Mihai Eminescu: Ó, anyám
Ó, anyám, jó anyácskám, idők páráiból
Szavad a lombzúgással hozzám riogva szól.
Sötét sírboltod ormán, szent hamvaid felett
Az őszben és a szélben akácfák lengenek,
Utánozzák a hangod, bólónganak zörögve…
Örökre nő az árnyék, s te alszol mindörökre.
Ha meghalok, fölöttem egyet se sírj, szivem!
A szent hársról egy ágat szakits le szeliden,
Nagy gondossággal ültesd bús fejem fölibe,
Arra a fára hulljon könnyeid özöne;
Megérzed majd, hogy omlik árnyéka rá a rögre,
Örökre nő az árnyék, s én alszom mindörökre.
De hogyha úgy esik majd, hogy mi együtt halunk,
Ne nyirkos cinterembe vigyék haló porunk!
Ott ássák meg sírunkat a szép vízpart felett,
S kettőnket egy-koporsó ágyába rejtsenek,
Végső álomra majd itt, a kebleden dőlök le…
Örökre zúg a nagy víz, s mi alszunk mindörökre.
Jékely Zoltán fordítása
Az anyák megünneplésének története az ókori Görögországba nyúlik vissza. Akkoriban tavaszi ünnepségeket tartottak Rheának az istenek anyjának, és vele együtt az édesanyák tiszteletére. A történelem során később is voltak olyan ünnepek, amikor az anyákat is megköszöntötték.
Az anya fogalmának nyelvi képe a magyar nyelvben
részlet
Az ANYA fogalmának központi jelentését a szótári definíciónak megfelelően két alapvető jegy jelöli ki: (1) nő, nőszemély és (2) aki gyermeket szült; akinek gyermeke van (ÉrtSz., RNL, MNL). A társadalmi felfogásban azonban a genetikai aspektus nem az egyetlen feltétele a szülői létnek. A törvény szempontjából az anya státusza azt jelenti, hogy az igazi anyával azonos jogokat és kötelességeket élvezhet az a nő is, aki örökbe fogadja a gyereket, például a gyámanya. A magyar nyelvben anyának hívják azt a nőt is, aki gondját viseli, oltalmába veszi az idegen, elhagyott gyereket is (pl.: Anya kellene ezeknek a szegény árváknak!; Lészen az árváknak anyja helyett anyja [Arany János] stb.) Ugyanaz a gondolat a kérdőíves anyagban is jelen van (pl.: Anya az, aki a gyermek fölnevelője, de nem szükségszerűen kihordója is).
A feljebb említett definíciós jegyek az anyát a CSALÁD doménben lokalizálják és egyidejűleg rámutatnak két profilra is: a SZÜLİ és a FELESÉG profilra. A SZÜLŐ profilban az anya több olyan jegyet kap, amely elsősorban a szüléssel, a szoptatással, a gyermekneveléssel, az anya-gyermek viszonyával, az anya társadalmi szerepével és emocionális magatartásával függ össze. Például: anyatej; anya-
mell; Átesett az anyja kínján; Az anyatejjel szívta magába; Veri az anyja tolla; anyja lánya; Felmegy neki az anyja papucsa; Megkeserüli az anyja tejét; Megbánja azt is, hogy szopott az anyjából; Az anya hasában sem volt jobb dolga; Anya után csiripel a veréb; Szalad, mint csikó az anyja után; Az anyja szoknyáján ül; Anyáé a tanítás, apáé a fegyelem; Nagy anyja van annak; Te vagy az anyádnak a legszebbik fia, akivel a többit ijesztgetik; Minden anyának szép a maga gyermeke; A béna rajkó is kedves az anyjának; Ahol nyájas az anya, kényes lesz a leánya; Amilyen az anyja, olyan a leánya; Még rossz anya is jámbor magzatot szeret; Az anyának keserő a gyermek halála, akármely lator legyen is; Mindennek jó lenni, csak anyának nem; Nézd meg az anyját, vedd el a lányát; Az egyik az apja faja,
a másik az anyja raja; Amely gyermek megijed, anyja ölébe siet; Néma gyereknek az anyja sem érti a szavát; Árva vagyok anya nélkül, mint gerlice párja nélkül; Anyám szájából édes volt az étel; Egy anya sem karmolja ki egy herceg szemét, amiért a lányát szépnek találja; Anyárúl fú a szél; Nekiesik, mint bolond az anyjának; Anya, anya, még ha rossz is, mégiscsak anya marad stb. Több frazeológiai kifejezés a szülési fájdalmakról szól, például: Átesett az anyja kínján; Hamar az anyja kínjára került; Kiállná már az anyja kínját stb. Érdemes észrevenni, hogy az anya saját jelét hagyja a gyermekén (vö.: anyajegy [anyajel]).
A fenti példák tükrében az anya olyan jó, érzékeny, áldozatkész, gyermeket szerető, szoptató, nevelő, önzetlen, gondos, törődő, egyetlen, pótolhatatlan, a gyermekének saját jegyeit átadó személy, aki a legnagyobb megbecsülést érdemli. Egyes közmondások a gyerekeknek az anyához való ragaszkodását fejezik ki. Nem hiányzik az a metaforikus felfogás sem, amely az anya társadalmi pozíciójáról és
gyermekeinek gondoskodásáról szól például: egy anya terhe; Apád, anyád idejöjjön! (Sok pénz teremjen!); Belead apait-anyait (’mindent megtesz, mint ahogy a szülő is minden erőfeszítésre képes gyerekeiért’; ez a fonál gyakran megnyilvánul a költészetben is); Nagy anyja van annak; Megfogta az anyját (ez a szimbólum nem véletlen a magyar nyelvben, mivel az anyát az ember a legnagyobb kincsnek tekinti.). Az anyának szentelt versekben, például: „Anyám, anyám” (Petőfi Sándor), „Anya és leánya” (Ady Endre), „Anyám” (József Attila) és másokban, valamint a népdalokban az olyan jegyek szerepelnek, mint például a ragaszkodás, szeretet, az aggodalom, az anya szomorúsága (amiatt, hogy a fia bevonult), a hála, a köszönet (a gyermekek részéről az életért és nevelésért) és a végtelen szeretet
(az anya az a személy, aki mindig meghallgatja a gyermekét, és megvigasztalja a bánatban).
Érdemes megjegyezni, hogy az olyan származékszavak, mint például: anyáskodik, anyás, anyásan, anyai, anyátlan, anyátlanul, anyásodik (anyásul), anyányi (’érett lány, nőstény’), anyámé (a lány gúnyneve az anya részéről) a következő jegyeket regisztrálják: gondoskodás, a gyermeknek az anyához való ragaszkodása, gyengédség, figyelmesség, szeretet, szívélyesség, jóság, érettség, árvának lenni (az anya halála miatt). A gondoskodás jegy az olyan szóösszetételekben is felfedezhető, mint például a keresztanya (aki erkölcsileg kötelezettséget vállalt a megkeresztelt személyért), a gyámanya, a bérmaanya (anya a bérmálásnál, a bérmálás tanúja), a nevelőanya.
A CSALÁD doménben az anya lexéma előhívja a családnak, azaz a (vér)rokonságban lévő személyeknek a női elődjét is, például: Híres család anyja; anyáink korában stb.
MAGYAR NYELVŐR
130. ÉVF. 2006. JÚLŐUS–SZEPTEMBER 3. SZÁM
Kassák Lajos: anyám idegen földre költözött
A város alszik. Anyácska átjött a tulsó partról,
hogy fölénk teritse fekete pamutkendőjét s most
ezen a mállott rongyon kandítanak át a csillagok.
Távoli órák kondulnak s félálomban már hallom is, amint az öregasszony
visszafelé csoszog a szélben, ősz fürtjeivel játszik a fuvallat. Szegényke!
Evezőit elhagyta valahol s örül a szivem, hogy látom,
mint Tolsztoj három szent aggastyánja, száraz lábbal vándorol át
a tó szinén, hogy csendes otthonába térjen ő is még hajnal előtt.
Igen, igen, ő a boldogtalanság lánya, a hervadt, szelid tekintetü hölgy,
aki nappal láthatatlan és éjjelente saját kezével gondozza népeit.
Az ő kegyelméből már nyugton pihen a város, de ti örök szerencsétlenek,
kik még nem oltottátok el lámpáitokat, keljetek fel ócska matracaitokról,
álljatok ki a kapuk elé és nyitott tenyérrel intsetek a távozó után,
csókkal bucsuzzatok a szegény öregasszonytól, aki nappal kitér az utatokból,
éjjelente betakar meleg nagykendőjével és látó két szemével
őrködik fölöttetek.
