H.Pulai Éva : MEGJELENT! – Bányai Tamás: Isten éppen félrenézett

Megjelent Bányai Tamás: Isten éppen félrenézett című novelláskötete.

 

A Hungarovox Kiadó gondozásában megjelent Bányai Tamás legújabb novelláskötete, Isten éppen félrenézett címmel.

 

„Ezek a novellák (Isten éppen félrenézett, Szentségtörés, A szemtanú, A nagy fogás, stb.) egyébként egytől egyig megjelentek már, igaz, kivétel nélkül szlovákiai (Opus, Szőröskő) vagy erdélyi (Várad) folyóiratokban.”

Bányai Tamás

  

Majoros Sándor (József Attila és Márai díjas író) írja a novelláskötetről:

 

E kötet novelláinak közös vonása, hogy mindegyik megjelent már valamelyik irodalmi folyóiratban. Ezek az írások nem valós történetek, sokkal inkább a képzelet szüleményei, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a bennük leírt események nem történtek, vagy nem történhettek meg. Esetleg megtörténhetnek a jövőben. Valahol valakivel, vagy bármikor bárkivel. Éppen ez, a valóság és a fantázia keveredése teszi az itt összegyűjtött novellákat nemcsak érdekessé, de kimondottan szórakoztatóvá is. Játék a lehetőségekkel, ami nem jelenti azt, hogy az olvasónak, ne kellene olykor-olykor elgondolkoznia, s keresnie mélyebb összefüggéseket, mögöttes tartalmakat.

      És ezzel a szerző a legnehezebb feladatok egyikének tett eleget. Ha erre valaki képes, akkor ezzel gyakorlatilag már meg is oldotta az olvasmányosság kontra hitelesség kérdését.

      Ez egyfajta látásmód, a dolgok megragadásának egyfajta képessége. Nem tanulható, nemigen fejleszthető, viszont ritkaságában nagy kincs. Csak úgy, mint (az ezzel általában szorosan összefüggő) könnyed írás képessége.

      Könnyedén írni! Micsoda kincs, micsoda vágya szerzők százainak, akiket feszít a mondanivaló, de akik unos-untalan belegabalyodnak a mondatok kusza pókhálójába.

      Strandon, villamoson, vagy éppen este az ágyban is olvasható novellák gyűjteménye ez a kötet. Élvezhetően komoly és véresen komolytalan írások.

      Nincs arra kidolgozott recept, hogy egy frissen megjelent kiadványra milyen módon hívjuk fel a figyelmet. Ennek talán a legjobb módszere, ha az olvasó elégedett, s úgy teszi le kezéből a könyvet, hogy rögtön ajánlja valaki másnak. Olvasd el mert érdemes!

Én is csak ezt mondhatom annak, aki kezébe veszi ezt a kötetet.

 

 

 

Bányai Tamás:

Símaszk

 

Amikor Andrew Wojtek, a polák (ahogy kevés barátja gúnyolta) a délutáni órákban kinézett háza ablakán, már egyetlen hópihe sem hullott az égből. Három napon keresztül szünet nélkül havazott, vastag hótakaróval borítva a várost, amelyben szinte teljesen megbénult az élet, annak ellenére, hogy a főbb utakról folyamatosan takarították a havat, ott még a járdákat is lesózták az akadálytalan közlekedés érdekében.

            Andrew nem győzött hálálkodni, amiért annak idején Cleveland keleti oldalán, a St. Clair Avenue-n vette meg szerény méretű, öreg családi házát. Ennek momentán azért tulajdonított jelentőséget, mert előző este benyakalta utolsó üveg Budweiser sörét, amire most ugyancsak megszomjazott. Nem volt elég előrelátó, nem számított három napos hóviharra, máskülönben legalább két láda sört tartalékolt volna garázsának valamelyik polcán. A sör hiánya mindig heves ingerültséget váltott ki belőle. Most mégis inkább örült, hogy nem valamelyik mellékutcában lakik, ahonnan még egy négykerék meghajtású terepjáróval is bajos lenne kijutni a főútra, az ő lestrapált 1991-es Buickjával pedig egyenesen lehetetlen. Azt rögtön felmérte, hogy a garázsból is csak akkor tud kitolatni, ha elhányja a havat a kocsifelhajtóról.

            Szerencsére, gondolta, mindössze ötméteres útszakaszról van szó, s azt sem kell teljes szélességében megtisztítani, elég akkora útfelületről elkotorni a havat, hogy a kocsija elférjen rajta.

Nagyot sóhajtva lépett ki a házból, nem sok kedve volt a hólapátoláshoz. Egy rúd szalámiért nem is fogott volna hozzá, de a sör nélkülözését egész szervezete megszenvedte. Marokra fogta tehát a széles lapátot és hozzáfogott a nemszeretem munkához. Negyedóra múltán bosszankodva állapította meg, hogy alig haladt valamit, s ha így folytatja, napestig se végez. Ráadásul a lélek is beléfagyott. Borostás arcát vörösre csípte az Erie tó felől süvítő hideg szél. Hiába viselt meleg pulóverje fölött vastagon bélelt dzsekit, fejét hiába védte prémsapka, fedetlen arcának borostáin apró jégszemcsék csillogtak és fájdalmasan égették a bőrét.

Szitkozódva dobta el a hólapátot, és visszament a házba. Ám a sörtelenség csak nem hagyta nyugodni.

Gyalog egyszerűbb lenne, gondolta, a járda úgy-amennyire járható és az éjjel nappal nyitva tartó fűszerüzlet alig ötszáz méterre van a házától. Ha nyitva van! A gondolat felvillanyozta, s azonmód fel is hívta a fűszerüzletet. A vonal tulsó végén hosszasan csörgött a telefon, és Andrew már-már feladta a reményt, amikor végre valaki beleszólt a telefonba. Az illető nem sokat teketóriázott, a nekiszegezett kérdésre azonnal rávágta: igen, nyitva vannak, s ezzel már le is csapta a telefonkagylót.

Andrewnak csak ekkor jutott eszébe, elegendő készpénze sincs, a boltos meg nem fogad el hitelkártyát.

            – A francba is! – káromkodta el magát hangosan, miközben máris a megoldáson törte az agyát. A bank!, vidult fel rögtön, alig egy sarokra van a fűszerüzlettől. Már tárcsázta is a bank számát, s örömében nagyot kurjantott, amikor megtudta, a bank is nyitva tart öt óráig.

            Igyekezni kell, sürgette magát, ha még időben oda akar érni. Indulni készült, ám felötlött benne az odakint eltöltött negyedóra. A síkos járdán még csak elcsúszkál valahogy a bankig meg a fűszerüzletig, de valamivel az arcát is védeni kéne az Északi sarktól egészen idáig tomboló fagyos széltől, ha nem akarja, hogy már a szomszéd ház előtt jégcsapok lógjanak a bajszáról. Rövid töprengés után felrémlett előtte, hogy van valahol egy símaszkja, amit még évekkel ezelőtt vásárolt egy tervezett sítúrára, amiből végül nem lett semmi, ám a vastag pamutból készült fekete arcvédő megmaradt, ott kell lennie valahol a sosem használt sílécek közelében a garázs egyéb limlomjai között.

Nem kellett sokáig keresgélnie. Amint megtalálta, máris a fejére húzta a fekete símaszkot, fölébe nyomta a prémsapkát, magára öltötte ismét a vastagon bélelt dzsekit, felhúzta kesztyűjét, és kilépett a házból.

            Jeges, hóbuckák tarkította járdán bukdácsolt. Minél jobban igyekezett, annál elővigyázatlanabb lett. Orra bukott egy keményre dermedt hókupacban, s hiába nézett kitartóan a lába elé, kétszer is megcsúszott a jégen, kis híján a nyakát törve. Második alkalommal a válla is megrándult, ahogy támasztékot keresett a földön. De még a sajgó fájdalom sem késztette nagyobb óvatosságra, hiszen sietnie kellett, mert vészesen közeledett a bank zárásának ideje.

            Az utolsó percben ért oda zihálva, fújtatva. Olyannyira kapkodta a levegőt, hogy a rácsos pénztárablak elé lépve képtelen volt akár egyetlen szót is kipréselni a száján. Szavak helyett egy ötven dollárról kiállított csekket helyezett a pénztáros kisasszony orra elé. Nagy sietségében elkerülte figyelmét egy jelentéktelen apróság. A csekket ugyanis nyomtatott oldalával lefelé fordítva rakta a pultra.

A fiatal nő előbb az üresnek látszó papírlapra meredt, majd felemelte tekintetét az előtte álló alakra. A látványtól elszörnyedt, székében ijedten hátradőlt és mindkét karját a levegőbe emelte olyanformán, ahogy a fegyvertelen katonák adják meg magukat az ellenségnek. Miután Andrew egy szót sem szólt hozzá, csak állt a pult előtt változatlanul lihegve, a nő, rémülettől tágra kerekedett szemeit le sem véve a polákról, lassan leengedte karjait és matatni kezdett a pult alatt. Alig néhány másodperc múlva bankjegykötegeket rakott ki az álmélkodó Andrew elé.

            A polák szájtátva meredt a bankjegyekre. Egész életében nem látott egy halomban ennyi pénzt. Noha végre kifújta magát, most a meglepetéstől nem tudott szóhoz jutni. Az eléje táruló látvány másodpercekre megbénította. Észbe kapva végül, jobb kezével félre akarta tolni a csekkjét eltakaró bankjegyhalmazt, amikor a háta mögül valaki erélyesen rákiáltott.

            – Ne mozduljon! Mindkét kezét emelje fel és kulcsolja a tarkójára!        

Andrew a hang irányába akart fordulni, de egy határozott és durva figyelmeztetés megállította.

            – Tegye, amit mondtam! Egy rossz mozdulat és lövök.

Ösztönösen engedelmeskedett a felszólításnak.

            – Úgy – hallotta ismét a szigorú hangot –, és most szép lassan forduljon meg.

            Andrew megfordult, és elállt a lélegzete.

            Három rendőr szegezte rá a fegyverét lövésre készen. A parancsoló hang gazdája ott állt vele szemben, alig két lépésre tőle, feszült arcáról sugárzott az elszántság.

            – Lépjen előre! – utasította a marcona rendőr, és Andrew ellépett a pénztárpulttól.

            Abban a pillanatban a két másik, oldalt álló egyenruhás letámadta, s még mielőtt észbekapott volna, érezte, hogy hátracsavart csuklójára bilincset kattintanak. Tiltakozni akart, de a fegyverét kitartóan feléje irányító rendőr ráüvöltött:

            – Kuss! Később jártasd a szádat.

            Néhány perc múlva már egy rendőrautóban ült, két hallgatag zsaru fogta közre. Az autó szirénázva lódult meg.

            – Hova visznek? – kérdezte Andrew megilletődve, de nem kapott választ, hiába forgatta fejét segélykérően egyik rendőrről a másikra.

Nemsokára megállt a rendőrautó, a sziréna is elhallgatott, és Andrew-t durván kiráncigálták a kocsiból. A rend markáns őrei két oldalról megragadták és vonszolták magukkal egy épületbe. Alig léptek be az ajtón, izgága riporter ugrott eléjük, s kattogtatni kezdte fényképezőgépét, mígnem a rendőrök félrelökték az útból. Egy tágasabb szobába érve rápréselték a polákot egy íróasztal elé helyezett székre, és két oldalt lecövekeltek mellette. Az íróasztal túloldaláról egy középkorú, civil ruhás férfi tekintett rá kaján vigyorral a szája szegletében.

            – Vedd le róla ezt a maskarát – szólt az egyik rendőrhöz, mire az lekapta a polákról a prémsapkát s egy határozott mozdulattal letépte fejéről a fekete símaszkot is.

            – Egy kis dohány kellett volna, mi? – érdeklődött a civil ruhás tettetett megértéssel. – Persze, sóherek vagyunk, a lóvé meg ott hever a bankban, csak el kell hozni. Odanyomunk egy cetlit a kisasszony orra alá, aztán már csak arra várunk, hogy kirámolják elénk a bankókat. Besöpörjük és usgyi. Máris meg van oldva minden gondunk. Így képzelted, ugye?

            Andrew végre összeszedte magát és megszólalt.

            – Valami félreértés lehet, én azért mentem a bankba…

            – Hogy dohányt vegyél magadhoz.

            – Igen, ez igaz, de nem úgy, ahogy maguk elképzelik.

            – Persze, hogy nem úgy. A mi beszűkült fantáziánkkal el sem tudjuk képzelni, hogy valaki ne úgy akarjon pénzt venni magához. Betokosodott felfogásunk szerint símaszkkal is azért takartad el a pofádat, nehogy valaki elaléljon a becsületes ábrázatod láttán.

            – Kérem, higgye el…

            – Már hogyne hinném! Én a papnak is elhiszek mindent, veled sem fogok kivételt tenni. Meséld el szépen, hogyan is képzelted el ezt az egyszerű pénzbeszerzést. Feltételezem, csupán kölcsönt akartál felvenni, rövid időre persze, csak addig, amíg meg nem száll a munkakedv, s majd amikor melózni fogsz, apránként visszafizeted. Valahogy így gondoltad, ugye?

            – Képzeljen, amit akar, én akkor sem … – jött volna meg egy kissé Andrew bátorsága, ám az asztal mögött kevélyen trónoló férfi ujjának egy mozdulatával csendre intette, mert az íróasztalán megcsörrent a telefon.

            A civil ruhás füléhez emelte a telefonkagylót és meglehetősen hosszú ideig hallgatott, miközben arcának mimikája széles skálán reagált a hallottakra. Előbb csak a szemöldökét húzta fel, majd a szája fittyedt le elégedetlen grimaszba, végül egy hangos sóhaj kiséretében helyére akasztotta a kagylót. Pár másodpercig kesernyés ábrázattal szemlélte Andrew-t.

            – Vegyétek le róla a bilincset – szólt a polákot közrefogó rendőrökhöz. Csalódottan folytatta: – Úgy látszik ez nem a mi emberünk.

            Ezek után Andrewhoz intézte szavait.

            – Maga egy nagy marha a pénztárossal együtt. Mind a ketten megérdemelnék, hogy sittre vágják magukat amiért feleslegesen ugráltatnak minket. Legközelebb, ha pénzt akar kivenni a számlájáról, lehetőleg ne símaszkban keresse fel a bankot. Tudja, az ilyen jelmez rossz emlékeket idéz fel a hülye bankárokban, és legközelebb még maga is csúnyán pórul járhat. Ezúttal szerencsésen megúszta, de elég lett volna egy rossz mozdulat ahhoz, hogy helyettünk a hullaszállítók hozzák el a bankból.

Andrew a csuklóit tapogatta, s közben megértően bólogatott.

            – Elmehet – mondta a civilruhás rendőr. – Részemről be van fejezve az ügye.

Andrew felkapta a fejét és most már bátran az asztal mögött ülő férfi szemébe nézett.

            – Részemről nincs – mondta határozottan. – Fogalmam sincs hova hoztak és hogyan kerülök innen haza. Ha már voltak olyan kedvesek, hogy berángattak ide, akkor talán haza is vihetnének.

            A civil ruhás férfi elképedt, látszott rajta, pimaszságnak tartja a kérést és legszívesebben páros lábbal rúgná ki delikvensét. De uralkodott magán.

            – Vigyétek haza – utasította a két rendőrt, akik most készségesen segítették fel Andrew-t a székről.

            Ez alkalommal nem kapcsolták be a szirénát, amikor a rendőrautó elindult. Alig hagyták el a rendőrség épületét, a vezető mellett ülő rendőr nevetve fordult hátra.

            – Maga aztán nagy lókötő – mondta. – Szépen behúzta főnökünket a csőbe.

            – Az a baj magukkal, hogy túlságosan izgágák. Ördögöt látnak ott is, ahol angyalok vannak vetítve a falra. Hanem azt mondják meg nekem, miből vegyek én most sört magamnak? A bank már bezárt, a csekkem ott maradt és egy fitying sincs nálam.

Az elől ülő két rendőr összenézett.

            – Nézd már – mondta most a sofőr –, szomjas a barátunk, de pénze nincs.

            – Talán segíthetünk rajta – felelte a másik. – Szépen bekevert a főnöknek.

A fűszerüzletnél megálltak, s a főnökén kárörvendő zsaru kiugrott a kocsiból. Egy doboz Coors sörrel tért vissza, s egy nagyvonalúnak szánt vigyor kíséretében odanyújtotta Andrewnak.

Andrewnak éppen a vakuját villogtató riporteren járt az esze, s azon töprengett, mitévő legyen, ha másnap megjelenik a róla készült fotó az újságban. Megmarkolta a sörös dobozt anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá. Azt már csak akkor vette szemügyre, amikor a háza előtt kitessékelték a rendőrautóból.

Öklét rázta a távolodó rendőrautó után, és hangosan káromkodott.

            – Rohadt zsaruk! Kiszúrtátok a szemem egyetlen árva doboz sörrel, és még csak nem is Budweiser. Barmok! Ráadásul a símaszkomat sem adtátok vissza.

            Bosszúsan kortyolt a sörből, s csupán az vigasztalta, hogy időközben rájött, fényképét nyugodtan lehozhatja bármelyik újság, a símaszkban úgysem ismeri fel senki.

 

Ezek az írások nem valós történetek, sokkal inkább a képzelet szüleményei, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a bennük leírt események nem történtek, vagy nem történhettek meg. Esetleg megtörténhetnek a jövőben. Valahol valakivel, vagy bármikor bárkivel. Éppen ez, a valóság és a fantázia keveredése teszi az itt összegyűjtött novellákat nemcsak érdekessé, de kimondottan szórakoztatóvá is. Játék a lehetőségekkel, ami nem jelenti azt, hogy az olvasónak, ne kellene olykor-olykor elgondolkoznia, s keresnie mélyebb összefüggéseket, mögöttes tartalmakat.

Könnyedén írni! Micsoda kincs, micsoda vágya szerzők százainak, akiket feszít a mondanivaló! Strandon, villamoson, vagy éppen este az ágyban is olvasható novellák gyűjteménye ez a kötet. Élvezhetően komoly és véresen komolytalan írások.

Nincs arra kidolgozott recept, hogy egy frissen megjelent kiadványra milyen módon hívjuk fel a figyelmet. Ennek talán a legjobb módszere, ha az olvasó elégedett, s úgy teszi le kezéből a könyvet, hogy rögtön ajánlja valaki másnak. Olvasd el, mert érdemes! Én is csak ezt mondhatom annak, aki kezébe veszi ezt a kötetet.

Majoros Sándor

 

 

 

 

A szerző a kötetet az Ünnepi Könyvhéten, június 7-én, vasárnap délután 4 órától dedikálja a kiadó (73. számú) pavilonjánál.

 

Szűrőkfájl típus:kategória:
Rendezés:
1 2 3

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző H.Pulai Éva 1133 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva