H.Pulai Éva : Máté László: Helyszíneken

„Happy endet vársz? Ahova mi szoktunk menni, ott már nem lehet happy end.” (Könyvajánló)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Máté László: Helyszíneken

 

Happy endet vársz? Ahova mi szoktunk menni, ott már nem lehet happy end.

Nem is tudom, talán csak valami megoldást szeretnék, hogy ritkábban történjenek ilyen dolgok. Hogy jobban érezzem, nem hiába dolgozunk órákat, napokat

A nyomozó felnézett a technikusra, aki lassan csóválta a fejét. A főkapitányság ablakán túl megint sötétedett, megint eltelt egy nap.

Közhely lenne, ha azt mondanám, a világ nem igazságos, túl sok aránytalanság van benne mondta halkan a technikus.

Gyere, igyunk meg egy kávét intett a nyomozó , aztán folytassuk. Soha nem végzünk.

 

A szerző a Rendőrtiszti Főiskola elvégzése után tizenegy évig dolgozott bűnügyi technikusként. Pályája során nagyrészt a Budapesti Rendőr-főkapitányságnál szerzett tapasztalatokat. Történetei saját élményein alapulnak.

 

Underground Kiadó és Terjesztő Kft., 2015

 

 

 

 

Máté László

(gondolatok fel nem tett kérdésekre)

 

 

Győrben születtem, itt élek is, de jó ideig Gödöllőn laktam és Budapesten dolgoztam. Az első kalandot házasságnak hívták, a másodikat bűnügyi technikai munkának. A nulladik kaland az írás, elsősorban a líra területén, ez még most is tart. A másik kettő a múlté.

Ma már nem az államnak, hanem egy magáncégnek dolgozom, a szülővárosomban.

 

A lényeg ott kezdődött, hogy valaki elvitt egy általános iskolába, és ott ragadtam pár évig. Közben megtanultam írni, és ez után a kötelező fogalmazványok mellett magamnak írtam verseket. A felső tagozatban rájöttem, hogy ezt már mások feltalálták előttem. Sebaj, legalább lehettek példaképeim.

 

Ekkor már érdekelt a bűnüldözés, talán a hetvenes évek krimi divatja hatott rám. Nagy biztatást jelentett általános iskolai irodalom tanárnőm véleménye, akinek megmutattam első kisregényemet, amely egy bűnbanda felszámolásáról szólt. A tanárnő javasolta, hogy ne hagyjam abba az írást, ez így is történt. Korai verseimet viszont neki sem mertem megmutatni, mert éretlennek éreztem őket. Valószínűleg igazam volt. Ma már csak részletek vannak meg a fejemben ezekből, a gyerekkori noteszeim eltűntek. A legkorábbi megmaradt verseim tizenéves koromból valók, ezeket sikerült átmentenem a digitális archívumomba is.

 

Szeretek kísérletezni. Igyekszem nem majmolni másokat, de természetes, hogy az erőteljes hangok hatottak, hatnak rám. Neveket azért nem említek, mert kifogyna a tinta a tollamból, elkopna a bájt a számítógépemben.

Magányos típus vagyok, önfejű, már nincs szükségem biztatásra, és megállítani sem lehet egykönnyen. Van, aki grafománnak tart, van, aki szociopatának, saját véleményem szerint ezek részigazságok. Naplót kisgyerekkorom óta vezetek, de nem a gondolataimat jegyzem le, hanem a jelen fontos történéseit. Ez időnként segít a múlt pontosabb rekonstruálásához, ha éppen szükség van rá.

Emellett ősidők óta fotózom, ez is napi elfoglaltságom a lélegzetvétel mellett.

 

A “Helyszíneken” című novelláskötetem történet-magvai régóta léteznek. Nem igazán akartam publikálni bűnügyi technikai témában, mert nehéz meghúzni a határvonalat, mit szabad elmondani, és mit nem. A túlzott őszinteség lehet hiba, de éppúgy a hallgatás is. Több érdekes dolgot átéltem és tapasztaltam, amiket nem szándékozom megosztani senkivel. Nem kifejezetten szolgálati titkok, de több nyomós okom van erre; többek közt kegyeleti jellegűek, vagy még ma is élő, esetleg ismert emberek jó híre, becsülete. Nem akarok felesleges vitákat generálni, nem akarok pereskedni, sem botrányt kavarni. Ha ez lett volna a célom, eleve úgy ülök le írni. Bár szereplőim nagy részét valós személyekről mintáztam, tulajdonságaikat kicsit megkevertem, eltorzítottam, ráadásul szándékosan vázlatosan ábrázoltam őket.

