Ady Endre: Kaffka Margit versei
Ha ez a név: Kaffka Margit, nom de guerre” lenne, sok jó, igaz olvasó töprengne, tanakodna: ki ez a nyugtalan, nagyon erős író? Asszonyoskodó férfiú, aki játékos komolysággal szeszélyes mintázatú, drága vásznakat sző, vagy férfias erejű asszony, de a nagy örök asszonyhibával: valamit ingathatatlanul fölépíteni nem tud? De a Kaffka Margit neve, személyisége, írósága, rendkívülisége, nagyszerűsége úgy-e nem vitás? Különben is én most a Kaffka Margit regényeire, novelláira gondoltam, emlékeztem s a verseiről akarnék írni. [*]
Bizonyos, hogy Kaffka Margit is verseiben hiszi magát legjobbnak, legélőbbnek, hiszen ez már régi dal. Imádja őket s érzem a régi versei elé állított első, vallomásos sorokban a nagy szomorúságot. Miért nem láthatja mindahányat együtt, kik tizenöt év óta vettek szárnyaló életet tőle? – de ő szűzzé sírta szívét” és boldog.
Igen-igen, az utolsó évek verseiben majdnem ingerítően dicsekszik a boldogságával, de végig a könyv: egy kálváriás ember-élet. Jaj, egy asszony, aki ember s mégis egy túlságos asszonyt kell vagy kellene önmagában lebírnia. Nem is volna szebb gőg, mint a Kaffka Margité, ha volna, egy asszony-emberé, kit úgy lehet, sőt muszáj mérni, mint hasonló sorsú férfiú-embert. Avagy megvan az a gőg s azért hogy a legcsalogatóbb, szinte bűvészi, leggyönyörűbb szavú Kaffka-verseken se tudtam nagyon megindulni? Megkövült talán a saját intellektusának csodálatában, holott lám például Ignotus némely versében milyen szépen megfeledkező, szinte elalélt. Teljes kiömlést, lávát Kaffka Margitnál ne keress, ha még olyan boszorkányosan is utánozza mindezt. Éppen a pompás szavak s a pompás illatokat kereső hosszú sorok az ő eltakarói és leleplezői.
Mégis szeresse és írja tovább a verseit Kaffka Margit, mert ezek a versek mégis gyönyörűségek, hiszen nekem is azok voltak a kritikusan is olvasónak. Még az is majdnem galádság volna, ha a regényhez, a novellához küldeném vissza ezt a gazdag, ragyogó szavú, ritka magyar költőnőt, azaz költőt. Ő határoz, ő parancsol, mert művész s ha néhány vers-sora visszacseng most, éppen most, bennem-belőlem: talán nem is volt egészen igazam.
És megbékélni bizony
Eljön-e az Úr, majd ha hívom?
Ha felhőkben, vizek sodrán, föld hűsén keresek
Két óriás, merítő, lágy, nyitott, örök tenyeret,
Mely kitárul se adva, se kérve,
Lehajthatom-e egyszer fejemet?
Feszült lelkem besímulhat-e végre
Az Isten óriás köd-tenyerébe?
Gyönyörű: nem cáfol meg talán egészen engem, de gyönyörű s költő tud ilyen sorokat írni, aki bűvös rhétor is. És Kaffka Margit könyve nagyon szép könyv, történet, szomorúság, lemondásos hit a boldogságban: művészet.
Örüljünk Kaffka Margitnak, mert ő feminizmus már megérkezett magyar diadala, egy asszony-író, akinek nem kell udvarias, hazug bókokat mondani. Erős ember, művész, kinek jó és biztos sorsa van s minden kritikák se tarthatnák vissza az életében adva-adott, kijelölt útjában, mely minden lendületében az övé.
[*] Az élet útján” válogatott gyűjtemény Kaffka Margit régi és legújabb verseiből, a Nyugat kiadása, 1918.
Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 9. szám
Kaffka Margit (Nagykároly, 1880. június 10. – Budapest, 1918. december 1.) író, költő. Ady Endre a „nagyon-nagy író-asszony”nak nevezte, a magyar irodalom egyik legjelentősebb női íróját, a Nyugat nemzedékének fontos tagját.
(Kaffka Margit intézeti képe Szatmárból)
Apja főügyész volt, de korán meghalt, így a család szerény körülmények között élt. Ösztöndíjasként tanult a szatmári irgalmasnővérek tanítóképző zárdájában, ennek fejében egy évet tanított Miskolcon. Ezután Budapesten tanult tovább és 1902-ben az Erzsébet Leányiskolában polgári iskolai tanári oklevelet szerzett. Visszatért Miskolcra, és a polgári leányiskolában tanított irodalmat és gazdaságtant; tanítványai imádták. Itt jelentek meg első írásai is, versek, novellák, és ekkoriban vált a Nyugat állandó munkatársává is.
(Második férjével Bauer Ervinnel)
1905. január 5-én[1] ment férjhez Fröhlich Brúnó erdőmérnökhöz. Férjét 1907-ben a Földművelődésügyi Minisztériumba helyezték, így Kaffka elszakadt az általa nem kedvelt Miskolctól, de a pár házassága néhány év alatt tönkrement, ezért elváltak. Budapesten 1910–1915 között tanárként dolgozott, közben 1914. augusztus 18-án Szegeden másodszor is férjhez ment Bauer Ervin elméleti biológushoz. Az első világháború kezdetekor elhagyta a tanári pályát és csak a szépirodalomnak élt.
1912-ben jelent meg első (és talán legfontosabb) nagyregénye, a Színek és évek, amely az értékeit vesztett dzsentri társadalommal és a századfordulón élő nők sorsával foglalkozik. Másik nagy sikert aratott regényét, a Hangyabolyt – melyben a zárdában töltött éveket idézi fel – 1917-ben adták ki.
Az I. világháború után tizenkét éves fiával együtt a spanyolnátha járvány áldozatává vált.
Művei
Versek (1903)
Levelek a zárdából (naplóregény, 1904)
A gondolkodók és egyéb elbeszélések (elbeszéléskötet, 1906)
Képzelet-királyfiak (meseregény, 1909)
Csendes válságok (elbeszéléskötet, 1910)
Csonka regény és novellák (elbeszéléskötet, 1911)
Tallózó évek (verskötet, 1911)
Utolszor a lyrán (verskötet, 1912)
Süppedő talajon (elbeszéléskötet, 1912)
Színek és évek (regény, 1912)
Mária évei (regény, 1913)
Szent Ildefonso bálja (elbeszéléskötet, 1914)
Két nyár (regények, 1916)
Állomások (regény, 1917)
Hangyaboly (regény, 1917)
Kis emberek barátocskáim (ifjúkori írások, 1918)
Az élet útján (verskötet, 1918)
A révnél (elbeszéléskötet, 1918)
Kaffka Margit: Levelek a zárdából
(részletek)
Szeptember 10.
Anyucim! Drága, egyetlen gyönyörű szép angyal mamám! Jaj be szeretlek!
Azért írom most ezt a levelet ceruzával, mert ez nem rendes levél. Ezt nem fogom odatenni a kedves nővér asztalára, hogy kikacagjon mindenki, hanem egy bejáró lány fogja a postára adni. És ez olyan nagy titok, hogy ezért borzasztóan kikapnék, ha megtudnák – de teveled nem csinálhatnak semmi rosszat a nővérek, ugye, anyucim, drágám?