Zrínyi Ilona búcsúlevele fiához, II. Rákóczi Ferenchez:
„Rettentő nagy út áll előttem, de azért sietve sietek uramhoz és hőséges férjemhez! Kötelességem hozza ezt magával. Semmi nem esik nekem oly súlyosan, mint tőled, legkedvesebb fiamtól elszakadnom.
Mikoron idejöttem, téged nővéreddel együtt elszakítottak tőlem, s én szerencsétlen, búcsút sem vehettem tőled, de anyai áldásomban azért részed volt, s ez anyai áldásomnak most is osztályosa vagy s az is maradsz, mert te nékem bánatot sohasem okoztál, s ezért méltán várhatod az Isten áldását. Én a jó Istenemre bízom magam s a gyermekeim szeretetére édesanyjuk iránt. Isten áldjon meg benneteket!
Ne búsulj azon, édes fiam, hogy javaid idegen kézen vannak, s hogy pusztán állnak. Újra helyrehozhatod azokat. A hadak lerontották váraidat, adja Isten, hogy te ismét felépíthesd azokat. Csak tanulj szorgalmasan. Ne feledd: nincs e világon szebb és dicsőbb dolog, mint a becsületes név és jóhír. Ez soha meg nem hal, hanem örökké él.
A földi javak elveszhetnek – az nem nagy baj –, de aki a becsületét elvesztette, mindenét elvetette. Ezért, édes fiam, tebenned minden gyönyörűségem, ne szerezz nekem keserűséget, mint a nővéred, aki miatt sokat szenvedtem. Istennek és a boldogságos Szűznek ajánlottam őt. ő legyen édesanyátok és gondviselőtök minden bajotokon. ő soha el nem hagy titeket. Becsüld meg az embereket, szívesen társalogj az idegenekkel, és így véled is jól bánnak és szeretni fognak. Aki másokat megbecsül, maga magát becsüli. Egyébként a hatalmas Istentől anyai áldásommal egyetemben minden jót kívánok néked. Bárhova vet a sors, maradok mindenütt és mindenkor A TE SZERETŐ anyád.
Zrínyi Ilona.
1692
Közölve: Köpeczy Béla – R. Várkonyi Ágnes: II. Rákóczi Ferenc. Budapest, 2004, Osiris Kiadó, 83. o. /Millenniumi magyar történelem/”
Szergej Jeszenyin: A hajnal a hajnalt váltja
A hajnal a hajnalt váltja,
zabtáblán pára lebeg…
Eszembe jutottál, drága
anyám, te szegény öreg.
Mint hajdan, igyekszel a dombra,
támasszal a durva bot áld,
és látod a habba hullva
a hold elnyűtt saruját.
Tudom, fejed egyre azon jár,
az a gond görnyeszti le:
fiadnak az otthon után már
csöppet se fáj a szive.
Tipegsz a kis temetőig,
figyeled sírkő-sürüjét,
s könyörögsz, hajolva földig,
sok hűtlen gyermekedért.
Bicskás-szilajon nőttünk fel,
s hugaink, mint május-iram.
Kis vaksi fürge szemeddel
ne nézz búbánatosan.
A bánat, a bánat elég már!
Most éled az ősz idejét:
az almafának is így fáj
elveszteni lombja rezét.
Az öröm csak ritka mámor,
mint májusi, hajnali dal.
Ne fonnyadozzak az ágon,
perzseljen az őszi vihar.
Weöres Sándor fordítása
Anya a gyermekeit
Bársonynadrágot vesz elő a szekrényből, amikor a szobába lépek. Évenkénti rituáléja ez, szertartásosan széthajtogatja az évtizedek alatt barázdákká mélyült ívek mentén, végigsimítja kezével a hamuszürke bordázatot, megszagolja a szövetet, finoman arcához érinti, így az is kap valamit a furcsa találkozástól. A dohos bársonynadrág a halál, súgja messziről, ahogy csak anyák tudják ejteni a szavakat, fiuk után kutatva szekrények és temetőkertek tágra nyitott és tisztára suvickolt némaságában.
Az idősebbik fiát könnyebb volt eltemetnie. Megmondták az orvosok, számított rá a család, ahogyan arra is, haza megy meghalni a szülői házhoz, de ragaszkodott a válással kísért haldoklás néhány négyzetméteréhez, amely kutrica volt korábban, és ahonnan még párszor fiát és lányát látogathatta. Nyugodt volt, mert tudta, amíg a gyermekek temetik el szüleiket, addig a világ rendje töretlen. De érezte azt is: egy apa megtört testtel, heti egyszeri láthatással csak távoli kép, önmaga megkopott mítosza, aki néha feleleveníti azokat az időket, amikor még történtek csodák a családban. A mítoszt úgyis felszámolja a kamaszkor, hogy majd nosztalgikusan megelevenedjék az unokázás pillanataiban. Az öregkort kiszámíthatatlan nyavalyák kísérik, élcelődött magában, míg korai halálával kicselezi a tudat eltompulását, átvágja és megelőzi a lassú leépülést.
Közben édesanyja jutott eszébe, aki majd utoljára felöltözteti, mert biztos volt, úgyse hagyja másra a feladatot. A saját testére gondolt, az utolsó meztelenségre az előtt, akinek először mutatta meg magát. A végső gondoskodásra, ami megkérdőjelezi az addigi fáradozást; arra, hogy a romlás pillanatát keresi mindenki. Aztán halvány képet látott, ahogy lekerül a hamuszürke bársonynadrág, átadva a helyet a kötelező feketének, és az esküvői ing az utolsó evilági magzatburokká válik, egybeforr a másvilágig hátráló emberi alakkal, majd túlélve a csontok takaróját új formát ad neki. Halottá öltözteti az egykori férjet, a családapát, a gyermeket.
Először borult fel aznap az élet rendje, mert a világ akkor zökken ki a helyéből, amikor az anyának el kell temetnie gyermekét. Akkor Isten megszűnik létezni, csak altatók és nyugtatók vannak, értetlenség és harag, majd a kötelesség, hogy sírhelyet váltson az ember, papot fogadjon, akinek szavai üresebben csengenek, mint a persely, melybe a kötelező szertartás összege kerül. A koporsóval együtt bezárulnak a templomajtók és az imakönyvek, a miértek szaporodó lélegzetvételei között magyarázatok születnek, harsányabban szólnak az utolsó mondatok („a cigi és a nők ölnek meg minket, anyám, mondd meg a többieknek”), a fényképek megnemesednek, kiegyenesedő keretük a falon futó csíkkal párhuzamossá válik, azzal a csíkkal, amely elválasztja egymástól az időtlen ravatalozóvá vált gyerekszobát és a mennyezetet, akár a lovas katonatiszt fotóját a megtört alaktól, akinek hamuszürke bársonynadrágja még itt tartja a test egy részének megragadható ürességét, de a lényeget a mennyezet fölé számőzi, az elföldelhetőt pedig a falu széli temetőkertbe. Mint ahogy a második fiút is, aki reggel munkába indult, a szívéhez kapott, akárha utoljára szerelmet vallana a világnak, vagy esküt tenne valakinek szótlanul, mint amilyen visszafogott csendességben telt élete, hangtalan ígéretekkel, túléllek, anyám, de aztán jött a parancs, azonnali behívó, és indult, hisz az anyák mindent kibírnak, eltemetik a másodikat, készületlenül is, ha kell, szembeköpik az Istent, gúnyosan visszamosolyognak a szentképeknek, majd megbékélnek velük újra, temetőkbe járnak, feldíszítik a sírokat, mindenki lássa el nem múló anyaságukat, és várnak az újabb találkozásra, hogy végre őket temesse el valaki.
Lötyög még rajtad a bársonynadrág, fiam, bele kell nőni, súgja messziről, zavartan, ahogy csak anyák tudják ejteni a szavakat, fiaik után kutatva emlékeik között, melyek a hamuszürke téblábolásnak kis színt adnak, de inkább csak fehérre és feketére osztják a világot. Most éppen feketére.
Sultanus Beatus
(irodalmijelen.hu)
Kosztolányi Dezső: Fényes koszorú
Megsértették az édesanyámat,
azt mondták róla, hogy már öregasszony,
ráncos a homloka, napja múlóban,
s ily korban bizony látása homályos.
Ó jaj,be megértik a bölcsek a végzet
otromba parancsát, ó jaj, beh tudósok.
