinnal
Ilonkát együtt csevegni.
Nem gyalázat megmutatni
Térdecskét, aprócska mellet,
S a legendás szépségpöttyöt
Jobbra fenn, a válla mellett.
S Artakin a szúrt sebek közt
Szintén mutat egy hasonlót,
Ugyanúgy a válla mellett
Három barna színű borsót.
Hangja színe ismerős volt,
Mintha csak az apja volna,
Kételkedést, kutakodást
Már semmi sem indokolna.
Lonka kérdi: Mondd ki vagy te
Ily sudáran, ily jelekkel?
Harci virtus, vagy erőszak
Borított be sebhelyekkel?
Sanyarú sors szakított el
Réges régen az atyámtól,
Tatár lettem, s gyalog jöttem
Egyenesen Batu kántól.
Szó se rebben, jaj se jajdul,
Titok zárul nyílt titokra.
Vér szava és véres törvény
Hogyan keljenek birokra.
8.
Rácok, gácsok, bunyevácok
Tőrbe annyit sose csaltak,
Mint amennyi magyar ember,
Gáncsot vetni tud magyarnak.
Éjfélt kong a vár harangja,
Kond, a várnagy mégis ébren,
„Ez a nap, az utolsó nap,
Hogy a lány szívét kitépjem…
Ez a harcos ismeretlen,
Ám külsőre mégse szolga,
De ha tatár, halál fia.
Ezt a törvény parancsolja”.
Őrt állít az éjszakába
(nem azért mert jő az ellen),
Arany tallér lesz a bére
Artakinra kell figyeljen.
Bántódása úgysem eshet,
Tatárt ölni kötelesség,
„Jól vigyázz, hogy el ne vétsed,
Itt a juss előre, tessék!”
Odalentről kürt rivallik,
Huszthy vajda érkezőben,
Vérmes, vad vizslák csaholnak
A visszhangban elveszően.
Lajtorjás hosszúszekéren
Máramaros minden vadja,
Nincsen olyan jégverem se,
Mi a nagyját befogadja
Pirkadatra már felérnek,
Vérbe fürdik fenn a hajnal,
Csaba úrfi szemfedője
Küzd a csapzott szélviharral.
Fáklya lángja leskelődik
Itt is, ott is felzokognak
Huszthy vajda vak törvényét,
Nevezik meg bűnös oknak.
Szép Ilonka körbe táncol,
Lett légyen a gyásza mégoly,
Szemeiben már piroslik
Irgalmatlan, szörnyű téboly.
9.
Odalenn a sziklamélyben
Tajtékot vet a Tybiskus,
Rosszallása zúg az éjben,
Óh, Mária benedictus.
Bár a hajnal kukorékol,
S a szélkakas megcsikordul,
Mégsem akar megvirradni,
Sötét felhők járnak zordul.
Fenn a várban kaput nyitnak
Megszeppenve a cselédek,
Huszthy vajda pillantási
Tőrdöfésekkel felérnek.
Ott a gyermek kiterítve,
Mongol kopja rajta jelnek,
Vállán ott a Huszthy-billog,
Mégsem kaphatott kegyelmet.
„Atyaisten ott az égben
Nem volt elég vér e tájon,
Hogy e drága gyermekemnek
Vérét ontani muszájjon?
Lássuk akkor, hogy megy együtt,
Vér a vérrel folyjon egybe,
Ifjú vére az öreggel
A Nagy-ágba mint megyen le!”
Hosszú kése vadra fenve
Gyorsan fordul meg kezében
Pillantás alatt vörös lesz,
Ami fém volt, ami ében.
Huszthy vára már elomlott,
Térdre hulltak fenn a tornyok,
Néha napján napnygatkor
Mégis vannak furcsa dolgok.
Valóság-e, vagy legenda?
Szájról szájra úgy öröklik,
Hogy a domb Ilonka napján
Éjféltájban felvöröslik.
A VÖRÖS DOMB LEGENDÁJA
1.
Odalenn a sziklamélyben
Tajtékot vet a Tybiskus,
Aki fentről alátekint
Halkan mondja: Jézus Krisztus.
Átellenben összecsobban
A Nagy Ág sebes vizével
Habra hab dől hófehéren
Fülsiketítő zenével.
A fellegvár tornya körbe
Fürge ácsoktól tolakszik,
Asszony, gyermek mind követ hord
Mert a várúr megharagszik.
Itt a pórnak nincs nyugalma,
Tart a tűztől, tart az ártól,
De egyiktől se oly szörnyen,
Mint magától a tatártól.
Huszthy vajda szeme villog,
Lépteit úgy szaporázza.
Mi lesz, ha a tatár megjön,
Rémmesékkel magyarázza.
Batu kán a horda élén
-Menekülni már hiába –
Könnyű győzelmet remélvén
Betört Transsyilvániába.
Kürt rivallik, mén nyihordul,
Sürgölődnek a cselédek,
Hadba vonul Huszthy vajda,
Mert a tatár már temérdek.
Vonulásra kész a hadnép,
Bár a gyermek nem akarja,
Huszthy vajda felesége
Csaba úrfit vígasztalja.
Kapu zárul, kész a torlasz,
Elsáncolják az erődöt,
Ember által nem hatolhat,
Az őrség is megkettőzött.
2.
Száldobosnál Huszthy vajda
Négy csatlósát odainti.
Testvérének mondja őket,
Bár egyik se vérszerinti.
Ilonát, a szemem fényét
Elviszitek az anyámhoz,
Őrzésére ott maradtok.
Hasonlítson konyhalányhoz,
Hívd cselédnek, vagy húgodnak,
Csak ne tudják kinek vére,
Leányságát, biztonságát
Ne bízzátok szerencsére!
Csókot lehel homlokára
Míg a had nyugatra fordult,
Nem láthatta, csak sejtette,
Édesanyja könnye csordult.
Most pediglen át Szatmárba,
Szatmárból meg át Szabolcsba,
Fegyverekkel és ruhákkal
Felmálházva, felpakolva.
A Tybiskus mocsarában
Gázolván akár a gólya
Találnak rá a seregre
És a vérvizű Sajóra.
Tüzes nyilak és rakéták
Repkednek a levegőbe.
Egyik ordít: Vissza! Hátra!
Másik mondja: Nem! Előre!
Templomosok, kun dzsidások
Esnek el a forgatagba
Lánggal égő nyíl záporzik
Nyomorú magyar lovakra.
Kaffognak a kőhajítók,
Váltogatva kén esővel,
Huszti vajda vezényelne
Hogyha bírná levegővel.
Kössétek a ló szemét be,
Át a tűzön és a hídon,
Nehogy ez a tüzes kénpor
Embert, barmot megvakítson!
Jön a tatár, mint az ördög,
Bőrsisakban, feketében,
Mindegyiknek szurokfáklya,
S buzogány van a kezében.
Rácok, szlávok, hegyi mócok
Menekülnek a mocsárba,
Aki nem a vízbe fullad,
Azt lenyomja egy-egy sárga.
Huszthy vajda menekülne
Hogy ne lássák, szinte lopva,
Se csatlósa se vitéze,
Mása sincsen, csak halottja.
Oldalából kiszakadva
Bökdösik a bordacsonkok,
Utat keres tapogatván,
Mint egy elkaszált vakondok.
3.
Lánggal ég még Nagyböszörmény
Ispotály lett Hímesudvar
Útonállóé a törvény
Baj fenyeget minden úttal.
Mind bakondás aki eljött
Mármarosból vagy Beregből,
Alig maradt lábon ember,
Ki megmaradt a seregből.
Jobbra-balra sírkeresztek,
Hogyha áll még, ég a várrom,
Ungon Bergen át kell jutni,
Hazamenni minden áron,
Tarpa, Uszka, Királyháza
S araszolván fokra fokról
Huszth vára már fölsejlik a
Nagy Szőlősi havasokból.
Veresmart egy óra járás
Annak, aki járni képes,
De most az út némasága
Fenyegetően beszédes.
Fenn a várfal mozdulatlan
Fedélszéke porig égve
Tudor íves ablakából
Átlátni a puszta égre
Huszthy ott áll megkövülten
Senki sem siet elébe
Máskor kinn az úton várta
Számadója és cselédje.
Kérdez erre, kérdez arra,
Rémült ajkak csak rebegnek,
Heges helyét mutogatják
Égett, vágott, szúrt sebeknek.
A tatárok ami kincs volt,
Egy halomba összehordták,
Csaba úrfit és az úrnőt
Láncra verve elrabolták.
Minden asszonyt és cselédet
Felkutattak mindeközbe,
Ordibálva verték őket,
Lovaikra felkötözve.
Huszthy ott áll, pallosára
Homlokával ráborulva,
Bárki várna jajszavára
Gégéje is elszorulna.
Suttogás és könnytelen könny
Bujdokol most minden ajkon,
Míg a várat elborítja
Részvétével künn az alkony.
4.
Ahol majdnem ezred éve
Éltek szorgos onogurok,
Batu kán az irgalmatlan
A kegyetlen lett az úr ott.
Föld színéig romboltatta
Ogúzok és gúzok házát,
Hogy a messzi Volga parton
Berendezze új szeráját.
A fogolyként érkezőnek
Fogalma sem volt mi vár rá,
Korbáccsal és botütéssel
Alakították tatárrá.
A leánynak együtt kellett
Hálni tatár ágyasokkal
De a fogoly fiú gyermek
Hétköznapja sem jobb sokkal.
Csaba úrfi új nevet kap:
Egyszerűen Artakínnak
Kell nevezze édesanyja,
Tűnjék a szó bármi kínnak.
Kardra, késre úgy nevelték
Penge éles volt a szerszám,
Volt is rajta felszakadt seb
Begyógyultan is ezerszám.
Anyja napról napra látta
Beállni védekezésbe,
S gyermekének vérét látva
Belehalt a szenvedésbe.
Úgy maradt hát gyámolatlan
Artakín, ki Huszthy vére,
Aki ért a magyar szóból,
Se barátja se testvére.
Csak egy öreg nagybajuszú
Csúnya tatár szolga, bármint,
Botjában a véset írja
Írástudó, s neve Bálint.
Odakünn az őrtüzeknél,
Azt mesélte minden este,
Van egy ország a Volgán túl
Napnyugatra messze, messze.
Artakint is rábeszélte
Nem telne egy kurta évbe
Ha az ifjú elkísérné,
Könnyűszerrel hazaérne.
Vándorútjuk „kurta éve”
Betorkollott két tavaszba,
Tatár Bálint mezítláb volt,
Artakin szép cifra vasba.
Cifra vasja elkopott már,
Marta eső és a rozsda
Amikor a rút öreggel
Felértek Máramarosra.
Pirkadatkor fenn a csúcson
Hunyorgott a két öreg szem
Meglátom e Huszth magassát,
Mire végleg megöregszem?
Ám a pára lassan oszlott
Bálint ment a sűrű ködbe,
S köd előtte, köd utána,
Nyoma veszett mindörökre.
5.
Új pártázat, szuroköntős,
Szinte fénylik fenn a várfok
Bévül körbe gyilokjárda
Hókagátas dupla árkok.
Dulfalváról, Száldobosról
Ércsisakban áll az őrség,
Ablak ajtó rácskeresztes,
Sehol sincs sebezhetőség.
Huszthy vajda áll a téren,
Harci díszben, várnagy, ispán,
Sorban állnak a vitézek,
Aki beteg még az is tán.
Titkos jelre harsonások
Versenyezve vad dobokkal,
Törvényhirdetésre hívnak,
Sejti szolga, úr, hogy okkal.
Mármarosi havasbíró
Földig érő kutyabőrrel
Áll a magas dobogóra
Balján, jobbján egy-egy őrrel:
„Máramaros, Huszt, Visk, Técső
És az öt koronaváros
Hagyta jóvá ezt a törvényt
S holnap reggeltől hatályos:
Aki bárhol, bármi okból
Tatárforma embert talál
Kivégzése kötelesség,
Egy ítélet él, a halál”.
A vár népe összehördül,
Kit e törvény felcsigázott,
Míg a vajda nyomatékul,
Lefejez egy szalmabábot.
A káponna ajtajából
Kigördűl sok gyertya fénye,
Csaba úrfi s édesanyja
Szobra áll ott mintha élne.
Szép Ilona két kezében
Értük lángol egy-egy mécses,
Fényes könnye gyöngykaláris
Attól lesz az arca ékes.
6.
Új pártázat, szuroköntős,
Szinte fénylik fenn a várfok
Bévül körbe gyilokjárda
Hókagátas dupla árkok.
Dulfalváról, Száldobosról
Ércsisakban áll az őrség,
Ablak ajtó rácskeresztes,
Sehol sincs sebezhetőség.
Huszthy vajda áll a téren,
Harci díszben, várnagy, ispán,
Sorban állnak a vitézek,
Aki beteg még az is tán.
Titkos jelre harsonások
Versenyezve vad dobokkal,
Törvényhirdetésre hívnak,
Sejti szolga, úr, hogy okkal.
Mármarosi havasbíró
Földig érő kutyabőrrel
Áll a magas dobogóra
Balján, jobbján egy-egy őrrel:
„Máramaros, Huszt, Visk, Técső
És az öt koronaváros
Hagyta jóvá ezt a törvényt
S holnap reggeltől hatályos:
Aki bárhol, bármi okból
Tatárforma embert talál
Kivégzése kötelesség,
Egy ítélet él, a halál”.
A vár népe összehördül,
Kit e törvény felcsigázott,
Míg a vajda nyomatékul,
Lefejez egy szalmabábot.
A káponna ajtajából
Kigördűl sok gyertya fénye,
Csaba úrfi s édesanyja
Szobra áll ott mintha élne.
Szép Ilona két kezében
Értük lángol egy-egy mécses,
Fényes könnye gyöngykaláris
Attól lesz az arca ékes.
7.
Száldobosnál száll a gólya
Hírnöke a kikeletnek.
Kirándulni messze mennek
Kik nyugatnak, kik keletnek.
Míg Ilonka Artakinnal
Apró szamócát szemezget,
Kond várnagyot gond emészti,
Ezzel ő nem versenyezhet.
Lábnyomukra kémeket küld:
Mit pusmognak, mit beszélnek?
Ezüst pénzzel jutalmazza,
Ha besúgnak a cselédek.
S mit tesz Isten, néha van mit
Szószátyárnak elfecsegni,
Gyakran látni Artakinnal
Ilonkát együtt csevegni.
Nem gyalázat megmutatni
Térdecskét, aprócska mellet,
S a legendás szépségpöttyöt
Jobbra fenn, a válla mellett.
S Artakin a szúrt sebek közt
Szintén mutat egy hasonlót,
Ugyanúgy a válla mellett
Három barna színű borsót.
Hangja színe ismerős volt,
Mintha csak az apja volna,
Kételkedést, kutakodást
Már semmi sem indokolna.
Lonka kérdi: Mondd ki vagy te
Ily sudáran, ily jelekkel?
Harci virtus, vagy erőszak
Borított be sebhelyekkel?
Sanyarú sors szakított el
Réges régen az atyámtól,
Tatár lettem, s gyalog jöttem
Egyenesen Batu kántól.
Szó se rebben, jaj se jajdul,
Titok zárul nyílt titokra.
Vér szava és véres törvény
Hogyan keljenek birokra.
8.
Rácok, gácsok, bunyevácok
Tőrbe annyit sose csaltak,
Mint amennyi magyar ember,
Gáncsot vetni tud magyarnak.
Éjfélt kong a vár harangja,
Kond, a várnagy mégis ébren,
„Ez a nap, az utolsó nap,
Hogy a lány szívét kitépjem…
Ez a harcos ismeretlen,
Ám külsőre mégse szolga,
De ha tatár, halál fia.
Ezt a törvény parancsolja”.
Őrt állít az éjszakába
(nem azért mert jő az ellen),
Arany tallér lesz a bére
Artakinra kell figyeljen.
Bántódása úgysem eshet,
Tatárt ölni kötelesség,
„Jól vigyázz, hogy el ne vétsed,
Itt a juss előre, tessék!”
Odalentről kürt rivallik,
Huszthy vajda érkezőben,
Vérmes, vad vizslák csaholnak
A visszhangban elveszően.
Lajtorjás hosszúszekéren
Máramaros minden vadja,
Nincsen olyan jégverem se,
Mi a nagyját befogadja
Pirkadatra már felérnek,
Vérbe fürdik fenn a hajnal,
Csaba úrfi szemfedője
Küzd a csapzott szélviharral.
Fáklya lángja leskelődik
Itt is, ott is felzokognak
Huszthy vajda vak törvényét,
Nevezik meg bűnös oknak.
Szép Ilonka körbe táncol,
Lett légyen a gyásza mégoly,
Szemeiben már piroslik
Irgalmatlan, szörnyű téboly.
9.
Odalenn a sziklamélyben
Tajtékot vet a Tybiskus,
Rosszallása zúg az éjben,
Óh, Mária benedictus.
Bár a hajnal kukorékol,
S a szélkakas megcsikordul,
Mégsem akar megvirradni,
Sötét felhők járnak zordul.
Fenn a várban kaput nyitnak
Megszeppenve a cselédek,
Huszthy vajda pillantási
Tőrdöfésekkel felérnek.
Ott a gyermek kiterítve,
Mongol kopja rajta jelnek,
Vállán ott a Huszthy-billog,
Mégsem kaphatott kegyelmet.
„Atyaisten ott az égben
Nem volt elég vér e tájon,
Hogy e drága gyermekemnek
Vérét ontani muszájjon?
Lássuk akkor, hogy megy együtt,
Vér a vérrel folyjon egybe,
Ifjú vére az öreggel
A Nagy-ágba mint megyen le!”
Hosszú kése vadra fenve
Gyorsan fordul meg kezében
Pillantás alatt vörös lesz,
Ami fém volt, ami ében.
Huszthy vára már elomlott,
Térdre hulltak fenn a tornyok,
Néha napján napnygatkor
Mégis vannak furcsa dolgok.
Valóság-e, vagy legenda?
Szájról szájra úgy öröklik,
Hogy a domb Ilonka napján
Éjféltájban felvöröslik.
A T E L J E S S É G Í Z E
Bevezetés
Ha kicsit elnehezült a testünk és a könyvespolc magasabb régióiból már csak ritkán választunk olvasnivalót, irigylésre méltó csodának tűnik az asztronauta súlytalan lebegése. Elérhetetlen. Űrjárművel elhagyni a föld vonzáskörzetét és megtapasztalni, hogy a víz mint egy színezüst golyó levitál, csak be kell kapni és lenyelni. Fantasztikus! Nincs súlya sem a nagykabátnak, sem a mázsás testnek. Vagy elérhető?
Hát hogyne! Csak egy kis ismeretség, baráti szívesség, (leszerelt pilóta, vagy egy portás a Légvédelmi Parancsnokságon) és egy szuperszonikus vadászrepülő pár perces gyakorló repülése közben „megélteti” velünk a súlytalanság élményét. Elég egy két perc, és ha nem is lehetünk már asztronauták, tudjuk milyen a súlytalanság íze. A teljesség ízét megérezni ennél bonyolultabb
I.
Hatvannyolc éves koromban megismerkedtem Ramóna Rey nevű, gyönyörű testű táncosnővel. Ez egy felvett művésznév, a valódi nevére már nem emlékszem. Ramóna egy londoni revüszínház tánctanára, koreográfusa, és az elhízott, kiöregedett táncosnők lelki támasza volt. Legszebb napjaiban a lokál vendégcsalogató fő száma. Színrelépése előtt a zenekar állva játszotta a „Ramóna te zsugori szívű lidérc” kezdetű dalt. Zökkenő nélkül lett a tulajdonos-impresszárió szeretője, később pedig megbízható alkalmazottja.
A hűvös előcsarnok nappal majdnem sötét volt, csak a pénztár fölött világított egy balett táncosra emlékeztető fodros szoknyájú lámpa. A ruhatárral szemben negyven év története plakátok és újságkivágások felhasználásával, mint egy pop art kollázs. Ezért tettem minden nap egy kis vargabetűt, Mimmo Rotella, Wolf Vostell, Kurt Schwitters elevenedett meg ebben a gyönyörű kavalkádban. Szerettem itt megállni, senki sem kérdezte hová megyek, csak egy bordó betűs tábla figyelmeztetett: Csend ! Próba van, tilos a bemenet. Közvetlenül a The Diamond Girls kombinés lányai mellet találtam egy nagyon attraktív civil ruhás nőt, aki nem mosolygott, hanem inkább könyörgött a tekintetével. Összekulcsolt kezéből egy morbid kis kabalababa kandikált ki, alkarjával kicsit rásegített a push up melltartó szemfényvesztő attrakciójára, vörösesbarna haja kamaszosan a szemébe lógott. Úgy tűnt, mintha ismertem volna valahonnan. Elhatároztam, hogy lefényképezem. Volt olyan érzésem, hogy tilosban járok, bár nem tiltotta a tábla a fényképezést. Összerezzentem, amikor egy halvány, de határozott női hang megszólalt a hátam mögött:
– Tetszik?
– Nagyon tetszik, de igazán a lelkére lennék kíváncsi…
Válaszoltam zavarodottan, mert nem sejtettem, hogy figyelik, amit csinálok.
– Érdekli az ilyen nők lelke – és a titokzatos színházas hölgy mutatóujjával végigszántott a táncos lányok tablóján.
– Nem, csak az övé érdekelne… nagyon érdekelne… – mondtam lihegő túlfűtöttséggel a hangomban, mert igazolni akartam, hogy nem valami rosszban sántikálok.
– Ha nagyon érdekli, holnap várjon meg a White Horse -ban próba után.
Már eltűnt a nagy üvegezett lengőajtó mögött, amikor sejteni kezdtem, hogy ki ő.
II.
Órák óta ültem a The White Horse nevű gyorsétteremben, már nem tudtam mit fogyasztani. Folyton az ajtót lestem, mert volt egy olyan érzésem, hogyha nem lépek oda hozzá, nem fog keresni. Ramona Rey … Miért nem ismertem fel azonnal, mikor ott állt a képétől pár lépésre? A színpadi smink és a civil arc…
Idegesített a konyhába vezető lengőajtó gyakori vuppanása és a szakácsok idétlen röhécselése. Aztán egyszer csak előttem állt és a legnagyobb természetességgel tegezni kezdett:
– Ne haragudj, később végeztünk
– Á… e… ne…szóra sem érdemes – dadogtam – mit kérhetek?
– Egy nem hűtött gyümölcslevet.
Halk, szinte gátlásos szemérmességgel kezdett beszélni a szívószállal kavargatván az italt.
– Régen figyellek, szeretsz nálunk nézelődni. Persze nem sejted, hogy a foncsoros üvegajtó mögött mindig ott toporog néhány táncos lány. Kukkolják a jegyért sorban állókat. Egyszer majdnem leszólítottalak. Kicsit hasonlítasz az apámra. Nagyon hiányzik az apám. Én nem ez vagyok, imádom az erdőt és a szabadságot, a nagy távolságokat, a hegyek békés szigorát, a késő délutáni hosszú árnyékokat. Az Atlasz hegységben éreztem utoljára, hogy szabad vagyok.
Az volt a benyomásom mintha egy távolba szakadt hozzátartozóm érkezett volna vissza. Ismerősnek tűnt a hanghordozása, a szófordulatai. Kotorászni kezdett a táskájában és egy selyempapír csomagocskából egy csillogó hófehér tojást varázsolt elő.
– Ezt neked hoztam. Ez is az atlaszból való, gipsz kristály. Az öltöző asztalomon állt, amíg volt öltözőm. Szeretem a hegyek ajándékait, a hólyagkövekből kiszabaduló ametiszteket, amiket még nem látott ember, a meghódíthatatlan hegycsúcsokat, a lavinák dübörgését és a viharokat. A vihar előtti fényeket is szeretem, és a sivatag kegyetlen csendjét. Elképzelem a forró homokot végigömleni a mellemen. Kicsit mazochista vagyok.
Levettem a nyakamból a furcsavésetű talizmánt, amit egy koreai barátomtól kaptam, amikor az véglegesen visszatért a hazájába és átadtam Ramona Rey-nek azzal, hogy most őrizze ő tovább, mert ez az önuralom és a feltétlen hűség jelét viseli.
Amíg beszélt kezdett kibomlani élt életem, mint egy hatalmas déjá vu zsák. Az ásványgyűjtő utazások, a kőfejtők bebarangolása a gyerekekkel, az alaszkai aranybányák meddőhányói, a Mont McKinley és a gleccserek morajlása. Újraféltem az ijesztő viharaimat és valami sosem érzett boldogsággal nyugtáztam, hogy ez a nő belőlem van.
III.
A White Horse előtt hatalmas parkoló volt, de mocskos műanyag szalagokkal egy rész le volt kerítve ezt őrizte Charley a hajléktalan önkéntes parkoló őr. Általában gumi részeg volt, érthetetlen dialógusban beszélt, a zöngétlen hangzókat egyszerűen nem használta. Adtam neki egy fényképet Ramónáról, egy üveg nem túl drága bort, és a lelkére kötöttem, ha meglátja, füttyentsen.
Oly sokszor hiúsult meg a randevú értelmetlen félreértések miatt, hogy biztosra akartam menni.
Charley füttyentett és pár perc múlva a bordó terítős asztalka mellett ültünk, s mindkét kezemmel szorítottam R.R. kezét.
– Különös érzés fogni a kezedet, – suttogtam Humphrey Bogartos elérzékenyüléssel – mintha valami láthatatlan közeg áramlana az ujjaidból.
Megváltozott a tekintete, elmosolyodott és ö is megszorította az én kezemet
– Ennyire érezni? Ez a pránanadi.
– Tudom mi a prána, Yesudian jóga könyvéből, de mi a nadi?
– Csatorna, folyam, ér. A mindent átható prána – életenergia – folytonos, állandó, meg nem szűnő mozgásban, rezgésben, áramlásban van. Aki képes rá tud a segítségével gyógyítani. Persze tanulni kell ezt is elszántan és kitartóan. Én csak néhány éve kezdtem, a kezdők nincsenek minden gyógyító eszköz birtokában és nem is kísérletezhetnek a saját szakállukra. A beavatottak már élhetnek e furcsa képességükkel, érzik a negatív és a pozitív kisugárzást.
– És most mit érzel – próbáltam a kettőnk közti kapcsolatra terelni a szót.
– Nem mondom meg. Majd egyszer, ha Isten is úgy akarja…
– Mire gondolsz?
– Nem akarok erről beszélni, giccses és a valóságtól messze eső gondolatok ezek.
– Szóval nem avatsz be a titkaidba?
– Még ha akarnám, se tehetném… a pránanadiban sok minden titkos.
A Tantra jógások szexuális rítusaira gondoltam és egész összerezzentem. Élénk sárga szemében annyi tűz és elfojtott vágy égett, hogy bőséges anyagot adott a fantázia száguldásához. Nagyon jó volt megérinteni minden jógás, vagy reikis varázslat nélkül is.