És azért írom olyan hamar ezt a levelet, mikor tíz perc szünet van, és mindenki azt hiszi, hogy elemzést írok – mert a tegnapi levél nem számít. Tudod, az úgy van – minden páros vasárnap levélíró-vasárnap és minden páratlan bibliaolvasó. Akkor a kedves Innocenc nővér felmegy a pódiumra, és olyanokat olvas nekünk, amilyeneket az ember alig tud érteni, hogy „a sátán vizetlen helyeken jár”, meg hogy „aki ezt beveheti, vegye be”. És akkor mindig néz a kedves nővér, hogy mi figyelünk-e vagy mozgunk – és aki mozog, az kikap nagyon – amiért nem vágyik a legméltóságosabb oltári szentségre. Mikor pedig levélíró-vasárnap van, akkor kiosztják a tintásüvegeket, és mind a két asztal növendék, a kicsik is meg a nagyok is levelet írnak. De azt nem szabad leragasztani, hanem az asztalra tenni, hogy a kedves nővér mind átolvassa, és ő címezi meg. Aki pedig valami csacsit ír, azét felolvassák, és mind nevetnek rajta. Én még csak hétéves vagyok, és a harmadik kisosztályba járok, azért énmellém mindig egy nagy leányt ültetnek, hogy nézze, mikor levelet írok; – ő mondja meg, hogy mit kell írni, és ha paca van, akkor újra kezdjük. Én mellettem Fáber Lujza kisasszony van mindig, ő is fésül, de nagyon húzza a hajamat, és kismamának kell hívni. De én sohase mondom azt neki, mert te vagy csak az én egyetlen kismamám, ugye? És a levelet mindig úgy kell elkezdeni: „Én, hála Istennek, egészséges vagyok, amit kedves mamának is kívánok”, és úgy kell végezni: „Tartson meg továbbra is anyai szeretetében.”
Azért most én ceruzával írok, és tudd meg, anyucim, drágám, hogy az olyan vasárnapi levél nem számit. Ne is bontsd fel, mert én úgyis írok neked hétfőn, kedden meg szerdán, minden tíz percben, és akkor Löwi Erzsi, aki bejáró leány, mindig feladja a postára. Látod, milyen jó, hogy adtál nekem sok bélyeget. De jó volna, ha küldenél szentképeket is, mert Löwi Erzsinek muszáj adni, amiért elviszi a levelet. És itt úgy van, hogy három figuraképet adunk egy színes szentképért – és öt olyan szentkép ér egy csipkés szélűt, egy selymes kép pedig három csipkésnél is többet számít, ha az ember cserélni akar, mert azon selyemből van préselve a szenteknek a ruhájuk. A kedves nővértől szokott képet kapni, aki jó, és én kevésszer kapok, pedig Löwi Erzsinek mindig kell adni, ha levelet visz. Habár Löwi zsidó, azért mégis jó leány, és nem fog elárulni, mert akkor ő is bajba kerülne.
És olyan levonókép is jó lesz, amit úgy hínak, hogy: matric.
És csókollak ezerszer, sokszor, milliószor és nagyon szeretlek, imádlak. A te
Lillikéd
[…]
December 10.
Te édes, jó mamám!
Ugye, már megint megszomorítottalak, amikor olyan nagyon erősen kértem egy levélben, hogy vigyél haza karácsonyra. Azt írtad: – talán elfelejtettem, hogy minekünk kettőnknek nincs sehol „haza”, hogy te is a bácsinál vagy, és én jobb helyen vagyok. Én nem felejtettem el, kedves jó anyuskám – csak azt gondoltam, hogy én is a bácsinál lennék egy hétig, és te mégis gyújtanál nekem karácsonyfát, amilyent, azt hittem – a Jézuska hordoz –, amíg kicsi voltam. Te biztosan jobban tudod, hogy az nem lehet – és én nem leszek szomorú, ha te úgy akarod.
De azért valahogy olyan furcsán érzem magam. Mintha valami a kezével benyomná a torkomat, és úgy kellene sírni – de olyan nagyon hangosan –, mint kicsi koromban, amikor te elmentél hazulról, és a cselédek ijesztgettek, hogy világgá mentél, és nem jössz soha vissza. Vajon mikor látlak én téged, mamám?
Én nem tudom – mostanában mindig büntetést kapok itten, mióta a lavor vizet egyszer kiöntöttem. A tisztelendő nővér Innocenc azt mondta biblia-vasárnap, hogy a szívemhez kezd közelebb jönni a sátán, akit itt csak feketének hívnak, és bal felől áll – jobboldalt pedig az őrangyal nagyon szomorú, és mindig távolabb megy, – Igaz ez – anyucim? Te soha nem mondtál nekem ilyeneket, pedig te is tanítottál imádkozni, hogy: malaszttal teljes, úr vagyon teveled.
Azért itt is úgy van, hogy levelet írunk a kisded Jézusnak, és egy skatulyába tesszük a pódiumra. De azt a kedves nővérek bontják fel, és ők hozatják a Jézus nevében a sok játékot, amit kérünk – Bécsből. Én egy babaiskolát kértem, amiben játékból van a tanító úr, és mind a gyerekek – és egy Szentek Élete könyvet –, de arra azt mondta a nővér a másiknak, mikor elolvasta –, hogy az nagyon drága, és az én mamám úgysem fizet rendesen.
Én úgyis tudom, hogy mi szegények vagyunk, ámbár apus királyi ügyész volt – de ő már nem él, és nincs, aki pénzt keressen nekünk. De ha én nagy leszek, akkor én fogok keresni, sokat – és lesz neked is –, mert a nővér mondta, hogy a világban már kezdenek a lányok is pénzt keresni. – Szerető kislányod,
L
[…]
Április 20.
Kedves mamám!
Jaj, most csak nagyon hamar írhatok neked, mert mindjárt vége lesz a magyar órának, és akkor engem a betegszobába visznek. A magyar óra most nagyon rendetlen, és sem a városiak, sem a bennlakók nem figyelnek oda, még a nővér sem, mert ez az utolsó óra húsvéti vakáció előtt. Sok lányt most is hazavisznek, és a városiaknak tíz napig nem kell iskolába jönni. Én most sem mehetek haza, de azután már csak egy időszak jön, és vizsgakor meglátlak téged.
Kár, hogy épp húsvétra kell a betegszobába menni, pedig akkor a bennlakók is a kertbe mennek, és fagylalt van az uzsonnára. Martin Ella azt mondta, hogy ő nem eszi meg a Szűzanya tiszteletére – de én nem is kapok belőle, mert a betegben leszek. Most, mikor tíz perc szünet volt, akkor hívtak engem az elfogadószobába a doktor úrhoz. Ő pedig jól megnézett, kinyitotta a szájamat és a szememet – és akkor egy csomó sok könny lepotyogott a szememből, pedig én nem akartam, és az nem is sírás miatt volt. Aztán olyan hosszú mérőt dugott a hónom alá, mint otthon, és azt mondta: „Jaj, hát most is láza van!” – Elkezdett kérdezgetni mindenfélét, de én nem szóltam, mert meg voltam ijedve. A végén azt mondta: „Hamar ágyba vele, majd délután eljövök és megnézem!”
Most takarítják a betegszobát, és viszik fel az ágyneműmet. Addig azt mondta soror Innocenc, hogy üljek be az órára csendesen, de ne csináljak semmit. De én nem tudok semmit sem csinálni, hanem borzasztó sebesen írok neked, hogy a karom is fáj – mert még most ezt elviszi Löwi Erzsi. A betegszobából nem írhatok neked. Igaz, hogy ott nem rossz lenni, mert nem szidják az embert, és pecsenyét kap vacsorára, nem élesztős tésztát – reggel sem köménylevest, hanem kávét –, és ott csak kétszer imádkozik az ember a nővérrel – reggel meg este. Én azért ott is mindig fogok az ágyban imádkozni érted és apusért – csak néha azért félek az imádkozástól, mert nem tudok olyan gyorsan odafigyelni minden szóra, ahogy mondják –, és az akkor nagy bűn.
Még nagyon, nagyon sokat akarnék írni, de már háromnegyed van, és meg is kell címezni. Csak azt írom, hogy nagyon, de igazán szívből szeretlek téged és Kövesdy bácsit is, de legjobban az igazi apámat, aki az égben van. Ne haragudj rám, amiért néha rossz voltam – mert most soká nem írhatok. De te azért írjál nekem, mert már egy hónapja sem írtál, és azt hiszem, hogy beteg vagy. Ha a betegben is olyan csúnya fejeket látok, akkor megcsókolom a te leveledet, és az olyan jó lesz, mint amikor te fölibem hajoltál a tífuszban, és mellettem ültél. Akkor jobb volt beteg lenni.
Ma olyan szépen beszéltek hozzám a nővérek, és soror Innocenc úgy mondta: „Lillike fiam!” Talán ők sem tartanak már engem rossznak. Csak te ne ijedj meg rajtam, édes, jó kis anyám, mert ez nem olyan nagy betegség, és igyekezni fogok hamar meggyógyulni, hogy ne szomorítsalak, és írhassak neked. Látod, ugye, a tífusz is elmúlt. Kezedet, szájadat és a gyönyörű szép sárga hajadat százmilliószor is csókolja a te hűséges kis lányod,
Lillike
Április 24.
Kövesdy Lászlóné úrnőnek
Nagyságos asszonyom!
Nagyon leverő hírt kell közölnöm Nagyságoddal. Leánykája, a szegény kis Lilly veszedelmesen beteg, nagymérvű agyhártyagyulladása van. Három napja fekszik már, de ma este volt csak a diagnózis megállapítható. Szomorú kötelességem, hogy az édesanyát a komoly veszedelemre előkészítsem – de egyúttal nagyon kérem, hogy ha csak körülményei engedik, látogassa meg a kis beteget –, hisz ez saját megnyugvására is lesz. Azt hiszem, valamennyien mulasztást követtünk el vele szemben, hogy őt az éppen nem higiénikus intézeti élet veszedelmének kitettük – mert kezdettől fogva gyönge, vérszegény, szellemileg túlfejlett és ideges gyermek volt. Nekem azonban a nővérek sohasem mutatták őt, mert sejtelmük sem volt a felsorolt bajokról. Lázas beszédében egyre a mamát emlegeti – ha csak lehet –, jöjjön el, nagyságos asszonyom. Mély tisztelettel
Dr. Füry Dénes
Május 10.
Kövesdy László úrnak
Igen tisztelt uram!
Becses levelét vettem, és természetesen méltányolnom kellett a fontos körülményt, hogy kedves felesége őnagysága alig egy hete adott életet legkisebb gyermekének, és így, az ön mostohaleányát, a mi szegény kis halottunkat betegségében meg nem látogathatta. Talán nem is lett volna az egyébre jó, mint a saját megnyugtatására, mert a kisleány az utolsó három napon egyre agonizált. Ma éjjel – mint táviratban értesítettem – kiszenvedett. Az ápoló nővér állítása szerint az utolsó percekben eszénél volt, és azt kérdezte a sorortól, hogy nem fog-e ő elkárhozni. A jó nővér megnyugtatta, mert hiszen – mint mondja – feladták rá eszméletlenül is az utolsó kenetet. Erre egészen megnyugodott – elhalt édesapját, anyját és mostohaapját is emlegette. Éjfél után három órakor adta ki szegényke a lelkét. Édesanyjával természetesen csak pár hét múlva lehet közölni a szomorú hírt – s akkor is csak a legnagyobb vigyázattal. Ismeretlenül is őszinte részvéttel maradtam
Dr. Füry Dénes
a katolikus nőképző intézet orvosa
1905
Mindmáig ő a legnagyobb magyar író-költő asszony: a Nyugat nagy nemzedékének első vonulatába tartozik, legjobb regényei a lélektani epika nagyszerű hazai példái, A lélek útjait nyomon követve a dzsentriosztály szükségszerű összeomlásának társadalomképét hagyta ránk. Úgy indult a nemesség és a polgárság felől, hogy eljutott a szocializmus vallásáig, amikor mielőbb művészi hitet tehetett volna, a járvány harmincnyolc éves korában elragadta. Apja polgári értelmiségi család sarja, anyja ősnemesi família leánya, együtt örökli a régi világ és a liberalizmus, a polgári forradalmak hagyományát. Apai részről dédnagybátyja az a Lauka Gusztáv, aki Petőfi egyik legjobb barátja volt, és egy ideig népszerű, biedermeier hangulatú költő. Másik oldalról a nagynénje az akkoriban ünnepelt színésznő, Hegyesi Mari. A korán árvaságra jutó leány tehát gazdag emlékek és művészi bátorítások hordozója. De szegény leány, aki örülhet, ha apácaiskolában kap ingyenes helyet, és úri származása ellenére rákényszerül a kenyérkeresetre, legalább addig, míg férjhez nem megy (és ne feledjük el, hogy ez még a múlt század végén van, amikor polgári vagy éppen nemesi leány számára vagy megvetettséget, vagy különc hírt, de legalábbis jó társaságon kívülállást jelentett, ha pénzkereső foglalkozása volt). A legtermészetesebb út volt a némiképpen mégis megbecsült munka felé, ha pedagógusnak megy. Így előbb tanítónői oklevelet szerzett, majd továbbtanult, és polgári iskolai tanárnő lett. (A polgári iskola a mostani általános iskola felső négy osztályának felelt meg; a fiú-polgárik főleg a szegényebb néprétegek iskolái voltak; a leánypolgári azonban általános jellegű volt, mert a legtöbb nőt ennél magasabb iskolába akkor még nem járatták.) Huszonkét éves korától kezdve csaknem élete végéig gyakorló tanár volt, férjhezmenetelekor sem hagyta abba a dolgozó nő életét, szeretett tanítani, néhány színvonalas tankönyvet is írt. Ifjúkorától fogva verseket ír. Élményei lázongóvá teszik, és a költészetben is keresi az újat. A hagyományossal szakítást kezdetben, a századfordulón, Kiss Józsefben, Heltai Jenőben, Makai Emilben találja meg. Korai versei az ő hatásukat mutatják, és Kiss József örömmel is ad helyet a fiatal költőnőnek A Hét hasábjain. De Bródy és Gárdonyi folyóirata, a Jövendő is közli a verseit. Tehát már akkor felfigyelnek rá, amikor még vidéki tanárnő (Miskolcon), és hamarosan sikerül is az irodalmi központ közelébe kerülnie: előbb Újpesten, majd az Angyalföldön tanít. Bekerül az irodalmi körökbe, ahol a hangadók azonnal felismerik egyéni hangját. Mert Kaffka Margit kezdő korában sem utánzója azoknak, akik hatnak rá, van egy senki másra nem emlékeztető, akkor nagyon is modern témavilága: a társadalomba kivetett, védtelen leányé. A női méltóság igénye jelenik meg vele irodalmunkban. Első házassága nem sikerül, hamarosan el is válik, de második férjével megtalálja a magánélet összhangját. Ez a második férj Balázs Béla öccse, nagy képzettségű orvos-biológus, szakmáján túl is igen kulturált, irodalmi érzékű, feleségét megértő férfi. A sógor, Balázs Béla pedig ez időben már a meginduló Nyugat első nagy gárdájához tartozik. És oda tartozik Kaffka Margit is. A Nyugat megindulásakor túllép korábbi éveinek hatásain, lenyűgözi Ady költői nagysága, de elragadja az egész költői nemzedék impresszionista-dekadens-nagyvilági hangja is. Lelkesen lép közéjük, és lelkesen fogadják: a Nyugat első számától egészen korai haláláig a nagy folyóirat munkatársa. Ott alakul, formálódik költészete, amelyben sajátosan találkozik a hétköznapi apróságok meghitt megragadása a szecesszió stílromantikájával. Idővel eljut az akkor nagyon modernnek érzett szabad versekhez is, de végső éveiben visszakanyarodik a dalszerű rímes versekhez. Ha csak verseket írt volna, emléke úgy marad fenn, mint a Nyugat első nemzedékének egyéni hangú költője, talán a legkitűnőbb magyar költőnő.
László Zoltán
Kaffka Margit: Lackó
Jött egy csoda. Harmatlágy, pici jószág,
Édes, lihegő, bimbószínű lény.
Vér lüktet benne! Eleven valóság!
S nézem kétkedve, tanakodva én.
Vánkospihéit elzilálni félek,
Már szétterült az álmaim felett,
Már átölelem féltve, mikor ébred,
Ó, el ne rebbenj tőlem, új igézet!
– – – A te szemeid a leggyönyörűbb szemek.
Jött valakim, aki nem volt idáig,
– Felém rajzó, bomlott vágyakkal telten,
(Bár öltögettem hószín, csöpp ruháit)
Csak nemrég is, be messzi járt a lelkem!
– Hát vége volna a titáni hévnek?
Nagy száguldásnak viharparipán?
Közelebb jöttek-é a messzeségek?
Nem! – Csakhogy itt engem keres az élet,
– – – Az csak a párna fodra, Csacsikám!
Már halkan úszik a soktornyú város,
A légemelte, rezgő, csalfa kép
Mindegyre messzebb. És nyomába szálldos
A vágy, – szétfoszló, lenge párakép.
Viharzó tapsok zaja szerteszéled,
Homályba hullnak kísértő szemek,
Kilobban a tűz, elhallgat az ének,
Itthon maradtam – mindörökre véled.
Egy álom int még. – – – Ne sírj! Nem megyek.
No lám! Elgörbült kedves gyűszűszád.
Ne sírj, kis ember, én gyönyörűségem!
Se lát, se hall egyébrül az anyád,
– Tejszagú, édes kis testeden át,
Csak azon át szabad az út már nékem.
Halkan hívó szók még kísértenek,
De a kiáltásnak ereje nincsen.
Szeme lezárul. – Nem, nem mehetek!
Csitt… aluszik! És akkor jól van minden.
1906
Kedves fiam!
Édesapáddal is megbeszéltem sürgönyöd tartalmát és ő is teljesen igazat adott nekem abban, hogy ha nem muszáj, ebbe a fertőzött városba ne jöjj. Azonban azóta nem hallok hírt felőled és mondanom sem kell, hogy nem vagyok valami nyugodt. Most hárman három felé lakunk s mindegyikért külön kell aggódni. Ervin bácsi is folyton spanyolbetegek között van ott Temesváron, mert az orosz fogolykórháznak beosztott orvosa s azok közt szörnyen terjed szegények közt és sokakat pusztit. De legszörnyűbb Pesten, ahol naponta tízzel növekszik a halottak száma; tegnap Karinthy Frigyes bácsinak, írótársamnak a felesége halt meg másfélnapi betegség után. Minden háború megtermi a maga szörnyű járványát, ez szinte vele jár, ezzel a gyönyörűséggel, még sohasem maradt el, ezért is szeressed a háborút úgy, ahogy én szeretem. Ma már egyébként mindenki úgy vélekedik róla, mint mi vélekedünk kezdettől fogva, de egy kicsit késő már. Isten tudja, mi lesz szegény Magyarországgal, könnyelmű és bűnös emberek hibájából, de mindenbe bele kell nyugodni, csak hogy a nép, mely még megmaradt, legalább amennyire lehet, boldog és szabad lehessen. Nagy idők jönnek és nagy változások, de ki éri meg közülünk ebben a rettentő, alattomos járványban, mely elől nem lehet menekülni, teljesen a véletlen kezében vagyunk.
Édesapád végre megtérítette nekem a szeptember elején előlegezett pénzt, vagyis a rád fordított költségek felét s így most quittek vagyunk. Az egyik ruhát elküldte neked, télikabát nem hiszem, hogy lesz az idén, szeretnék helyette legalább meleg trikókat küldeni neked alulra s küldök is, ha a hideg beáll.
Csak a nyugtalanságom oszlasd el s írj gyakrabban, az ide mellékelt kártyán írj azonnal egészségedről s hogy fordult-e már elő spanyol-eset magában az internátusban és hány? Én értem, drága fiam, hogy kedved volna hazajönni s én is szeretnélek látni, de míg nem muszáj, nem fér össze a lelkiismeretemmel, hogy éppen Pestre hozzalak. Gondoltam: Temesvárra Ervin bácsihoz, de épp ma olvastam az ujságban, hogy ott is tízezer beteg fekszik.
Írj azonnal édes fiacskám. Ezerszer ölel
Édesanyád
(Kelet nélkül, október végén vagy november elején)
A dévai internátust a román megszállás és a spanyol-járvány veszedelme miatt feloszlatták. Lacikának haza kellett jönni anyjához Budapestre.
December 1-én spanyol-járványban meghalt Kaffka Margit és másnap követte a halálba Lacika.
Móricz Zsigmond: Kaffka Margit
Kaffka Margit asszony a Vasárnapi Ujságban megírt egy regényt, amely most fejeződött be dec. 31-én, kötetben még nem jelent meg; a címe Színek és évek s az én érzésem szerint ezzel a regénnyel ő eddigi írói útjának a csúcsára ért s egyszersmind olyan magaslatra, ahova asszonyíró nálunk még soha. Kaffka Margit ebben a regényében kész, pompásan szárnyas, minden ballaszttól megszabadult íróí tehetséggel jelenik meg s egyszerűen felrepül írónő társai közül, akik Ujváry Krisztina óta, a Beniczkynéken át máig, kedves próbálkozásokat, ügyes szemfényvesztéseket produkáltak, vagy az igazi tehetségek kigubózatlan vergődéseit éreztették s igazi értéket csak egyes lelki helyzetekben adtak: mikor tehetségük váratlanul ragyogott meg, a köd résén át ráhulló napfényben … A férfi mindig valami gyöngéd kegyetlenséggel nézi az asszonyt, ha az dolgozik. Mondják, hogy a parasztoknál a nőnek munkára való emancipálásra ősi hagyomány, de a parasztasszony, mikor egész napon át vergődik a dologban, felsóhajt: Egy öklömnyi fiú többet ér, mint egy falka asszony. Viszont vannak női munkák! Vannak olyan elvégezni valók, amelyeket férfi tízszeres munkaerővel, sőt semmi munkaerővel sem tud úgy megcsinálni, mint egy asszony. És a Kaffka Margit regénye után látom csak, hogy az írás: az életnek írásban kiélése éppen úgy lehet asszonyi lehetőség, mint férfiúi. A magyar társadalomnak azt a rétegét, amelyet Kaffka Margit írásban ád: soha senki így nem adta, nem is adhatta. Sőt az emberéletnek ennél különb, asszonyszemmel látott, asszonyélettel átélt, asszonytehetségen átfőzött extraktumát sem adhatták sokan: ez a regény, egy igazi írói tehetségnek szerencsés és boldog kiáradása.
[…]
Nem is arról szólok, hogy e regény bámulatos igazi anyaga az asszonynak, a nő ismeretének. Inkább érdekel most az, hogy az írónő milyen asszony marad az asszony megírásában is, a férfi meglátásában is. Ami nekünk, férfiaknak fontos, azon az asszony átsiklik. Példátlan elnagyolások olyan pillanatokban, mikor a férfi minden erejét megfeszítené a kimélyítésre. Az egész regény legbriliánsabb esete, amikor a regény derekán a férj agyonlövi magát, mert kigázolhatatlan örvénybe került, mert nem tehet mást, mert az egész lénye egy olyan idegen világ taposómalmába jutott, ahol nincs helye s ahonnan nincs szabadulása; s az a pillanat, mikor erre rájön, egy szubjektív rémes visszhangú választási bukás után: ez egy olyan jelenet, amit csak asszony írhatott meg, mert csak asszonytól telik ki, hogy a legfontosabb pillanatokban igazán ne halljon egyebet a gyerek kanálzörgésénél és ne gondoljon mást, mint ezt:
»Éhes is lehet reggel óta! – s örültem, hogy jól eszik.« A férj feláll, hogy egy percre az irodába kell benéznie. »Intettem, hogy várjanak a hússal. Hallgatva ült a társaság; kinéztem az udvari ablakon és láttam az őszi, kusza kertet, a vedlett udvart dércsípte virágszőnyegével, olyan szomorú, szomorú volt. Hűvös nap volt és a szobaleány egy lapát szenet hozott be éppen, hogy a kályhába tegye. Mikor az előszobába ért vele, láttam, hogy a nyitott ajtóban összerezzen és földre ejti mind. Ő tisztábban hallotta a lövés zaját.
Mind felugráltak … Az ajtóban én összeestem … Nem tudok a többiről …
Akkor … ott mindennek, mindennek vége lett.«
Az embernek nyitva marad a szeme és bámulva néz szét. Ekkora egyszerűsítés: ez dinamikai különbség a férfi és a nő között.
[…]
Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 3. szám
Kaffka Margit: Lóth asszonya
Én sokszor néztem hátra és előre.
Szemeim, e szörnyű szemek
Egymásba-láttak lendülést, hanyatlást,
Dolgok színén visszájuk átütött, s a szón a célzat
És lovagi vért alól a lóláb kitűnt.
…Egyszer egy leplezett szív mélyére is leláttam én szegény.
Azontúl hiába takartam el már az arcom,
Hiába futottam hűs, puszta mezők felé,
Mindent láttam. Elért a tűz-eső,
És lepeltelen szívemen nem volt sebhelynyi ép.
Akkor megszánt az ég kegye. Kegyelmes büntetést,
páncélt adott reám, jegeset, fehéret, –
(Elvesztem volna nélküle rég.)
Sebhelyes, kitakart valómra áldott kérget,
Tisztát, keserűt, kristálykeményet, –
Könnyeim maró savával betakart engem az ég.
Azóta nem futok. Meg tudok állni a mezőn.
Bálványként állok őrt az útfelen merőn,
S nem láthatom, csak azt, ki szembejön.
Szembejönnek a hegyről koszorús, ifjú leányzók,
Hosszuhajú hajadonok láncfüzér-táncba.
Moáb és Hámmon jövendő anyái tán… Jöhetnek!
Elhagyott kerteim felé sietnek dalolva szegények.
A ligetben áldoznak majd vértől csepegő galambot,
Ahol koszorúm lehullt… De bölcsebbek tán e szűzek.
Most már én – kőszobor, – állok!
Nem verik át szívem a csókok, mögöttem csattanók.
Nincs közöm az öleléshez, mit szőlleim lugasában
Rájukölel a kar, mely egykor engem ölelt.
Jaj, ugyanaz a kar és ugyanazok a kertek!
Most másra hullnak a szent szók, és másnál vannak a percek,
S a régi, sarlós boszorkány ott úszik az égen, – a hold.
Ugyanaz a hold, ki tanúja volt,
Ki hallotta szavaink csatáit, véremhullató viadalt,
És látta sebesült szívem és látta leplezett szívét.
…Ó, hogy azóta is jár-kel a hold még, és szagosak a tavaszi kertek,
De itt kénköves essők vertek, itt minden hamu és üszök.
Mindegy! – Én magosan állok. – Majd szívemig átkövülök;
És hószínű kristályvalómon egyszer csak átsüt a hold.
1912
Tersánszky J. Jenő: Kaffka Margit
Elmondtam a Nyugat-Barátok Körében
A néhai Palermó-kávéházban, a Kabos Ede-asztalnál ismerkedtem meg Kaffka Margittal. Ez 1910-ben vagy 11-ben volt.
Ha tettem rá egyáltalán valami benyomást, az alig lehetett kedvező. Ugyanis a következő történt.
Hogy a jeles írónő előtt a modern irodalomban való készültségemmel fitogjak és hogy egyúttal valami kellemeset mondjak neki, hát elkezdtem előtte magasztalni egy verset, amit régebben a Hét-ben olvastam tőle.
Eddig rendben lett volna.
De Kaffka Margit mindjárt examinálni kezdett, hogy melyik verse volt az?
– A címét elfeledtem… valami izé… – nyögök ottan.
– Na, de tud talán idézni a tartalmából pár sort? – firtatja Kaffka Margit.
– Hogyne! – mondom. – Egy sellőről szól a vers, aki a tenger mélyén fekszik korallpalotában, hullámvánkoson…
– Hogyan? – hökken meg erre Kaffka Margit. – Tengeri sellő? Tőlem a Hétben, régebben? Várjon csak!
És Kaffka Margit erősen gondolkodik, hogy őneki egy régebbi verse egy tengeri sellőről szóljon.
Ekkor végre nekem eszembejut a vers címe:
– Undine!
Máig sem tudom, hogy ez a név egy görög najádé, amit Undiné-ne kell kiejteni, vagy egy francia hableány, aki csak úgy érti meg, ha Ünden-nek szólítják, vagy pedig csak a vers szerzője találta ki ezt a tündérnevet… elég az hozzá, hogy ez a gyalázatos vizi-némber iszonyúan blamált engem.
Ugyanis kiderült, hogy ezt a verset nem Kaffka Margit írta, hanem, – ha szabad ezt a kifejezést használnom itten és egyáltalán az irodalomban, – hát a verset Kaffka Margit legkomolyabb női riválisa írta.
És én előbb ezt a verset agyonmagasztaltam Margit asszony előtt.
El lehet képzelni, hogy ez nem valami kedvező szituáció arra, hogy az ember egy hölgykollégával megkedveltesse magát.
Dehát Kaffka Margit egy rezignált legyintéssel elintézte a dolgot és később sem dörgölte az orrom alá ezt a beköszöntő ostobaságomat, mint értő, aranyszívű teremtés.
Igen, Kaffka Margit egy értő, aranyszívű teremtés volt. Magammal szemben legtöbbször ilyennek tapasztaltam őt. De hogy külön megjegyzem ezt, benne van az is, hogy nem mindig és nem mindenkivel szemben láttam őt ilyen megbocsájtónak és egyáltalán nagyon kiegyensúlyozott és nehezen zaklatódó lelkű embernek.
Ha lehet egy formulát húzni egy élő emberi énre és szabad valami jellegzetességében megrögzíteni őt, hát, ha visszaidézem magam elé Kaffka Margitot, akkor ő éppen az az ember, akinél jobban senkinél sem láttam, hogy a valóságot és pedig a legbecsesebb valóságot a szavak jelentik számára. Tehát sohsem közömbösek neki azok.
Ő az éppen, akit mindenha a nyers horzsolás érzékenységével láttam reagálni szavakra. Kaffka Margit volt még eddig a legszenvedélyesebb vitatkozó, akit életemben láttam. És éppenséggel nem olyan, aki fukarkodik a csipkelődéssel, megrovással, visszavágással.
Kaffka Margit nem volt ám az a fortélyoskodással, ügyeskedéssel, szabálytalan riposztozó ellenfél, amilyennek, pláne húsz és egynehány év távolából, a női érvgyártást látjuk. Nem! Margit asszony tényleg afféle masculin rendszerességgel, nagy tudással és néha az eredeti értelemben vett selfkontroll minden látszatával tudta megvédeni álláspontjait.
Ady Endre is mondott valami olyasfélét Kaffka Margitra, hogy ő már olyan okos és főképp tárgyilagos, hogy nem is nő már. Ez bizonyára a hétköznapi eszességen fölülvalóságot és nagyobb magasból átfogó szempontokat jelentette, amire a legutóbbi időkig valóban csak férfiszellem volt képes és ami egészen más, mint a tehetség.
Amiben Kaffka Margitnak ez a tulajdona az írásainál is jobban kitünhetett, az annak a zárt kis társaságnak a vitái voltak.
A tárgy igazán nem jelentett ezekben a vitákban semmit. Lehetett ez a filozófiától, az asztaltáncoltatáson át, az irodalmon, képzőművészeten, matézisen kezdve, a szerelemig mindenféle. Ez mindegy volt. Mert hiszen néha úgy föstöttek ezek a viták, mintha egy szörnyszülöttre a legnagyszerűbb szabászattal készítenének egyre újabb ruharemekeket.
Úgy volt, hogy egészen képtelen semmiségek, sőt direkte ostobaságok szembeállításának folyamata is mozgósította ezekben a vitákban, ragyogó, értékes, elmés, mélységes érveknek hadseregét.
[…]
Kaffka Margit szerette és kereste a vitát, mert önmagának kellett elsősorban alkalom a meggyőzöttségre, nem más, csak önmaga által, de mondom, mintegy próbaképpen ellenőrző asszisztencia mellett.
Láttam őt vitában lázban-tűzben, láttam fölényes gúnyorosságúnak, láttam marónak, láttam készakartan és kajánul elfogultságokhoz ragaszkodni, láttam saját nagyszerű sziporkázásán ámulónak és ujjongónak, láttam makacsul, hidegen küzdeni és éppígy meggondolatlan vaksággal, csak egyet nem láttam! Azt, hogy Kaffka Margit közönyös maradt volna, vagy únottságból, vagy okosságból kitért volna a legbanálisabb, legelcsépeltebb vita-alkalom elől és ne talált volna rögtön tíz új és különös szemszöget, amikbe bele lehet helyezkedni a kérdésnél.
Ő valóban joggal érezte és tudta, hogy abban a pillanatban egy más, különb, erősebb valaki lesz, mihelyst a szavak sorakoztatásának virtuózává lehet.
[…]
Mert Kaffka Margit, az író, a vitázó, éppúgy vallotta a progresszivitás, az emberi közösségnek egészen más, új alapokra fektetése, a műveltség alapfogalmainak jobb átírása, az általános társadalmi evolúció és egyszóval a modern gyüjtőnév alá helyezhető életelveket, ahogyan annak a kis társaságnak minden, vagy legtöbb tagja tette. Talán úgy is mondhatnánk, hogy Kaffka Margitnak, az írónak hite, meggyőződése, ideálja volt az új ember, az új nő, az új társadalom, de az ember, Kaffka Margit mégis kifejezett szeretettel és nosztalgiákkal tömjénezte körül a régi bálványt, vagyishát nem egyebet, mint azt a bizonyos hamisítatlan úri levegőt, amelyben pedig maga is progresszivitásával és ideáljaival, műveltségével, tehetségével együtt gyűlölt, vagy nevetséges, közönyös, vagy lebecsült figura volt.
Akármilyen furcsa, de így volt. Például bármennyire belátta, megvetette, kigúnyolta az író Kaffka Margit az Akadémiát, impotens társaságaival és formalizmusokban való haldoklásával, azért az ember Kaffka Margit a haladószellemű kritikusok, ujságok, olvasók minden megbecsülését, szeretetét, szóval az igazi sikert odaadta volna a komikus, vén, de úri Akadémia egyetlen dicsérő szaváért.
[…]
Kaffka Margit előttem kevés kivétellel csak a lebecsülés hangján nyilatkozott a környezetebeli férfiakról. No jó, hiszen tudom, hogy ez nem volt százszázalékosan komoly és hiteles. Dehát igazán kiváló férfiegyedekre, valóságos hódítókra is mindig hallottam kivetnivalókat Kaffkától. Még maga Ady Endre sem volt ideál a számára.
Egyszer aztán Kaffka Margitot hallottam egy férfiről beszélni.
– Ez az ember – mondta nekem Kaffka – az a bizonyos talpig úriember. Elhiheti nekem, hogy százszor többet tud is ezeknél a mi kultúrsakáljainknál. Könyvtárakban, képtárakban, zenetermekben ez az ember otthon van. De ez az ember úr. Ez nem tülekszik. Éli a maga rendes életét. Nézze meg, itt a társaságban olyan, mintha háromig sem tudna számolni. Pedig csak látná őt, amint kiveszi a prímás kezéből a vonót. És hallaná őt játszani a banda előtt és nótázni. De persze ehhez az kell, hogy előbb három nap és három éjjel mulasson!
Nos itt van! Ez volt az az igazi férfi, akiről Kaffka Margit előttem csak bensőséggel, melegséggel, büszkeséggel tudott beszélni.
*
Itt megint vissza tudom vezetni a dolgot formulámhoz a Margit asszony kettősségéről.
Kaffka Margit az ember, a nő, romantikát, vagy gyakorlatiatlanságot jelentő, de határozott nosztalgiákat a szerény, de bizonyára boldog ismeretlenségben meghúzódó életforma után hordozott magában.
Hogy Kaffkára, az írónőre ezt nem lehetett mondani, ennek igazán lehetek a tanuja.
Én láttam egyszer, hogy mekkora keserűséget, haragot, meghasonlást, levertséget jelentett Kaffka Margit számára az, amikor (ha jól tudom) első novellás kötetével a sajtó nagyon mostohán bánt.
Én sejtelmekkel sem voltam erről, mikor átvettem ezt a könyvet Osváttól azzal, hogy: ha akarok, írjak róla kritikát.
Írtam aztán egy figyelőt a Kaffka könyvéről, aminél legföljebb az tünhetett föl kissé, hogy a rovat élére tette Osvát. Különben könnyen napirendre térhettem fölötte.
Így találkoztam közben Kaffka Margittal.
Mondhatom, egészen meglepett, hogy mennyire hálásnak mutatkozik Margit asszony egy semmi figyelőért, amit majdnem kötelesség megírni az embernek és a jutalma a honorárium utóvégre is.
De Margit asszony csaknem elérzékenyült a figyelőm szépségein és magasztalásain. Egész biztosan mondta, hogy: ilyen figyelőt csak egy igazi értő, finomérzékű úri gyerek írhatott. És aztán, ami sokkal érdekesebb volt előttem, be engedett pillantani abba a fájdalomba, amit novellás könyve sajtómellőzése miatt tűrt.
– Tudja, – mondta nekem, – az nem fájt úgy, hogy ezek a szennyes napilapok és a mi limonádé revüink nem vettek rólam tudomást, vagy elintéztek egy pár foghegyről odavetett, vagy piszkolódó sorral. De hogy a Nyugat hónapokig nem írt erről a kötetről, sohsem bocsátom meg nekik.
Mondhatom, hogy nekem meglepetésszerű volt, hogy Kaffka Margitnak olyan szörnyen fontos munkájának kritikája. Hiszen, ahogy ő engem némileg alaptalan afféle hétszilvafás-bajardnak látott, én is olyan képet csináltam róla magamnak: egy hamisítatlan vidéki úrinő, akinek csak kényszer és golgota a nyilvános szereplés és igazán boldoggá egy ismeretlen vidéki úriház környezete tenné őt.
[…]
…aztán nem láttam őt már csak a háborúban.
Egy kis, akkor megjelent füzetében rólam is ír, hogy mint frontkatona, aki legkompetensebbül nyilatkozhatom a háborúról, hát nem sok szépséget látok benne.
Igazán nem emlékszem ennek a háborús találkozásnak semmi körülményére. Később, mikor már az olasz frontról járogattam haza és Kaffka Margit már Bauer doktorné volt, tudom, mégegyszer háza vendége voltam.
De sokkal emlékezetesebb maradt az, amikor Kaffka Margit halála hírét vettem.
Fogságban voltam. Rosszul voltam. Úgy tetszett, elevenen, részletekben fogok meghalni és ezt végig fogom nézni. Elkezdett kihülni és érzéketlenné válni a lábam és kezem. Az olasz orvos engem mutatott meg a kommandónak, hogy szabad-e ilyen roncsokat tartani a lágerekben? Ez elég talán állapotom illusztrálásra.
Akkor kaptam egy levelet Pestről, amiben egyszerre értesítettek gondolom Ady Endre, Fémes Beck Vilmos és Kaffka Margit haláláról. Stílszerű volt igazán. Tömeges halál.
Meghalt Vilkó, és meghalt Kaffka Margit és a kisfia is vele együtt.
Nem gondoltam és nem éreztem semmit. Nem tudtam érezni. Pedig a fronton sírtam néha azon is, ha egy idegen bakám megsebesült. És Kaffka Margit halála meg se rebbentett.
Mondhatom azonban, hogy ez a közöny, amivel akkor két ilyen jó barátom halálát fogadtam, szinte most is fáj.
*
Egyebekben záradékul okvetlen meg kell jegyeznem erről a nagy íróról, hogy ő is egyike volt azoknak, akiket ha kevéssé kényeztetett el az életük, a halál sem kegyesebb hozzájuk, miután Kaffka Margit távolról sem foglalja el ma igazán örvendetesen burjánzó irodalmunkban azt a helyet, ami őt megilletné. A legnagyobb magyar írónő helyét és minőségét.
Nyugat / 1931 / 1931. 15. szám
Kaffka Margit: Litánia
Te édes-kedves társam,
Miféle szerződés ez?
Micsoda Isten irta,
Mikor szivünkbe irta?
Ez puha, fehér párnám,
Min nem nyugodtam eddig.
Lelkem szép muzsikája
Mit nem hallottam eddig.
Bölcsességgel teljes könyv;
Mostanig nem tanultam.
Én friss-jó egészségem;
Mily soká beteg voltam!
Én reggeli harangszóm,
Szép, napos délutánom,
Szelíd, esteli lámpám,
Sürü csillagos éjem. –
Ó éjem, égem, kékem,
Te kedves-kedvességem!
Csobogó, teli korsóm,
Friss, hajnali harangszóm,
Csendes, nyugalmas álmom,
Napfényes délutánom.
„Szerelem”? – ezt már írtuk,
Prózába, versbe sirtuk.
Szerelem; olcsó szó ez:
Szerelem, – így ne hívjuk!
Apám vagy és fiam vagy,
A mátkám és a bátyám,
– Kicsiny, fészkes madárkám;
Ideál, – szent, komoly, nagy;
Pajtásom, kedvesem vagy.
Hittel és emberséggel
Első te, kit vállallak,
Kit szóval-szívvel vallak
És álmomba se csallak.
Kit bántani nem hagynék,
Kiért tán ölni tudnék;
Te édes-kedves társam,
Miféle szerződés ez?
Micsoda Isten irta?
1916
Kaffka Margit: Lírai jegyzetek egy évről
részlet
3
Mondtam a kávéházban Schöpflinnek:
– Este indulok az uramhoz Szegedre, egy hétig vagy tán tovább is még együtt lehetünk!
– Isten legyen magával a hosszú úton. Lebeszélni úgyis hiába próbálnám! Nem mondom, hogy írjon, úgyse kapnók meg!
– Ha kémnek néznek az úton, elfognak, főbe lőnek tévedésből… tartson jó emlékezetben!
– Hát bizony, azt mi meg se tudnók itt tán soha! Nem jó kimozdulni ilyen időben, mondom! Meg kell gondolni! – így beszéltünk, de egészen komolyan!
Hazamentem csomagolni, és tele voltam bizonytalansággal, aggodalmakkal. Ott lelem-e még? (Melyik asszony nem utazott így ez évben?) Ilyenkor úgy összehúzódnak az igények; abban az órában úgy éreztem, beérném már egész életemre evvel az egy héttel. Csak biztos lenne! Semmire nem számíthatunk! A polgári élet szabad kontrollja egyszerre szűnt meg; nem kérdenek, nem magyaráznak, nem készítenek elő semmire; őt az éjjel elvihetik; a kupémat lekapcsolhatják, s napokig vesztegelhet a nyílt pályán, elállhatják az utam, visszahozhatnak: – ha már ott vagyok, közelébe nem engednek – s nem fogják megmondani az okát, hogy miért. Semmi nem bizonyos, minden megtörténhet. Ott lenn, a délvidéken…
Furcsát gondolhattam, kinyitottam az ő leveles fiókját. Kinn Hannoverben a negyvenéves orosz diák, a finom Da Wac volt legjobb barátja – s a japán Ivasakival, kivel együtt dolgoztak, komolyan és kölcsönösen tisztelték egymást. Összekerestem a két ismeretlen ember leveleit, kikről annyiszor beszélt, és elégettem gondolkozás nélkül. (Az első persze Szibériát is ült; a másik csendesen pancsolt, technikázott éveken át.) – De most háború van! Ha uram kombattans volna, tán lőnie kellene Da Wacra!… Egyszer Zágrábban összeismerkedtem egy kellemes horvát írónővel; könyveket küldött nekem, mert kértem – délszláv novellákat németre fordítva. Most megnéztem őket – sajnáltam, hisz el se olvastam még -, aztán bedobtam a tűzbe a levelek után. Isten irgalmazzon érte, mennyi szép lehetett bennük – de akkor így volt. Féltem; a hirtelenségben elvesztettük a valószínűség mértékét, hogy mennyi lehetséges, mi történhet még, ha már ez megtörténhetett!…
Este volt, a vasúton mindenki a háborúról beszélt. Már akkor szembetűnt, milyen sokat lehet elérni a szavak szimbolikus, letompított használatával: „bevonult”, „elesett”, „megverjük”, „kiporoljuk az ellenséget”. Közkeletű, enyhe, sőt, humoros képzeteket keltenek, nem kíséri őket az a borzadály, mely az erőszakos halál, vérontás gondolatát. Egy katonai posztószállító cég alkalmazottja, akit éppen fölmentettek, nívón alul kezdett udvarolni egy varrónőnek, ki a gyerekével szintén urától búcsúzni jött.
Nagyon utálatos volt mindenki, nagyon egymáshoz illő; egyedül voltam. Jött a kalauz, hogy megnézze az igazolványokat. Megadóan kiteregettem; de csak a fényképemre vetett egy pillantást: – Már tudom! – mormogta és legyintett. Másokét tovább vizsgálta.
Mit tud?… Különös… Zaklatott idegeim ernyedten ejtették el az okság szálait, minden megzilálódott a fejemben. Éjjel volt – az utasok rémes kivégzési történetekkel mulattatták egymást… – Már tudja, csak az arcképemre nézett?… Figyelmeztetve volt a beszálláskor?… Hogy nem volna miért?… – Elgyötört, megzavart ítéletem annál inkább fennakadt ezen. Már semmi valószínűtlent nem láttam benne. Hát úgy érzek, úgy gondolkodom én, mint ezek itt mind a kupéban?… Tudnék-e úgy írni, mint egy napilap mostani vezércikke?… Nem! Tehát más vagyok, mint akik sokan vannak – és ez bizonnyal elég! A maguk részéről igazuk is lesz.
Már úgy láttam, a többiek gyanakodva néznek rám. Egyedül utazom, kicsit másféle tán a ruhám; s ők már mind elmesélték egymásnak: kicsodák, mi járatban vannak? – Megpróbálom, kimegyek a folyosóra!… Egy idő múlva arra jött a kalauz, hátam mögött ment el a lámpával. Tán visszanéztem rá, tán kissé bizonytalanul, várakozón – tán túl hirtelen kaptam vissza a fejem; egy pillanatra megállt, megnézett és azt mondta: – Tessék bemenni! – Nem fenyegetőn vagy zsarnokosan – inkább udvarias hangon. Talán részvéttel?…
Beültem és már most biztosan tudtam! – Kevés rohamra induló katona lehetett azóta is, ki biztosabban érezte közeli halálát, mint én azon a hajnalon. Tisztán, világosan láttam a felém fordított fegyverek csövét, hallottam a parancsszót. Hogy miért?… Semmi nehézség nem volt e kérdésben. Hát a többit érthetem-e, ami most történik?… Tehát ma reggel!
Szép, csendes tanyák bomoltak ki a nyári pirkadatból… Jó lett volna mégis egyszer beülni ketten ilyenbe, ha ez a vész elvonul; könyveket vinni és egy nagy pipát neki, és ritkán látni embert; zöldséget termelni és baromfiakat, kertünkből élni!… Rossz lesz, hogy már nem is láthatom!… Aztán erről is lehullt agyonfáradt érzésem – elhagyta őt is s a fiamat -, magam voltam: de nyugodt és szelíden sajnálkozó. Végre, ha épp muszáj – hát elég is volt; sokfélét éltem – de most mégis kár! Most új és eddigieknél tetszőbb formában ösmertem volna meg magam! Boldogság… teljes méltányosság… végre, az is csak egy életforma; de most s csak rövid ideje figyelhettem: hogyan is illik nekem?… De ha mégis így kell történnie, legyen! Csak netaláni zaklatásokra volt rossz gondolni; szerettem volna csak így lehajtani fejem a vasútpárnára: tessék!
Kiszálltam, habozva és csudálkozva, hogy csak így engednek. Kissé ődöngtem is a pályán még; semmi! Végre megindultam a szabad kijáróhoz. Két altiszt ült két oldalt, az egyik megnézte az írásokat… most az enyimet is. Visszaadta, mehetek… tán tévedett? Csakugyan kiáltanak valamit; készséggel visszafordulok, de mi ez, nem nekem szóltak! Hát valóban szabad vagyok? – Csak a kocsiban ülve kezdtem elhinni félig – még a hotelben szívdobogva írtam az igazolólapot.
A kaszárnya előtt két szanitéc – két „jó magyar embör” – csupa szíves készség. A kapu alatt egy fiatal hadnagy, már udvariaskodik, elkísér, megkeressük. Az öreg törzsorvos mosolyog, persze hogy mehet, most mindjárt, úgy sincs dolga! – Csak lenn a kávéházban, amikor együtt ülünk megint, meséltem el nevetve az éjszakai képzelgésem. – Csacsi!… – De ez a kávéház vajon nem a Rossini-é vagy a Viviani – s a Tisza nem az Arno? Mert éppen úgy vagyunk együtt. Nekünk már minden hely egyforma jó!
Kaffka Margit: Rosszalkodás
Igazad van: simítni a gyürődést,
Visszafésülni ellazult hajat,
– Még azt hihetnék körül az emberek:
Valami bolond „íróné” ül itt,
Ki este verslábaktól dúlt fejére
Csak így-úgy csapja fel a kalapot,
S biztosító-tűt vesz kapocs helyett.
– Az ura? – Az tán még-figurább szerzet!
Csőbe kuksoló, halvány mániákus,
Metsz, izzít, szárít, kikészít, leöblint,
S azt hiszi: ezen nyílik a világ.
– Pedig ments Isten! Semmi baja néki!
Rendes kis úr, – komoly, szakállas úr!
És aztán illendően, vontatottan
Kell társalogni, – régi hitveseknek.
Egy kicsit egymást jóerkölcsben únni!
Mint akik szépen, kifogástalan,
Megösmerkedtek gárdedám-szárny alatt,
Kétszer beszéltek ablakrácson át,
Aztán az ifjúr szalonkabátba bújt,
Meglátogatta délben a papát,
S az szólt: „Leányom, nagy szerencse ért,
Megtisztelés házunkra…” és a többi:
S a szende lélek irult-pirult okosan,
S míg esküvőről vissza nem kocsiztak
Dehogy! A világért se! Még kisujját
Sem adta volna csókra, úgy ügyelt.
Nem is! Csak rossz gyermekek tesznek olyat.
Azoknak kell a házmestertől félni.
Éjnek évadján mit koncsorognak Budán?
Mink soha olyat! Egymásnak úgy születtünk
(báli angyalkák,) házasságlevéllel.
– Ki emlékeznék közülünk olyan
Rendetlenségre; furcsa, élhetetlen
Húzódásra, hogy: „Tán mégse! Hagyd!
Sorsodra végleg mért kössem magam?
Becsüld meg jobban drága ifjúságod!
Gondold meg jól, vagy – ne gondolj vele!”
– No már ki hallott íly bolond vitát? –
Az a szigorú úr tán, ki mellettem ül,
Halvány homlokkal és komoly szakállal?
De kék szeme sarkából rámragyog
Hitetlenül is hites tisztasága,
És kikacag, akárhogy komolykodik,
Az édes, bízó, gyanútlan fiatalság,
– (Melynek mennyire, mennyire igaza volt!)
– És aki most úgye ne-e-em, dehogy is
Szeretné megverni a feleségét? –
1918
Forrás:
literatura.hu
epa.oszk.hu
hu.wikisource.org
hu.wikipedia.org
rfmlib.hu
nyugat.oszk.hu
prae.hu
mek.oszk.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:15 :: H.Pulai Éva
