Horváth István : A TŰZRE VALÓ

 

Az idén is, mint minden évben, kora tavasztól gyűjtöttük a levágott ágakat, szúrágta öreg bútorokat, tüzelhető kacatokat. Valahogy az idén úgy alakult, hogy már az első hó is leesett, és még mindig volt az előző évi alkalmi tüzelőből.

Egy évekkel ezelőtt kivágott öreg körtefa törzse.

Kéreg már rég nem volt rajta, csavarodottan repedezett testén látszik, hogy nem ez az első tél, amit a szabadban — mint tűzifa jelölt — eltölt.

A körtefa, ha jó, értékes anyag, a fafaragók, a bútorkészítők szívesen dolgoznak belőle.

De ez, öreg is, csúnya is, és ki tudja, milyen lehet belülről… Így, hamar kész az ítélet; nem jó ez másra, csak a tűzre.

Nagyobb darab lévén, sokáig kerülgettem. Valójában nem éreztem kedvet ezzel a mázsás farönkkel bajlódni. De végül, mindennek eljön az ideje, még a favágásnak is. Elővettem a fejszét, és egy határozott mozdulattal belevágtam. Engedett az erőszaknak. A repedezett törzs közepén egy új, egyenes hasadás vált láthatóvá.

Szinte fölugrottam örömömben; hiszen ez a fa még jó!

És lelki szemeim előtt már láttam is, mi minden készülhet belőle.

És úgy is lett.

Nagyobbacska család vagyunk, Karácsony is közeledik, lesz hát helye a fából készült ajándékoknak, gondoltam.

Most örültem igazán, hogy eddig nem tüzeltük el.

Ünnepek előtt néhány nappal, egy baráti család jelezte érkezését. A hátralévő idő elegendőnek látszott, hogy nekik is készüljön valami ebből a nevezetes körtefából.

Mentem a műhelybe, hátha találok még maradékot. De egyik sem tetszett. Végül türelmetlenül, kiborítottam hulladékos ládát, s elém gurult egy épp megfelelő méretű darab.

Szép rajzú, egyenes szálú, hibátlan.

Pár perc múlva forgott a gép, benne a fa. Gyertyatartót készítettem, olyan nyitott tenyérre emlékeztetőt, amibe akár egy nagyobb gömbgyertyát is bele lehet tenni.

Már a középső résznél tartottam, amikor valami maszatosságot vettem észre a gyorsan forgó fa felületén. Mennél mélyebbre hatolt a véső, annál jobban láthatóvá lett; itt valami nagy baj van.

Leállítottam a gépet.

Az iménti maszatosság, közben mély sebbé szélesedett.

Keserűség és düh töltött el. Mennyi munka, értelmetlenül!

Dühösen fölkaptam, és úgy megszorítottam, hogy még nekem is fájt. Indultam a kazán felé, hogy belehajítsam. De, elakadt a mozdulat fél úton.

Nincs több, nincs másik!

Ez van.

— No, mi legyen hát veled?

Leültem egy székre. Csak most vettem észre, hogy az iménti kérdést hangosan mondtam ki.

Mintha tőle várnám a választ.

Tétova mozdulatokkal forgattam a kezemben a kis csúfságot. Lassan elpárolgott az indulatom.

Letettem az asztalra, hogy a hibás részt ne is lássam, hátradőltem e székben, és néztem.

— Nekem tulajdonképpen mi bajom van ezzel a darab fával? — kérdeztem. — Hiszen ez, pont olyan, mint én vagyok, meg mi, valamennyien.

Hogy is volt kezdetben?

Széprajzúak voltunk, egyenes szálúak, hibátlanok. Csak valahogy menet közben valami elromlott.

Ki-ki tudja, hol és mi.

Ebben az őrült forgatagban, alig látszik, hogy hol a baj. Csak sejtjük.

A „hogy vagy” kérdésre rövid és sietős a válasz.

Csak amikor a helyzet már-már javíthatatlan, amikor elfogy az erő, a magunk által gerjesztett lendület, akkor derül ki, hogy, milyen mély sebeket hordozunk.

Ki-ki tudja, hogy mit.

 

Lassan rendezgettem a gondolataim, a mozdulatok is helyükre kerültek.

A fasebeket kitisztítottam, a széthasadt részeket összeragasztottam.

Rövidesen kialakult a végleges formája.

Íme itt van, elkészült.

Most már jöhetnek a vendégek.

Nem tudom, hogy örül-e ez a darab fa, hogy mégis gyertyatartó lett belőle, de én örülök neki.

Beteljesedett a sorsa.

Az lett, aminek készült. Embernek se juthat nagyobb tisztesség.

A fény hordozója lett.

Legutóbb szerkesztette - Horváth István
Szerző Horváth István 125 Írás
Horváth István vagyok. Műszaki végzettségem van, de nem vagyok technokrata. Sőt. Tizenöt éve, hogy írok. Azóta számomra színesebb, gazdagabb lett a világ. De inkább versben folytatom... NEM VAGYOK ÉN ÍRÓ... Nem vagyok én író csak olyan afféle, maga sóhajából, sehová sem való, ki-gondolom-formán, ritmusra tátogó. Ki bennem fölsejlik, ne vedd kérlek zokon, nem lehet mindenki jóbarát vagy rokon. Óvjad kezem s lábam zörgő magányomban, egyik rögeszmémet, másikra ne váltsam. Ha így is elfogadsz, ilyen kérgesedten, ima s kérés nélkül, áldjon meg az Isten.