H.Pulai Éva : Újesztendő 2018

„Lehullt az óév, végre ott a kotta / végén a jel, hogy elvégeztetett.” Szabó T. Anna: Szilveszter

Brassó Péter:
Újév az erdőn
 

(Fotó forrása: internet)


A természet igazán kitett magáért az újesztendő reggelére. Hófehér, csillogó ruhába öltözött a nagy ünnep tiszteletére. A tiszta, szűz hó mindent újjá, érintetlenné varázsolt maga körül, a legapróbb növénykéktől az évszázados fenyőfákig, tölgyekig.
Mindenki örül az új évnek, ki-ki a maga módján; a növények szunnyadó téli álmukban mozdulatlan némán, az állatok mocorogva-nyüzyögve, a puha havat „kóstolgatva”. Még a legapróbb ökörszemek és királykák is mintha vidámabban ugrálnának a fagyalbokrok hómentes tövénél és ágain, pedig a madaraknak most nagy örömködésre okuk nincsen. A vastag hóréteg még azt a kevés élelmet is elrejti előlük, amit eddig nagy nehezen fellelhettek.
Ki tudja, miért éreznek mégis pici szívükben apró örömet, talán az új esztendő reményeit kelti bennük is a fehér természet tisztasága és a bágyadtan simogató januári napsugár.

Mert hideget egyáltalán nem érezni, csak a havazás utáni friss levegő üdeségét.
– Boldog új évet kívánok! – üdvözlöm a fácánosban munkatársaimat, és egy üdvözlő simogatás kijut Sanyinak is, a helyi tsz almásderesének. Szán elé fogták ezen a gyönyörű január 1-jei reggelen. Lelkemben szegény jó Huszár képe jelenik meg, el is érzékenyülök.
Ma végigetetjük a területet, a nagy hóban bizonyára sok-sok éhes száj várja már a finom lucernát, a csöves kukoricát és a búzaocsút. Jut belőle nemcsak az erdők vadjainak, hanem az etetők körül várakozó „ingyennapszámosoknak”, az éhes madárkáknak is.
Felpakoljuk a lovasszánt, és elindulunk a gulya-kúti úton. Hangtalanul siklik a szán a puha hóban, a nyomában elszóródó lucernalevelekre és ocsúhulladékra máris tengeliccsapatok és búbos pacsirták települnek mohó éhségükkel. Az út mellett az erdőben látni már egy-egy várakozó, az éhségtől szelíden álldogáló őzet.
Elérjük az első vadetetőt, három őz szalad el jöttünkre, de nem mennek messzire. A szénarácsot feltöltöm lucernával, a fácánetető alá csöves kukoricát, búzaocsút szórok. A korábbi etetésből már a pelyva is eltűnt, az éhes fácánok jól bekeverték a felkapart földdel.
A Pálmai-erdészház felé haladunk, amikor egy nagy vörös róka rohan át az úton, a soskaborbolya-sűrűből a fiatal fenyvesbe. Annyi időm sincs, hogy leugorjak a szánról, már el is tűnt a fenyők között.
– Na, majd estére találkozunk! – gondolom magamban.
A sarki tölgynél balra fordulunk, az erdő széle felé vesszük az irányt. A szélső etetőket is beetetem, itt is van ám nagy várakozás! A nagy tölgyek alatt a hó és az avar felszántva, vaddisznók kutattak makk után az éjjel.
Visszafordulunk, és elérjük az ősborókást, az ún. Ruszki-szemetet. A dicső hadsereg valamikor ide hordta ki szemetét, innen az elnevezés.
Befordulunk a borókás középső nyiladékára. Jó száz méterre szarvasbika kocog át, de nem nagyon siet, biztos ő is a takarmányt várja már. Fel is töltöm az etetőket, amennyi csak beléjük és alájuk fér. Még a környező fiatal akácok közé is tömködök a lucernából, meg az alacsony bokrokra, hogy a tapsifülesek is hozzáférjenek.
Következő állomásunk a Zichy-erdő nagy tölgyes felőli oldala. A jobb oldali fiatal fenyvesben két szarvastehén várakozik borjaikkal, és három ünő.
– Várjatok egy kicsit, rögvest megkapjátok ti is! – nyugtatom őket magamban.
Végzek a kipakolással, az apró madárkák már át is veszik a terepet, amikor egy éhes héja vágódik közéjük, mint a villám. Kapom a puskát, és a sűrű fiatal fenyves takarásában visszalopakodom az etető mögé. A nagy testű héja tojó egy citromsármányt zsákmányolt, éppen nekilátna a falatozásnak a fiatal tölgy ágán.
Nem várom meg, hogy felröppenjen, most nem, most biztosra kell mennem, még ha nem is túl „vadászias” ülő madárra lőni.
De ennek a sok kis éhes énekesnek e szárnyas hóhér nélkül is éppen elég a baja. Lövésemre a héja élettelenül zuhan a földre, karmai között a sármánnyal.
Mire a szánhoz érek, látom, a pici énekesek újra elfoglalták a terített reggelizőasztalt.
Kora délután van, mire az utolsó etetőt is megpakolom. A friss, tiszta levegő meg a simogató napsugár az én „átszilveszterezett” szervezetemmel is csodát művelt, szinte újjászülettem.
Érzem, hogy még nem lehet vége ennek a varázslatos napnak! Beetetem a fogoly-törzsállományt, és délután három körül kisétálok a féllábszárig érő hóban a f…dombi magasleshez, a fiatal erdeifenyvesbe. A domb onnan kapta a nevét, hogy a fával megrakott kocsit húzó lovak itt szabadulnak meg szervezetük fölös levegőjétől.
Felkapaszkodom a lesre, és várok. Az erdőben csak a fenyőrigók vonuló hangja meg a süvöltők panaszos füttye hallatszik.
Ujjamat a számhoz görbítem, és máris felhangzik a nyúlsírás, úgy, ahogy azt Pali bácsitól eltanultam annak idején.
De szép ajándék lenne a természettől, ha sikerülne meglőni életem első rókáját!
Hiszen már itt is van, fordítom a szemem a sűrű fagyalos felé. Ott lopakodik a hóban egy jókora vörös bundás. Nem is tétovázom sokat – ahogy a róka kilép a boróka takarásából, már lövöm is! A lövésre összerogy, búcsúzóul kettőt-hármat int lompos zászlajával.
Levett kalappal tisztelgek a gyönyörű, ezüstös hátú, öreg kan róka előtt.- Köszönöm neked, Diana istennő és Szent Hubertusz! Ennél szebb újévi ajándékot aligha kaphat egy kezdő vadász a természettől!

Az írás Barassó Péter: Monostori vadászemlékek című kötetében jelent meg (Nimród Alapítvány, 2004.)
http://www.vadaszat.net/kalendar/2006januar/novella/001_barasso.htm

 

Újesztendő, vígságszerző

újesztendő, vígságszerző most kezd újulni
újulással víg örömmel most kezd hirdetni

hirdeti már a messiás eljöttek lenni
légyetek a nagy istennek mindég hívei

alsószéki felsőszéki dicsérd uradat
urad áldja istenedet te megtartódat

megtartódat táplálódat kiáltsd urának
hozsánna néked úrjézus adj új napokat

új napokkal bor-búzáddal látogass minket
és azután fényességes több újévekkel

Nagyszalonta (Bihar), Kodály 1916. MNT II. 1.

 

Kodály Zoltán – Újesztendő

 

Robert Lowell:
Újév napja

Ismét, ismét az év megszületett
Jégre, s halálra, és sosem kíván a
Kályhánál leskelni ablak zugán, hogy
Hallja: postáslány kürtje mint recseg,
Midőn dagálykor pattan a jéghártya.
Ne szeressük egymást! — itt ez dukál —, vagy
Csak holnap! A holnap rostálja még meg
Szándékaink. – Miért élünk? – A véres

Áldozat-füst-szaglásra! Cica hóban
Feldobta hátsó lábát, mintha ott
Beakadt volna, s megholt. Skatulyába
Fektettük, és rá égő gyomot szórtam,
Varjat riasztandó. Kígyó-farok
Tenger-szelek bőgtek baksist kívánva
A templom előtt, melynek dupla zárja
Vár Szent Péterre, elgörbült kulcsára.

Szent Péter csöndít, s az egyházi tenger:
Bűzével a ponyva-putriba zihál, hol
József hálót bogoz, s a körülmetélés
Vad Puer natus est-jére fülel fel,
S vészt újra élve, Jézusért sirámol,
Kit keze tart. A törvény mily nehéz még
Vadaknál! – Idő, malomkő? Isten kése…
Vérben történt a fiú születése!

Jánosy István fordítása

 

Csokonai Vitéz Mihály:
Új esztendei gondolatok
1798

Óh idő, futós idő!
Esztendeink sasszárnyadon repűlnek;
Vissza hozzánk egy se jő,
Mind a setét kaósz ölébe dűlnek.

Óh idő, te egy egész!
Nincsen neked sem kezdeted, se véged;
És csupán a véges ész
Szabdalt fel apró részeidre téged.

 

Téged szűlt-é a világ?
Vagy a világot is te szűlted éppen?
Mert ha csak nincs napvilág,
Nem mérhetünk időt mi semmiképpen.

Hátha tőled, óh idő!
Te aki mindenünket öszverontod,
A nap is holtszénre fő?
És láncodat magad zavarba bontod?

Mert, ihol lám, mindenek,
Bár bírtanak szépséggel és erővel,
Változást szenvedtenek,
Vagy semmiségbe mentek ők idővel.

Lám az ég forgása is
Idővel újabb változásba lészen,
Lám a csillagokba is
Ki most derűl, ki béborúl egészen.

Hát de mennyit szenvedett
Már ekkorig főldünknek állapatja,
Hogyha a feldűlyedett
Tenger, vagy Etna lángja szántogatja?

Sok faluk határain
Ma delfinek cicáznak a vizekben,
S a csigáknak házain
Most zergenyáj ugrándoz az hegyekben.

Sok merőfőld már sziget,
Sok vőlgyek a nagy bércekig dagadtak,
És ahol hegy volt s liget,
Fenéktelen sós tengerek fakadtak.

Így teszel te, óh idő!
A nemzetek forgó enyészetével:
Most az egyik nagyra nő,
S a másik elmúlik saját nevével.

A vitézlő Pártusok
Régólta szolgaság alá kerűltek:
S a bozontos Gallusok
Ma már a hérósok sorába űltek.

Már ma ökrök szántanak,
Hol Trója, a világ csudája állott:
És ahol szántottanak,
Most London, a világ csudája áll ott.

Óh, ha a nagy nemzetek
Sorsán hatalmad így előmutattad:
Hát mi, gyarló szerzetek,
Mit várhatunk – mit várhatunk miattad?

Gyermek-, ifjú-, vén-korunk,
A bú, öröm s a jó, gonosz szerencse,
Ép, beteg voltunk, s torunk
Kezedbe van, hogy jöttödet jelentse.

Futsz te, nem vársz senkit is,
Gyakorta sok hosszú reményt ledúlál.
Ím, te, míg ezt mondtam is,
Öt-hat parányi perceken kimúlál.

 

Nem lehet jelenvaló,
Csak múlt a jövendő pont lehet tebenned;
És miként a puszta szó
Repten-repűl, úgy kell veszőbe menned.

Így repűlt el tőlem is
Sok kedves esztendőm sebes-haladva;
S meglehet, hogy nékem is
A véghatár ma is ki lészen adva.

Úgyse volnék már gyerek;
Négyszer hat esztendőt eléldegéltem,
S eszerént az emberek
Szűk életének harmadáig éltem.

Vajha már – ha több nem is –
Mindegyik esztendőre jutna benne
Egy – csak egy órácska is,
Amely az érdem oszlopára menne.

Kész vagyok meghalni – kész,
Csak ezt tegyék síromnak a kövére:
ÚTAS! ITT FEKSZIK VITÉZ.
EGY NAP XXIV ÓRA: ENNYIT ÉRE. –

Ámde hogyha oly nemes
Szép tettek életembe nem tetéznek,
Hogy halála érdemes
Légyen dicsőitésre még Vitéznek:

Semmi, csak te, óh Lilim!
Te, akiért az életet szerettem,
Csak te légy, Lillám, enyím:
Mindég fogom becsűlni, hogy születtem.

És mivelhogy a napok
Elseprik a legédesebb időket:
Míg az ifjú hónapok
Virítnak, el ne is veszessük őket.

Elfut a nyájas tavasz,
A bársonyos hajnalra gyászköd árad,
A kinyílt jácint elasz,
A rózsaszál egy délbe is kiszárad:

Így az ifjúság maga
Majd elrepűl vidor tekintetedről,
És az Ámor csillaga
Eltűnik ám kacsingató szemedről.

Akkor, ah! rózsáid is
Nem fognak úgy kis ajkadon nevetni,
Akkor érző szíved is,
Ah, nem tud úgy örűlni és szeretni.

Én is akkor csak hideg
Vérrel barátkozom, hideg Lilimmal,
Úgy napolván, mint rideg
Vén pelikán, ifjú daljaimmal.

Míg tehát az lenne még,
A szép időt, óh Lilla! meg ne vessük.
Míg az élet lángja ég,
Egymást viszontöröm között szeressük.

És ha semmi érdemem
Nem fog fejemre zőld babért tetetni,
Semmi sem! mind semmi sem!
Csak hogy te, Lilla! meg ne szűnj szeretni.

Híremet s nagy voltomat
Ne trombitálják messzi tartományok,
Más ne tudja síromat:
Te hints virágot arra s a leányok.

 

 

 

Devecseri Gábor:

Idő-játék

 

A nap kering, a perc szalad,

marasztalom, de nem marad.

Egyszerre egyhelyben megáll,

elküldeném, de egyre áll;

meglódul, hirtelen leül,

megmarkolom, kegyetlenül

kitépi magát – sánta eb,

rohan két hosszabb-rövidebb

óramutató-lábon el -;

megvádolom, de nem felel;

megdicsérem, csak mosolyog;

marasztalom, továbbforog;

meg-megszakítja önmagát,

villantja holdját, csillagát;

trapéz-ugrással szökken el,

vádolva kérdem, nem felel;

artista-tánca mind vadabb;

ráng mint a húr, döng mint a dob;

hajnalra meg-megszelidül,

olyankor áll, szalad, meg ül,

mindhármat egyszerre teszi

s így önmagát megszünteti;

de mikor szárnya meg se lebben,

akkor száll a legsebesebben

 

 

 

Forrás:
mek.oszk.hu
folkradio.hu
hycry.wordpress.com
magyarulbabelben.net
litera.hu
vadaszat.net
firkasz-etterem.hu
farm4.staticflickr.com
blog.freedommortgage.com

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1142 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva