Az anyák megünneplésének története az ókori Görögországba nyúlik vissza. Akkoriban tavaszi ünnepségeket tartottak Rheának az istenek anyjának, és vele együtt az édesanyák tiszteletére. A történelem során később is voltak olyan ünnepek, amikor az anyákat is megköszöntötték.
Az anya fogalmának nyelvi képe a magyar nyelvben
részlet
Az ANYA fogalmának központi jelentését a szótári definíciónak megfelelően két alapvető jegy jelöli ki: (1) nő, nőszemély és (2) aki gyermeket szült; akinek gyermeke van (ÉrtSz., RNL, MNL). A társadalmi felfogásban azonban a genetikai aspektus nem az egyetlen feltétele a szülői létnek. A törvény szempontjából az anya státusza azt jelenti, hogy az igazi anyával azonos jogokat és kötelességeket élvezhet az a nő is, aki örökbe fogadja a gyereket, például a gyámanya. A magyar nyelvben anyának hívják azt a nőt is, aki gondját viseli, oltalmába veszi az idegen, elhagyott gyereket is (pl.: Anya kellene ezeknek a szegény árváknak!; Lészen az árváknak anyja helyett anyja [Arany János] stb.) Ugyanaz a gondolat a kérdőíves anyagban is jelen van (pl.: Anya az, aki a gyermek fölnevelője, de nem szükségszerűen kihordója is).
A feljebb említett definíciós jegyek az anyát a CSALÁD doménben lokalizálják és egyidejűleg rámutatnak két profilra is: a SZÜLİ és a FELESÉG profilra. A SZÜLŐ profilban az anya több olyan jegyet kap, amely elsősorban a szüléssel, a szoptatással, a gyermekneveléssel, az anya-gyermek viszonyával, az anya társadalmi szerepével és emocionális magatartásával függ össze. Például: anyatej; anya-
mell; Átesett az anyja kínján; Az anyatejjel szívta magába; Veri az anyja tolla; anyja lánya; Felmegy neki az anyja papucsa; Megkeserüli az anyja tejét; Megbánja azt is, hogy szopott az anyjából; Az anya hasában sem volt jobb dolga; Anya után csiripel a veréb; Szalad, mint csikó az anyja után; Az anyja szoknyáján ül; Anyáé a tanítás, apáé a fegyelem; Nagy anyja van annak; Te vagy az anyádnak a legszebbik fia, akivel a többit ijesztgetik; Minden anyának szép a maga gyermeke; A béna rajkó is kedves az anyjának; Ahol nyájas az anya, kényes lesz a leánya; Amilyen az anyja, olyan a leánya; Még rossz anya is jámbor magzatot szeret; Az anyának keserő a gyermek halála, akármely lator legyen is; Mindennek jó lenni, csak anyának nem; Nézd meg az anyját, vedd el a lányát; Az egyik az apja faja,
a másik az anyja raja; Amely gyermek megijed, anyja ölébe siet; Néma gyereknek az anyja sem érti a szavát; Árva vagyok anya nélkül, mint gerlice párja nélkül; Anyám szájából édes volt az étel; Egy anya sem karmolja ki egy herceg szemét, amiért a lányát szépnek találja; Anyárúl fú a szél; Nekiesik, mint bolond az anyjának; Anya, anya, még ha rossz is, mégiscsak anya marad stb. Több frazeológiai kifejezés a szülési fájdalmakról szól, például: Átesett az anyja kínján; Hamar az anyja kínjára került; Kiállná már az anyja kínját stb. Érdemes észrevenni, hogy az anya saját jelét hagyja a gyermekén (vö.: anyajegy [anyajel]).
A fenti példák tükrében az anya olyan jó, érzékeny, áldozatkész, gyermeket szerető, szoptató, nevelő, önzetlen, gondos, törődő, egyetlen, pótolhatatlan, a gyermekének saját jegyeit átadó személy, aki a legnagyobb megbecsülést érdemli. Egyes közmondások a gyerekeknek az anyához való ragaszkodását fejezik ki. Nem hiányzik az a metaforikus felfogás sem, amely az anya társadalmi pozíciójáról és
gyermekeinek gondoskodásáról szól például: egy anya terhe; Apád, anyád idejöjjön! (Sok pénz teremjen!); Belead apait-anyait (’mindent megtesz, mint ahogy a szülő is minden erőfeszítésre képes gyerekeiért’; ez a fonál gyakran megnyilvánul a költészetben is); Nagy anyja van annak; Megfogta az anyját (ez a szimbólum nem véletlen a magyar nyelvben, mivel az anyát az ember a legnagyobb kincsnek tekinti.). Az anyának szentelt versekben, például: „Anyám, anyám” (Petőfi Sándor), „Anya és leánya” (Ady Endre), „Anyám” (József Attila) és másokban, valamint a népdalokban az olyan jegyek szerepelnek, mint például a ragaszkodás, szeretet, az aggodalom, az anya szomorúsága (amiatt, hogy a fia bevonult), a hála, a köszönet (a gyermekek részéről az életért és nevelésért) és a végtelen szeretet
(az anya az a személy, aki mindig meghallgatja a gyermekét, és megvigasztalja a bánatban).
Érdemes megjegyezni, hogy az olyan származékszavak, mint például: anyáskodik, anyás, anyásan, anyai, anyátlan, anyátlanul, anyásodik (anyásul), anyányi (’érett lány, nőstény’), anyámé (a lány gúnyneve az anya részéről) a következő jegyeket regisztrálják: gondoskodás, a gyermeknek az anyához való ragaszkodása, gyengédség, figyelmesség, szeretet, szívélyesség, jóság, érettség, árvának lenni (az anya halála miatt). A gondoskodás jegy az olyan szóösszetételekben is felfedezhető, mint például a keresztanya (aki erkölcsileg kötelezettséget vállalt a megkeresztelt személyért), a gyámanya, a bérmaanya (anya a bérmálásnál, a bérmálás tanúja), a nevelőanya.
A CSALÁD doménben az anya lexéma előhívja a családnak, azaz a (vér)rokonságban lévő személyeknek a női elődjét is, például: Híres család anyja; anyáink korában stb.
MAGYAR NYELVŐR
130. ÉVF. 2006. JÚLŐUS–SZEPTEMBER 3. SZÁM
Királyok I. könyve 3. rész
17. És monda az egyik asszony: Kérlek uram, én és ez az asszony egy házban laktunk, és szültem ő nála abban a házban.
18. És harmadnappal az én szülésem után, ez az asszony is szült, és együtt valánk, senki idegen nem volt velünk a házban, hanem csak mi ketten valánk abban a házban.
19. És ennek az asszonynak éjszaka meghalt a fia: mert ráfeküdt.
20. És felkelt éjfélkor, és elvitte az én fiamat mellőlem, mert a te szolgálóleányod aludt, és azt maga mellé fekteté, míg az ő meghalt fiát én mellém fektette.
21. Mikor pedig hajnalban felkeltem, hogy megszoptassam az én fiamat: ímé, megholt; de reggel jól megnézegetvén, látám, hogy az nem az én fiam, a kit én szültem.
22. Monda pedig a másik asszony: Nem úgy van, az én fiam az, a ki él, a te fiad pedig az, a ki meghalt. Amaz viszont monda: Nem, hanem a te fiad az, a ki meghalt, és az én fiam az, a ki él. És ekképen versengettek a király előtt.
23. Akkor monda a király: Ez azt mondja: Ez az én fiam, a ki él, és a te fiad az, a ki meghalt; amaz meg ezt mondja: Semmiképen nem, hanem a te fiad az, a ki meghalt, és az én fiam az, a ki él.
24. És monda a király: Hozzatok nékem kardot! És mikor oda hozák a kardot a király elé,
25. Monda a király: Vágjátok két részre az eleven gyermeket, és adjátok az egyik részt egyiknek, a másikat pedig a másiknak.
26. Ekkor monda az az asszony, a kié vala az élő gyermek, a királynak, mert megindult szíve gyermekén: Kérlek, uram, adjátok néki az élő gyermeket, és ne öljétek meg őt. A másik pedig azt mondja vala. Se enyim, se tied ne legyen; vágjátok ketté.
27. Akkor felele a király, és monda: Adjátok amannak az élő gyermeket, és meg ne öljétek azt, mert az az ő anyja.
Biblia, Károli Gáspár fordítása
Hermann Hesse
Mulandóság
Életem – száraz ág –
hullatja levelét.
Ó, túltarka világ,
torkig vagyunk, elég,
torkig laktunk mi itt
étkeddel, italoddal!
Ami ma még virít,
holnapra hol van ?
Holnapra szél zörög
már barna síromon,
a kisgyerek fölött
anyja áll, mint egykoron.
Csak e szem még rám tekintsen,
csillagom e szem,
múlhat minden – múlik minden,
múlik úgyis szívesen.
Nincs más, csak az örök anya,
ki ideküldött,
s játszi kezével írja a
tűnedező légbe nevünket.
Somlyó György fordítása
Friedrich Dürrenmatt
Dühöngőn
Dühöngőn nyirkosan
csúsztam ki anyám testéből
sosem értettem minek
s miféle parancsra
később hunyorogtam a fényben
s gyanakvó lettem
az vagyok ma is
beérem magammal;
a világ odakinn
bizonytalan. Nem enyém.
Megfoghatatlan kegyelem
vagy épp
gonosz átok. Ki tudja.
Elszántan mindenre.
Ezért gyűjtöm a borokat
füstölöm a barnára szárított
leveleket.
Mulandóságok
csak a semmiség
maradandó.
Vidor Miklós fordítása
(Albrecht Dürer)
Charles Baudelaire
A Hold jótéteményei
A Hold, aki maga a szeszély, benézett az ablakon, míg bölcsődben aludtál, és így szólt magában: „Ez a gyermek tetszik nekem.”
És puhán leszállt felhőlépcsején és nesztelenül átlépett az üvegtáblákon. Aztán, hajlékonyan és gyöngéden, mint egy anya, rád borúlt, és arcodra rakta a színeit. Szemed azóta zöld, és rendkívül sápadt az arcod. Ettől a látogatótól nyílt oly különlegesen nagyra a szemed; ő pedig gyöngéden átfogta a torkodat, s azóta folyton sírni szeretnél.
Szikrázó örömében a Hold ezalatt az egész szobát valami foszforeszkáló levegővel, valami csillámló méreggel töltötte be; és ez az eleven fény gondozott, és azt mondta: „Mindig bűvölete alatt maradsz a csókomnak. Szép leszel, ahogyan az nekem tetszik. Szeretni fogod, amit én szeretek, és ami engem szeret: a vizet, a felhőket, a csöndet, az éjszakát; a mérhetetlen és zöld tengert; az alaktalan és sokalakú vizet; a helyet, ahol nem leszel; a férfit, akivel nem ismerkedtél meg; a szörnyeteg virágokat; az illatokat, melyek önkívületbe sodornak; s macskákat, melyek a zongorákon ájulnak, és rekedt és édes hangon nyöszörögnek, akár a nők!
És szeretni fognak az én szerelmeseim, és körüludvarolnak az én udvaroncaim. Királynője leszel a zöldszemű férfiaknak, akiknek torkát szintén átfogtam éjszakai simogatásaim során; királynője leszel azoknak, akik szeretik a tengert, a mérhetetlen, viharzó és zöld tengert, az alaktalan és sokalakú vizet, a helyet, ahol nincsenek, a nőt, akit nem ismernek, a baljós virágokat, melyek egy ismeretlen vallás tömjénfüstölőihez hasonlatosak, az illatokat, melyek megzavarják az akaratot, és a vad és kéjes állatokat, őrületük jelképeit.”
És ezért feküszöm most, átkozott, drága, elkényeztetett gyermekem, a lábaidnál, egész lényedben a félelmes Istenségnek, a végzetes keresztanyának, mindazok méregkeverő dajkájának visszfényét keresve, akik holdkórosak.
Szabó Lőrinc fordítása
William Blake
Bölcsődal
Édes álom, ernyőd
Rejtse az arany csecsemőt,
Hints patak-csobogást
Boldog holdsugáron át.
Álom, pihe-szemöldököd
Övezi a csecsemőt,
Álom-angyal, szeretet,
Lengj a gyermekem felett.
Éji hű mosolyok,
Örömömre szálljatok,
Hű anya-mosolyok,
Éjet átvarázsolók.
Galambbúgás-sóhajok,
Álmodat el nem hajszolók.
Mosolyok, libbenők,
Galambbúgást bűvölők.
Szúnyj, szúnyj, kisbaba,
E világ álma, mosolya;
Szúnyj, szúnyj az éjen át,
Míg fölötted sír anyád.
Édesem, arcodon
A szent képét olvasom.
Mint te most, csecsemő,
Sírt értem a Teremtő.
Értem, érted, bárkiért,
Amikor bölcsőbe fért.
Hogyha képét láthatod:
Égi orca, rád-mosolyog.
Rád, ránk, énreám,
Csecsemő lett hajdanán,
S a mosolygó csecsemő
Eget-földet békítő.
(Weöres Sándor)
William Blake
A kis bölcsész
Anyám, a templom csak zord jégverem,
Jószagu kocsma a kedves helyem;
Dicsérni kell-e szó? ölembe hull a jó;
Nem kap ilyet a sok magas mennyben lakó.
De volna csak templomban nagy trakta sörrel,
Pattogó tűzzel, efféle víg gyönyörrel!
Imára éneket fujnánk, jó szenteset,
Templomban csücsülnénk, amig lehet.
Igébe szomjazván inna papunk,
Madár se repeshet szebben, mint repesne hadunk;
Jó Tántorgó-néne örök-ájtatos képe
Elvert kölykökre, böjtre, virgácsra többé nem nézne.
Viháncos kedvünkre bólintana
Fölöttünk az Isten, mint jó apa;
Az iszos Ördögre nem szólna dörmögve,
Itatná, csókolná, bujtatná köntösbe.
Kormos István fordítása
William Blake
A csecsemő bánata
Apám sírt, anyám jajgatott,
S hipp-hopp, e zord földön vagyok,
Pőre kisded, vinnyogó,
Mint egy ködbe bujt manó.
Apám karján csápolok,
A pólyáimmal harcolok,
De hiába fáradok,
Hát anyám mellén duzzogok.
Szabó Magda fordítása
(Leonardo da Vinci)
Szergej Jeszenyin
A kisded Jézus
Istenanya hívogat
cinkéket meg darvakat,
szólván:
„Gyertek, égben szárnyalók,
imádkozni szálljatok
hozzám!
Hajtsátok meg térdetek,
oldjátok a vétkeket,
gyertek!”
Ház küszöbén üldögélt,
tejbekását eddegélt
a gyermek.
Leszállt hozzá a cinke,
éhenkórász, kicsinyke,
megállott:
„Imádkoztam már sokat,
a térdem is hasogat,
látod!”
A daru meg krúgatja:
„Te vagy mindünk szent atyja,
etess hát!”
Az istenke letette,
velük mind megetette
a kását.
Aranyházból Mária
nézi, merre jár fia
az égen.
Küszöbön a kisgyerek
alamizsnát kéreget
éhen.
Istenanya hívogat
cinkéket meg darvakat,
mondván:
„Útra kerekedjetek,
hozzatok sok kenyeret
hozzám!”
Azok fölkerekedtek,
útban esők eredtek:
késnek.
Az istenke cibálja
édesanyját, hiába,
éhes.
Szűzanya a mezőbe
kiszalad az esőbe,
vár csak.
A mezőn csak szél lobog,
mint a ménes, elrobog,
vágtat.
Küszöbön a kisgyerek
könnyet hullat, kesereg,
ó jaj!
Ahogy ott ül, sírdogál,
arra száll egy nagy madár:
egy gólya.
Az istenkét vigyázva
piros csőrébe zárta,
vitte,
fenyő csúcsán végtére
szélben ringó fészkére
tette.
Hazafordult Mária,
nézte, merre jár fia –
eltünt!
Kis batyuját kötötte,
messzi útra érette
indult.
Megy sokáig, mendegél,
fenyves sűrűjébe ér –
mit lát?
A fészekben kisfiát –
Ott hempergett, tapsikált,
hintált.
Istenanya hívogat
cinkéket meg darvakat.
Szólt így:
„Eztán kéregessetek,
magot szemezgessetek
holtig!
A szép fehér gólya meg,
ki fiammal hempereg,
táncol,
kisgyereket, örömre,
tegyen minden küszöbre
mától!”
Rab Zsuzsa fordítása
Szergej Jeszenyin
Te dalold el
Sura húgomnak
Te dalold el a dalt, ami hajdan
zokogott az anyánk ajakán.
Kisegíthet a búból e dallam,
s veled dúdolni bírom talán.
Hiszen ismerem, nékem is drága,
vele nyugtalanítsd szivemet.
A te hangod az elhagyott házba,
mint egy álomba, visszavezet.
No dalolj, s én a pillám lehúnyva
megint érzem a múltak izét,
s megigézve majd fölmerül újra
a homályból a hű anyakép.
Nekem vigasz e dal, ha te mondod,
s tudom, nem csupán én szeretek
pici kertkaput s berkenyelombot,
ha az pírral a földre pereg.
No dalolj, legyen újra világos
feledékenyen árva fejem,
hiszen jó, ha anyámra s az álmos
szemű tyúkokra emlékezem.
Én a sírig imádom a nyírfa
patyolat-derekát s a haját,
ha a hajnali harmatot sírva
a ködökbe csavarja magát.
Ma szivemnek szűnik a kínja,
ma a bor meg e dal ad erőt –
te vagy nékem az otthoni nyírfa,
aki bókol az ablak előtt.
Nagy László fordítása
Szergej Jeszenyin
A hajnal a hajnalt váltja
A hajnal a hajnalt váltja,
zabtáblán pára lebeg…
Eszembe jutottál, drága
anyám, te szegény öreg.
Mint hajdan, igyekszel a dombra,
támasszal a durva bot áld,
és látod a habba hullva
a hold elnyűtt saruját.
Tudom, fejed egyre azon jár,
az a gond görnyeszti le:
fiadnak az otthon után már
csöppet se fáj a szive.
Tipegsz a kis temetőig,
figyeled sírkő-sürüjét,
s könyörögsz, hajolva földig,
sok hűtlen gyermekedért.
Bicskás-szilajon nőttünk fel,
s hugaink, mint május-iram.
Kis vaksi fürge szemeddel
ne nézz búbánatosan.
A bánat, a bánat elég már!
Most éled az ősz idejét:
az almafának is így fáj
elveszteni lombja rezét.
Az öröm csak ritka mámor,
mint májusi, hajnali dal.
Ne fonnyadozzak az ágon,
perzseljen az őszi vihar.
Weöres Sándor fordítása
.jpg)
(Mary Cassatt)
Szergej Jeszenyin
Ébreszd fiadat
Ébreszd fiadat kora reggel
töredelmes szívü anyám.
A kurgáni uton sietek fel
vendégem elé szaporán.
Erdő vadonán ma követtem,
nyomot írtak a nagy kerekek.
Felhők sátra alatt a szelekben
arany ívjárom remegett.
Eljön ő virradatra, gurítja
bokoraljba a hold-sityakot.
Viháncol a kanca-csikó, fut a síkra,
suhogó rőt farka lobog.
Ébressz föl, anyám, kora reggel,
hadd süsse szobámat a fény.
Mondják, mihamar hires ember,
nagy orosz költő leszek én.
Zenglek téged is, őt is, a szép
kakasunkat, a házi tüzet.
Dalaimra csordítja tejét
zsemleszinű, szelíd tehened.
Fodor András fordítása
Heinrich Heine
TÉLI REGE
HUSZADŐK FEJEZET
Harburgból épp egy óra út
Hamburgig. Az esti égen
köszöntöttek a csillagok,
szél szállt a lanyha légben.
S hogy meglátott anyám, öröm
s ijedtség fojtogatta;
feljajdult: „Drága gyermekem!” –
s a kezét összecsapta.
„Jaj, tizenhárom esztendő
szaladt el közben, édes!
Mit ennél, drága gyermekem?
éhes vagy biztosan, éhes!
Van itthon hal és libahús
és gyönyörű narancsok.”
„Adj hát halat és libahúst
és gyönyörű narancsot.”
S hogy jó étvággyal ettem ott,
anyám is derűsebb lett,
száz kérdést tett föl, ezt meg azt,
fogósat is nem egyet.
„Van-é, fiam, ki gondodat
viselje távol innet?
Feleséged jó gazdasszony-é?
Foldja-e strimflid, inged?”
„Anyuskám, nagyszerű a hal,
de jobb, ha nem beszélek,
a szálka torkomon akad,
ne szólj most te se, kérlek.”
S hogy a derék hal elfogyott,
s a libahúst behordta
anyám, száz kérdést tett megint,
fogósat is gyakorta.
„Az országok közt, jó fiam,
mondd, hol legjobb az élet?
Különb-e hát a francia,
vagy itt különb, a német?”
„Anyám, a német liba jó,
de meg kell adni egyet:
a franciák jobban tömik,
s szószaik ízesebbek.”
S hogy búcsut vett a liba is,
jött szalutálva sorba
a szép narancs, zamatosabb,
mint bárki várta volna.
S rákezdte újfent jó anyám,
boldog volt, hogy beszélt, és
kifaggatott – olykor bizony
kényes is volt a kérdés.
„Politizálsz-e? Megvan-e még
ez a hajdani szerelmed?
És mondd, fiacskám, most milyen
pártokhoz húz az elved?”
„Anyuska-édes, a narancs
pompás, és csupa kéj, ha
kortyolom mézes ízeit,
és ott marad a héja.”
Mihai Eminescu
Ó, anyám
Ó, anyám, jó anyácskám, idők páráiból
Szavad a lombzúgással hozzám riogva szól.
Sötét sírboltod ormán, szent hamvaid felett
Az őszben és a szélben akácfák lengenek,
Utánozzák a hangod, bólónganak zörögve…
Örökre nő az árnyék, s te alszol mindörökre.
Ha meghalok, fölöttem egyet se sírj, szivem!
A szent hársról egy ágat szakits le szeliden,
Nagy gondossággal ültesd bús fejem fölibe,
Arra a fára hulljon könnyeid özöne;
Megérzed majd, hogy omlik árnyéka rá a rögre,
Örökre nő az árnyék, s én alszom mindörökre.
De hogyha úgy esik majd, hogy mi együtt halunk,
Ne nyirkos cinterembe vigyék haló porunk!
Ott ássák meg sírunkat a szép vízpart felett,
S kettőnket egy-koporsó ágyába rejtsenek,
Végső álomra majd itt, a kebleden dőlök le…
Örökre zúg a nagy víz, s mi alszunk mindörökre.
Jékely Zoltán fordítása
(James McNeill Whistler)
Csáth Géza:
TALÁLKOZTAM ANYÁMMAL
Anyám meghalt, amikor én születtem. Orvosságbűzzel volt tele a szoba, és sok helyen friss vér gőzölgött. Lábujjhegyen járkáltak, és suttogtak.
Még a hajnal messze volt. Nagyon messze volt. És anyácskám hiába várta a hajnalt vágyón, kínban lehelő imával. Mire én az elsőt lélegzettem, ő meghalt. Nehezet, nagyot sóhajtott, mert szerette az apámat, és húsz éves volt csak.
És én elfelejtettem őt. Nem kérdezősködtem róla soha. Nem éreztem, hogy kellett lenni anyámnak, s hogy ő, aki miattam fiatalon a sírba feküdt le, s ott porlad – én vagyok.
Sok idő elmúlott így.
Azóta találkoztam a lányokkal. Őllatos hajukkal végigtörölték sápadt, égő arcomat. Puha, lusta rózsakarjukkal átölelték sovány és csontos derekamat. Elkényszeredett, gúnyos ajkaimat lecsókolták pompás, halálos izgalmú csókokkal. És én még akkor sem gondoltam anyámra, aki egyszer egy orvosságbűzös, véres szobában nehéz, nagy sóhajtással meghalt.
De múlt éjjel a fejembe jött. – Honnan? Most már tudom, hogy találkoznom kellett vele.
Egy asszonytól jöttem haza késő éjjel. Kábult, mámoros fáradtsággal aludtam el. Kis idő múlva már láttam őt messziről. Szembejött. Üde volt, fiatal, mintha a gyermekágyból kelt volna ki.
Bújtam előle. De meglátott, és belém mélyesztette sötétkék szemeit. A vidám melankólia, mely sápadt, finom kis arcából felém áradt, arra késztetett, hogy odasiessek hozzá, és megöleljem, és megcsókoljam. Olyan szép volt és fiatal. A kezét (ezen csodálkozom) nem engedte megcsókolni.
Régi divatú, nagy szalmakalap és tiszta kartonruha volt rajta. Ezt a ruhát láttam a nagymama szekrényében; kopottan és pecsétesen. A pecsétek a nagymama könnyeitől vannak, melyeket anyám ócska ruhájába kora, szeles, őszi estéken belesírt.
Megfogtuk egymás kezeit. Éreztük a kapcsot, mely közöttünk egyszer megszakadt azon a véres, orvosságszagú hajnalon – és lassan előreindultunk.
Május volt körülöttünk. Hárfaszó és fuvolaének csengett messzire a mezők fölött. Gyöngyvirágok daloltak nekünk ifjú illatokat.
Egyszerre megálltunk a zöld mező és kék ég boldogságában. És amint egymásra néztünk, a szemeinkből sűrűn patakzottak le a könnycseppek. Ajkaink eközben mosolyogtak.
Ó, milyen szép, fiatal volt az anyám. Én gyorsan összeszedtem a mező összes gyöngyvirágait, és rászórtam. Elborítottam vele ifjú, lányos emlőit, melyekkel engemet sohasem szoptatott. Ő pedig néma nevetéssel nézett engem, míg csak el nem fogytak a gyöngyvirágok.
Azután folytattuk az utunkat a mezőben a kék erdő felé. Lassan, kézenfogva mentünk. És a levegőbe merengve, boldogan éreztük egymást.
Jaj, egyszerre a kék erdőnél voltunk.
A hegedű- és a hárfaszó már csak messziről, elhalóan csengett. És mind a ketten elszomorodtunk. Egymást átölelve révedeztünk a néma, harmatos mezőn, és néztük az alkonyóra ködeit, melyek a lábunk körül imbolyogtak.
Az erdő szélén válnunk kellett. Búcsúzóul meg akartam ölelni utoljára szép, halott anyácskámat. Rámnézett, mintha megbántottam volna, azután megsímogatta az arcomat, hogy megbocsát.
Azután gyenge, könnyű léptekkel sietett az erdőbe. Az esti szél durván le akarta tépni a kalapját, de ő kecsesen megfogta. Majd megállt, és búcsút intett felém. Sokáig mozdulatlanul nézett vissza, s végre, mint egy fehér árnyék, egyszerre elsietett.
Sokáig álltam ott a kék erdő szélén, és néztem utána csendes, imádó bánattal.
Azóta naponként gondolok rá. És elhagytam miatta a fekete hajú asszonyokat és az édes hangú lányokat, hogy vele álmodjak – anyácskámmal, húszéves anyámmal, aki meghalt egy sötét hajnalon. Meghalt nagy, nehéz sóhajtással.
(El Greco)
Anna Ahmatova
A megfeszítés
,,Ne sírj, anyám, mert feltámadok!”
Hasadt a menny kárpitja. Zengve fennen
óráját hirdették az angyalok.
Atyjához szólott: ,,Mért hagytál el engem?”
Anyjához: ,,Ne sírj, mert feltámadok…”
Zokogva hullt a porba Magdaléna,
s a tanítvány legkedvesebb fia…
Amarra nem mert nézni senki: néma,
sötét szoborként ott állt Mária.
Rab Zsuzsa fordítása
Alekszandr Puskin
A KAPITÁNY LÁNYA
1
A GÁRDAALTISZT
részlet
– Ha a gárdába lép, holnapra kapitány!
– Minek? Jobb volna, ha csapathoz menne el.
– Igaz. A harcmező mindenkit megnevel…
– – – – – – – –
– És édesapja ki?
Knyazsnyin
Apám, Andrej Petrovics Grinyov, fiatal korában Minyih gróf alatt szolgált, és mint alezredes vonult nyugalomba az 17..-ik esztendőben. Attól fogva szimbirszki falujában élt, ott vette el Avdotya Vasziljevna J.-t, egy ottani szegény nemesember leányát. Kilencen voltunk gyerekek. Testvéreim mind fiatalon haltak meg.
Anyám még másállapotban volt velem, amikor engem egyik közeli rokonunk, B. herceg gárdaőrnagynak jóvoltából bejegyeztek kadétnak a Szemjonov-ezredbe. Ha anyám minden várakozása ellenére történetesen leányt szül, akkor apám illetékes helyen bejelenti a be nem vonult kadét halálát, és ezzel a dolog rendben is lett volna. Iskolázásom befejezéséig szabadságoltnak számítottam. Abban az időben másképp nevelkedtünk, mint manapság. Ötéves koromban Szaveljicsnek, a lovásznak gondjaira bíztak, akit józanságáért léptettek elő szárazdajkámmá. Az ő felügyelete alatt tizenkét éves koromra megtanultam írni-olvasni, és igen bölcsen tudtam az agarak tulajdonságainak kérdéséhez hozzászólni. Ez időben szerződtetett hozzám édesapám francia tanítót, Beaupré urat, akit Moszkvából hozatott az évi bor- és asztaliolaj-szükségletével együtt. A tanító megérkezése nagyon nem tetszett Szaveljicsnek.
– No, hál’ istennek – dörmögte. – Azt hiszem, a gyerek elég jól van mosdva, fésülve, táplálva. Minek hiába kidobni a pénzt és moszjőt fogadni, mintha mi nem volnánk elegen magunk is?
Beaupré odahaza borbély volt, azután Poroszországban katona, onnan Oroszországba jött pour être outchitel (tanítónak lenni), anélkül hogy tisztában lett volna e szó jelentésével. Jó fiú volt, de a végletekig könnyelmű és korhely. Fő gyengéje: a szépnem iránt való határtalan rajongása volt; gyengéd gerjedelmeiért néha úgy elpáholták, hogy naphosszat nyögött belé. Ezenfelül (saját szavai szerint) „nem vetette meg a flaskát sem”, vagyis szerette leinni magát. Mivel nálunk csak ebédhez adtak bort, azt is csak pohárjával, és hozzá a tanítót gyakran ki is hagyták, Beaupré uram hamarosan rákapott az orosz pálinkára, sőt utóbb saját honi borainak is fölébe helyezte, mondván, hogy ez hasonlíthatatlanul jobbat tesz a gyomornak. Mi igen jól megfértünk egymással, és bár ő a szerződés értelmében köteles lett volna engem franciára, németre és minden tudományra megtanítani, inkább azon igyekezett, hogy mielőbb megtanuljon tőlem oroszul gagyogni, azontúl mindegyikünk a maga dolgával törődött. A legnagyobb egyetértésben éltünk. Nem is kívántam más mentort. De a sors csakhamar elszakított bennünket egymástól, éspedig a következő körülmények között.
Palaska, a mosónő, egy kövér, ragyás leányzó, és Akulka, a kancsal teheneslány, mintha csak összebeszéltek volna, egyszerre vetették magukat anyám lába elé, hogy vétkes gyengeségüket beismerjék, és sírva tegyenek panaszt a moszjő ellen, aki tapasztalatlanságukkal visszaélt. Anyuskám ebben nem ismert tréfát, és mindenről beszámolt apuskának. Ő sem sokat teketóriázott. Azonnal magához hívatta azt a „disznó franciát”. Azt jelentették neki, hogy a moszjő éppen leckét ad nekem. Apuska bejött a szobámba. Monsieur Beaupré az igazak álmát aludta ágyán. Én nagy munkában voltam. Tudni kell, hogy Moszkvából egy térképet hozattak a számomra. Ott lógott a falon, senki se használta, és engem a terjedelmes, remek papírlap már régen csábított. Elhatároztam, hogy sárkányt készítek belőle, és kihasználva a moszjő álmát, hozzáfogtam a munkához. Apuska akkor lépett be, amikor éppen a hársfaháncs farkat ragasztottam a Jóreménység fokára. Amikor meglátta, hogyan tanulmányozom a földrajzot, meghúzta a fülemet, aztán odasietett Beaupréhoz, kíméletlenül felkeltette, és csak úgy zúdította rá a szemrehányásokat. Beaupré nagy zavarában fel akart tápászkodni, de nem bírt: a szerencsétlen francia holtrészeg volt. Még ez is! Apuska gallérjánál fogva emelte fel az ágyból, kituszkolta az ajtón, és még aznap kidobta házából, Szaveljics leírhatatlan örömére. Így fejeződött be neveltetésem.
Mint „nemesúrfi” éltem tovább, kergettem a galambokat, bakugróst játszottam a majorbeli gyerekekkel. Közben betöltöttem tizenhatodik évemet. Ekkor sorsom megfordult.
Egy őszi napon anyuska a fogadószobában mézes befőttet készített, és én nagyokat nyelve néztem a forró lé habzását. Apuska az ablaknál olvasta az Udvari kalendárium-ot, (ahol a legmagasabb állami és katonai tisztségeket betöltő személyek névsorát is közzétették) amelyet minden évben megkapott. Ez a könyv nagy hatással volt reá; mindig különös figyelemmel merült bele, és az olvasás bámulatosan működésbe hozta epéjét. Anyuska, aki már ismerte természetét és szokásait, mindig azon volt, hogy minél jobban eldugja előle ezt a szerencsétlen könyvet, úgyhogy az Udvari kalendárium néha hónapokon át nem került apám szeme elé. De ha véletlenül ráakadt, akkor órák hosszat nem adta ki a kezéből. Nos tehát, apuska az Udvari kalendárium-ot olvasta, s koronként vállát vonogatva halkan megszólalt: „Altábornagy!… Mint őrmester szolgált a századomban… Mindkét orosz rend lovagja!… Mióta is nem láttuk egymást?”… Végül a díványra hajította a kalendáriumot, és gondolatokba mélyedt. Ez semmi jót nem jelentett.
Egyszerre anyuskához fordult:
– Avdotya Vasziljevna, hány éves is Petrusa?
– Most töltötte be a tizenhatodikat – felelte anyuska. – Abban az esztendőben született, amikor Nasztaszja Geraszimovna néni a fél szemére megvakult, és amikor…
– Jó! – vágott közbe apuska. – Őtt az ideje, hogy katonának menjen. Eleget lődörgött a cselédszobákban, eleget mászott a galambdúcokra.
Az a gondolat, hogy rövidesen el kell tőlem válnia, úgy megrendítette anyámat, hogy beejtette a kanalát a fazékba, és arcán könnyek peregtek végig. Az én elragadtatásomat ellenben nehéz volna leírni. A katonai szolgálat gondolata bennem összeforrt a szabadságnak és a pétervári élet örömeinek gondolatával. Elképzeltem magamat mint gárdatisztet – szerintem ez volt a tetőpontja az emberi boldogságnak.
Apuska nem szerette szándékait megváltoztatni, sem pedig végrehajtásukat halogatni. Elutazásom napját kitűzték. Az előző napon apuska kijelentette, hogy levelet ad velem leendő parancsnokomhoz, és tollat, papírt kért.
– Ne felejtsd el, Andrej Petrovics – szólt anyuska -, az én nevemben is tiszteltetni B. herceget, és írd meg, hogy remélem, nem vonja meg Petrusától jóindulatát.
– Badarság! – felelte apám összeráncolt homlokkal. – Miért írnék B. hercegnek?
– De hisz azt mondtad, hogy írni szándékozol Petrusa parancsnokának.
– No és?
– Hát hiszen B. herceg lesz Petrusa parancsnoka. Hiszen Petrusát a Szemjonov-ezredbe vették fel.
– Felvették! Mit bánom én, ha felvették is? Petrusa nem megy Pétervárra. Mit tanul, ha Pétervárott szolgál? Költekezni meg bolondságokat csinálni! Nem, hadd szolgáljon a seregben, hadd nyomja a borjú szíja, hadd szagoljon csak puskaport! Legyen katona, ne pedig naplopó. Még hogy a gárdába! Hol van a passzusa? Add ide.
Anyuska – előkereste a passzusomat; egy skatulyában őrizte azzal az ingecskével együtt, amelyben kereszteltek. Remegő kézzel nyújtotta át apuskának. Apám figyelmesen átolvasta, maga elé tette az asztalra, és belefogott a levelébe.
Furdalt a kíváncsiság. Ugyan hova küldenek, ha nem Pétervárra? Le nem vettem a szememet apuska tolláról, amely meglehetősen lassan mozgott. Végre befejezte a levelet, lepecsételte, egy borítékba tette a passzusommal, levette szemüvegét, odahívott magához, és így szólt:
– Nesze, itt a levél Andrej Karlovics R. számára, aki nekem régi bajtársam és barátom. Orenburgba mégy; ott szolgálsz majd az ő parancsnoksága alatt.
Így foszlottak szét ragyogó reményeim! A víg pétervári élet helyett az elhagyott és távoli vidék unalma várt reám. A katonai szolgálatot, amelyre egy pillanattal ezelőtt oly nagy elragadtatással gondoltam, most súlyos szerencsétlenségnek láttam. De nem lehetett ellenkezni! Másnap reggel a tornác elé állott az úti kibitka, rátették a bőröndömet, a teakészletes ládikát, a kalácsos-pástétomos bugyrokat, az otthoni kényeztetés utolsó tanújelét. Szüleim áldásukat adták, és apuska azt mondta nekem:
– Isten veled, Pjotr. Szolgálj hűséggel annak, akinek felesküszöl; engedelmeskedjél elöljáróidnak; ne hajhászd a kegyüket, szolgálatokra ne kéredzkedjél, szolgálat alól ne vond ki magad, és gondolj a példabeszédre, hogy: vigyázz a ruhádra, amíg új, és becsületedre fiatal korodtól.
Anyuska könnyes szemmel hagyta meg nekem, hogy vigyázzak egészségemre, Szaveljicsnek meg, hogy legyen gondja a fiacskájára. Rám húzták a nyúlbőr bundát, fölébe a rókaprémet. Kocsiba ültem Szaveljiccsel, és sűrű könnyhullatások között útnak eredtem.
Honti Rezső fordítása
Tadeusz Nowak
Nyírfazsoltár
Szájoncsókolt fehér nyírfa
szemen csókolt édesanyám
hozzák álmod fűre írva
szénaharang ring a kaszán
Kivirágzik az a hajnal
és kalászt hány az a reggel
mely napestig hírrel nyargal
s maholnap rozsot keresztel
Édesanyám nyírfa mellett
anyám jobbján nyírfa halljad
lánykáidról síma selymet
ferdeszemű kölyök szaggat
Tejfogait ínyig vájja
csengő mellbe álmot hántol
megrázkodik valahára
ez a sztyepptől buzogánytól
Jogartól krímtől kereszttől
lódögöktől embermáglyák
füstjén hízott fellegektől
halálosan beteg ország
Csordás Gábor fordítása
Alphonse de Lamartine
A szülőház ablaka
Ablakából az ősi laknak
lugasra láthattunk ki rég,
minden madarat odacsaltak
az aranyfürtös venyigék.
Anyám kezünk ügyébe húzta
a mézes-kincsű gallyakat,
megdézsmáltuk – s utána újra
dézsmálhatták a madarak.
Nincs már madár, anyám halott, a
lugas is elsárgult nagyon,
magányos a gyomverte porta –
rágondolok s megsiratom.
Szőlőskertek látványa engem
ma is bölcsőhelyemre visz,
emléke átdereng a lelken
és rávetül síromra is.
Baranyi Ferenc fordítása
(Vincent van Gogh)
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
