Gyurkovics Tibor: Gyermekszületés
Azt mondta a zöldkabátos:
tudod, hogy születik a gyermek?
A nap süt át a fákon. A lombokon
keresztülsüt a nap, keresztül tör rajtuk.
És aki szereti egymást, két ember, azokra süt.
Az asszony szemébe süt, és az asszony szemében
születik meg a gyermek, s a férfi szemében nézi őt.
Ott ahol annyira nézte, keletkezik egy fény-pötty,
egy kis fény, embernyi fény.
És tűz és víz keletkezik ott és gömbölyödik.
S amikor megvan, egy könny hullik ki az asszony
szeméből, egy könny, s ahogy lehullik,
emberré válik, mire földre ér.
Így születik a gyermek.
Buda Ferenc: Lennék kisgyermek
Foganni könnyü. Világra jöttem.
Suhogó kések között születtem.
S felnőttem én is. Mint más, dologra.
Akár az apám, s az anyám: a gondra.
Csináltam ezt-azt, így-úgy megéltem,
arasznyi múltam el nem cserélem. . .
Mi volt, mi nem lett eddig, mindegy már.
Felnőttem. Élek. Enyém a leltár.
Valami mégis megszakadt félbe.
Egyszer egy évben játszani kéne!
Szánkázni télen, fürödni nyáron,
csücsülni hajlós cseresznyeágon!
Lennék kisgyermek! Maszatos magzat!
Álmomban raknék kardokból kazlat.
Édesem! Hallod? – Te kis esendő!
Orcád, ha sápadt sírós kis kendő.
Játszani kéne! Elég a vasból!
Csördül a zápor, ezüstös ostor.
Teteje ezüst, arany az alja,
gurul a szívünk két iker-alma!
Játszani kéne, játszani, jól van!
Kis kacsa fürdik fekete tóban!
Nem megy a játék. Kezemen vassúly.
Zubogó vérem verése lassulj!
Pókok türelme segít, ha láz van,
gondok közt fekszem zörgő vaságyban…
Szabó Lőrinc: Téli este
Lócika megjött, hároméves,
a szél kicsípte, friss, piros,
veti mackóját s magyarázza,
hogy nincs odaki semmi rossz,
és füstöl a ló orra, és ő
nem borult fel a ródlival,
s az ablaknál ölembe mászik
s kinéz és szól: – Csak az a baj,
hogy korán kellett hazajönni!
– s mesél és nézi csillogó
szemmel, hogy táncoltatja ott kint
fehér pillangóit a hó.
Mesél, s én érzem, gyönge szíve
a kezem alatt hogy dobog,
és egy őzike jut eszembe,
erdő és erős farkasok,
és háború, és védtelenség,
s mindaz, amit hazajövet
láttam az utcákon, s amit ti,
ti is tudtok mind, emberek:
mind ami kín itt van köröttünk
s ami már ki se mondható,
mert ami még kimondható,
már az is csak irtózni jó.
…Mi lesz, őzike?… A gyerek újra
tapsol: – Apu, de szép a tél! –
Jó volna hinni, néki hinni,
aki nem tudja, mit beszél.
Örkény István levele kislányának
Örkény István levelei gyermekeinek:
Édes Antalka! Te sovány kutya! Te fogatlan banya!
Remélem, emlékszel még, milyen vihar volt akkor, amikor ott jártam nálad látogatóban. Itt Pesten még nagyobb vihar volt. Itt olyan vihar volt, hogy egy autóbusz nem bírt előremenni, csak forogtak a kerekei, de a szél mindig visszanyomta. És olyan vihar volt, hogy a Gellért-hegy egy kicsit lejjebb csúszott a Duna felé, és most belelóg a vége. És olyan vihar volt, hogy a Róka bácsinak elrepült a bal füle.
