Guillaume Apollinaire – 7torony Irodalmi Magazin

„Vak ringat egy szép kisdedet / Őzsuta gidákat vezet / S a törpe szívszorongva látja / Óriássá nő a pojáca” (Guillaume Apollinaire: Alkony, részlet, Rónay György fordítása)

Guillaume Apollinaire (1880. augusztus 26., Róma – 1918. november 9., Párizs) költő, író és kritikus.

Wilhelm Albert Vladimir Apollinaris de Kostrowitzky (más írásmóddal Kostrowicki) néven született. Anyja Angelica Kostrowicka lengyel grófnő, apja egy Francesco Flugi d`Aspermont nevű svájci-olasz, arisztokrata származású katonatiszt. Feltehetően szintén ő az apja Guillaume két évvel fiatalabb öccsének, Albertnek. A nehéz anyagi helyzetben lévő férfi valamikor 1884-87 között hagyta el őket, részben a kapcsolatot rossz szemmel néző családjaik nyomásának engedve. Hároméves korában költöztek el Rómából, több olasz városban, majd hét éves korától Monacóban éltek, ahol anyja táncosnőként, előkelőségek kitartott nőjeként és sokszor szerencsejáték-nyereményekkel biztosította megélhetésüket. Apollinaire Monacóban, Cannes-ban és Nizzában járt iskolába; utóbbiban tette le írásbeli érettségi vizsgáit (1897), de a szóbelik előtt ismeretlen okokból elhagyták a várost.

Aix-les-Bains-ben és Lyonban éltek, majd Párizsban egy Jules Weil nevű bankárnál, akivel anyjuk a belgiumi Spa kaszinóiban tett egy rosszul sikerült kiruccanást (a fiúk a közeli Stavelot-ban laktak). Visszatérve Párizsba már nem engedhettek meg maguknak egy bérelt lakást, kénytelenek voltak szállodába költözni. Apollinaire-nek pénzt kellett keresnie: újságcikkeket és (négerként) tárcaregényeket írt.

Az 1901 augusztusától egy évig a Rajna-vidéken dolgozott Milhau őrgrófné lánya, Gabrielle házitanítójaként; közben több német várost (Unkel, Bonn, Köln) is felkeresett. Komoly hatással volt rá a német népköltészet, különösen a liedeket átszövő valóságfeletti elemek, valamint a szimbolizmus. Munkája során ismerkedett meg Annie Playdennel, aki ugyanannál a családnál volt nevelőnő. A házasság is szóba kerül közöttük, de Annie előbb hazatért Angliába, majd kivándorolt az Egyesült Államokba. (A megcsalt szerető éneke, A Landor Road-i kivándorló, Annie) A németországi év alatt (1901/02) született versek közül kilenc a Szeszek című kötetben „Rajnai versek” cikluscím alatt jelent meg (a kötet korai tervének még Rajnai éj volt a címe).

Visszatérve Párizsba az avantgárd szellemi életének egyik meghatározó alakja lett, barátja volt többek között Pablo Picasso, Jean Cocteau, Erik Satie és Marcel Duchamp.

„Tréfacsináló jókedve és mélabúja egyaránt szélsőséges, tudásvágya határtalan, bővérű, farkasétvágyú és dús fantáziájú, a hajnalba nyúló beszélgetések és séták bajnoka: valósággal reneszánsz egyéniség. Ez időben válik ismertté mint a régi erotikus irodalom szakértője; de Sade márki újrafelfedezésében és kiadásában oroszlánrésze van.” (Rába György)1908-ban ismerte meg Marie Laurencin festőnőt, korabeli verseinek egyik ihletőjét; szerelme szította föl mindig is meglevő érdeklődését a festészet iránt. Képzőművészeti kritikáiban, katalógusokhoz írt előszavaiban és előadásaiban ettől fogva az „új festészet” szószólója lett; Picasso, Matisse, Braque munkásságának lelkes propagátora; a „vámos Rousseau” művészetének egyik fölfedezője. A Festin d`Ésope című, rövid élető folyóirat alapítója volt. Kapcsolatba került Marinetti futurista mozgalmával is.

Marc Chagall: Tribute to Apollinare

Jó barátja, Pablo Picasso, aki ugyanúgy a modern festészet úttörője, mint ő a modern költészeté, azt híresztelte, hogy természetes apja XIII. Leó pápa volt. Holott anyja és így ő maga is azt állította, hogy az apa olasz gróf, Fligi d`Aspremont, akivel a szépséges lengyel táncosnő Rómában jó ideig együtt élt.

Rómában anyakönyvezték lengyel nemzetiségű olasz állampolgárnak. Majd 7 éves korától Franciaországban élt, ott járta iskoláit. Minthogy Olaszországból érkeztek, és az anya egy ideig mint olasz táncosnő volt hivatalosan nyilvántartva, a nevét viselő fiút az alsó, majd felsőbb iskoláiban hol lengyelnek, hol olasznak írták az iratokba és a bizonyítványaiba. Noha franciául sokkal jobban tudott, mint akár lengyelül, akár olaszul, s már kezdett híres francia költő lenni, mégse kapott útlevelet, mivel nem volt francia állampolgár.

De azt se tudta volna igazolni, hogy lengyel, hiszen sohase volt Lengyelországban vagy Oroszországban, ahonnét egykor nagyapja Rómába emigrált, hogy a pápai udvar világi kamarása (vagyis kincstári tisztviselője) legyen. Mivel anyja se vette fel az olasz állampolgárságot, olasznak se mondhatta magát. Csak amikor a háború (az első világháború) kitörésekor behívták katonának, akkor hitték el róla, hogy francia. Ilyen zavaros származás ismeretében érthető, hogy ő találta ki a „szürrealizmus” szót, amit a jó barát Picasso is azonnal használni kezdett, hogy hamarosan szakszerű elnevezése legyen minden modern művészetnek. (ő ugyan legelőször szürnaturalizmusnak nevezte művészi módszerét, de barátai és első könyvének kiadója nem találták elég jól kimondhatónak ezt a túl hosszú szót, így együtt szürrealizmusra rövidítették.)

Siheder korától mindvégig lángolóan szerelmes volt, minden leány és asszony meglepőbbnél meglepőbb hangú versekre ihlette. De alig-alig talált érzelmi viszonzásra. Hamar jött azonban új reménytelen szerelem. A remény és a bánat egyaránt érdekes újabb verseket csalogatott ki folyton izgatott lelkéből. Verselése pedig szüntelenül új verstani és nyelvtani meglepetésekkel hökkentett meg vagy ragadott el. Felfedezte a pátosz és az alpáriság összeolvasztásának szenzációját. Keverte a szokatlant és a hétköznapit, a valószerűtlent a megszokottal. Különös prózában, néha drámai formákban hökkentette meg az olvasókat és a kritikusokat. – Amit írt, azt valahol mindig közölték. Mégis gyakran volt pénzzavarban. Az alkoholtól se tartóztatta magát, de azok a nők is pénzbe kerültek, akik nem viszonozták szerelmét. Hát még azok, akik mégis viszonozták. Ha pedig a rendetlen és könnyelmű élet több pénzt kívánt, amint amennyi volt, pornográf regényeket fordított olaszból franciára. Ez jövedelmező tevékenység volt. És anyagot is kapott belőlük, amellyel színesíthette amúgy is meghökkentő verseit és prózai műveit.

1911-ben csatlakozott a kubista mozgalom egy külön ágát képviselő Puteaux-csoporthoz. Ez év szeptember 7-én a rendőrség letartóztatta, és néhány napra börtönbe került: egy Piéret nevű belga újságíró-kalandor a párizsi Louvre-ból ellopott néhány szobrot, melyből párat Apollinaire lakásán rejtett el, az ő tudta nélkül.

Első (próza)kötete L`enchanteur pourrissant (1909) címmel jelent meg, de az elismerést csak a következő, Alcools [Szeszek] (1913) című gyűjteménye hozta meg, amely addigi tizenöt éves munkásságának szinte minden szakaszából tartalmaz műveket, melyek közül így több még részben a szimbolisták hatását mutatja.

A költemények nagyrészt életének eseményeihez kapcsolódnak, de különböző költői fejlődési szakaszokat, stílusváltozatokat tükröznek; stilárisan legalább három réteget képviselnek. A korai versek a szimbolista hangulatlírát folytatják, illetve a múltból vett jelképes értelmű történeteket beszélnek el (A remete; A lator). A rajnai versekben (külön ciklus ebben a Rajnai dalok) a költő az egyszerű dalformát kelti új életre, visszanyúlva a trubadúrok, Villon, a romantika, a német Lied, Heine, Verlaine örökségéhez (Az ősz; Loreley; Május); a táj, mint a csalódott szerelmes mélabújára felelő természet hatja át dalait, igazi „lelki táj” – és a múlt időtlen tudattartamként él tovább. A rajnai korszak tudatos művészi lezárása A megcsalt szerető éneke, 1904: a vallomás időbe és térbe objektiválása, s az e két szemléleti sík közötti oszcillálás módszere a költemény poétikai vívmánya, a megszakításos modern költői előadásmód korai példája. A versek harmadik csoportját a modern szintézisre törekvő, kubista-szimultanista szerkesztésű költemények jelentik (a legmodernebbek az „esemény-versek”: Égöv; Menet; Az utas; Vendémiaire). Néhány költeményének kubista képalkotása (a meglepetés esztétikájának jegyében) sokkoló hatású volt (A tűzkosár; Eljegyzés).

A Szeszeket tehát az újítás és a hagyományőrzés egyaránt jellemzi, és a kötet tükrözi Apollinaire alkotásmódjának átalakulását: miként bontja fel a hagyományos mondatszerkezeteket, törli az írásjeleket, kapcsol össze egyre távolibb síkokat, illetve hogyan halad a kötött formáktól a szabad vers irányába. A kötet hangnemét maga a költő egységesítette, amikor a korrektúrából elhagyta a központozást: „…azért töröltem el, mert haszontalannak tőnt, és az is, mivel a ritmus és a versmondat maga az igazi központozás…”

A Kikericsek, 1902 valószínűleg még az Annie-versekhez tartozik. Oldott, kötetlen, szabad versépítés jellemzi. Az őszi rét jelenségei, eseményei töredékes képekben villannak fel a szerelmi motívummal együtt; a két téma kölcsönösen idézi fel egymást. A méreg, megmérgeződik, halni készülő motívumsor általánosabb jelentést is sugall: a világban méreg van, a dolgok, az emberi élet szükségszerűen romlanak és múlnak el. A költő az értelem működésének kikapcsolásával jelenít meg lelki tartalmakat, a külvilág jelenségei az érzelmek tükörképének tűnnek fel. A valóságos élmény a vers megejtő zenéjében szinte elpárlódik, és szabad, részben a dallamtól is sugallt asszociációkba oldódik.

Guillaume Apollinaire:

KIKERICSEK

Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig

Legelget a tehén

S lassan megmérgeződik

Kikericsek virítnak kékek és lilák

Álmos szemed olyan mint itt ez a virág

Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt

S szemedtől életem lassan megmérgeződik

Egy falka kisdiák a rétre fut s rivall

Lebernyegük röpül és zeng a harmonikadal

S letépik a virágot mely anya és leány is

És színe mint szemhéjadé s oly félve rebben már is

Mint rebben a virág ha szélben térdepel

A csordás csöndesen halk hangon énekel

Míg bőg a sok tehén s elhagyja gőzölögve

E halnikészülő nagy rétet mindörökre

Radnóti Miklós fordítása

A kötet záró verse, a Vendémiaire is az egész világot egy pillanatra birtokló szimultanizmus hitvallása. Apollinaire e versei – Cendrars költeményeivel együtt – a francia költészeti avantgárd első jelentős alkotásai. Bennük a nyers prózai világ, a költői emlék és látomás foszlányai szeszélyes sorokban illeszkednek egymáshoz, ám az egészet összefogja az élet lényegét, „szeszét” kifejező költői lendület, líraiság. A szabad vers, a modern élet, a technika kellékeinek s a köznyelvi elemeknek a benyomulása, a szintaxis szétszabdalása jellemző Apollinaire modern verseire.

Guillaume Apollinaire

VENDÉMIAIRE

Gondoljatok reám jövendő emberek

E kor az én korom királyok vége lett

Így láttuk búsan és csöndben meghalni őket

Háromszor vakmerőn háromszor nagyra nőttek

Szeptember végetájt Párizs de szép de szép lett

Szőlőtő minden éj venyigék fénye égett

Dicsőségem repül csőrével odafenn

Sok érett csillagot csipkedve részegen

Várták a csillagok a virradat szüretjét

Úgy jártam a sötét rakpartokat egy estén

Auteuil felé menet hallék egy hangzatot

Mely zengett súlyosan s olykor elhallgatott

Hogy más hangok dalos siráma is az éjben

Tisztán és messziről a Szajnapartra érjen

S hallgattam hosszasan a sok-sok éneket

Mely Párizs dallamán az éjben ébredett

Francia városok s ti városok a földön

Én mindre szomjazom mindet torkomba öntöm

És láttam a szőlőhegyen már Párizs részegen

A föld legédesebb fürtjeit leszedte éppen

Csodás szőlőszemek dalolnak venyigéken

És Rennes és Vannes felel és Quimper visszaint

Ó Párizs itt vagyunk embereink és házaink

Szőlőink melyeket babusgatott a napfény

Magukat áldozzák neked hogy megittasulj te túl mohó csodás lény

Agyakat hozunk teneked és falakat és temetőket önként

Bölcsők szavát melyet nem hallasz meg soha

És eszméinket is ó folyamok nagy árja

Fülelő iskolákat és kezeinket kinyújtva

A templomtornyokat mindnek hosszú az ujja

S a hajlékony értelmet is elhozzuk neked

Melyet mint házat kapuja a misztérium rejteget

Gáláns misztérium te szép lovagi végzet

Misztérium melyet elrejt egy másik élet

Szépségen messze túl a kettős értelem

Nem ismert Hellas és Kelet kettős talány

Bretagne kettős értelme vagy Bretagne-é hol az ősi

Földrészt türelmesen nyesi az óceán

És Észak városai mind szólnak szavuk vidám

Párizs ím itt vagyunk fogadj élő borodnak

Férfias városok hol dalolnak dohognak

Szentséges gyáraink fémből vert szentjei

Magas kéményeink a felleget teherbe ejtik

Akár a hajdani a gépi Ixion

És számtalan kezünket

Gyárak üzemek műhelyek kezek

Ujjainkhoz hasonló munkások meztelen

A valóságot gyártják órabérért

Mind elhozzuk neked

És Lyon is felel s fourvières-i angyalok az égen

Szőttek egy új eget zsolozsmák selymes szőttesében

Párizs csillapítsd szomjadat az isteni szavakkal

Mormolják őket ajkaim a Rhône és a Saône

Megújuló halála örök-egy ünnepély

A szenteket megosztja ettől esőz a vér

Ó kín ó boldog zápor meleg eső pereg

Kitárult ablakokra bámul egy kisgyerek

A részeg madaraknak kínálkozó fürtök fejek

A déli városok e szavakat felelték

Párizs te egymagad vagy értelem nemesség

Kedvünk irányait a végzeted kiszabja

S te nagy Földközi-tenger meghátráló habja

Törjétek kétfelé testünket mint az ostyát

Mind e sok magas szerelmek árva tánca

Lesz majd a tiszta bor melyet szeretsz te Párizs

S Szicíliából éppen egy végtelen madárraj

Érkezett és e szavakat jelezte szárnycsapással

Venyigénk fürtjei már mind lefosztva ím

E szőlőszem-szavak melyeknek magvain

Érezni még a vér a föld a só izét

Csillapítsd szomjadat ó Párizs mind tiéd

Fölötted ég felhőkön át derengő

Becézi Ixion sandaszemű teremtő

S látja az afrikai hollók születését

Fürtök fakó szemek magukat únva lassan

Az élet és jövő ringnak szőlőlugasban

Hol vannak a sugártekintetű szirének

Csalván hajóst akit kedvelt e sok madár

A Scylla szirtjein nincsen nyomuk se már

Ahol zengett vidám varázsú hármas ének

A szikla hirtelen megváltoztatta arcát

A hús ábrázatát hullámét mindenét

Ami csak elképzelhető

Az álarcok ti vagytok álcázott arcokon

Partok között az ifjú még úszott mosolyogva

A hullámon lebegve még úsznak vízbefúltak

S a nők dalolva sírva szálltak az új habokba

Elhagyva partokat s a szirteket s a sápadt

Férjeket is akik csöndben hevertek ott

Előbb a ragyogó nap fénye fele szálltak

S merültek vízbe mint lebukó csillagok

S belepték nyílt szemek hogy bolyongott az éj

A parton hol a szörny fütyült a télen át

S hallottam hirtelen amint császári hangod

Ó Róma

Átkait szórta volt eszméimre s az égre

Ahol a szerelem a végzetek vezére

Lásd ázik a keresztfán kihajtó levél

S Vatikán mélyein halódó liliom

A borban és e bor főszere ama vér

A tiszta vér e vér azé ki ismer egy

Más szabadságot is mely nő mint a növény

S te nem tudod hogy ez a legfelsőbb erény

Egy hármas korona lehullt az út kövére

Hever míg főpapok szandálja rúgja félre

Ó halványuló demokrata fény

Jöjj hát királyi éj amelyben majd kivégzik

A galambot s a sast a farkast meg a bárányt

Egész sereg király ellenség és kegyetlen

Mint te oly szomjasak örök szőlőligetben

A földből kifelé emelkednek az éghez

S majd isszák boromat mely kétszer ezeréves

A Mosel és a Rajna folynak egymásba csendben

Európa nappal-éjjel imádkozik Koblenzben

S hogy meg-megálltam én hazamenet Auteuilbe

S úgy hullott némely óra mint hullanak a földre

A szőlőlevelek hallottam egy imát

Amelyben egyesült két kristálytisztaság

Ó Párizs országod bora jobb mint az amely

A partunkon terem északi venyigén

Már minden mag megért e szörnyű szomjuságra

A présben szép erős férfiú-fürtjeim

Majd hosszan kortyolod egész Európa vérét

Mivel gyönyörű vagy és csak te vagy nemes

Mert nem születhetik meg Isten csak tebenned

Sok szőlőmívesem a szép házak között

Melyeknek fénye két vizemben tükrözik

A szép házak között melyek feketék és fehérek

Dalukban este ők tudatlanul téged dicsérnek

Mi folyékony kezek imára fonva egybe

Sok kalandos vizet viszünk a tengerekbe

S mint nyílt olló között a köztünk aluvó

Városból semmi fényt nem lát a két folyó

Melyeknek moraja az éjben messze száll át

És megzavarja a koblenzi lányok álmát

Mire a városok százan feleltek aztán

Távoli szózatuk nem ért fülembe tisztán

S vegyíté Trèves az ősi város

Hangját a hangok zavarához

A világegyetem e borban sűrüdött

Beteltek tengerek és állatok s növények

Beteltek városok sorsok s a csillagének

Térdeplő emberek a mennyek partjain

S a hajlékony acél hőséges cimboránk

A tőz is melyet úgy szeressünk mint magunkat

S a büszke holtak is a homlokom alatt

S a villám mely kigyúl akár a gondolat

És együtt és külön a nevek és a számok

A papiroskilók lobogva mint a lángok

S kiknek nyomán fehérszínűek lesznek csontjaink

Az örök versek is magukat únva mind

A hadseregek háborúra készen

A keresztfaerdők és cölöplakásaim

Szerelmesem szemének partjain

A szájakból kiáltozó virágok

S mind amiről szólni se tudnék

Mind amit meg nem ismerek soha

Ez mind ez mind a borrá alakult

Amelyre Párizs szomjazott

És megismertem akkor én

Tettek szép nappalok és szörnyű álmok

Növényzet párzások bálványozások

Mozdulatok örök zenék isteni kínok

Egymásra és miránk hasonlító világok

Titeket ittalak s nem csillapult a szomjam

De a világ ízét megismertem azóta én

A nagyvilágtól vagyok mámoros

A partról honnan folyni láttam a vizet és aludni a bárkát

Figyeljetek reám ki Párizs torka lettem

És az egész világ majd énbelém folyik

Figyeljetek reám a világ részeg énekére

S a szeptemberi éj már lassan végetért

A híd piros tüze a Szajnába veszett el

Csillagok haltak és megszületett a reggel

Vas István fordítása

Persze legalább olyan mérető volt az ellenállás, mint a lelkesedés. Gyilkos kritikák és gúnyiratok szidalmazták az új költészetet. A költőt a bűnözők cinkosának mondották. Egy ízben a Louvre-ból néhány kisebb műtárgyat loptak el. A tolvajt azonnal elfogták, kiderült, hogy egy olyan fiatalember, aki ugyanabba a kávéházba járt, mint Apollinaire és barátai. Erre egy feljelentés érkezett a rendőrségre, hogy a szürrealista költő a tolvaj bűntársa, sőt valószínűleg felbujtója. Le is tartóztatták, hetekbe telt, amíg tisztázódott ártatlansága. De néhány újság még egy ideig fenntartotta a hiedelmet, hogy a „sehonnai lengyel” múzeumrabló.

Szintén 1913-ban jelent meg Les peintres cubistes [A kubista festők] című tanulmánya, mely az akkor önállóvá váló irányzat egyik fontos szövege.

Giorgio de Chirico: Portrait prémonitoire de Guillaume Apollinaire

Guillaume Apollinaire:

Tanulmányok

Kubista festők

(részlet)

Sok új festő csupa olyan képet fest, amelynek nincs igazi tárgya. A katalógusokban található képcímek ilyenkor a név szerepét töltik be; márpedig a név megjelöl egy embert, de nem jellemzi.

Mint ahogy vannak Kövér nevő emberek, akik soványak, akár a seprőnyél, és Szőkék, akik koromfeketék – láttam Magány című festményt, amelyen több személy szerepelt.Abba még csak belemennek a festők, hogy némileg magyarázó szavakat használjanak – mint arckép, tájkép, csendélet -, de sok fiatal festőművész csupán egyetlen általános szót használ: azt, hogy festmény.

Ezek a festők, ha változatlanul megfigyelik is a természetet, most már nem másolják, és mindenképp elkerülik a megfigyelt vagy tanulmányozás útján újjáalkotott természeti jelenetek ábrázolását. A valószerűségnek immár semmi jelentősége sincs, mert a művész mindent feláldoz egy feltételezett, de fel nem tárt, felsőbbrendű természet igazságáért és kívánalmaiért. A tárgy mit sem számít már, vagy alig számít. A modern művészet általában elveti a múlt nagy művészeinek legtöbb eszközét, amelyeket azok a tetszés kivívásának érdekében alkalmaztak.

Ha a festészet célja ugyanaz is, mint egykor, vagyis a szem gyönyörködtetése, ezentúl a festők azt várják a műbaráttól, hogy másfajta gyönyört találjon képeikben, mint amit a természet jelenségeinek szemléletében fellelhet.

Merőben új művészet felé haladunk, s ez a művészet azt fogja jelenteni a festészet szempontjából, mint a zene az irodaloméból.Tiszta festészet lesz – mint ahogy a zene tiszta irodalom.

A zenekedvelő, amikor hangversenyen ül, más jellegű élvezetben részesül, mint amikor a természet hangjait hallgatja – egy patak csobogását, a vízesés moraját, a szél süvöltését az erdőben, vagy az emberi beszéd harmóniáját, mely az értelmen, nem pedig az esztétikán alapszik.

Az új festők pedig olyan művészi benyomást keltenek majd bámulóikban, amely kizárólag az egyenlőtlen fények harmóniájából ered.

Pliniusból ismerjük Apellész és Protogenész történetét.

Ez az eset kitőnően jellemzi az olyan esztétikai élvezetet, mely egyedül az előbb említett egyenlőtlen konstrukcióból ered.

Apellész egy szép nap Rhodosz szigetére hajózott, hogy megtekintse az ott lakó Protogenész műveit. Amikor belépett Protogenész műtermébe, nem találta otthon a festőt. Csak egy öregasszony volt ott; egy készülő nagy képet őrzött. Apellész, ahelyett, hogy meghagyta volna, ki kereste Protogenészt, oly vékony és finom vonalat húzott a képre, amelynél szebbet és sikerültebbet el sem lehet képzelni.Protogenész, ahogy hazaérkezett, és megpillantotta a vonalat, tüstént felismerte Apellész keze nyomát, és a vonalra egy másik vonalat húzott, más színnel és még finomabban; ilyen módon úgy látszott, mintha három vonal volna a képen.

Apellész másnap megint felkereste a műtermet, s most sem találta otthon a festőt; az aznap húzott vonal finomsága kétségbe ejtette Protogenészt; a műértők pedig elragadtatva bámulták a képet; mintha nem is alig észrevehető vonalakat látnának, hanem isteneket és istennőket.

E merész iskolák ifjú festőinek titkos célja az, hogy tiszta festészetet hívjanak életre. Merőben új képzőművészet ez. Még csak a kezdet kezdetén tart, még nem olyan absztrakt, mint amilyenné válni akar. Az új festők jó része matematikus, ha nem tud is róla – de még nem vetették el a természetet, türelmesen faggatják, hogy feltárja előttük az élet titkait.

Egy Picasso úgy tanulmányozza a tárgyat, mint ahogy a sebész holttestet boncol.

A tiszta festészet, ha sikerül tökéletesen megszabadulnia a régi piktúrától, nem fogja szükségszerűen magával vonni annak eltűnését, mint ahogy a zene fejlődése sem okozta a különféle irodalmi műfajok megszűnését, és a dohány fanyarsága sem helyettesítette a különböző ételek ízét.

Réz Pál fordítása

Guillaume Apollinaire:

KÖTÉLTÁNCOSOK

Saltibaques

Louis Dumurnek

Kertek alatt a síkon át

Templomtalan faluk porát

Fölverve rokkant csárdák mellett

Komédiások menetelnek

Elől a gyermekek sora

A többi mélán lép tova

A távoli gyümölcsfa retteg

Előre már ha integetnek

Cókmókjuk szögletes s kerek

Dobok aranyló kerekek

Bölcs állat a majom s a medve

Garast koldulgat lépegetve

Radnóti Miklós fordítása

1914 decemberétől önkéntesként harcolt az I. világháborúban. 1916. március 17-én megsebesült: egy gránátszilánk fúródott koponyájába. Megoperálták, és egy vaspántot helyeztek a fejére, korábbi egészségét már nem nyerte vissza. Mégis volt még úgy másfél esztendeje. De 38 évnél több nem adatott neki. 1918 márciusában jelent meg Calligrammes [Kalligrammák] című kötete. Apollinaire maga csupán a szabad vers természetes következményének tekintette a kalligramma műfaját. Májusban feleségül vette Jacqueline Kolbot (Egy szép vörösesszőkéhez).

Guillaume Apollinaire:

EGY SZÉP VÖRÖSESSZŐKÉHEZ

LA JOLIE ROUSSE

Imé ember vagyok megfontolt és okos

Már ismerem az életet s halált mindazt mit ismerhet ki élt

Kit fájdalom gyötört s emelt öröm szerelmi szenvedély

Ki elhitte már eszméit néha-néha

Sok nyelvet ismer és mindenfelé

Sok tájon át utazgatott

Járt háborúban s látta a Gyalogság és Tüzérség harcait

Fejsebet kapott meglékelték míg kloroformtól részegen aludt

S a szörnyű küzdelemben elvesztette legjobb társait

Mindazt tudom az újról s régiről amit ezekről így egy ember egymagában tudhat

És anélkül hogy feldúlna ma ez a közöttünk

S értünk zajló harc barátaim

Elítélem a hagyomány s a lelemény e hosszú vad vitáját

A Kaland s a Rend pörpatvarát

Ti akiknek a szája Isten szájához hasonló

E száj maga a rend

Legyetek elnézők ha minket összemértek

Azokkal akik ápolják és folytatják e rendet

Mi a kalandot kergetjük mindenfelé

Nem ellenetek harcolunk mi

Csak az óriási s furcsa birtokokra vágyunk

Ahol a virágzó rejtelem hajlong felénk

Új tüzek lobognak ott s eleddig nem látott szinek

Ezernyi súlytalan lebegő látomás

S ezekből kell valóságot teremtenünk

Fel akarjuk kutatni a jóság tájait hatalmas ország s minden hallgat ott

Imé az idő is amit kergetni s visszacsalni éppen úgy lehet

Irgalmazzatok nekünk mi folyton a jövő s a végtelen határain

Harcolunk az emberek helyett

Irgalom tévedéseinkért a bűneinkért irgalom

Imé megjön a nyár e perzselő vad három hónap

S mint a tavasz halott immár az ifjuságom

Az izzó Értelem évadja ez ó lángoló Nap

S én vágyom

Lesem a formát édes és előkelő

Az értelem csábítgat véle hogy kövessem

Mint mágnes a vasat magához vonz ma engem

Jön és a haja lebben

Csodás vörösesszőke nő

Haja arany mi lenne más

Szép hosszantartó villanás

Vagy láng mely lobot vet keményen

A rózsán hogyha hervad éppen

Nevessetek hát rajtam emberek

Mindenhol mind nevessetek de főképpen ti itt

Mert annyi mindent nem merek elmondani ma néktek

S nem hallgatnátok meg ha tán elmondanám ma néktek

Ó irgalmazzatok nekem

Radnóti Miklós fordítása

Az Egy szép vörösesszőkéhez című vers 1918-ban jelent meg. – Első változatának címe: A Rend és az Értelem. Marcel Adéma szerint ez a vers „lelkiismeret-vizsgálat, ars poetica, imádság, s mintha a költő érezné közeli halálát, testamentum”. – A szép vörösesszőke: Jacqueline Kolb, akit Apollinaire nem sokkal később feleségül vett. – A szörnyű küzdelemben elvesztette legjobb társait: utalás a háborúban elesett barátokra, René Dalize-ra, Lucien Rolmerre, André Dupont-ra stb. – Elítélem a hagyomány s a lelemény e hosszú vad vitáját: a sokat idézett sor Apollinaire avant-garde-ista esztétikájának tisztulását jelzi, annak a gondolatnak megfogalmazását, hogy az új lírának vissza kell nyúlnia a francia költészet klasszikusaihoz, vívmányait a régi költészet nagyjainak eredményeivel kell ötvöznie.

Kalligrammák című kötet 1918-ban jelent meg a Mercure de France kiadásában, Picasso Apollinaire-rajzával, a következő alcímmel: „A béke és a háború versei (1913-1916)”. A gyűjteményt Apollinaire a harctéren elesett René Dalize-nak ajánlotta. A kötetben akad néhány vers, melyet még a háború előtt írt, de jórészük 1914 júliusa után, többségük a harctéren született. Többségükben oldottabb, kötetlenebb költemények, mint a Szeszek darabjai; nagy teret kapnak az ún. „poeme-conversation”-ok, vagyis a párbeszédeket, az utcán ellesett szövegeket megfogalmazó versek, s még inkább a kalligrammák, amelyeket Apollinaire eleinte „lírai ideogramm”-oknak nevezett. A költő az antik költészet képverseit idézi fel, új ötletekkel, új leleménnyel gazdagítva a formát; egyébként a szimbolisták is kísérleteztek már ilyen versekkel – pl. Rodenbach -, de ők inkább csak beszéltek a lehetőségről, nemigen éltek vele; Mallarméban is felmerült a képvers gondolata, Thibaudet elemzi némely versének vizuális hatását. Apollinaire azt tervezte, hogy a színt is segítségül hívja a versek kifejezőképességének emeléséhez, de azután – talán nyomdatechnikai okokból – ettől a szándékától elállt.

1918 őszén az egész Európán végigsöprő „spanyolnátha” őt is elérte, november 9-én meghalt. Ettől kezdve ellentmondás nélkül halhatatlan.

A francia kritikának az az egybehangzó véleménye, hogy Baudelaire óta ő a még újabb modern költészet kezdete és példaképe.

A párizsi Père Lachaise temetőben nyugszik.

Kelebi Kiss István:

FÁROSZOK

(részlet)

Guillaume Apollinaire

szögön sötét keménykalap
Párizs fölött gubbaszt az éj
a Szajnán fölfelé halad
egy elfelejtett költemény

égi tekegolyó a Hold
gurul s ledönt egy felleget
nyerésre áll az éj de mondd
ó Lou ki mondja el neked

a sakkozó utas kiszáll
ki tudja honnan és hova
s Euriposz száz tengerár
villan a Végzet fogsora

a fej körül a gyolcs fehér
nem lesz a régi semmi sem
két szemre-szorított tenyér
csöpp rése most a végtelen

ta-tam-ta-tam a csöppnyi ló
forog-pörög ütemre lép
a nyerge tintafolt s fakó
betűkből rakták szőrzetét

Lator László szerint „hol ezt, hol azt fedezzük fel benne újra. Hol azt az édes, szívlüktetéssel áradó, szívbemarkoló dallamot, amelynek az akkoriban éppen divatjamúlt romantikában van a forrása. Hol a verseit már-már szétvető, érzéki mámort, hol a halkan eldünnyögött sajgó szomorúságot. Hol a nagyzenekari zengésű verseinek gyönyörű disszonanciáit, hol kihívóan prózai, beszélgetésfoszlányokból szőtt, kollázs-technikával ragasztott, dallamtalan költeményeit, hol párás vagy kemény rajzú, bizarr vagy éppen pokolian humoros képeit vagy azt a módot, ahogy a súlyos tárgyakat felragyogtatja, továbbrajzolja könnyű mozgású képzeletével.”

„Életében minden művészi újítás zászlóvivőjének, merőben új költészet megteremtőjének vagy legalábbis szálláscsinálójának tűnt. Ma líráját inkább egy korszak számadásának és lezárásának érezzük, és nemcsak azért, mert ars poeticájának szimbolista rugói mind jobban szembe ötlenek, hanem azért is, mivel – Max Jacob finom megfogalmazásával élve – költészete emberi indulatok és emberfeletti harmóniák keresésének szintézise. De mondhatnánk Breton szép szavával is: Apollinaire volt az utolsó költő.” (Rába György)

A Tett egyik címoldala

Kassák Lajos A Tett című folyóiratának első száma (1915. november 1.) közli az első Apollinaire-verset magyarul, a Saint-Merry muzsikusát, Raith Tivadar fordításában. A kubizmus című tanulmánya a Ma című lapban jelent meg (1919, ford. Dénes Zsófia). A húszas években mind vers-, mind prózafordítások megjelentek, de igazi hatása a harmincas évek végén kezdett kibontakozni, Radnóti Mikós, Rónay György és Vas István kitűnő fordításainak köszönhetően. 1940-ben jelent meg a Radnóti és Vas által szerkesztett Guillaume Apollinaire válogatott versei (Vajda János Társaság, Budapest; Cs. Szabó László tanulmányával, Pablo Picasso rajzaival).

Guillaume Apollinaire:

Saint-Merry muzsikusa

(részletek)

Liegenél két orosz zsidólány bukkant elém a vonaton. Szépek és büszkék voltak. őket nem nyomta Szent-Oroszország. Nyugatról jöttek. A szájuk nyugodt, a tekintetük hideg és bátor. Ilyenek az asszonyok, akik tudatosan árulják a testüket. Szobámba gyakran téved be orosz ének. Egy nő énekel esténként sóhajos dalokat. A szeme biztosan zavaros és riadt. Benne remeg még a rigai pogromok lángja és vére. Haja, mint szemfödél borul csüggedő fejére, s ha énekel, templomos Moszkvára gondol, s száguldó trojkákra, amik hideg téli estéken csöngős lovakkal vágják be magukat az utca havába.

[…]

Jaj, ez a keringő gyilkol. Álmosan tüzes pillantások.

Gyerünk Glamoshoz vacsorázni.

A fotöj öle bársonyos, és puhább, mint az asszonyé.

Pihentet, ringat, s nem kergeti meg bennem a vért.

A szivar füstje száll…

Messze a fronton most katonák állnak a vártán…

A drótkerítés halványan vonalzik az éjben…

Hajnalodik…Rubintba öntve az ég alja…Virrasztás sárgul az arcon…Sárgul a búza…

Inog a Sötét…A füst száll…

s a fotöj öle lágyabb és ringatóbb, mint az asszonyé.

Raith Tivadar fordítása

Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar

DOKTORI DISSZERTÁCIÓ

PRÓZAKÖLTEMÉNYEK A NYUGAT KORSZAKÁTÓL 1989-IG

ŐSI JÁNOS

2005

Művei:

Verseskötetek:

Le Bestiaire ou Cortège d`Orphée (1911) [Bestiárium vagy Orpheus kísérete]

Alcools (1913) [Szeszek]

Vitam Impendere Amori (1917)

Calligrammes (1918) [Kalligrammák] (még ő állította össze, de halála után jelent meg)

Posztumusz:

Il y a (1925)

Ombre de mon amour (1947)

Lettres à sa Marraine (1948)

Tendre comme le souvenir (1952)

Le guetteur mélancolique (1952)

Poèmes à Madeleine (1952)

Poèmes à Lou (1955)

Prózakötete:

Les Onze mille verges (év nélkül; 1906-1907) [Tizenegyezer vessző]

„Apollinaire álnéven jelentette meg valamikor az első világháború után ezt a pornográf könyvecskét, de azóta minden kétséget kizáróan bebizonyosodott a szerzősége. Nincs olyan erotikus sorozat, amelyben ne szerepelne, nincs olyan, az erotikus irodalomról szóló írás, amely ne hivatkozna rá. A Tizenegyezer vessző az erotikus irodalom csúcsteljesítménye, elképesztően trágár, obszcén, vad és kegyetlen (a kritikusok megegyeznek abban, hogy messze fölülmúlja Sade-ot, akit Apollinaire egyébként igen nagyra tartott): nincs még egy olyan írás, amely ennyire gátlástalanul szabaddá engedné a legalantasabb vágyképeket is; és mégis, még a legsötétebb kéjgyilkosságok is úgy vannak megírva, hogy van bennük valami humoros, az egész felszabadítóan elvetemült. Kicsit a pornográfia paródiája is, meg a háború paródiája, elképesztő nyelvi leleménnyel megírva, s van benne több igen jól sikerült versbetét, melyek persze ugyancsak obszcén körülmények közt hangzanak el. Minden bizonnyal sokkolni fogja a magyar közvéleményt; lesz, aki a hasát fogja majd nevettében, s lesz, aki felháborodottan tiltakozni fog. A pornográfia foka még nyugati mércével mérve is magas. De mindenki olvasni fogja.”

„Itt nyugszik Bebascu herceg,

Kigyúlt a tizenegyezer vessző tüzétől.

Vándor! Valld be, nem volna jobb a kedved

Tizenegyezer szűztelenített szűzétől?”

L`Enchanteur pourrissant (1909)

L`Hérésiarque et Cie (1910)

Les Exploits d`un jeune Don Juan (1911)

Le Poète assassiné (1916) [A meggyilkolt költő]

L`Histoire romanesque (1914-1918): La Fin de Babylone; Les trois Don Juan; La Femme blanche des Hohenzollern

La Femme assise (1920)

Színpadi művek:

Les Mamelles de Tirésias (1917) [Teiresziasz emlői]