A kötetben található novellák mind megtörtént eseményeken alapulnak, azoknak többnyire részese voltam. Mivel ez nem dokumentumkötet, sem pedig egyfajta jegyzőkönyv, kár lenne számon kérni rajtam a valóságtartalmát. Először is, a valóság átment egy szubjektív szűrőn, másodszor pedig belekevertem egy adag fűszerezett fikciót. Az élmények hangulatát viszont hűen adja vissza, ezt garantálom. A “hangulat” szónál ne valami esküvői-farsangi életérzésre asszociáljanak, de ne is egy sírkerti gyászos eseményre. Hogy mit sikerült átadnom, nem tudom. A holttestek látványa és bűze soha nem viselt meg, a munkámhoz tartozott az elfogadása. Annak idején csodálkoztam, hogy főiskolás társaim, akik szintén hivatásos bűnügyi tisztnek készültek, nem mertek bemenni a boncterembe. Mi lenne, ha a szabó hányingert kapna az ollótól? Átképezhetné magát görcsoldónak, vagy kátránypapír-merevítőnek.

A holttest számomra csupán a munkám része volt, de szerencsére nem szólt bele, és nem kérdezett ostobaságokat. Egy nagyobb méretű biológiai anyagmaradvány. Egyedül a hozzátartozók gyásza érintett meg, látni a fájdalmat, milyen elveszteni valakit. A témát feldolgoztam egy rövid novellában.

A kötet létrejöttében nagy szerepe volt Mártának, egy somogyi írónőnek, aki rábeszélt, hogy bújjak ki a barlangomból. Félig ki is dugtam az arcomat.

 

Verseket nap, mint nap írok, ez a lételemem; jobbakat, vagy rosszabbakat, szeretik, vagy ne fogadják el őket, mindegy. Nem csak a közönségnek írok, hanem főleg magamnak. Egyszerűen csak hagyom, hogy mások is elolvassák, és újra meg újra meglep, ha másoknak is tetszik. Akik szívük szerint elhallgattatnának, azoknak praktikus lehetőségként javaslom, hogy öljenek meg, nem elhanyagolható alternatíva, láttam rá példát, hogy működik. Bár a “Helyszíneken” című kötetnek nem sok köze van a költészethez, bevallom, kissé szokatlan módon belenyomkodtam egy kis ars poeticát is.

A történetek egymástól függetlenek, de a figyelmes olvasó találhat kapcsolatot közöttük. Aki a verseim rendszeres olvasója, még inkább. Ami a folytatást illeti, erősen gondolkodom rajta, milyen stílusban folytassam, illetve fejezzem be. Nem szívesen hajlanék el a “nyomozós” krimi világa felé, többen vannak, akik ezt nálam sokkal jobban művelik. Ha prózában gondolkodom, szeretnék minél változatosabbat alkotni, de nem vagyok a végletekig eltökélt.

 

Az utóbbi években a közösségi hálózatok térnyerésével én is nyíltabbá váltam kissé, így egy ideje saját nevemen teszem közzé írásaimat, fotóimat. Irodalmi jellegű csoportokban publikálok, tagja vagyok a “Héttorony” és a “Poet” nevű portáloknak, bár ezekben mostanság kevésbé vagyok aktív. Idén három versemmel megnyertem az Országos Mécs László Irodalmi Társaság “Nyár, 2015” elnevezésű pályázatát, valamint hét írásomat beválogatta a József Attila Vers-Dal Fesztivál zsűrije a megzenésíthetők közé. A minap jelent meg néhány versem az Irodalmi Kávéház Magazin harmadik számában. Első verseskötetem, a “Morzsák tánca” kiadás alatt áll. (Azóta karácsony előtt megjelent, kapható. Egyéb változások is történtek, és folyamatban vannak.)