Azért csak a bal füle repült el, mert a jobbat éppen vakarta, és utolsó percben meg tudta fogni. De a bal füle egyszer csak lerepült a fejéről, azt se mondta, jó napot. Szegény Róka bácsi rohant a füle után. Kiment a Budagyöngyére, ott a füle fölrepült egy fára. Ő utánamászott, de addigra a füle továbbrepült, egészen a patikáig, ahol a Mese utca alja van. Már Róka bácsi alig tudott futni, és csak ordított: Fogják meg! Fogják meg! Az az én bal fülem! De senki sem bírta utolérni.
No most gondold el, szegény füle egyedül maradt. Nem is tudta, mit csináljon. Emlékszel, éppen délután volt a vihar. Szegény bal fül megéhezett. Volt ott egy kis vendéglő, ahová te is szoktál járni. Odament a fülecske, kért a pincértől tökfőzeléket fasírttal. Minden fül szereti a főzeléket, nem úgy, mint némelyik soványkutya kisfiú. Épp kihozta a konyhából a pincér a tökfőzeléket fasírttal, amikor berohant a Róka bácsi. Nagyot ordított.
– Hol a fülem? Hol a fülem?
Körülnézett, de nem látta. Arra nem is gondolt, hogy a füle ott ül egy székben, és várja az ebédet. Hanem amint a pincér elvitte előtte a tökfőzeléket a fasírttal, a szegény Róka bácsi már meg volt egy kicsit zavarodva. Azt hitte, ott viszik a fülét a tökfőzelékben, és meg akarják enni.
– Megállj, büdös pincér! – ordította.
Először fejbe vágta a pincért, aztán kikapta a tányérból a fasírtot, aztán rákente a pincérre az egész tökfőzeléket, és utoljára fogta a fasírtot és föltette a füle helyére. Egy kis tévedés volt, de azóta is 237úgy jár, egyik oldalon füllel, a másik oldalon fasírttal. Néha találkozik a Danival, és akkor a Dani két lábra áll és kér, mert szeretné megenni a fasírtot. De Róka bácsi nem adja oda. Azt mondja, még mindig jobb egy kis fasírt a fül helyén, mint semmi.
Itt ilyen vihar volt, örülj, hogy nem voltál itt, mert te is elrepültél volna. Az összes válogatós gyerek elrepült, és még egy sem jött vissza. Mert aki válogatós, az sovány, és aki sovány, azt elviszi a szél.
Légy jó kisfiú, és egyél meg mindent, mert valami azt súgja, hogy még jönnek viharok és akkor te is elrepülsz, öregem! Gondolj apádra sokat, és írj neki levelet. Csókol és méghozzá nagyon sokszor csókol
Apu
Édes, édes Angélácska!
Már nagyon hiányzol. Olyan nagyon hiányzol, hogy azt el sem mondhatom. De azt hiszem, nagyon hamar meglátjuk egymást, csak nem tudom még egészen pontosan a napját, de az már nincs messze.
Légy szíves, gondolj rám, mégpedig reggel, fölkelés előtt, aztán fogmosás után, ha ugyan van fogmosás, aztán mindig gondolj rám, amikor a nagymami megdicsér és azt mondja, hogy ejnye, milyen jó kislány ez.
Amikor megszid, akkor ne gondolj rám. Hanem vacsora előtt és főleg alvás előtt. Olyankor én is mindig rád gondolok, és ezt te egészen biztosan észre fogod venni. Például, ha viszket az orrod, akkor éppen rád gondolok.
Viszont ha nem viszket az orrod, akkor is rád gondolok. Továbbá, ha csillagos az ég, akkor is rád gondolok, és ha nem csillagos, hanem borús, akkor éppen szintén rád gondolok. Te se felejtsd el apudat, aki sokszor csókol
Apu
Miguel Hernández: Bölcsődal kisfiamnak
(A börtönből írta kisfiának, amikor fele-
sége leveléből arról értesült, hogy az asz-
szony csupán hagymán és kenyéren él.)
Zuzmara csak a hagyma,
tömött, gyatra lé.
Napjaid zuzmarája
s éjszakáimé.
Éhség és hagyma;
fekete fagy és zuzmara:
kerek és nagy ma.
Az éhség bölcsőjében
fekszik a fiam.
Hagymák vérét szopja most
mohón, boldogan.
De ez a vér még
cukor-zuzmarásan is
hagyma és éhség.
A holdban ül egy elszánt
fekete asszony,
magát bontja szálra, hogy
rád borulhasson.
— Hozom a holdat,
csak te nevess, fiacskám,
akarod? Szólj csak!
Otthonom pacsirtája,
nevess hangosan.
Két szemed mosolyában
világ fénye van.
Ha nagyot nevetsz,
meghallja a lelkem és
tüstént szállni kezd.
Nevetésed szabaddá
tesz és szárnyat ad.
Börtön s magány falát le-
dönti: száll a rab.
Felröppen a szám,
villámló szív vagyok már
fiam ajakán.
Feszül, csapong a húsom,
pillám záporoz,
verdes, — az élet, mint még
soha, oly piros.
Hány csíz rebben föl,
szárnyalva és keringve,
fogoly testemből!
Kardként peng nevetésed,
győzelmes szablya,
fecskét, rózsát lebíró,
nap vagy és napba
szállsz, fény fény felé,
te, csontjaim jövője
és szerelmemé!
Ébredtem: gyermekkorból
te ne ébredezz.
Számat bú keseríti;
te mindig nevess.
Bujj bölcsődbe és
pólyád pihéi közt is
védd a nevetést.
Szállj oly magasan, tágan
és fenségesen,
hogy tested frissen pirkadt
hajnal-ég legyen.
Óh, bárha, édes,
visszaszállhatnék pályád
eredetéhez!
Nyolc hónap: mosolyodban
öt kis narancság,
öt apró és falánkul
fehérlő vadság.
Mintha megfogant
öt kölyök-jázmin volna
öt kis tejfogad,
mely holnapra majd csókok
határőre lesz,
állkapcsodban harminckét
ádáz fegyveres,
s érzed, tőz fut át
fogad alatt, keresve
szerelmed husát.
Szállj, fiam, anyád melle
két hold: az lakod.
Két melle hagymától bús,
légy te jóllakott.
El ne dőlj, s ne tudd,
mi van most a világban,
s apád mire jut.
Fordította: András László
Csorba Győző: A gyermek álmai
Kezdenek visszaszállani
a gyermek álmai –
Az akkor még tündéri lomok
ma már azilumok
A sírnál fönnakad
mint part falán a hab
az öncsaló remény
hogy túl is lenne fény
S ami most még csak kevés
botló incselkedés
érzem hogy lassacskán tele
lesz életem vele
Ha azt mondom: halál
már nem patetizál
de fejem mellé se tesz
olyat mi félelmetes
S a fényszóró tudat
mindenen áthalad
s ami valamit ér
föltámad újra él
Míg tér idő lazul
mindinkább izmosul
töményül a csodás
köznapi ragyogás
Amit érzékszerveim
s érzékfölöttijeim
felfogni képesek
nem volt még élesebb
Már pontos óra van
kezemben s untalan
rá-rálesek: miképp
tudnám dúsítani még
tovább a pillanat
úgyis agyondagadt
csöpp bugyrait s rafinált
mód átverni a halált
ha mással nem hevem
tüzével színeivel
hogy meghökkentse ha
rám fájna már a foga
mert gyermekálmokat
talán neki sem szabad
ha nincs rá súlyos oka
csak úgy szétrúgnia
Csók István: Züzü pihen
William Blake: Dajkadal
Ha gyerek szava zeng a zöld füvön,
Dombon nevetése ha cseng,
Odabent a szívem csendben pihen,
S kint is minden csupa csend.
„Gyertek haza már, lebukóban a nap,
Mindjárt harmat esik,
Játékból elég, haza hát, csemeték,
Holnap reggelig.”
„Hagyj játszani még, fent fényben az ég,
S nappal ki feküdne le?
S még ég fele száll a kis madár,
S a domb barival tele!”
„Hát jó, de csak épp, míg a fény ki nem ég,
Aztán haza, ágyba, úgy ám!” –
Nosza, mind szalad, kiabál, kacag,
S visszhangzik a domb valahány.
Fordította: Tellér Gyula
Pablo Picasso: Portré Paul Picassoról
Térden állva a gyermekek előtt!
Ki gyermekekkel foglalkozik, az tudja, hogy mindenik évnek megvan a maga keresztje… Van olyan tanév, mikor a mumpsz, máskor a gripa környékezi meg a nagycsaládot, és biza akkor „elindult a gyűrű vándorútra egyik kézből a másikba”, és nehéz megfékezni a járványt. Persze nemcsak járványos betegségek indulhatnak el a gyermekek világában, hanem különféle divatok, hóbortok is, melyeket a felnőtteknek szintén nagyon nehéz megérteni, befolyásolni. Volt egy év, mikor főleg a fiaink elkezdtek cikizni a tanárokkal, az osztályok szinte versenyeztek, hogy ki tud rálicitálni csínytevésben a másikra. Nekik nagyon jó bulinak tűnt, de egy – egy tanár biza a felmondását fontolgatta. Mi mást tehettem volna, újból és újból összeszedtem az intézet belső udvarára a gyerekeket és néha szép szóval, máskor meg minden pedagógiai haragomat csatasorba állítva próbáltam a fiaimat nevelgetni, a kedvesség és a jóság útján tovább terelgetni.
Tavasz fele, már az egész pedagógiai eszköztárunk romokban hevert. Magamba roskadva, behívtam az intézet vezetőjét, és megbeszéltük, hogy ha már nincs eredménye annak, hogy a gyerekek fejét mosogassuk, akkor próbáljuk meg a lábukat is megmosni. Nagycsütörtökön a szentmisén szépen minden osztályból a legcsintalanabb gyereket kiültettük az első padba, és az evangélium után úgy papi ruhában, prédikáció helyett letérdeltem szerre mindenik fékezhetetlen kiscsikó elé, és szelíden, ahogyan mesterünktől, Jézus Krisztustól tanultam, megmostam a „tanítványaim” lábát.
Mary Cassatt: A fürdés
1891-1892
Döbbenetes élmény volt a zsúfoltságig telt templom előtt szerre, nyugodtan letérdelni, megmosni, megtörölni, majd megpuszilni a gyermekek lábait… Hihetetlen csend volt a templomban, én nem mondtam semmit, csak céltudatosan végeztem a dolgomat, a kántor úr közben énekelt egy nagyon szép, szomorú éneket.
A történetet én a gyerekeknek szántam, pedagógiai célzattal, de igazából engem is végtelenül megindított a szertartás. Ott és akkor döbbentem rá, hogy Péter lábát mosva, az én lábamat is megmosta a Mester… Bár Júdás zsebében ott zörgött a harminc ezüstpénz, Jézus mégis lehajolt és az ő lábát is megmosta.. Aztán belém nyilallt a felismerés: Jézus nemcsak megmosta a fiai lábát, hanem utána meg is halt értük a kereszten! „Vajon én megtudnék halni ezekért a ’rosszcsont’ gyerekekért?” A lábmosás szertartását befejezve felálltam, és csendesen néztem őket, míg az orgona utolsó akkordjai is elhaltak. Néztem a fiaimat és annyira szépeknek láttam őket, mint addig soha sem!
Végtelen csendben folyt le a nagycsütörtöki szertartás, a megfosztott oltár előtt sokáig némán térdeltünk. A végén, a sekrestyében mindenik „tanítványom” odajött, hozzám bújtak, megöleltek csendesen. Néma percek után az egyik, talán a legcsintalanabb megszólalt: „Csaba testvér, én többet rossz nem leszek!” Én sem, én sem, visszhangozták a többiek a mélyről jövő jó elhatározást. Évek teltek el, ma már felnőtt emberek, elsodorta őket a múló idő, de én úgy gondolom, hogy legtöbbjüknek sikerült megtartani a tiszta szívből felfakadt őszinte fogadalmat. Egy biztos, ha találkozunk, akkor ugyanazzal a szeretettel tudjuk egymást átölelni.
Jézus Krisztus útján járva, de különösen ott térden állva a gyermekek előtt, örökre megértettem, hogy szeretetre, csak végtelen alázattal és nagy-nagy szeretettel lehet tanítani a testvéreinket. Csak akkor van jogom szeretetet kérni és elfogadni, ha kész vagyok a másikért vállalni akár a halált is. Ezen a szinten már nem az a fontos, hogy a másik mit csinált, mondott, hogy a zsebében csörög a harminc ezüstpénz vagy nem, hanem egyszerűen csak az, hogy van, s te alázattal, boldog örömben érette vagy.
Kisebb testvéri szeretettel Csaba t. (Böjte Csaba atya)
Debrecen, 2011. április 19.
Kaffka Margit: Lackó
Jött egy csoda. Harmatlágy, pici jószág,
Édes, lihegő, bimbószínű lény.
Vér lüktet benne! Eleven valóság!
S nézem kétkedve, tanakodva én.
Vánkospihéit elzilálni félek,
Már szétterült az álmaim felett,
Már átölelem féltve, mikor ébred,
Ó, el ne rebbenj tőlem, új igézet!
– – – A te szemeid a leggyönyörűbb szemek.
Jött valakim, aki nem volt idáig,
– Felém rajzó, bomlott vágyakkal telten,
(Bár öltögettem hószín, csöpp ruháit)
Csak nemrég is, be messzi járt a lelkem!
– Hát vége volna a titáni hévnekő
Nagy száguldásnak viharparipánő
Közelebb jöttek-é a messzeségekő
Nem! – Csakhogy itt engem keres az élet,
– – – Az csak a párna fodra, Csacsikám!
Már halkan úszik a soktornyú város,
A légemelte, rezgő, csalfa kép
Mindegyre messzebb. És nyomába szálldos
A vágy, – szétfoszló, lenge párakép.
Viharzó tapsok zaja szerteszéled,
Homályba hullnak kísértő szemek,
Kilobban a tűz, elhallgat az ének,
Itthon maradtam – mindörökre véled.
Egy álom int még. – – – Ne sírj! Nem megyek.
No lám! Elgörbült kedves gyűszűszád.
Ne sírj, kis ember, én gyönyörűségem!
Se lát, se hall egyébrül az anyád,
– Tejszagú, édes kis testeden át,
Csak azon át szabad az út már nékem.
Halkan hívó szók még kísértenek,
De a kiáltásnak ereje nincsen.
Szeme lezárul. – Nem, nem mehetek!
Csitt… aluszik! És akkor jól van minden.
1906
Gősi Vali: Aludj, kisfiam…
Csöndes a sírkert,
lobban a láng,
itt vagyok, Kincsem,
az édesanyád!
Eljöttem hozzád,
hogy mondjak mesét.
Rigók dalolnak,
dalt súg a szél.
Tiéd e dallam,
halld a zenét,
aludj, mint régen,
a tündérmesén.
Itt vagyok nálad,
aludj, ne félj!
Hallom, hogy kérlelsz:
Anyu, mesélj!
Csitt, csak hallgass,
a szív szava szól:
szeretlek kincsem!
Hallod valahol?
Csöndes a sírkert,
lobban a láng,
altatót dúdol
az édesanyád.
Dobban a szívem,
hallod? Álmodra vár.
Aludj, s mint régen,
álmodj csodát!
Aludj el kérlek,
ne félj, ne sírj!
Itt vagyok én is,
és ölel a sír.
Betakar óvón
a langyos föld,
szívem a széllel
együtt köszönt.
Álmosan reccsen
fönt egy faág.
Holnap is mesélek,
jó éjszakát!