De én, a tudatlan nem érthetem ezt meg.
Hát ismeritek ti, hogy szólni merészel
izgága szátok a hő szeretetről?
Láttátok-e arcát és kék szeme tündér-
fényét a sötétbe, ha rémeket űzve
hozzám suhogott a gyermekszoba mélyén,
s ágyamra hajolva körülötte csönd lett,
fény lett körülötte? Láttátok-e aztán,
hogy tűnt lova lassan, visszatekintve,
az éjt aranyozva, rám hagyva a békét?
Tudjátok-e, hogy nekem ő az egyetlen,
és nem fiatal nekem ő, nem is agg ő -,
csak édesanyám, akit angyali szó hív
Szépen-csevegőnek, Euláliának.
Nem hagylak el én, lásd, nem hagylak el, áldott
s mint egykor a gyermek, kis lovagod már
öklét mutogatta, ha bántani mertek,
úgy zördülök én most a vadkani-aljas
életre, mi megtép disznó-agyarával
a porba alázva téged, te magasztos.
Nem hagylak el sohasem te legelső
asszony a földön, a gyermeked itt van,
hogy védjen örökre és az időn túl
fölrakja fejedre fényes koszorúdat.
Alphonse de Lamartine: A szülőház ablaka
Ablakából az ősi laknak
lugasra láthattunk ki rég,
minden madarat odacsaltak
az aranyfürtös venyigék.
Anyám kezünk ügyébe húzta
a mézes-kincsű gallyakat,
megdézsmáltuk – s utána újra
dézsmálhatták a madarak.
Nincs már madár, anyám halott, a
lugas is elsárgult nagyon,
magányos a gyomverte porta –
rágondolok s megsiratom.
Szőlőskertek látványa engem
ma is bölcsőhelyemre visz,
emléke átdereng a lelken
és rávetül síromra is.
Baranyi Ferenc fordítása
Csáth Géza: Találkoztam anyámmal
Anyám meghalt, amikor én születtem. Orvosságbűzzel volt tele a szoba, és sok helyen friss vér gőzölgött. Lábujjhegyen járkáltak, és suttogtak.
Még a hajnal messze volt. Nagyon messze volt. És anyácskám hiába várta a hajnalt vágyón, kínban lehelő imával. Mire én az elsőt lélegzettem, ő meghalt. Nehezet, nagyot sóhajtott, mert szerette az apámat, és húsz éves volt csak.
És én elfelejtettem őt. Nem kérdezősködtem róla soha. Nem éreztem, hogy kellett lenni anyámnak, s hogy ő, aki miattam fiatalon a sírba feküdt le, s ott porlad – én vagyok.
Sok idő elmúlott így.
Azóta találkoztam a lányokkal. Őllatos hajukkal végigtörölték sápadt, égő arcomat. Puha, lusta rózsakarjukkal átölelték sovány és csontos derekamat. Elkényszeredett, gúnyos ajkaimat lecsókolták pompás, halálos izgalmú csókokkal. És én még akkor sem gondoltam anyámra, aki egyszer egy orvosságbűzös, véres szobában nehéz, nagy sóhajtással meghalt.
De múlt éjjel a fejembe jött. – Honnan? Most már tudom, hogy találkoznom kellett vele.
Egy asszonytól jöttem haza késő éjjel. Kábult, mámoros fáradtsággal aludtam el. Kis idő múlva már láttam őt messziről. Szembejött. Üde volt, fiatal, mintha a gyermekágyból kelt volna ki.
Bújtam előle. De meglátott, és belém mélyesztette sötétkék szemeit. A vidám melankólia, mely sápadt, finom kis arcából felém áradt, arra késztetett, hogy odasiessek hozzá, és megöleljem, és megcsókoljam. Olyan szép volt és fiatal. A kezét (ezen csodálkozom) nem engedte megcsókolni.
Régi divatú, nagy szalmakalap és tiszta kartonruha volt rajta. Ezt a ruhát láttam a nagymama szekrényében; kopottan és pecsétesen. A pecsétek a nagymama könnyeitől vannak, melyeket anyám ócska ruhájába kora, szeles, őszi estéken belesírt.
Megfogtuk egymás kezeit. Éreztük a kapcsot, mely közöttünk egyszer megszakadt azon a véres, orvosságszagú hajnalon – és lassan előreindultunk.
Május volt körülöttünk. Hárfaszó és fuvolaének csengett messzire a mezők fölött. Gyöngyvirágok daloltak nekünk ifjú illatokat.
Egyszerre megálltunk a zöld mező és kék ég boldogságában. És amint egymásra néztünk, a szemeinkből sűrűn patakzottak le a könnycseppek. Ajkaink eközben mosolyogtak.
Ó, milyen szép, fiatal volt az anyám. Én gyorsan összeszedtem a mező összes gyöngyvirágait, és rászórtam. Elborítottam vele ifjú, lányos emlőit, melyekkel engemet sohasem szoptatott. Ő pedig néma nevetéssel nézett engem, míg csak el nem fogytak a gyöngyvirágok.
Azután folytattuk az utunkat a mezőben a kék erdő felé. Lassan, kézenfogva mentünk. És a levegőbe merengve, boldogan éreztük egymást.
Jaj, egyszerre a kék erdőnél voltunk.
A hegedű- és a hárfaszó már csak messziről, elhalóan csengett. És mind a ketten elszomorodtunk. Egymást átölelve révedeztünk a néma, harmatos mezőn, és néztük az alkonyóra ködeit, melyek a lábunk körül imbolyogtak.
Az erdő szélén válnunk kellett. Búcsúzóul meg akartam ölelni utoljára szép, halott anyácskámat. Rámnézett, mintha megbántottam volna, azután megsímogatta az arcomat, hogy megbocsát.
Azután gyenge, könnyű léptekkel sietett az erdőbe. Az esti szél durván le akarta tépni a kalapját, de ő kecsesen megfogta. Majd megállt, és búcsút intett felém. Sokáig mozdulatlanul nézett vissza, s végre, mint egy fehér árnyék, egyszerre elsietett.
Sokáig álltam ott a kék erdő szélén, és néztem utána csendes, imádó bánattal.
Azóta naponként gondolok rá. És elhagytam miatta a fekete hajú asszonyokat és az édes hangú lányokat, hogy vele álmodjak – anyácskámmal, húszéves anyámmal, aki meghalt egy sötét hajnalon. Meghalt nagy, nehéz sóhajtással.
Heinrich Heine: Téli rege
Husztadik fejezet
Harburgból épp egy óra út
Hamburgig. Az esti égen
köszöntöttek a csillagok,
szél szállt a lanyha légben.
S hogy meglátott anyám, öröm
s ijedtség fojtogatta;
feljajdult: „Drága gyermekem!” –
s a kezét összecsapta.
„Jaj, tizenhárom esztendő
szaladt el közben, édes!
Mit ennél, drága gyermekem?
éhes vagy biztosan, éhes!
Van itthon hal és libahús
és gyönyörű narancsok.”
„Adj hát halat és libahúst
és gyönyörű narancsot.”
S hogy jó étvággyal ettem ott,
anyám is derűsebb lett,
száz kérdést tett föl, ezt meg azt,
fogósat is nem egyet.
„Van-é, fiam, ki gondodat
viselje távol innet?
Feleséged jó gazdasszony-é?
Foldja-e strimflid, inged?”
„Anyuskám, nagyszerű a hal,
de jobb, ha nem beszélek,
a szálka torkomon akad,
ne szólj most te se, kérlek.”
S hogy a derék hal elfogyott,
s a libahúst behordta
anyám, száz kérdést tett megint,
fogósat is gyakorta.
„Az országok közt, jó fiam,
mondd, hol legjobb az élet?
Különb-e hát a francia,
vagy itt különb, a német?”
„Anyám, a német liba jó,
de meg kell adni egyet:
a franciák jobban tömik,
s szószaik ízesebbek.”
S hogy búcsut vett a liba is,
jött szalutálva sorba
a szép narancs, zamatosabb,
mint bárki várta volna.
S rákezdte újfent jó anyám,
boldog volt, hogy beszélt, és
kifaggatott – olykor bizony
kényes is volt a kérdés.
„Politizálsz-e? Megvan-e még
ez a hajdani szerelmed?
És mondd, fiacskám, most milyen
pártokhoz húz az elved?”
„Anyuska-édes, a narancs
pompás, és csupa kéj, ha
kortyolom mézes ízeit,
és ott marad a héja.”
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:15 :: H.Pulai Éva