 

(Magamról, olvasmányaimról)

 

Gyermekkoromban szüleim bibliaórákra vittek magáncsaládokhoz, apró keresztyén közösségekbe, így egyértelmű, hogy akkor melyik volt a legfontosabb könyv. Már akkor is kettősség jellemezte a gondolkodásomat: teljesen spontán a természettudományok, a racionalitás felé fordultam. Olvasmányaim között szerepelt a Képes Gyermekenciklopédia, és faltam Ráth-Végh István könyveit, amelyek az emberi butaságról, a babonák, hiedelmek világáról rántja le a leplet. Emellett meglehetősen romantikus beállítottságú voltam, kedvenceim közé tartozott Victor Hugo A párizsi Notre-Dame, és a Nyomorultak című regénye. Kiskamaszként rajongója voltam az “indiános” könyveknek. Azt hiszem, nem voltam egyedül azzal, hogy Karl May és J. F. Cooper összes magyarra lefordított regényét elolvastam.

 

Természetes, hogy tanulmányaim során elolvastam a kötelező olvasmányokat, és az ajánlottak egy részét is. Itt már szelektálnom kellett, mivel mindenre nem jutott időm. Móricz erős benyomást tett rám, míg például Jókai stílusa távol állt tőlem, talán túl fiatal voltam hozzá. Ma már más szemmel nézem, amikor újra kézbe veszem.

Nagyobb kamaszként rémtörténeteket olvastam, Stoker: Dracula… de hamarosan a science-fiction műfaja felé fordultam. Főleg Lem és Asimov regényei mozgatták meg a fantáziámat.

 

Meglehetősen mindenevő voltam-vagyok, szórakozásból rengeteg Mág Bertalan, Rejtő Jenő, Nemere István és Lőrincz L. László könyvet olvastam el. Érdekes módon a főiskola évei alatt, valamint aktív rendőrtiszt koromban egyáltalán nem érdekelt a szórakoztató bűnügyi irodalom, talán kiszorította a szakirodalom.

A tudományos ismeretterjesztő művek mindig érdekeltek, az ezredforduló után elsősorban kozmológiával, evolúció elmélettel, valamint kvantummechanikával foglalkozó népszerű köteteket olvastam. (Richard Dawkins; Stephen Hawking)

 

2010 környékén vagy két tucat skandináv krimit olvastam el, tetszett, ahogy az ottani társadalmakat, azok változásait ábrázolják; és persze szórakoztattak is. Kicsit személyesen érintett vagyok a témában, jó pár rokonom él Svédországban.

A kortárs magyar irodalmat igen rapszodikusan követtem nyomon, de mindig kedvenceim közé tartozott Sarkadi Imre, Görgey Gábor a humorával, és Tárnok Zoltán, a maga realizmusával.

Engedtessék meg, hogy ne kelljen szelektálnom számos ma élő kitűnő író közül.

 

 

 

Máté László: Helyszíneken

 

Angyal

 

Asztalos vagyok egy bútorgyártó üzemben. Van egy bűnügyi technikus barátom, régen együtt jártunk iskolába. A sors elsodort egymástól minket, de fél éve ismét találkoztunk. Néha összejövünk a parkban sakkozni, sörözni, beszélgetni. Pár napja egy újsághír kapcsán érdekes kérdést vetettem fel.

Jó idő volt, napfényes március, mindegyikünk kezében egy-egy üveg tequilás sör. Leültünk a fából faragott sakkasztalhoz.

– Peti, biztos sokan kérdezték már, hogy bírod azt a sok szörnyűséget, amit szinte minden nap látsz?

– Ha gyorsan kell válaszolnom, azt mondom, hogy pont úgy, mint a mentősök, baleseti sebészek, földrengéseknél dolgozó mentőalakulatok…

– De engem a személyes tapasztalatod érdekel.

– Meg akarsz jobban érteni? Dicséretes.

– Ne légy cinikus.

– Jó. Akkor mesélek. Sakkozunk is?

– Most nincs kedvem. Milyen pozitívumot tudsz kihozni egy egyértelmű tragédiából?

– Tudod mit? Elmondok egy konkrét esetet, egy baleset történetét.

– Oké.