A parkoló mögötti sétányon egyszerre fordultunk egymás felé, mintha valami próbaterembe begyakoroltuk volna. Belemartam a dús hajába és hosszan megcsókoltam. Olyan íze volt a csókjának, mint egy frissen fürösztött csecsemő köldökének.
– Ezt már elképzeltem egyszer… a kád szélére támaszkodok, beletépsz a hajamba és hátulról belém hatolsz kéményen… – súgta.
IV.
A White Horse termeiben zaj, füst és a zacskós levesekre jellemző konzerv szag terjengett. Idegesen cirkuláltam az épület körül, mert Charley egy kimustrált kempingágyon hortyogott egy ponyvás utánfutó árnyékában, rá nem számíthattam. Ha elszalasztom, eltűnik a konyha és a melléképületek közti sikátorban – gondoltam. De ezen a napon szerencsém volt, láttam leszállni a Louton-Airport feliratú autóbuszról. Ma sem tudom miért, szaladni kezdtem felé…
– Ne ide menjünk, utálom ezt a helyet, javasolj valamit -mondtam lihegve a futástól.
– Menjünk hozzád!
Ramóna Ray a lakásomra… Úgy kezdett kalapálni a szívem, hogy Charley is fordult egyet a vackán.
– Akkor be kell vásároljunk, mert nincs otthon semmi.
Ramóna szerény volt, minden luxus élelmiszer megvásárlása ellen tiltakozott, csak valami hülyenevű italhoz ragaszkodott. A pénztár előtti várakozás közben belekapaszkodott a karomba, világító sárga szemét megvillantotta, és fülembe súgta:
– Kívánlak!
Az útvonalra sem emlékszem, és arra sem hogyan jutottunk be a lakásba, csak a barack színű fürdőköpenyre, amit magára terített, mikor csöpögő hajjal kijött a fürdőszobából. Gyönyörű volt. A széles frottír övet épp úgy kötötte meg, mint az előcsarnok sztárfotóján.
– Ne legyenek gátlásaid – kezdte, valami olyan bársonyos szeretettel a hangjában, hogy ruhástól mellé vackoltam, és gyermekded tekintettel csüggtem a szaván – nyílj ki nyugodtan, ne tartogass titkokat, én is elmondok neked mindent magamról. Van bennem valami ősi mazochizmus. Szeretek megszenvedni a gyönyörért. Ha akarsz, lekötözhetsz, de nem egy ruhaszárító kötéllel, hanem halványlila, vagy aranysárga selyemsállal. A kiszolgáltatott helyzet felizgat. Ha van egy szép gyöngyház nyelű szamuráj kardod, nekiszegezheted a mellbimbómnak. Kapcsolj be valami kellemes lassú zenét, és gyújts meg néhány mécsest, ha érzed hogy közelítek a tetőponthoz csorgasd a forró viaszt a hasamra. Huszonnégy órás orgazmusra vágyom. Kényeztess a farkaddal, az ujjaiddal, az ajkaddal, nyalj, harapj és közbe beszélj! Meséld el a puncim látványát és mondd, hogy mit kívánsz tenni vele, becézd, szidd, vagy amit szeretnél! Légy trágár, de úgy fűzd a szavakat, hogy ne sértsenek. Legyél erős és kemény, de ne akard az öklödet belém erőltetni. Mindent megbeszélhetünk, a tiéd vagyok és nem is akarlak elhagyni. Nincsenek tabuk és szégyellnivalók köztünk. Szeretem az illatodat, a hajad bársonyát. Vedd le a zoknidat és zuhanyozz le…
V.
1965.-ben a Hardacre áruházban voltam dekoratőr. Annyi festéket loptam amennyit nem szégyelltem. Minden maradék falemezre, vászonra képet festettem. Mániám volt a Piccadilli Circus és a nagyvárosi fények, a metropoliszok, a Times Square. Egy amerikai képcsarnok hálózatnak több száz ilyen képet szállítottam. Az ismerőseim elhalmoztak naptárakkal, plakátokkal, New York, London, Las Vegas, Toronto… Egy steward barátom megígérte, eldug egy repülőgépen, és kapok 24 órát a 5.-ft avenue-t végigfényképezni, de közben meghalt, én meg elfelejtettem frissen, fiatalosan festeni. Apró ajándékboltoknak dolgoztam, és kültelki kabaréknak terveztem díszletet. Előadótermeket és papír boltokat terveztem fillérekért, végül a műszaki rajz és a festészet összecsúszott egy reménytelen hűvös verembe.
Közben eltelt fél évszázad.
R.R. szatyrokkal és egy hatalmas mappával érkezett. Már nem volt titkunk egymás előtt, úgy vártam a találkozást mint a fegyencek a sitten az ételosztást. Hamar rájöttem, hogy a gyengéd szeretgetés, a bagzó macskás hízelgés nem nyerő nála.
– Mit hoztál gyalog a fél városon keresztül? Kérdeztem, amikor lecuccolt egy fotelba.
– Ezeket fesd meg, bazdmeg! És egymás után rakta ki az újság-kivágásokat, reprókat, levelezőlapokat, kinyomtatott, elmentett képeket. Megdöbbentem. Egy déjá vu -höz hasonló érzés kattogott az agyamba, nem emlékek, események sora, inkább az igazi ihlet gyönyöre volt az amire emlékeztem, az borzolta végig a nyúlt agyamat egész a seggemig. Döbbenetes, fantasztikus képek, mind egy-egy fejbekólintás. Hebegni, habogni kezdtem, mint aki meg akarja magyarázni a bizonyítványát…
– Igen, én festő szerettem volna lenni, mint az apám, nagyapám, de….És belekezdtem ötven év vigasztalan, unalmas történetét töredezett epizódokban előadni, hogyan halt ki belőlem az invenció, a kurázsi az eredetiség, ki melyik részét gyilkolta meg a lelkemnek. A metropolisok után hogyan váltam közömbössé az azonosítatlan repülő testek és az univerzum titkai iránt, a radzsa jógik csodálatos élete, a kelet misztikája iránt, hogyan vált a Matsu Picchu úti célból halvány, derengő, régi olvasmánnyá…
– Hiszel az ufókban? Kérdezte Ramóna – és valami különös izgatott remegéssel a hangjában szőtte bele a saját fonalát az én mondandómba. Én valami harmadik típusú találkozáshoz hasonlót is átéltem, s azóta pásztázom az eget augusztusban, amikor ragyognak a csillagok, és abba is biztos vagyok, hogy ha nem most, valami korábbi életemben már jártam az inkák földjén. Tudok jógázni és hiszek a reinkarnációban. Majd egyszer visszaviszlek pár száz évet, hogy te magad is átéld az időutazást. Nem kell hinni benne, csak kipróbálni. Mindent ki kell próbálni! Úgy szeretném, ha hinnél magadban. Meg tudnád ezeket festeni?
– Neked talán igen – válaszoltam.
– Gyere – húzott közelebb a fotelhoz – most állítsd föl a farkadat és basszál szét! Akarom!
VI.
– Nyűgös vagyok, hisztis vagyok, csak azért jöttem el, nehogy megint megsértődj. Menstruálni fogok, érzem.
– Akkor hová menjünk?
– Mindegy. Nem akarok szexelni, menjünk az erdőbe.
Gazdátlan telkeken lopakodtunk át, hogy ne kelljen buszra szállni, átmentünk egy rozsdás vashídon és gyakorlatilag az erdőben voltunk. Fir valley nevű természetvédelmi terület, ahol a hétvégi házak és nyaraló kalyibák maradványait már ismét hatalmába vette az erdő. Hajdani virágoskertek kultúrnövényei párosodtak az erdei virágokkal, itt ott míves, rácsos kapuszárnyak nyíltak a semmibe. A jegenyesor végén kezdődött az igazi Grimm-mesés erdő.
– Nagyon jó itt… micsoda békesség!
Ramóna látványos jóga lélegzeteket vett és intett, próbáljam én is követni. Így mentünk kilométereket egy-egy kidőlt fa derekán meg- megpihenve, hol meg letüdőzve az intenzív virág, vagy gombaillatot.
– Állj meg! – tette ki a tenyerét R. , mint egy stop táblát – valami különöset érzek.
– Igen említetted, hogy menstruálni fogsz. Azt érzed.
– Nem, dehogy…cssss!
Én is éreztem, hogy egy pillanatra valószínűtlenül sűrű csend lett, amolyan vihar előtti csend, a madarak is elhallgattak. Néztem a gyönyörűséges lányra amint minden idegszála megfeszül és figyel. Mutatóujját a szája elé tette: ne szólj!
Egy perc se telt el így, amikor a talpunk alatt igen mély frekvenciájú moraj dübörgött végig.
– Földrengés van! -kiáltottam és a karomba kaptam a rémült lányt. Szorosan átölelt és behunyta a szemét. Ekkor az előbbinél erősebb moraj jött és érezhetően megremegett a föld.
– Érezted?
– Éreztem, persze hogy éreztem. Induljunk el a tisztás felé!
– Nem, itt akarok maradni veled. Üljünk a fűbe!
– Ne hülyéskedj, ha egy kiszáradt fa száz évig állva maradt is, most dőlni kezd az száz százalék…
– Oda! Oda! – mutatott Ramóna a fák közt haragos zölddel világító buja fűvel borított területre. Úgy vert a szívem, mint mikor valaki egy írógépen szaggatott vonalat ír. A megmozduló föld és a lány különös viselkedése megbabonázott. Botladozva értük el az alig teniszpálya nagyságú tisztást, ahol azonnal hanyatt vágta magát és kacagni kezdett.
– Lesz még? – kérdezte Ramóna
– Nincs szeizmográf a seggembe építve.
– Ne! Ne így! A természet erőit tisztelni kell… imádkozzunk inkább, vagy szeretkezzünk.
– Azt mondtad nem akarsz szexelni…
– Most nem téged kívánlak, a földet és a dübörgő erőt. Akkor hatolj belém, ha dübörög alattunk! Egyszerre akarom érezni a kemény farkadat és a rengő földet. Nem érted, basszál bele a dübörgő földbe. Akarom!
Nem messze tőlünk hatalmas reccsenéssel durrant ketté egy kiszáradt fa. Rávetettem magam a földön fekvő kedvesemre és behunyt szemmel vártam, hogy elcsituljon a faágak recsegése.
– Beletérdeltél a puncimba.
– Bocsánat.
– Menjünk haza…
– És ha most jön egy nagyobb?
– Rengés az lehet hogy jön, de te egy balfék vagy …
VII
Egy Guarded Secrets (hétpecsétes titkok) nevű újság szerkesztőségi irodáin dolgoztam 1988 nyarán. A lepusztult épület Régen Pálmaház lehetett, gyönyörű üveg mennyezettel, amit míves szecessziós oszlopok tartottak. A dupla üvegdonga belső táblái már nagyrészt hiányoztak. Egy elegáns tárgyaló és különféle szerkesztőségi szobák kiviteli terveit várták tőlem. Egy Peter Meres nevű magyar származású szerkesztő volt a megrendelő, az egész kóceráj nagy főnöke. Két alaptémájuk volt a kuruzslók csodagyógyszerei és az UFO-k. Peter úrral összetegeződtem és egyik nap munka után arra kértem mutassa meg a pálmaház nagytermét, szeretném lefényképezni.
– Ö, ööööö ! mondta, és felfelé tartott mutatóujjával határozott nemet rázott a levegőbe.
– Hadititok? Kérdeztem cinikusan belevigyorogva a képébe.
– Majdnem. Tudsz titkot tartani? Na gyere, de fényképezés nincs!
Hiszel az UFO-k ban?
– A nagy szemű, sovány, angolkóros gyerekekben nem nagyon…
– Azokkal nem is tudok szolgálni. Azzal vett egy jókora kulcscsomót és
intett, hogy kövessem.
Gyönyörű kétszárnyú ajtó vezetett a tágas, deréktól fölfelé üvegből épült csarnokba. Minden üvegtábla valami gusztustalan festékkel átlátszatlanra volt összekenve. Peter megismételte a tiltó mozdulatot: semmi fényképezés! Már sötét volt. Idegenvezetőm székeken átbukdácsolva sűrű „fuck off”ok között megtalálta a főkapcsolót és felkattintotta a munkavilágítást.
– The unidentified mysterious world !
Földbe gyökerezett a lábam. Ennyi miniatűr űrjárművet még nem láttam, pedig jó néhány makett műhelybe voltam bejáratos. Hajszál vékony fonalakon függtek, amit szabad szemmel alig lehetett észlelni. Peter Meres egy vezérlőpult mellé ült és egymás után kattintatta fel a kapcsolókat. Lencsés reflektorok százai kezdték életre kelteni a csodálatos műgonddal elkészített játékszereket. Végül egy gigantikus porszívó villásdugóját csatlakoztatta, ami sűrű, kékesszürke gomolygó (hánytatóan büdös) felhőket kezdett nagy sebességgel okádni…
Másfél hónap szünet után találkoztam ismét Ramona Rey-vel a legendás szépségű táncosnővel. Leszállt a buszról és elindult egy határozott irányba. Ölelés, csók már nem volt divat. Ki voltam éhezve a hangjára, a bőre illatára és szettem volna megszorítani a kezét, úgy hogy az ujjaink összekulcsolódjanak mint az imádkozó barokk szenteknek.
– Menjünk!
Nem kérdeztem, hogy hová, és nem kérdeztem, hogy mégis milyen minőségben megyünk egymás mellett. Átvágtunk a parkon, ahol forró ölelős csókokat kaptam hónapokkal korábban, megint arra, ahol az enyészet és a megújuló erdő vívta szomorúan békés harcát. Az utolsó jegenyénél megálltam, hogy megjegyezzek valamit, ami segít visszafelé a tájékozódásban. Nem volt más,csak egy kiszáradt csomoros nyárfa kifehéredett megfeszített Jézusra emlékeztető törzse.
– Menjünk!
Sötétedett. Tudtam, hogyha aggodalmaskodni kezdek, elrontok mindent, újabb hetek telnek el, s nem fogom érezni azt a bizonyos tusfürdő illatot, ami a gyermekdeden rózsaszín ölét narkotikummá varázsolta. Mentünk. Nem teljesen erdei ösvény volt ez, mert valamikor itt murvás út vezetett egész a Hichin nevű településig, csak már a madár se jár erre. benőtte a fű.
– Hiszel az UFO-k ban? Kérdezte Ramóna valami átszellemült éteri
mosollyal a szemében, mintha most akarná kibökni, hogy ő nem e világból való. Eszembe jutott Peter Meres titkos stúdiója, és nem túl lelkesen válaszoltam:
– Benned hiszek, ha szerinted vannak, akkor vannak…
– Menjünk! Menjünk már! Sürgetett R., mint aki begolyózott.
Ha nem érjük el a tisztást sötétedésig, minden ferdén nőtt fának neki fogunk menni, a nagy kövekben meg pofár esünk – gondoltam – de a fák közt még kitartott az alkonyat kobalt-kékje, pedig a fejünk fölött már üzemeltek a csillagok. Végre kitárult a horizont, s a sötét erdő összezárult a hátunk mögött.
– Gyere ! Gyere! Nézz fel az égre!
Az egész éggömb ott világított a fejünk fölött, teljes pompájukban ragyogtak a csillagok. Ramóna megfogta a kezemet és megszorította, pontosan úgy, ahogy az utunk elején szerettem volna. Hirtelen megéreztem a bőre semmihez sem hasonlítható illatát. Meztelen volt és egész közelről suttogta a fülembe:
– Nem érzed, hogy ezer éve ismerjük egymást? Nem érzed, ami belőlem árad? Csókolj! Szívd magadba az erőmet, mert többet nem lesz ilyen! Szívd a mellemet, a köldökömet, idd az ölemből az életerőt, ne törődj vele, hogy fáj, most adni akarok neked valamit, amit nem tudok, és nem is akarok megmagyarázni…
VIII.
A járda szegélyén egyensúlyoztam mint egy kötéltáncos, Charley a lábatlan karszékében üldögélt és szotyolázott, Ramóna – szokás szerint – késett. Azon tanakodtam mit találjak ki, nehogy vendéglő vagy vidámpark jusson az eszébe, mert nem volt egy krajcárom sem. A szomszéd épület tetején csókák veszekedtek egy fél hamburgeren.
– Meghívlak ebédre – ijesztett rám hátulról Ramóna, – Szereted a kínait?
Kérdezte ellenállhatatlan lelkesedéssel a szemében.
– A pályaudvari gyorsbüfében nem.
– Nem oda megyünk – felém fordult, megfogta az ingem gallérját és minden bevezetés nélkül azt mondta, – Szeretlek! Meg akartam csókolni,
de Charley épp egy rakás héjat köpött a tenyerébe egy krákogós hörgés kíséretében, erre kibontakozott a karjaimból és előre szaladt a buszmegállóba.
A kínai vendéglő nem az utcáról nyílt, hanem egy gótikus, repkénnyel befutott ház udvaráról, ahol az apró üzletek, mézeskalács és keleti csemege illatát árasztották. Udvariasan előre mentem volna, de a sárga alig átlátszó üveggel üvegezett ajtó nem engedett.
– Várj egy kicsit ! Ramóna egy nagyobb ezüst pénzt vett elő a tárcájából,
és az ajtó melletti résbe illesztette. A pénzdarab egy hosszú vályúban felgyorsult, majd éles csattanással vágódott egy kínai gong közepének. – Izgalmas. – súgtam, de nem éreztem magam a helyzet magaslatán. Pár perc múlva két hajbókoló selyemköpenyes férfi nyitotta ki az ajtót. Ramóna Ray áthaladt a boltíves étterem nagytermén, majd gyéren világított zegzugos folyosók labirintusán keresztül benyitott egy tágas terembe. Gyere! gyere! – intet a kezével hogy kövessem. Majdnem biztos voltam benne, hogy egy színpadon vagyunk, mert a mennyezetről dúsan raffolt fekete bársony függönyök hulltak alá. Körös körben színes mécsesek és gyertyák égtek, egy homokkal teli tepsiben füstölők. Az egzotikus illatokhoz pörkölt és emberi izzadtság szaga keveredett. Ramóna titkos próbaterme…?
– Tudod mi a shibari? – kérdezte felém fordulva , de én csak bambán
ráztam a fejemet. – Akkor most meglátod.
A bársony függönyök hátteréből két kínai lépett elő, mindkettő kezében egy gondosan föltekert sárga színű selyem kötél volt. Mélyen meghajoltak, majd az egyikük átvágta a köteleket összetartó selyem bandázst. Ramóna vetkőzni kezdett…
Nem tudom, hogy az átható szagok és a füstölők miatt-e, de úgy éreztem, hogy mindjárt elvesztem az eszméletemet. Egy korty hideg víz megváltás lett volna…
A köteles férfiak fényes fekete anyagból készült bő ujjú kabátot viseltek, mindegyik hátán egy fényes fonalból hímzett tekergő sárkánnyal. Amikor kedvesem anyaszűz meztelenül állt, a kínai cirkuszművészetből ismert bámulatos ügyességgel elkezdték a testét körbekötözni. Dús melleiből csak pattanásig feszült két teniszlabda maradt a megcsavart köteleken kívülre. Amikor már elfogyott a kötöző anyag , minden végtagját egy-egy a mennyezetről lelógó csigához rögzítették. A halántékomon éreztem, ahogy a szívem egyre hevesebben ver, mert valami kegyetlen végkifejlettől tartottam.
Végül a tehetetlen marionett figura mozgató zsinórjait kampókhoz rögzítették és hajlongva kihátráltak a teremből.
Ketten maradtunk. Őrjítő volt az érzés, hogy ez rettenetesen fájhat ennek a nőnek, ugyanakkor izgatott, hogy ezt önként vállalta és akarta, hogy végignézzem. A szánalom és az aggódás annyira nem fért bele a képbe, hogy nem is mertem megszólalni. Odaléptem a magatehetetlen testhez, egész közel. A bűvös habfürdős illat a szenvedés sós fűszeres szagával keveredve szinte elkábított. Le akartam a verejtékcseppeket nyalni a homlokáról…
– Ne szórakozz, gyere és basszál szét! ordította ahogy kifért a torkán.
Én gombakrém levest kértem az étteremben, R.R. rókagombát fűszeres mártással.
IX.
Charley kapott tőlem egy flaska jóféle görög bort, cserébe csak annyit kértem tőle, jelezze, ha feltűnik Ramóna. Nem akartam, hogy „házon belül” elkerüljük egymást, mint már annyiszor. Illetve nem… Arra voltam kíváncsi, tesz-e néhány kört a különteremben, a dartosok pultjánál, vagy leszegett fejjel áthalad a termeken és elmegy? Fixíroztam a bejáratot és vártam Charley jelzését, közben kinn besötétedett, az ebédvendégek felcserélődtek az esti vagányokra. Meglepi: Ramóna a konyha felől érkezett, málha nélkül, csapzottan, mint aki épp befejezte a felmosást.
– Mi a francot keresel te a konyhában – kérdeztem – lemosogatod a tegnapi cech-et?
Leült mellém, és maga elé meredten, különös templomi ájtatossággal kezdett beszélni:
– Nézd, lehet, hogy fájni fog, amit most mondok, de úgy érzem, meg kell tudnod. Joliot, a főszakács az élettársam. Együtt élek vele, kulcsa van a lakásomhoz és én bejáratos vagyok a konyhára.
– Tessék?
– Jól hallottad, nála voltam a konyhán…
– És ilyenkor a tojástörő helyiségben kiszopod a farkát?
– Ez ocsmány volt, erre nem szeretnék válaszolni.
A szavaknak ettől a pillanattól nem volt jelentése, logikája. Bántani akartam.
A kezdetektől fogva labilis alapokra épített mesés építmény kezdett összeomlani. Minden zuhant lefelé, a hitelből megvásárolt vásznak, a festőtémák, az ajándékok, a harmadik típusú találkozások, a naivan font keleties világkép, a lódarázs, akinek megkegyelmezünk és megkérjük, hogy menjen ki, a hegyek az ametiszt kristályok… és a női testápoló illata, amihez valószínűleg nincs is közöm…
Az épp nagyot vuppanó konyhaajtóra pillantottam és elöntötte az agyamat az indulat. Fölugrottam…
– Nincs értelme – fogta meg a kezemet R.R.. Már megszoktam, és megszokta a családom is. Ő a férfi a családban, autója van, bevásárolni visz, hozzá tartozom…
– Most már megéreztem a teljesség ízét. Megéreztem milyen az, amikor a hajnali kelés nem nyűg, hanem a megoldáshoz vezető út kezdőpontja, amikor a feladat pozitív irányból érkezik és értelme van a nehézségi fokának, amikor az önzés értelmét veszti, mert nincsenek magán örömök…, amikor a végcél nem az életben maradás, hanem a beteljesedés. Te nem egy vagy a sok lehetőség közül, hanem a bizonyság, hogy létezik a teljesség. Ha most elengedlek, akkor is keresni foglak, hogy rekonstruálni tudjam magamban a teljesség ízét.
Sötét volt már, csak Charley imbolygó figurája világított a parkolót megvilágító nyeszlett lámpa fényében. Már messziről kiabálta:
– Nem jött!
– Nem is ment el?
– Errefelé nem.
– Lehet, hogy nem is létezik?
– Lehet, hogy csak ettől volt… és röhögve megkocogtatta a kezében lévő borosüveget.
Elköltöztem a jó hatvan kilométerre, északra az M1 úton, hogy még véletlenül se kerüljek a White Horse közelébe. Egy kályhával fűthető műterem volt kiadó megfizethető áron.
Mint egy alattomos betegség, úgy gyűrt maga alá az egyre biztosabb tudat, nem látom többet Ramónát. Tenar úr, persze, megtalált és naponta gyötört, hogy nem akarom-e kifizetni az 5X8 láb méretű lenvásznat. A korszakalkotó téma vázlatát befordítottam a fal felé, és elhatároztam, hogy eladom, pedig a legínségesebb időben is tudtam nemet mondani a kereskedőknek. Azt nem! Az valaminek a kezdete… mérföldkő… mérföldkép… Elkezdtem keresni a bevállalós lányokat. Végül úgy hozta a sors, hogy egy Luna panzió nevű intézmény Joska nevű tulajdonosa felajánlotta hogy fessek a szalonba egy szép nagy képet, a honoráriumot pedig akár le is „fogyaszthatom”. Egy esős hétfő reggel találkoztunk a panzió reggeliző termében. Én húsz év festményeit tartalmazó fényképalbummal, Joska (dzsoske ) úr a különféle szolgáltatást nyújtó lányok jegyzékével.
– Ezek közül választhatok, vagy lehet egyéni kérésem is? – kérdezte J. úr utálatos közönnyel forgatva a képeimet tartalmazó albumot.
– Mindenre nyitottak vagyunk – válaszoltam – különösen, ha egyezik az ízlésünkkel…
Erre egy agyonolvasott színházi magazint vett elő, ami középen már magától kinyílt egy dupla oldalas színes képnél: THE DIAMOND GIRLS. Ugyanaz a kollázs, amit a színház előcsarnokában annyiszor bámultam, jobboldalt lenn Ramóna Ray lenyűgöző képével.
– Ilyet szeretnék a mi lányainkkal, itt van hozzá az anyag, és ha szükséges még egy szatyor szebbnél szebb fotó. Középen lenne ez a hölgy… és R. R. képére mutatott.
– Ismerem, igen, de…gondolom ő nem tartozik a megrendelhető lányok közé? Ő táncosnő, illetve koreográfus, ha jól tudom – adtam az ártatlant, miközben kalapálni kezdett a szívem.
– Minden pénz kérdése kedves barátom! Elintézhetem, hogy modellt üljön magának, ha úgy garantált a siker. Ezek a lányok itt – kopogtatta meg az album tetejét – masszíroznak kézzel, lábbal, és azzal, amivel akarja, esténként lejönnek a bárba körülnézni. A happy ending a maga pénztárcájától függ.
– Csak úgy, minden bevezetés nélkül megkérem, hogy szopjon le?
– Nem, valószínűleg rendkívül alázatosan föl fogja ajánlani…
– Értem…
Néztem az elkoszlott, régi magazint és szerettem volna ordítani: Anyú, haza akarok menni!
Joska úr cinikusan megveregette a vállamat, és röhögve hozzátette – Fog az menni! – és a mutatóujjával a sliccem felé mutogatott. Hosszasan tanulmányoztam a lányok albumát, bár a szakzsargonban megfogalmazott specialitásokat nem értettem. Rettegtem, hogy valamiféle kör lassan bezárul, és én bennmaradok a körön belül, kisemmizve és leforrázva…
X.
LEVÉL RAMÓNÁNAK
Margate 2015. szeptember
Kedves Ramóna!
Mindenek előtt szeretném veled közölni, hogy a Margate-i nyaralónk tulajdonjogáról lemondok a javadra. Amennyiben jelen levelem a Földhivatali bejegyzéshez elégtelen volna, Margate az idők végezetéig az enyém (is) lesz.
Ha Te nem érzed, hogy a nyaralóban épp úgy ott vagyok, mint a Regent’s Park fái alatt, akkor semmi sincs, akkor az Univerzum is csak egy nagy zsíros segg. Többet nem megyek a parkba, mert csak a hiányodat tukmálja rám a tó, a zenepavilon, a kastély, és minden, amit valaha a kezünkkel együtt érintettünk. A Te tested maga a zene, a lelked maga a forradalom volt számomra.
Soha nem foglak tudni elfelejteni, csak gyötrő hiányérzetet tudom enyhíteni költséges pótszerekkel és emberfeletti akaraterővel. Ami rám vár, az nem egy egyszerű felejtés, ezt úgy mondják: gyászmunka. Emléked mítosszá terebélyesedett, te vagy az út, az igazság és az élet.
1
Meghalt Federico García Lorca,
Anyám Ellis Islandon megfeneklett.
Apám keramikus akárcsak Gorka,
Már dúlt a háború, mikor gyerek lett.
Óvóhelyen készített apró torta,
„Óra!” „Óra!”… s egy alma a gyereknek,
Visznek, hoznak az oroszok gyakorta,
Ha mást nem, hát zaját a fegyvereknek.
„Uram segíts! A melleim kifogytak…
Néhány nap és a gyermekemnek vége”
Zokognak, és a gyomraik korognak.
Cigány gyereknek úr a tejtestvére,
Fügét mutatva arrogáns koroknak,
Remeg a szív örökös készültsége.
2
Remeg a szív örökös készültsége.
A Vígszínház is már bombajárta rom.
Apám rohant, a díszletraktár ég-e…
De géppisztolyt fogott rá egy barom.
Csak egy lapot kapott a felesége:
„Tónikát neveld fel angyalom”
És egy civil barakk feketesége
Elnyelte, mint az árnikát a gyom.
A háztetőszirénák vészt dudáltak,
A légitámadás már Pestet szórta
A németek még nem kapituláltak
S a Rózsadombról belőttek gyakorta
Parányi jele bármi mozdulásnak,
Ugat már a boforcok dupla torka.
3
„Ugat már a boforcok dupla torka…”
Meséli Sándor, saját apám helyett,
(Majdnem-apám, nyugdíjas ász pilóta,
Brandenburger géppel a felhők felett).
Szerettem őt, bár nem tudom mióta,
Szabályt, törvényt semmit meg nem szegett,
Horthy alatt szolgált – ez volta nóta,
S internálták a régi ezredest.
Innentől minden emlék dokumentum,
Hajlott korom egyetlen nyeresége,
Énekeltük: üdvözlégy szakramentum,
Asszonynak, lánynak sovány menedéke,
Boszorka maszk – túlélő rekvizitum.
Patruj! Patruj! A háborúnak vége!
4
„Patruj! Patruj! A háborúnak vége!”
Február tíz, a tortán három gyertya,
Mellékajándék a párizsi béke
És tíz forinttal hercig kis koverta.
A „Valahol Európában” éve,
Nagyanyám meg egy külön filmnovella
Évekig ült bezárkózva, félve
Kozma Lajos tervezte kisfotelba’
Áprily háza, Enyed, édes Erdély,
Ezredesné, (komprimált hiányérzet)
Barnult fotókból körbe-körbe szentély,
Hamar felejtsük el ezt az egészet!
Dallamfoszlányban megmaradt a rejtély:
Ki tudja merre, merre visz a végzet…
5
„Ki tudja merre, merre visz a végzet”
Rég betiltott nóta, erről nincs vita,
Éber elvtárs az államrendészet,
Se négy folyó, se Csik, se Hargita.
S ha nincs benned önkéntes szégyenérzet
Sittre vágni van rá praktika.
Új Vígszínház: Simone és a béke.
Nincs a páholyok között már plasztika.
Mikrobarázdás „szájúz nyerusímüj”
(Goldmárk se más, a mi fizikusunk)
Az ellenség sorába kell beépülj!
A kisgazdákkal nem boldogulunk.
Ne színpadra, barikádra készülj:
A párttal, a néppel egy lesz az utunk.
6
A párttal, a néppel egy lesz az utunk
A karácsonyt úgy hívják: fenyő ünnep.
Már béke van, de mi addig harcolunk,
Míg kútfejét meg nem leljük a bűnnek.
Futballozunk, úszunk, bokszolunk, futunk,
Ahogyan az elvtársak hegedülnek,
S a vasfüggönyön, ha egyszer túljutunk,
Asszonyaink már szabad embert szülnek.
Hogy jobbra fordul, el ne hidd a jósnak,
Ében kereszt, mit rág már az enyészet,
S megbélyegeznek vad reakciósnak.
Figyelni kell, hogy ki kivel beszélget.
Nehogy fecsegj a hozzátartozóknak!
A szabadság egy baljós kényszerképzet
7
A szabadság egy baljós kényszerképzet:
Megyünk Rióba egy gyönyörű hajón
Hol óhajunkat lesi a személyzet…
A Niagara… és a Grand Canyon…
Köntöst szabott a csontsovány reménynek
Anyám meséje színesben álmodón.
Apám meg megmaradt konok keménynek
És reakciósnak önfeláldozón.
Hófehér gyöngyvirág áruld el nekem…
Csak ne itt, ne most mert könnyen lebukunk
Ákos Stefi: Csak a szépre emlékezem.
Ha itt az idő, majd szembefordulunk…
Csak mosolyogj rám, és fogd meg a kezem
De ha elpofázod, börtönbe jutunk.
8
„De ha elpofázod, börtönbe jutunk”
Nem jön be jól az Amerika hangja
Voice of Amerika – csak magyarul tudunk
Zavarás van, mint ezer nyüzsgő hangya.
A házbizalmi beépített durung,
Felriadunk a lépcsőházi zajra
Talán elvtárs az úr? Már megbolondulunk.
Nem elvtárs, ha értelmiségi sarja!
Rákosi Mátyás születése napja
Piros szatént kell vinni és ragasztót
Josip Broz Tito a láncát harapja
Utólag már csak rémületes maszkok.
A Vígszínházban Georges Roland darabja
Meghal Sztálin, éljen a kinemaszkóp!
9
Meghal Sztálin, éljen a kinemaszkóp!
Az év ezerkilencszázötvenhárom
Eltüzeljük a nagy családi naplót
És eltűnik egy kedves, jó tanárom.
Kláritól kapok egy barna mackót
A Kossuth-díjból nem sok, úgy találom
Kiherélik a magyar parasztot:
Be kell szolgáltasson bármi áron.
Most gyöngyvirágtól lombhullásig élünk,
Cinikussá válunk és közönyössé
És nem az erdő nagy vadjától félünk,
Emberek lettek gyilkos ördögökké
Ha provokálnak, legtöbbször kitérünk,
Fred Zinnemann: Most és mindörökké
10
Fred Zinnemann: Most és mindörökké,
Ásványrárónál átszakadt a gát és
Mégsem válhatott mindenki közönyössé…
A folyó, ahonnan nincs visszatérés
Pajtás szaladj, piros nyakkendőt kössél!
Kötelező lesz az egyszerre lépés.
Fényes szelekből így lesz vérvörös szél.
Majd megszokod, ha rossz a csizmabélés!
Fiam! Fiam! Próbálj meg mégse szólni!
Nem nékünk vannak itt a titkos ajtók
Little Richard: Good Golly Miss Molly
Elvtársak csöngetnek és a végrehajtók,
Csúcs design a golyóscsapágyas rolli,
Egyes tanárok rendkívül gyanakvók
11
Egyes tanárok rendkívül gyanakvók:
Hallgatsz e nyugati rádióadót?
Le kell tagadni Csekét, és a magnót,
Hogy antennának jó egy darabka drót.
A kedvencünk a Rock Around The Clock volt
Éjfél után a Luxemburg hangja szólt
A fantázia messze elbitangolt
S a párttitkár tanár úr így kapott gólt.
Hat éve már, hogy iskolába járok,
S a nagy dumákban semmi ráció,
El -eltűnnek az ismerős tanárok.
Létkérdés a gyors asszimiláció,
Átlátszóak az eszmefuttatások…
Petőfi kör, címer, proklamáció.
12
Petőfi kör, címer, proklamáció,
A ház előtt orosz tankönyvek égnek,
Fejetlenség, rumli, demonstráció
De vörös csillag nincs, hála az égnek!
Átállt orosz tank… (ez ilyen náció),
Nem örültek a Nagy Imre beszédnek,
Olaj a tűzre, csak provokáció!
A balga nép, akit hülyének néznek.
A jó barátok át a zöld határon
Megunva ezt a bolsevista feszkót
Mentek, rohantak innen bármi áron…
Rosszat nem írtak persze vissza – sem jót
Hol vannak most…talán a másvilágon
Lajka kutya, Szputnyik, űrteleszkóp…
13
Lajka kutya, Szputnyik, űrteleszkóp,
Atomjégtörő és hordszárnyas hajók,
Fű alatt üzenni mindig lesz kód,
S a vicceken röhögni kell, ha jók.
És krémkávéval szaglanak a presszók,
De finomabbak már a pressziók
Mész alá kerülnek régi freskók,
S a rémhírekre jönnek verziók.
Októberben bukéja lesz az ősznek
Egyes helyekre visszamenni jó…
Egy pukkanástól frászt kapunk, hogy lőnek
Történelmet írni most kemény dió
Nem mennék rendőrfelügyelőnek
Hosszú forró nyár, s utána semmi jó
14
Hosszú forró nyár, s utána semmi jó,
Büntetőhely a kültelki színház,
Ellenőrzött öltöző folyosó
A varrógépen Kossuth-címer hintáz
A kis büfében esténként enni jó,
Minden este kint a tábla: telt ház
Olyan hely, mint egy kedves panzió
Apám emléke, mint a hinta felráz.
Meghalt a furcsa asszony Hilda néni
Meghalt a nő, a gyönyörű Szemes,
Meghalt, aki a hangján bírt zenélni
Meghalt, a nagy a híres mindenes,
mint a nagybőgő muzsikált a torka.
Meghalt Federico García Lorca.
15
Meghalt Federico García Lorca,
Remeg a szív örökös készültsége
Ugat már a boforcok dupla torka,
Patruj! patruj! A háborúnak vége.
Ki tudja merre, merre visz a végzet…
A párttal, a néppel egy az utunk
A szabadság egy baljós kényszerképzet
De ha elpofázod, börtönbe jutunk.
Meghal Sztálin, éljen a kinemaszkóp
Fred Zinnemann: Most és mindörökké,
Egyes tanárok rendkívül gyanakvók.
Petőfi kör, címer, proklamáció.
Lajka kutya, szputnyik-egy, űrteleszkóp,
A Hosszú forró nyár, s utána semmi jó.
Jegyzetek: ELLIS ISLAND – az Amerikába bevándorlók karantén szigete New York mellett; BOFORC – kétcsöves légvédelmi ágyú; BRANDENBURGER – felderítő repülőgép az első világháborúban; PATRUJ – orosz katonai rendőrségi különítmény; ENYED – Nagyenyed, település Erdélyben. PLASZTIKA (a páholyok között) – a volt Rádiusz mozi félmeztelen kariatidái; GOLDMÁRK (Péter Károly) a mikrobarázdás hanglemez feltalálója; ZAVARÁS – a nyugati rádióadók technikai zavarása; GEORGES ROLAND a Simone és a béke c. nagysikerű vígszínházi előadás szerzője (fősz: Tolnay K.); FRED ZINNEMAN – a Most és mindörökké c. film rendezője; CSEKE – Cseke László a Szabadeurópa zenei szerkesztője (Tinédzserparti). LUXEMBURG – éjszakai könnyűzenei adó az ötvenes években. SZEMES – Szemes Mari színésznő (1932-1988); Hilda néni – Gobbi Hilda szinésznő (1913-1988)
bukdácsolok a naptár
ugróiskoláján
le kéne a kőért hajolni
semmi
azt hiszem nem fog menni
ennyi?
mit ér a gond
ha nincs mért visszatérni
kilenc
nyolc
hét
fél lábon állok
zálog
nincs nálam
csupán a lelkem
oda adjam?
s ha elfelejtem?
akire jön
vagy akire nem?
istenem
add hogy rám essen
ne szeressen
csak ezt a követ
letehessem
„ím itt e kő
de föntről e kő se látható”
senki sincs
akire vessem
tessék
nevessen!
Fél lábon állok
nagy nehezen
egyensúlyt tartok
azt hiszem
csaltok
lassan
kiszállok
ti jöttök
ezt még megvárom
ipiapacs
egy
kettő
három
Vasárnap is lehetne holnap,
frisskötényes mátkáló vasárnap,
s talán-talán a világosságot is megérné
visszaperelni.
Komatálamon maradékok
(minden megmaradt):
hasas asszony tejecskéje,
harminchat bőved estéje,
negyven szöszlopó kaláka,
asszonyom buba kalácsa,
halott anyám pompapénze,
halott apám jussa, része,
házam ebül gyütt szerdéke,
öt mesterség sok terméke.
Lehetne akár Úr napja,
pásztormisét celebrálva.
Kántorböjt szerdáján tilos csókot adni,
de lehetne a babonánk napja…
mondjuk csütörtök:
áldott áldozó csütörtök,
el ne váltsa majd az ördög,
éjszakába felejtkezve,
lazsnak nélkül szeretkezve,
ahogy lelkemet betöltöd,
terhedre lesz hosszú böjtöd,
édes Jézus légy vendégünk,
áldj meg minket, aztán végünk.
SZÉLIRÁNY
Érvénytelen a szélirány.
Az ellető karámban tyúkok kárálnak,
az ígéretek élettelenül elterülnek,
a reménylámpákból kifogy a lélek.
A kopott betűkön kár is rágódni,
elévültek, akár a rózsacsokrok.
Pedig voltak íratlan szabályok,
de már hol vannak?
Túl a gyeptörésen,
szél viszi a malátaszérűn:
egyszer ki, egyszer be…
Érvénytelen a szélirány.
Látod?
Babonává lohadt az Isten,
s a hazatérő goromba gazda
melléhullajtja maradék magvát.
Kötelező öröm: vibrál az este…
Menekülnek az utcai lámpák
kiút nélkül, de mindörökre.
Fúj a szél (ez már a böjti).
Ráböjtölhetsz
szabadulásod első tejfogára,
de már hiába.
Hallod?
Visszhangzik
ahogy farkast kiáltasz,
unalmas és zsírszagú farkast,
s nem segít senki,
elviszi a háztömb a hangod…
Érvénytelen a szélirány
Élni kell,
ezt kell akarnod,
tintakék kordbársony éjjel,
alázatos , fehér szegéllyel.
Hiányjelekkel integet
a kint…
Hiába szólsz,
érvénytelen a szélirány
megint.
U N I O
Bontott tégla s tetőcserép között
Szellőrózsa hajt és vadmimóza,
Kátrányos hordón döng a lódarázs,
Kőporát az orkán szertesózza,
Ajtó nélkül lebzsel a garázs.
Kibelezett Moszkvics ajtaján át
Menekül az ég felé a gyom,
Vakolatlan házra fut a repkény,
Michelin-kaspóban nő a liliom,
Macskazug a villanyóra-szekrény.
Kopasz tyúkok közt ásít egy szamár,
A ház felől cvekedli szublimál,
Asztmás kéményből somfordál a füst.
Szurokszagú és savanyú a nyár,
Homokot hány a lakodalmas üst.
Zártszelvényből hegesztett akolban
Birkatrágya s fazekas korong.
Égetetlen száz agyagcsuporba
Minden éjjel hálni jár a gond,
S rozsdalé bundál a sárga porba’.
Ott, ahol a vasút tilinkózik
S tetten érhető a visszhang: hogy csal,
Véget ér a kitérő s a rampa
Téglát pucol kampós ácskapoccsal:
Zingráberné Forintos Aranka.
Bessemerben ég a naplemente,
Elcsitul a haszonvas-telep,
Öntudatos kutyák már ugatnak,
Farmerkéken alszik el kelet,
Ellenében az arany nyugatnak.
Odaát még görnyed a vasárnap
Vágókorongok sirmiccentenek,
Ívhegesztők kobaltkék lidérce
Vetít a falra óriás szellemet,
Esővízbe mártva hűl a férce.
Valahonnan dub-dub-ol a techno,
Üget keresztül lompos kerteken,
Léghorn tyúkok kényszerrezonálnak
Salgóvasból tákolt ketrecen
S átlökik a zajt a pókfonálnak
Parázstalan műfények zörögnek,
Takarékos mindenütt a csend,
Szobaantennán hintál a kétség,
Titkok feslenek fel odabent.
Adáshiba: muslicál a kékség.
Fütyül a gyors, kattogó a hajnal,
Felesel az első villamossal.
Ilyen a sors, így élünk nyaranta,
Téglát pucol kampós ácskapoccsal,
Zingráberné Forintos Aranka.
Ez a tehén itt Frederika.
Gyötri valami vézna-kórság,
Bokáig áll a trágyalében.
Ez az ország itt Magyarország.
Garázs és fészer vakolatlan,
Hajléknak épült, maradékból.
Keréktelen traktor kormányán
Megtépett kakas kukorékol.
Gazdasszonya leszázalékolt,
Élettársa öreg, fogatlan,
Átordibál a szembeszomszéd,
Mocskos pofájú, faragatlan.
Vállalkozzatok proletárok!
Ez az út névtelen utca,
Csúfos nevén, a Dagonya.
Ide az isten hálni jön csak,
Kalászra nő a babona.
Innen lucerna és gyümölcsös:
Ringló barackfa véges-végig.
Nem is járnak ki permetezni
(ellopják, ahogy beérik).
Ide nem jön már napraforgó,
Eladták szarér-hugyér,
Épül a terminál, a kargo,
Az is csak kolduskenyér.
Vállalkozzatok proletárok!
A műúton túl, az már az erdő.
Szénégetők boksája füstöl,
Arcbőrük fekete a széntől,
Szakálluk is széntől ezüstöl.
Akár a szú, a fából élnek,
Szürke por marad utánuk,
Füstölt kolbász illatú erdő,
És a Kerek-hegy oldalán lyuk.
Ez az úr Szamarastóni,
Két kecskével, három szamárral,
Önjelölt falubolondja
Sub auspiciis tanári diplomával.
Vállalkozzatok proletárok!