(anyu, 2007)
Márk Lajos: Gyermeknap. Mentsük meg az elhagyott gyermekeket.
Országos Gyermekvédő Liga, plakát, [ante 1914]
Ady Endre: A fiam bölcsőjénél
Hős lugasban vén, nyári napon,
Aludj, mikor az apád altat,
Kicsi fiam:
Felleg-bölcsőd sirva ringatom.
Álom-testecskédet legyezem,
Csókokra emlékszem, melyekből,
Kicsi fiam,
Nem hivott elő a szerelem.
Hogy ködből vagy és sohse valál
sohse fájt igy szegény apádnak,
Kicsi fiam,
Közel lehet hozzá a Halál.
Édes magzat-vágyak teltenek,
Csak téged kiván már a csókom,
Kicsi fiam,
Aludj, aludj, vén apád beteg.
Vén nyár, vén sors, magtalan apa:
Akartad-e valaha látni,
Kicsi fiam,
Kóbor, bús apádat valaha?
Halál leseng e nyári napon,
Mintha én feküdnék bölcsődben,
Kicsi fiam,
S álom-arcocskád cirógatom.
Juhász Gyula: A gyermeket, ha alszik…
A gyermeket, ha alszik, simogasd meg
Egy gondolatban, mint bársony virágot,
Mely szirmait bezárta. Boldog éden
Ringatja most szelíden messze, messze
A nap zajától és a föld porától.
Egy nagy aranykaput nyitott ki éppen,
Melyet kerúbok őriznek dalolva
S lábujjhegyen a smaragd rétre indul,
Arany mezőre és ezüst patakra.
Már mosolyog. Már visszatért megint
Oda, ahonnan eljött s földre tévedt.
Előbbi életének társai,
Kis szöszke angyalok közt hancúroz most,
Szivárványszín labdákkal kergetőznek
És jázminokkal verik arcul egymást,
Örök narancsot esznek s nem mulandó
Babákat ajnároznak égi hintán.
Most elhervad a mosoly ajka szélén
S búsan gügyög: kis társai szaladnak
S ő fölbukott az ébredés göröngyén
És földet ért ismét. Már sír az édes.
Faludy György: Gyermekszobámról nem beszéltem…
Gyermekszobámról nem beszéltem néked.
Mindig azt hittem, hogy az ablakok,
a kőerkély, hol varjak raktak fészket,
a tükör, hol egy kisfiú lakott,
a vén koldus a falrepedésekben
ágyam felett, mackóm, száján a sok
mocsokkal (többször kásával etettem),
s a rolóban selkődő farkasok: –
hogy mindez nem tűnt el, mint többi múltam,
de a felrobbant házban most is ott van,
s meglátod, mihelyst kinyitod az ajtót,
a kisfiút a tükörben, a mackót,
mindent, mi volt s mi most is kitart csendben
az idő dühödt hullámai ellen.
Várnai Zseni: Gyermek
Gyermek, nagyon kell szeretni Téged.
Mert végtelen a gyöngeséged.
Az ifjú sarjú ott künn a mezőn,
Szopós kicsiny bárány a legelőn,
Tátogó csőrű tollatlan madárka,
Nem olyan gyönge, nem olyan árva.
Gyermek, nagyon kell szeretni Téged.
Ha nem étetnélek, éhen is vesznél,
Ha nem karolnálak, váltig fekhetnél,
Ha nem fürkészném, mi bánt, mi fájhat,
Mikor kis ajkad sírásra lázad;
Ha szívem írt nem lelne rája,
Úgy, ami fáj, csak fájna, fájna…
Gyermek, nagyon kell szeretni Téged.
Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért
Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.
Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.
Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.
Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.
Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.
Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.
S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,
Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.
Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.
Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;
Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.
Források:
http://www.devaigyerekek.hu/news/news_1700.html
http://nemzetikonyvtar.blog.hu
Örkény István
Egyperces levelek
Digitális Irodalmi Akadémia
© Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2016
Címfotó: langleychildren.com
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:15 :: H.Pulai Éva