– Kaptunk egy küldést egy lakótelepre, csupa tízemeletes házak. Annyit mondott a központ, hogy valószínűleg egy három éves kisfiú kiesett az ablakból. Kék lámpa – szirénával mentünk a helyszínre, mert már az újságírók és a mentősök ott voltak, és gyülekezett a szokásos kíváncsi tömeg. A füvön egy letakart kis csomag, egyértelmű helyzet. Az egyenruhás kollégák fent voltak a hatodik emeleten, biztosították a lakást, ahonnan kiesett a gyerek. Megtudtuk, hogy a nagyi vigyázott rá, a szülők dolgoztak, de közben hazaértek, mert szóltak nekik.

 

Természetesen ki voltak akadva, hogy így mondjam. Elkezdtük a halottszemlét, mert ez prioritást élvez, hogy ne hagyjuk a holttestet közterületen heverni mindenki szeme láttára. Itt ráadásul a magas házak ablakaiból szinte mindent láthattak a bámészkodók. A halottszemlével hamar végeztünk, egyértelmű tényeket állapítottunk meg. A halottszállítókra vártunk, addig nem mentünk fel, amíg meg nem jöttek. Autóval nem lehetett behajtani arra a területre, ahol voltunk, gyalog kimentem eléjük.

– Gyakori, hogy olyan területen van az elhunyt, amit nehéz megközelíteni?

– Megesik, de ez nem nekünk okoz nagyobb problémát, hanem a halottszállítóknak, mert nekik kell a “terhet” biztonságosan, lehetőleg sérülésmentesen elszállítani. Hegyvidéken, télen is, például. Extrém körülmények esetén gyakran a tűzoltók segítenek. Aknából kihúzni, magasról leszedni. Őket sem irigylem.

– Hát én sem.

– Szóval, végül feljutottunk a lakásba, ahol a kollégám beszélt a nagymamával és a szülőkkel. Nekem az volt a dolgom, hogy a helyszín második részét, azaz a lakást, közelebbről a gyerekszobát nézzem át. Rutinszerűen fotóztam, videóztam, megvizsgáltam a párkányt, az ablakot. Nyomokat kerestem. Az ablakon gyermek tenyérnyomok voltak, elég magasan. Nem volt kilincsre zárva az ablak, a nagyi szerint egy kis szellőztetés miatt. Ha be van zárva, a kisfiú nem tudta volna egyedül kinyitni a kilincset. A gyereket pár percre magára hagyta a nagymama, a konyhában volt dolga. Nem gondolta, hogy a kisfiú felmászik a párkányra, mert tetszik neki a kilátás. Mire visszament a gyerekszobába, csak a kifordult ablakot látta. Azóta azt mondogatja, hogy “egy kis angyal, kinek ártott”.

– Ez szörnyű történet, nem értem, milyen jót tudsz ebből kihozni.

– Várj, elmondok még valamit. Miközben én nyomokat kerestem, fotóztam, hazaért a suliból a kisfiú nővére, tizenhárom éves. A szomszédok szerint nagyon szerette, sokszor látták őket együtt játszani lent a játszótéren. A lány simán feljött, bejött a lakásba, és a gyerekszobába. Az egyenruhások nem állították meg, azt sem tudták, kicsoda.

 

A lány már lent látta a nyüzsgést, zsarukat, hullaszállítót, de persze nem esett le neki, hogy valami köze lehet hozzá. Amikor meglátta az üres gyerekszobát, akkor kezdte kérdezgetni a szüleit, hogy hol van az öcsikéje. Azok persze nem tudtak válaszolni, de ő már tudta. Én pedig csak ott álltam a technikai felszereléseimmel. Nézd, inkább száz büdös hulla, mint az a pillanat. A halott már nem érez, csak az élő. A kisfiú sem szenvedett semmit, mert fel sem tudta fogni az a röpke hat emelet zuhanást. Ez az egyik pozitívum, mert sok ember halála szenvedéssel jár.

– És mi más lehet még?

– A csődület. Odalent, odakint sokan látták, hogy mi történt, esetleg a sajtóból értesültek az esetről, és ezután odafigyelnek rá, hogy becsukják a kisgyerek ablakát. Vagy általában elgondolkodnak azon, hogy jobban oda kell figyelni arra, hogyan hagyjuk magára a gyereket, akárcsak pár percre.

Péter elhallgatott, erre én sem tudtam mit mondani. Csak támaszkodtunk a sakkasztalon, néztük a magas épületeket. Kortyolt egy kis sört, aztán még annyit mondott halkan:

– Látod, ezért nem halt meg hiába.

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1132 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva