H.Pulai Éva : Bohumil Hrabal

„Soha nem vágytam rá, hogy akár a nyelven, akár a világon változtassak, és ha Marxot idéztem, ha Rimbaud-t idéztem, ha Mallarmét idéztem, mindig magamat akartam megváltoztatni, azt az embert, aki a kezem ügyében volt, önmagamat.”

 

(A fotó forrása: encyklopedie.brna.cz)

 

Jómagam 1993 februárja és 1994 novembere között öt alkalommal találkoztam Bohumil Hraballal. Az időben visszaugorva 1993-ban vagyunk… Hrabal hetente két-három alkalommal reggelente kimegy a Prágától 35 kilométerre található kerskói tanyájára, hiszen ott vannak a macskái, akiket etetnie kell. Ha valaki megzavarja bármely kiadó, illetve újság képviseletében, hangos lesz a ház. Interjú helyett keresetlen szavak röpködnek, jaj a betolakodónak, jaj a Kerskóban járó halandóknak! A macskáit etető Hrabal valóban kíméletlen. Elküld minket a francba.

 

Három napig járunk a nyakára, majd a szomszéddal üzen: vár minket, mehetünk hozzá. Átvágunk a kertek között található ösvényen, majd belépünk a titokzatos házikó földszinti szobájába. Az előtérben tejeskonzervek, macskákat ábrázoló újságkivágások s egy francia konyak már üres fadoboza. A szobában meleg van, a kályhában fahasábok pattognak. A falon Hemingway képe, nem keretben, csak úgy lapként, ragasztóval kifeszítve. Az asztalon megszokottnak tűnő rendetlenség, mellette egy széken írógép. Egy tányéróra a falnak támasztva méri az idő múlását, s a kályha mellett, a sarokban farmernadrágban, könnyű pulóverben, kalapban és sálban ül az író. Ránk néz, majd kezet nyújt a nefelejcskék szemű Hrabal.

 

– Ott vannak a székek, ti bitangok. – Edzőcipős lábát egy másik széken nyugtatva elnyújtott, retorikus hangnemben kezdi. – Szóval tegnap volt egy interjúm a cseh rádióval, s ezért délelőtt Prágába kellett mennem. Tehát Prágába kellett mennem, és ez konfrontáció volt a számomra. Ez pedig „ganz ummöglich”, azaz teljesen lehetetlen. Ma meg itt volt az egyik könyvkiadóm, a Mladá Fronta, és megkoronáztak. Hozták a koronát, és azzal a koronával a fejemen fényképeztek, na meg a macskáimmal együtt is, de a macskák, ahogy felfogták ezt, tettek rájuk, és maradtam egyedül, a sötétzöld sapkámmal és a koronámmal a fejemen. Fiúk, bocsánatot kérek tőletek a történtekért, de engem zavarnak az újságírók, és idejében elküldöm őket, mert – hogy tisztában legyünk a dolgokkal – én nem szeretem sem a monológot, sem a dialógust. Ha nem vagyok kemény, tudom, hogy kialakul ez a pingponghelyzet, márpedig én aztán igazán unom a visszatérő hülye kérdéseket. Az azért szép volt, ahogyan tegnapelőtt ott álltatok a kertben, és én elküldtelek benneteket a francba. Hát, uraim, nagy barmok vagytok ti, mert én éppen akkor, a 11 órás busszal jöttem meg, és pont a macskáim etetéséhez kezdtem. Márpedig, amikor én a macskáimat etetem, az köztudottan igen szent dolog, amit nem lehet megzavarni. És akkor beállít valamilyen barom, épp abban a pillanatban! Hát ez szörnyű!

 

– A Hrabal-ellenzőknek nem tetszik az egyszerű emberek hétköznapi nyelve, s elsősorban a kezdetekkor volt igen vegyes a fogadtatás – vetem fel az írófejedelemnek.

– Azért szokatlan, mert én „barbár” módjára válaszolok, és nem úgy, mint egy katolikus, erodált közép-európai lakos. Én gátlás nélkül válaszolok, úgy, ahogyan azt tették a szürrealisták, dadaisták, azaz spontánul. Ekképpen nem olvad nálam egybe a regus eroticus és a szexuális. Számomra a szexualitás az erotikában tetőzik, a szerelem egyik fázisában. Ez a szerelem pedig, igen, átszövi az egész világirodalmat, mert az igazi, eredeti világirodalomnak mint olyannak, mindig megvan az erotikus tendenciája. Az erósz mint világgondolkodás a világfejlődés és a világpolitika töltete és mozgatórugója. Erósz a görög örökség. Nem a mai túlhaladott szexualitás, hanem az erósz! Az erotikus töltet, a szerelem egyik állapota a liebestraum, azaz a szerelmi álom. Ez figyelhető meg Liszt Ferenc egyes alkotásaiban is, s ez a szerelmes állapot egyenlő nála vágyai tárgyával, amelyet a zene segítségével fejezett ki…

 

Németül énekelni kezd egy Ferdinand Freiligrath-verset. Aztán ülünk egymással szemben, és kézről kézre adunk egy orosz vodkával teli üveget.

 

 

Fotó: Varga Attila (forrás: mno)

 

– Az új hrabali korszak tehát az erotika jelszavával indul. Az ellenzői pedig annyit mondanak majd, hogy ezt Hrabal nem is az értelmes embereknek írta.

– Nagyon naiv vagy! Az emberek mindig is szerették a nyilvánosságot, de azt is szeretik hallani, ami négyszemközt hangzik el, vagy éppen egy sörözőben hatszemközt. Mindezt nyilvánosan hallani, olvasni azokkal a bizonyos trágárságokkal együtt, amelyeket egymás közt mondanak el az emberek – meghökkentő, és velem ellentétben ezektől az európai és az amerikai társadalom is viszolyog. Ez teljesen olyan, mint amikor egy kisgyermek olyat mond, amit nem illik mondani. Az „enfant terrible”, a rossz gyerek. Ha ez a rossz nem a valóság, akkor legyen, amit akarunk, legyen misztifikáció. Márpedig az irodalom lényege a misztifikáció, s ezt már Goethe is tudta. Tudni kell misztifikálni. Egy picit hazudni és egy kicsit misztifikálni. Na, ezek az én hajtóerőim!… Igen, a fantáziám egyre inkább erotikus és szexuális képzeteket szül bennem. Olyannyira, hogy még erről és ennyit senkinek sem beszéltem…

 

– Könyvéből, a Szigorúan ellenőrzött vonatokból az akkor 28 éves filmrendező, Jiří Menzel 1966-ban elkészítette első játékfilmjét. Menzel elnyerte az amerikai filmakadémia Oscar-díját. Mit jelentett önnek a Jiří Menzel-féle Oscar-díj?

– Várjunk csak! – emeli fel a mutatóujját. – Az Oscart a rendező kapta, nem pedig én. Na persze végül is én írtam, s én vagyok a lelki atyja. És én alázatosan el is fogadom ezt az apaságot. Amikor elkészült a film, számomra ez, ahogyan az amerikaiak mondják, „shocking”, azaz sokkoló volt.

 

– Ez az Oscar előbbre vitte 1968-ban?

– Pont fordítva. Retardáns hatása volt. Előttem voltak már azok a témák, amelyek túltettek a filmben feldolgozottakon is. Én amúgy is mindig egy lépéssel előbbre vagyok. A gondolataim mindig előbbre vannak. Ott világít a fény előttem, olyan mondanivalókkal az úton, amelyeket még nem mondtam el.

 

– Hogyan reagált ekkor a környezete arra, hogy híres?

– Nagyon kedves, rokonszenves emberek vannak a környezetemben. Ők úgy vették az egészet, hogy na és akkor mi van? Az ő dolga. Egy bizonyos fokig segítettek nekem. Sokan bagatellizáltak, egypáran megdicsértek. De vigyázat! Közép-Európában nem szokás dicsérni. Egy szégyenteljes rágalom sokkal inkább dicséretes.

 

– Hány nyelvre fordították le Hrabalt?

– Azt hiszem, úgy száz nyelvre, de engem ez már nem érdekel, és nem sajnos, hanem hála istennek. Nem tartom magam híresnek, úgymond egy vagyok a sok közül. Mikor legutoljára Magyarországon voltam, egy szombati napon eladtuk az egész rakományomat. És akkor a Hungária Kávéházban, ahonnan a tévéközvetítés folyt, nem azt mondták be, hogy cseh író vagyok, hanem azt, hogy magyar nemzeti művész. Talán azért, mert huszonötezer könyvet adtunk el egy szombat délelőtt.

 

– Bizony, elfogadnánk önt magyar írónak.

– Hát egy bizonyos fokig az is vagyok, mert amit a magyarok nem mernek kimondani otthon, azt én Prágában teli torokból hangoztatom. És ez az, ami sokkolja a magyarokat. Szeretnék kimondani, de nem tudják, mert nem Prágában vannak, hanem a konvencionális Budapesten. Azért örülök, hogy itt voltaltok. Biztosan kapok ezért valamilyen díjat, azt lefogadom. De ha nem, akkor majd én elintézem, hogy kapj, mert neked volt türelmed, te barom, hogy ezt végigcsináld… Végül csak annyit mondanék, amit Hašek mondott, mégpedig hogy a pincéreknek és az újságíróknak megvan az a tehetségük, hogy még a barmok is megőrülnek tőlük. Ti engem már annyira megőrjítettetek, hogy most már tényleg menjetek a francba. Ez persze csak a prágai irónia, s egyáltalán nem azt jelenti, hogy rosszban válnánk el, ez már a hašeki-kafkai irónia. Ha elolvassátok A kastélyt vagy a Küldetést, akkor tényleg elmegy a kedvetek a viccelődéstől. De nekünk még nem ment el a kedvünk, viszont ha én újra elolvasom ezeket, úgy érzem, hogy a halálomon vagyok. Engem a világon semmi sem zavar, csak az, hogy ti itt vagytok.

 

– Melyik a legkedvesebb sörözője?

– Ahol nevetnek.

 

– És minden prágai sörözőben nevetnek?

– Hülye kérdés.

 

– De a Tigrisben vagy az új sörözőben, ahová jár, ott biztosan.

– Ezek olyan kérdések, mintha a Belügyminisztériumban tennék fel nekem. Picsa kérdések. De az utóbbi, az tényleg igaz. Gyertek el, vasárnap ott leszünk, akár a Belügyminisztérium is megtudhatja, de csak négyszemközt. Lesem, figyelem az egyszerű embereket. Beszélgetünk, mesélünk egymásnak, és én megint megtalálom majd a fonalat, a kristályt, amelyet majd csepp alakúvá kerekíthetek. Mindig is az volt az érzésem, hogy azok az egyszerű emberek, akik tudnak krumplit kapálni, s eljárogatnak a kiskocsmájukba, vagyis azok, akik egészen egyszerű életet élnek, sokkal többet kapnak az élettől, mint az intellektuelek felsőbbrendűségét. Az intellektuel rendszerint csak tudja, az egyszerű ember viszont mélyen meg is éli a dolgokat. – Előrehajol és felkiált: – Te egy tatár vagy! Neked is olyan kiugró pofacsontod van, mint nekem! Te tatár, magyar vagy arab vagy! Odakint szerintem nem is egy autó áll, hanem egy ló vár rád. A nyereg alatt pedig egy szelet hús. Én is az avarok és a tatárok leszármazottjának tartom magamat. Hirtelen haragú vagyok, aki szívesen megsértődik. A magyarok is hasonló természetűek, tehát tele vagyunk közös tulajdonságokkal. Az én legszebb úti élményeim mindig Magyarországhoz kötnek. Emlékszem, amikor a Hortobágyi Csárdában este tizenegy órakor felkeltettük a cigányokat, akik végül hajnalig játszottak nekünk. Legjobban mégis a Szegedet átszelő Tisza folyó bűvölt el. Örök időkig ott szeretnék élni. Egy-két hónap múlva a Tisza olyan lesz, mint a kávé. Ott ülsz valahol a parton, halat eszel és bort iszogatsz. Ha emigrációba vonulnék, akkor biztos, hogy Szegedet választanám. Halat eszegetnék, a cigányok pedig ott játszanának nekem.

(…)

Varga Attila

mno

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1135 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva