Zalán György : ilyenkor nagyfaterról is törnek az ágak

Nyomtatás

Elolvasta: 33
Nyomtatás

Egyik reggel, ahogy a munkahelye felé igyekezett, új hirdetésre lett figyelmes – kutyakiállítást hirdettek hétvégére. „A lovas pályán Országos Munkakutya kiállítás és bemutató” – írta a plakát öles betűkkel.

Jelentős esemény egy ilyen izgalmas kiállítás, bemutató. Lesz ott alap kiképző, engedelmességi, meg őrző-védő munka, nyomkövetés, agár verseny és tréfás trükkök. A lovas pálya mellett állítottak fel ideiglenes barakkokat a messzebbről érkezettek elszállásolására. Nagy csalitos hely is terült el a közelben, ahol lehetett sétáltatni a négylábú szereplőket. Kíváncsiak serege, gyerek, felnőtt naponta kijött megcsodálni az állatokat és beszélgetni a gazdáikkal.

Árus arra gondolt, hogy kimegy délután megnézni a kutyákat és a gazdáikat. Abban reménykedett, be nem vallottan, hogy hátha összetalálkozik Valival, a kedves útitársával, akivel együtt bámulták a hegyek reggeli csodáit. Nem Felícia ellenében, de a szíve vágyott egy kis hazai szóra, ízre. Ez a közömbös város, tülekedő, üres tekintetű embereivel taszította. Még a lánnyal töltött kellemes órák sem hozták közelebb ezt a világot. Most arra gondolt, hátha ez a nagyszabású rendezvény idecsábítja Valit is. Esetleg szerepelteti valamelyik kutyáját. A dobermannok híres-hírhedt őrző-védők. Mikor támad, olyan, mint a kilőtt nyíl – gyors és pontos. „Meg kellene néznem a bemutatót” – gondolta bizonytalanul.

– Nedelkó barátom! – kezdte a szokott helyükön, a kis kávéházban – Érdekelnek téged a kutyák?
– Nem. De miért?
– Engem, igen! Vasárnap országos kiállítás és bemutató lesz, de a részvevők nagy része már itt van a városban, és a lovas pálya melletti réten sétálgatnak, levegőznek, szokják a klímát. Menjünk ki, nézzük meg mi is őket.
– Na, ne!
– A villamos kivisz egészen addig. Ne kéresd magad!

Minden kezdeti ellenkezése ellenére Nedelkó élvezte a kiruccanást. Már az úton arrafelé is szokatlanul beszédes lett. Ugyan mindig is nagy fecsegő volt, de most még önmagán is túltett. Kint aztán egészen lázba jött, amikor meglátta az agarakat.
– Nézd, micsoda elegáns, arisztokratikus állatok! – lelkendezett.
– És milyen gyorsan futnak – tette hozzá Árus, de közben nem az agarakra figyelt, hanem a többi kutyát sétáltatót pásztázta.

Hiába, mert akit öntudatlanul is keresett, nincs kint a csalitoson. Szóba elegyedett néhány kutya sétáltatóval, persze mind dobermannosokkal. Voltak közöttük olyanok is, akik keletről jöttek, Árus szülőföldjéről. Beszédjükről ismerték fel egymást. Érdeklődött a többi otthoni kennelről, de az említettek között nem volt ott a Valié. Lehet nincs is neki, csak a beszélgetés kedvéért találta ki az egész kutyás dolgot… Árus elmélázott ezen a gondolaton, de egy csöppet sem volt ínyére. Lehet, hogy nem rég indította be, és még nem ismerik kutyás körökben. Próbálta magában menteni.

Nedelkó lelkesen sietett hozzá, s a kezeiben lebegtetve valamilyen papírokat.
– Ezek az agarasok nagyon kedves emberek! –lelkendezett – Tudtad, hogy az oroszoknak is vannak fajkutyáik, sőt még agaruk is?
– Képzeld!
– Az agarat úgy nevezik, hogy bálsoj, vagy bárzoj.
– Bárzoj, igen. Az orosz cárok száz számra tartották, és ritkán adták ajándékba más koronás főknek.
– Miért kell mindjárt lelőni a megjegyzésemet?
– Bocs! Mi az ott a kezedben?
– Két jegy a holnapi agárversenyre, meg persze az egész kiállításra is. Látták, milyen odaadóan hallgatom a kutyáikról szóló dicshimnuszokat, meghívtak a holnapi versenyre, de mondtam nem vagyok egyedül, erre két ingyen jegyet adtak. Milyen gyönyörű állatok! Sohasem láttam még ekkora kutyákat, nagyok és mégis elegánsak!

Így került sor másnap a rendezvény meglátogatására. Ketten mentek el Nedelkóval, ugyanis Felícia nem akart velük tartani, mondván, hogy nem szereti a kutyákat, mert büdösek és hangosak, meg különben is fél tőlük. Nedelkó természetesen az agárverseny színhelyét kereste fel, Árus pedig elindult kószálni. Először a fajták szerinti kiállítást kereste fel, és természetesen a dobermannosokat. Kedvetlenül nézelődött, nem kedvelte ezt a formai tökélyre törekvő tenyésztői munkát. A kutyának legyenek meg a fajta jellegei, de legyen meg a karaktere, testi-lelki egészsége! Ott is hagyta a fajta bemutatókat, inkább átsétált a munkakutyákhoz. Megnézte, hogyan dolgoznak az őrző-védők, a nyomkeresők. Bámulatos, hogy mire képesek ezek a jól idomított állatok! Körbe járta a helyet, azt kereste, hogy még hol szerepelnek dobermannok. Az ügyességi (agility) pályán látta meg őket – Valit és egy szép barna színváltozatú dobermann szukát. Éppen „fellépésükre” vártak. A pálya elején, a start vonalnál álltak, illetve csak a gazdi állt, mert a kutya fegyelmezetten a bal lába mellett ült, és figyelmesen várt a parancsszóra. Nem akart Árus közelebb menni, ne zavarja meg őket, inkább félre húzódott, ahonnan ő jól láthatott, de őt nem. Innen figyelte izgatottan, hogyan teljesítenek. Így többes számban, hiszen közös munka, gazdi és kutyája közösen oldják meg a pálya feladatait. Az ismeretlen terepen a kutya csak a gazdája hozzáértő irányítása mellett tud minden akadályt hibamentesen teljesíteni. Ezért is húzódott Árus félre, ne vonja el Vali figyelmét.

A bíró intett, és ők összeszokott mozdulatokkal, nyugodt tempóval végig haladtak a pályán – nem siettek, hiszen a pontosság fontosabb ezen a versenyen, mint az idő, bár az sem elhanyagolandó, éppen ezért élénk léptekkel igyekeztek egyik akadálytól a másikig. Elsőnek a beállított lécet szép ívben ugrotta át a dobermann, utána következett a karika, vizes árok, palló, palánk, hinta, kúszás, meg a többi.

A „produkció” végén megálltak a bíró asztala előtt, és kedves gesztussal köszöntötték – Vali meghajolt és a dobermann egyet vakkantott, s mentek is tovább, kifele a versenypályáról. Árus önkéntelenül brávót kiáltott, és összecsapta a tenyerét. Átvették mások is a tapsot.
– Köszönöm! – húzta meg enyhén a pórázt a lány, s a kutya engedelmesen vakkantott.
Szétnézve a „publikum” sorain, megpillantotta Árust.
– Na, nézd csak, az útitárs! Micsoda meglepetés!
– Tegyük nyugodtan idéző jelbe a meglepetést! Nagyon reméltem, hogy itt lesz. Mikor megláttam a plakátokat, eszembe jutott az út, a beszélgetésünk a kutyákról, s a hegyek mögül kibukkanó nap, a hazai táj.
– Honvágy?
– Mondhatnám, úgy is…

Délután a szokott helyükön ültek a kis kávéházban. Nedelkó felhevülten magyarázott az agarakról, Árus ellenben alig szólalt meg.
– Akkor hazamész? – váltott témát Nedelkó.
– Megyek – jött meg Árus hangja. – Mondhatnám úgy is, hogy hív a szülőföld. Tudod, én itt jól megvoltam. Jó munka, elismertség, csínos barátnő. És mégis, lezártam minden itteni ügyemet, felszámoltam az érdekeltségeimet, és holnap este indulok. Szívesen vezetek éjszaka.  Megvettem Felíciának a búcsúajándékot, egy arany karláncot.
– Értelek!
– Remélem, az kicsit megvigasztalja. Neked is vettem. Ezt a bicskát, mert tudom, szeretsz faragni.
– Köszönöm!
Árus hirtelen elcsendesedett, s csak nézte a semmit.
– Mi történt? – lepődött meg Nedelkó.
– Mi … hogy? Nem kérdezte meg a snauzer nevét! … Még csak meg sem kérdezte …

Nyomtatás

Elolvasta: 40
Nyomtatás

hűvös a hajnal
gyöngyöt álmodó fűben
sír az árvácska

*

párás homályban
csepp ül a létra fokán
aztán lecseppen

*

az Izabella
huncut illata bujkál
zöld levelek közt

*

sűrű felhőkön
lopva átkandikál
a kék színű ég

*

apró gyémántok
lenge füzéreiben
didereg egy pók

*

valamikor-zöld
barnás kopács-házából
eltűnt a dió

*

bánatot szitál
a szürke kendős égből
az őszi eső

*

piros bodobács
aranyszín takarója
fügefalevél

*
vakondtúrás-hegy
déli lejtőjén lepke
fényt gyűjt a télre

*

csend ül a fákon
szél borzolta levelek
nyárról sugdosnak

*

narancs bogyóit
kacéran mutogatja
szúrós tűztövis

*

méla harangszó
jelzi a fáradt Napnak
itt van a reggel

*

vadludak hangja
Dél felé elhaló jel
mondja: hideg lesz

*

dércsipke díszét
megesett fűlánykák bokra
ejti a földre

*

szilaj lángnyelvek
rohogó rohamától
sír a nádtenger

*

ördögszekeret
űz a megdermedt pusztán
egy kacagó szél

*

feketerigó
csőrét jégcsapnak ütve
nyárról álmodik

Nyomtatás

Elolvasta: 88
Nyomtatás

Egy fehér, ovális szoba közepén állok és a nyitott erkélyajtón keresztül a végtelen óceánt bámulom. Percekig állok így, miközben a szél sós permetet vág az arcomba. A nagy víz haragoszölden morajlik és a fehér tajtékos hullámok ütemesen nyaldossák a partot.
A szoba berendezése puritán. Csak egy franciaágy, leterítve egy fekete selyem lepedővel, nem messze tőle zongora. A falon széles, lapos tévé, alatta igényes Hifi, egyébként tágas tér, bőven van hely.
Fiatalnak és erősnek érzem magam, a vérem csak úgy száguld az ereimben. Hirtelen ötlettől vezérelve elindulok a part felé.
Ahogy kiérek a mozaikszerű márványlapokkal borított teraszra, érzem a kő diszkrét hűvösségét, majd ahogy tovább megyek, már meleg, sárga, aprószemű homok tapad a lábujjaim közé.
Öreg Nap cimborám vakítóan és kitartóan süt az enciánkék égen, felhő egy szál se. A sirályok valamiért éktelenül rikácsolnak.
Ahogy a vízhez érek, először csak a lábam ujját dugom bele, finoman hűs… Felnevetek, majd derékig gázolok, miközben azon agyalok, igazából azt sem tudom mit keresek itt. Nem számít! Rájövök, nincs jelentősége. Átjár a létezés öröme.
Balra, a távolban észreveszem a szüleimet. A parton sétálnak, kéz a kézben. Integetek és ők visszaintegetnek. Fiatalnak tűnnek, apám haja még sötét, anyám dús aranyszín sörényét kontyba tűzi. Lassan, mosolyogva andalognak, anyám hozzábújik, apám átöleli. Olyanok, akár egy lassított felvétel.
Hangokat hallok, odanézek és alig hiszek a szememnek. Itt van mindenki, a legjobb barátaim. Fürdőnadrágban, törölközővel a vállukon cigarettáznak, nevetgélnek.
Nem értem. Mikor az előbb kijöttem, hogy nem vettem őket észre?
Hátulról egy puha, kéz fogja be a szemem. Sötét borul rám, de ezer közül is megismerem. Hát Ő is itt van?!
– Lehet-e ennél szebb? – kérdezem, miközben megfordulok és gyengéden magamhoz húzom.
Nem ellenkezik, barna haja az arcomba hull…
Aztán egy furcsa, ismerős kis dallamot hallok, először lágyan, akár a fuvallat, majd tücsökciripeléssé erősödik és ezzel együtt az egész világ elkezd olvadozni, beszürkülni, a dolgok drasztikusan elhalványulnak, elveszítik alakjukat, míg végül mindenütt csak a vegytiszta sötétség marad.
Szemem lassan szokja, morgok akár egy csapdába esett vadállat, miközben bénán tapogatózom a telefon után. Végre meglesz, kikapcsolom az ébresztést. Az asztali óra halványan fluoreszkálva öt óra harminckét percet mutat.
Hát új nap virradt, mennem kell megint a gyárba. Óvatosan felülök, várok pár percet míg helyreáll a vérkeringés, majd lassan, nehézkesen kibotorkálok az odúszerű panelkonyhába – fájó ízületeim recsegve engedelmeskednek. Felteszek főni a kotyogósban egy erős feketét.
Sóhajtok. Hosszú lesz a mai nap.

Nyomtatás

Elolvasta: 75
Nyomtatás

Korunk vezető tudósai megállapították, hogy ma a Földet benépesítő összes ember a Homo sapiens („értelmes ember”) fajba tartozik, ezen belül a mai ember (Homo sapiens sapiens) alfaj tagjai.

Nos, akkor mese nincs, el kell hinni ezt a tudományos tényt, mégis, a saját megfigyeléseim némiképp cáfolni látszanak ezt az álláspontot.

Hajnalok hajnalán, mikor még munka előtt beugrok a közeli multiba vásárolni, ezen a felettébb érdekes megállapításon szoktam töprengeni, ahogy elnézem „értelmes ember” -társaimat, hogy mit és hogyan tesznek.

Sokszor még a bejutás előtt, az utcán felbosszantom magam.

Megvan az a fajta zebra, ami az útburkolatban lévő apró ledes fényekkel tájékoztatja az autóst, ha egy gyalogos megkezdi az áthaladást? A negyvenes tábláról inkább már ne is beszéljünk…

Szóval, idősebb úr acélos, elszántan előreszegezett tekintettel, báránybőr kucsmával a fején száguld át tűzpirospiros kocka Suzukijával előttem, hogy aztán további öt méter megtétele után hirtelen befékezzen és udvarias gesztussal integessen a buszmegállóban elindulni készülő tizenhármasnak. – Tessék csak menni, tanultunk mi KRESZT, úgyis ráérünk, és volt nekünk gyerekszobánk… Ja, és a szegény gyalogos a zebrán, akinek nem adta meg az elsőbbséget? Talán nem látta, vagy nem fogta fel, esetleg nem érdekli, mégiscsak egy puhatestű? Próbálom gondolatban felmenteni, de nem sikerül.

A boltban egy idősebb hölgy (majdnem Cickányfejű Mamókát írtam, mivel mostanában elég sok Kuflit néztem a gyerekekkel, de nem akarok senkit dehonesztálni) tolja a pénztárhoz csikorgó, robosztus bevásárlókocsiját, melyben mindössze egy apró tubus majonéz árválkodik. Őrület!

Magam, ilyen helyzetben, bevallom férfiasan, nem röstellem puszta kézzel a pénztárhoz vinni az árut.

Egy másik idősebb úr – nevezzük őt az egyszerűség kedvéért mondjuk Bélának –, a karácsonyi szaloncukrok megvásárlásához ezt a korai, meghitt órát választotta. Béla egy közös nylonzacskóba válogatott össze rengeteg különböző színű és fajtájú szaloncukrot, figyelmen kívül hagyva azt az aprócska, ám igen kellemetlen tényt, hogy mindegyik más árkategóriába tartozik. Pedig ki is volt írva. Vagy legalábbis én láttam.

Nos, a mi Bélánknak, ezzel a huszáros vágással sikerült pár igen kellemetlen percet szereznie az egy szem, álmosan pislogó pénztáros hölgynek, aki a növekvő, türelmetlen sor pszichológiai nyomása alatt volt kénytelen szétválogatnia a szaloncukrokat. No comment.

Eszembe jutnak azok a látványosan túlsúlyos emberek, akik különös tehetséggel találják meg a legszűkebb helyeket a boltban, ráadásul a bevásárló kocsijukat is olyan szögben fordítják, hogy a maradék helyet is elzárják a többi vásárló elől. – Tessék! Itt is van egy. Mintha csak tanulták volna, vagy lehet, hogy ezzel a képességgel születnek? Rejtély! Nyugalom – mondom magamnak –, a hosszú élet ritka.

Ilyen esetekben lehet diszkréten köhécselni, magunkban káromkodni, vagy szimplán csak bedobni a megvető nézést, netán erőszakosan arrébb lökni a kocsit, kinek-kinek türelme, kreativitása és habitusa szerint.

Kivártam amíg végez, röpke öt és fél perc alatt, sikerült neki összeszedni azt a hat vizes kiflit, de esküszöm, nem számoltam!

Ha esetleg valaki azt gondolná, hogy csak az idősebb korosztályról van ilyen negatív véleményem az mélységesen téved. Leszögezem, a fiatalok sem jobbak egy fikarcnyival sem, tisztelet a kivételnek!

Gondolok itt arra a divatosan fényesre borotvált fejű fiatalemberre, aki vadiúj négykarikás autócsodájával hajtott be a parkolóba, miközben én a cókmókjaimmal srégen próbáltam átkelni a buszmegállóhoz.

Ha csak egyszerűen leveszi a lábát a gázról, az autó lelassul, fékeznie sem kell, én nyugodtan átérek, ő spórol az üzemanyagon és a féktárcsán.

Érdekes, nem így történt. Amint meglátott, beletaposott a gázba, majd előttem pár méterre csikorogva fékezett.

Gondolom az ilyen és hasonló dolgoknak komoly lélektani háttere van. Terence Hill szavai jutottak eszembe az „És megint dühbe jövünk” -ből: „A játék nem játék”.

Tudnék még példákat sorolni, de nem akarok. Nyilván mindenkinek megvannak ezekkel a dolgokkal kapcsolatban a saját tapasztalatai.

Ilyenkor az szokott a fejemben motoszkálni, ha már így alakult, hogy „Homos sapiens” -nek nevezzük magunkat, gondolkodó, értelmes embernek.

Nem kéne talán úgy is viselkednünk?

Nyomtatás

Elolvasta: 43
Nyomtatás

haza találni lenne végre jó
átölelni újra szeretteim
hallgatni apám meséit
s érezni anyám szívmelegét
szétnézni a tájon ahol felnőttem
bújni az ősi tölgyes fáihoz
a zúgó fenyves dalát élvezni
miközben belélegzem az erdő kipárolgásait
volna jó de már semmi sincs
apám anyám rég halott
az erdőt kivágták
mindőjüket eltűntette egy felsőbb hatalom

Nyomtatás

Elolvasta: 36
Nyomtatás

Mira fáradtan nyitotta ki a második emeleti apró kis lakás ajtaját. Késő éjjelig vigyázott a gyerekekre egy emelettel lejjebb, és a szülők csak éjjel kettő körül értek haza a színházi előadás után.
Szőrkosztümbe bújt kis barátja, Fülike már várta őt.  Szemrehányó nyávogással tájékoztatta arról, hogy ez a 15 négyzetméter, amibe bezárva élni kényszerül, bizony kevés testmozgást biztosít számára, még úgyis, hogy a falakra szerelt könyvespolcokat is belakta, ezzel is tágítva mozgásterét. Mira együttérzett Fülikével, gyakorta kiengedte a lépcsőházba rendetlenkedni, egészen addig a napig, amíg bolhákat nem talált a cicus sűrű, fehér bundájában. Jött a kutatás a párizsi állatgyógyszertárakban megfelelő bolhairtó szer után, aztán pedig a varázslatos mutatvány, hogyan lehet egy macskát egyedül egy törülközőbe becsavarni és megküzdeni a tűpárnákkal felszerelt lábacskákkal, hogy a megfelelő helyekre csepegtessük a bolhagyilkos vegyszert. A bolhairtás után Fülikére szobafogság várt, ami nem igazán tetszett a cicának.
Több, mint tízéves barátságuk alatt először érezte azt Mira, hogy nem tud elég időt és szabadságot adni kis pajtásának.
Mikor lent őrizte a gyerekek álmát vagy olvasott a nagy nappaliban munkaidejének végére várva, gondolatai gyakran máshol tekeregtek. A régi, szép napokra gondolt, mikor a balatoni nyaraló kertjében szaladgált Fülike, majd követte Mirát a nádast szétválasztó keskeny ösvényen, egészen a parti mólóig. Amíg Mira a vöröslő naplemente felé úszott, azalatt a cicus a parti nádasban vadászgatott, aztán a törülköző mellett üldögélve várta, hogy gazdája visszaérjen a mólóhoz.
Mira egyik nap elszaladt a boltba, az ablakot szokás szerint nyitva hagyta. Hazaérve a macseknak hűlt helye volt. Miután a lány minden lehetséges rejtekhelyet átvizsgált az ágy alatt, a mosógépben, a miniatűr zuhanyfülkében, figyelme a kitárt ablak felé fordult. Kinézett az udvarra, az ablakpárkánya alatt egy emelettel húzódó esőtetőre, és máris látta a lehetséges kivezető útvonalat a lakás börtönéből. Ahogy szemügyre vette a hátsó lakásokat, egyszer csak észrevett egy nyitott ablakot az első emeleten. Néhányszor látta itt a kínai tulajdonost esti vacsorájához készülődni. Most viszont egy fehér bundás bandita garázdálkodott a lakásban, éppen az egyik szekrényen, egy hatalmas váza mellett üldögélt, majd egy nagy ugrás után óvatos mozdulatokkal átsétált az íróasztalon. Nagyon tetszett neki a rendetlenség, elfeküdt a szanaszét heverő borítékokon.
– Fülike, mit csinálsz te ott? – kiáltott ki Mira az ablakon.
A cica nyávogott egyet válaszul.
– Hát nem látod? Vendégségbe jöttem!
– Jössz haza azonnal!
A macsek barátságosan lendített egyet farkincájával, orrával lelökött néhány papírlapot az asztalról. Pár perc múlva továbbindult felfedezni a lakás többi szegletét.
Közben Mira agyában pörögtek a gondolatok.
„Mi lesz, ha hazaér a tulajdonos és bezárja az ablakot? Mi lesz, ha Fülike összetör valamit, vagy bemászik valahová és csapdába esik? Mi lesz, ha esetleg vacsorát készítenek belőle? Csöngessek végig minden első emeleti lakost, akinek erre nézhet az ablaka, hogy bonjour, a macskám benézett Önhöz látogatóba, szeretném hazavinni?”
Egy óra telt el így teljes izgalomban, Mira időnként kikiabált, a cica pedig mindig válaszolt. Mintha tudta volna, mikor kell visszaindulni, vagy szimplán megunta az ismeretlen lakás titkait, kimászott a párkányra, átugrott a tetőre és onnan fel az ablakba. Felbukkanása nagy megkönnyebbülést jelentett Mirának.
Pár sértődött miau után – mert igencsak jól érezte magát a másik lakásban – Fülike felvonult az egyik könyvespolc tetejére és ott békés mosakodásba kezdett. Mira kinézett az ablakon, látta, hogy kínai szomszédja már hazaért, az ablak bezárult.  A lány is becsukta az ablakot és kis barátjához szólt:
– Oké, az akciód sikeres volt! Elmegyek, veszek neked bolhanyakörvet, hogy kijárhass a lépcsőházba.
– Fülike visszanézett rá,  smaragdzöld szemével kacsintott egyet és elégedetten tovább mosakodott.

Nyomtatás

Elolvasta: 41
NyomtatásAz alagsori kislakás hálószobájában fekszem, szerdai nap. Aludni már nem tudok, de még felkelni sem. A mobil bekapcsolva pihen a lepedőn mellettem. A szoba csöndjét megtöri a csengőhang, ismeretlen szám villog a kijelzőn. Utálom az ismeretlen számokat, de azért felveszem. Apa munkahelyéről hívnak, nem ment be dolgozni, tegnap elment otthonról, tudok-e róla bármit is. Nem tudok. Az viszont azonnal leesik, hogy valami baj van. Tűnt már el néhány napra, nem először fordult elő ilyen és én is elbújtam a világ elől, ha rám szakadtak a gondok, meg tudtam érteni. Első hívás anyunak, aki szerint tegnap apa átment egy barátjához. Kétségbeesett nyomozás a Facebook-on apu ismerősei között. Beletelik néhány órába, de megvan a szám. Csodálkozó hang a vonal másik oldalán, apáról nem tud semmit. Oké, rendben, akkor a volt barátnőjét kell hívnom, őt biztos kereste, sokat emlegette mostanában. Kelletlen beszélgetés Katival arról, hogy ő bizony hónapok óta nem hallott apámról. Vagyis apa hívogatta őt, de bontotta a hívást, mielőtt beleszólt volna bárki is a telefonba. Egyébként is, hagyjam őt békén.
Átvonulás anyához, személyes konzultáció a semmiről. Apa nyilvánvalóan hazudott, illetve mielőtt elindult, nyomkodta a telefonját, talán hívott valakit, talán nem. Anyutól egyenes út a rendőrségre, bejelenteni, mint eltűnt személyt. Más, mint a filmekben, senki nem veti rá magát az ügyre.
Csináltam is valamit, meg nem is. Hívom a mentőt és a kórházakat, nem tudnak semmit. Végigjárom a netkávézókat, közeli kocsmákat egy kinyomtatott fotóval, hátha látta valaki. A kutatásom eredménytelen. Megkezdődik a visszaszámlálás, igaz, én ezt nem tudom. Fekszem az ágyon álmatlanul talán 48 órán keresztül. Kinézek az ablakon, világos van, esik az eső. Enni nem tudok, de felkelni igen. Próba lesz a zenekarral, fel kell öltöznöm. Googletalkon hangolom magam az emberekre. Siklik a teflonvasaló a fekete nadrágon, mikor csilingel a kapcsolat a telefonon. Ismeretlen szám. Tényromok szivárognak felém. Megtalálták. Valószínűleg. Egy szomszéd. Pincében. Azonosítsam. Édesanyámnál. Felakasztotta.
PC-ből kilépek, Googletalk csevegésnek vége. A hűtőszekrénymosogatógépszigetnél összetömörödöm, lecsúszom a földre. Hang sem jön ki belőlem. Egyszerre szeretnék odarohanni, a tett helyére és megdögleni, itt ebben az amerikai konyhában. A keretrendszerem a köldökömnél repedezik, láthatatlan ütések érik. Jön a nyomáscsökkentő sírás. Ma nem énekelek, sms-ben tájékoztatás a srácoknak. Húsz perc görnyedtség után taxit hívok. Az autóban kibuggyan belőlem a hír, a sofőr rendes, részvétet nyilvánít. Ő az első. A kaputól kábé ötven méterre kiszállok. 39 lépcsőfok a lakásig, anyával beszélgetési próbálkozások a megfakult narancssárga sötétítő függönyök mellett. A „Nem érzel semmit?” kérdésem után ordítozás arról, hogy elvitet a zsarukkal. Később inkább lent üldögélek a lépcsőn.
A rendőr srác nagyon helyes, a kolléganője érdektelen. A pincében fényképeznek, zacskókban hozzák ki a holmikat, benne a mobilt, ami az elmúlt két napban kicsöngve hamis reményeket keltett bennem.
A halottszállító kezet ráz velem, a fiatal nő, kezében űrlappal unja már a szombatot. Látni akarom apa arcát, azt mondják, jól gondoljam meg, ez lesz az utolsó emlékem róla. Vállalom. Felmegyek a lépcsőfordulóba, hallom, ahogy kihúzzák a testet, kínlódnak vele, anyáznak.
A nejlonzsák nehézkesen csúszkál a kövön, aztán beemelik a fémkoporsóba. Édesapám egy fémtepsiben, arcát körülöleli a fekete nejlon, pergamenszerű bőre halovány a sárgás fényben. Egy büszke embert látok, királyt birodalom nélkül.
Ötvenes szomszéd jön a csinos, miniszoknyás szőke barátnőjével, veszekedni kezd a rendőrökkel, mi a francért van díszkivilágítás odalent, ezt neki kell majd fizetni. Tájékoztatom, hogy apám felakasztotta magát a pincében, ő pedig meghatódás nélkül tovább ugat a helyi közeggel a közös költségről.
Besötétedett, elindulok, ki a világba, hogy találkozzam Macival a Ferenciek terén.
Némán összeölelkezünk a buszmegállóban.

Nyomtatás

Elolvasta: 86
Nyomtatás

apám már jó régen meghalt
nem is tudom mikor
ezen nincs mit ünnepelni akkor minek
csak egy dátum
a medárdnap fontosabb
azt figyelem

szóval eszembe jut néha
egy-egy mondata vagy gesztusa
ahogy telnek az évek
ahogy öregszem
úgy válnak világossá szavai
miért mondta azt igazán akkor

miért viselkedett akkor úgy
kik voltak a barátaink
kikkel kellett játszanom
kiket kellett szeretni

vagy nem

már tudom hogy kirakatbábú voltam
az egész család az volt

tele titkokkal
már tudom mivel fogta anyámat
hogy manipulálta
hogy élt vissza
vele velem velünk

már tudom hogy engem nem neveltek
betörtek mint egy lovat
de azt is tudom hogy nagyapám őt is így
jó de nagyapám egy analfabéta szegényparaszt volt
nem csúcskáder
akinek ezrek lesték a kedvét

már tudom ha adott az honnan volt
olyat sose ami lemondást igényelt volna

érdekes hallom a mondatait
de most értem csak meg
mintha itt állna a hátam mögött
mibe tudna belekötni
már nem tud
de a régiek most ütnek

ne is halj meg bazmeg
van még elszámolnivalónk

Nyomtatás

Elolvasta: 50
Nyomtatás

Könnye hull az ólomszürke égnek,
a böjti szelek virág ruhát tépnek,
s míg a szirmok dideregve halnak
a csendes percek emlékeket csalnak:
a felderengő napfényes napok
feledtetik, milyen fáradt vagyok.

Feledtetik, hogy ráncot gyűrt a vám,
hogy szürke lett a szivárvány ruhám,
hogy lassú léptem fűszálat se sért,
hogy utam végén nincsen már miért.

Jöjjetek hát ezüst hajnalok –
hadd szóljanak a szívből jött dalok,
hisz anya voltam, tejszagú puha,
Istenadta, ünneplő ruha.

Nyomtatás

Elolvasta: 48
Nyomtatás

Dr. Téglássy Főnix felhúzta a lábait, aztán kinyújtotta. Egy fiatalember átugrotta és kárörvendőn rávigyorgott, mire ő gyorsan maga alá húzta és szorosan átkarolta őket, hogy ellent tudjon állni a vágynak, hogy újfent kinyújtsa újjászületett izmait. Állát térdére fektetve válaszolt.
– Az érzelmeim helyes kifejezése. Nem csak a negatív érzelmeket, hanem az öröm szavait is meg kell tanulnom kifejezni. De fontos az is, hogy törődjek magammal. Ne csak azokat a dolgokat akarjam megélni, amik a túlélést szolgálják.
– Vannak-e vágyai? Olyan, amiről tudja, hogy szerette volna csinálni, de soha nem volt bátorsága, türelme vagy ideje hozzá?
– Szerettem jógázni, de hol volt akkoriban idő! Nem beszélve arról, hogy akkoriban kiröhögték az embert, ha ilyesmivel foglalkozott. De most van rá lehetőségem és pénzem is. Mi tagadás, elhagytam magam az utóbbi években. Talán kimozdulhatnék – vigyorgott a koldusra cinikusan. – Vagy talán megtanulhatnék újra járni.
– Bölcsebb lenne még maradnia egy kicsit. – szúrta le a kezdeményezést a koldus. – Előbb legyen biztos abban, hogy eléri a pálmafát. De ha itt az idő, mozgassa magát testileg és szellemileg egyaránt. Elmélkedés gyanánt egy kis reggeli torna, hogy megláthassa, milyen fizikai kondícióban van. Azonban amikor biztos a dolgában, habozás nélkül keressen fel egy jóga klubbot.
– Igen. Ma már vannak olyan közösségek, amelyek az én korosztályomnak kínálnak szellemi és testi felfrissülést. Ez az ötlet jónak tűnik. Holnaptól minden reggel mozgok egy kicsit, és délután sétálok egyet. A feleségem biztos meglepődik majd, és megkérdezi mi történt velem. Ha meg jógázni kezdek, az még jobban felcsigázza. Ez is egy újabb helyzet a kommunikációra.
A mentora figyelmeztetően felemelte a mutatóujját.
– Fontos, hogy ne akarja legyőzni őt, mert akkor…
Dr. Téglássy Főnix úgy bólogatott, mint egy óvodás, aki megértette, hogy többé nem öntheti az asztalra a kakaót és nem rajzolhat az ujjával belőle, házat, napot, ablakot.
– Akkor az oroszlán győzött. Értem mire gondol.  Ne legyőzni akarjam a másikat, hanem helyzetbe hozni. Meg kell vallanom, ez nálunk gyakori volt. Erős egyéniségek vagyunk és a vitáink nagy részében az igazságunk mindig fontosabb, mint az érzelmeink. Holott, ha most ránézek, a szócsatáink tele voltak érzelmekkel, szinte dühvel és kegyetlen érvekkel harcoltunk. Még inkább tapostunk a másikon, ha az a gyengeség jelét mutatta. Ezen is változtatnom kell. Most már látom, erőszakos voltam a beszélgetéseink alatt, és nem néztem milyen érzéseket váltok ki a másikból a nyersességemmel. Meg kell tanulnom tapintatosnak lennem, odafigyeléssel, megértéssel kell fordulnom a másik fél felé. Talán ez megoldás lehet ahhoz, hogy közös platformra kerüljünk. Ez pedig a pálmafa.

A koldus akkurátus mozdulattal elvette a sapkát az öléből és a tenyerébe öntötte a tartalmát. Kezével úgy csinált, mintha mérleg lenne, majd elismerően bólintott.
– Szép kis summa. Látja milyen szépen dolgozott? – kérdezte, majd átnyúlt Dr. Téglássy tenyeréért és belepergette a munkája gyümölcsét. Közben várakozóan a szemébe nézett.
–  Van még egy utolsó kérdésem. A beszélgetés elején feltettem Önnek azt a kérdést: hány pontra szeretné feltornázni a házasságát? Akkor azt mondta öt ponttal már kiegyezne. Most hány pontra saccolná az esélyeket.
– Kilencre biztos nem. Inkább hetest adnék. De tudja mit? Miért ne akarjam a kilencest?
Legyen kilenc – csapott a térdére.

Már–már boldognak érezte magát. Menni akart, felugrani és hazarohanni, de fogva tartotta a félelem. Attól rettegett, hogy ez az egész csak az elméjében játszódik, és abban a pillanatban szertefoszlik, mihelyst megtöri ezt az egész légkört azzal, hogy megpróbál kitörni belőle. Most már maradni akart. Már inkább attól félt, hogy valóban meghalt és képtelen megvalósítani mindazt, amit ez a koszos koldus megvilágított benne. Azonban a beszélgetőtársa nem hagyta, hogy ez a félelem teljesen eluralja. Kérlelhetetlenül folytatta a kérdezősködést, miközben felnézett az égre. Elállt az eső.
– Ez nagyszerű! – mosolygott rá némi huncutsággal a szemében. – Sajnos lassan lejár az időnk. Hogy érzi magát?
– Köszönöm a kérdést, sokkal jobban. Sokkal könnyebben. Tele vagyok kérdésekkel önmagam felé. Azt hiszem, ma sokat megláttam abból, ahogyan eddig gondolkodtam, és bár látom a hiányosságaim egy részét, kezdem érteni, miért történik velem mindez. Azt is megláttam, hogy nem kell belenyugodnom a helyzetembe, most nem az a cél, hogy visszafordítsak valamit, hanem az hogy felismerjem a lehetőségeimet, és éljek is vele.

Úgy mondta, mint egy eminens diák, akit kihívtak felelni. Ettől a felismeréstől egy kicsit megszeppent.
– Belátom, hogy az élet nem egy gépezet, amit szakértelem nélkül egy csavarhúzóval meg lehet javítani. Pedig hát hetvenöt éves vagyok, de rá kellett jönnöm, hogy lemondtam magamról. Az Önnel való beszélgetés ráébresztett arra, hogy új megoldásokat kell keresnem, ha minőségi változásokat akarok elérni az életemben. Az első lépés, hogy elhiszem magamról, hogy képes vagyok megújulni, és bízni magamban és másokban. Akkor elérek egy olyan oázisba, ami mindannyiunk boldogságát szolgálja.
– Ennek igazán örülök. A viszontlátásra – mondta a koldus és egyszerűen keresztül nézett rajta.

Pontosan érezte a pillantásán, hogy nem vesz róla tudomást. Csak egy villanás volt az egész a koldus szembogarában, de Dr. Téglássy Főnix nyugalmazott egyetemi tanár számtalanszor látta már ezt a mozzanatot a felesége szemében. A közönyt, ami akkor jelenik meg, amikor már valaki lemond a másikról, és úgy érzi, minden elveszett. Lényegtelen, hogy miért és hogyan létezik a másik, mit keres a környezetében, él-e, hal-e, van, vagy nincs? Egyre megy!
Némi felháborodást érzett. Meg akart szólalni, de aztán másképpen döntött. Inkább hagyta, hogy eluralja az érzés. Szerette volna, ha beleég a retinájába a felismerés, amit a koldus szemében látott közömbösség váltott ki belőle.

Aztán hirtelen magába szippantotta az élmény. Látómezejét betöltötte az űr, ami a koldusból áradt és Dr Téglássy Főnix tudatát elnyelte a közömbösség sivatagának homokja.

– Halló! Halló! – hallotta egy végtelennek tűnő másodperc után.

Az első, amit megérzett, egyfajta sikító fájdalom volt, ami minden porcikáját átjárta. Rettegve kinyitotta a szemét és egy kisebb sóhajjal nyugtázva vette tudomásul, hogy semmi sem változott. Pásztázó tekintetében csak lábak jelentek meg, amelyek siető léptekkel haladtak tova a látómezejéből. Felnézett. Egy szikár, varjú testű férfi görnyedt fölötte. Mosolyogva rátette a mellkasára a kezét.
– Kérem, ne mozogjon – mondta megnyugtatóan. – Kórházba visszük. Összeesett az utcán és valaki kihívta a mentőt.
Rémülten keresett a gondolataiban. Megvannak-e még a kincsei? Aztán a mentősre nézett.
– Kicsoda? Nem tudja kicsoda? – kérdezte sürgetően.
A mentős furcsán elemelte róla a tekintetét, ő pedig követte a pillantását, és a siető lábak között meglátta járda szélén ücsörgő alakot.
– Az a vak és süket koldus. Hát nem fura? – csóválta a fejét. – Honnan tudta, hogy maga bajban van? Addig rángatta az embereket, míg megszánták és valaki felhívott bennünket.