1952-ben születtem. Voltam tengerész és nyomozó, mérnök és lakatos, divatárukészítő és "telefonoskisasszony", rakodómunkás és ügynök... Most nyugdíjas vagyok, sőt, ingyen utashatnék, de mivel gyárilag ott lakom, ahova más drága pénzen nyaralni jár, így nem megyek sehova...
A család: 72 óta vagyunk együtt nejemmel, fiam 75-ös, lányom 80-as. Itt is, ott is lányunokám született. Nagyon szeretjük egymást, de ritkán találkozunk, gyerekeim külföldön élnek.
Örülök, hogy Válóczy Szilvi felhívta a figyelmemet a Héttoronyra! Remélem, nem bánja meg, és méltó leszek a társasághoz... :)
Honlapjaim: http://zalangyorgy.hu és http://kertigrillem.hu
Ezt a verset két nyelven írtam meg, 2016-ban, amikor meglátogattam a Mamám. Öt évig éltem külföldön, nem tudtam, hogy egy nap újra haza fogok költözni, így született meg először angol, később magyar nyelven (igazából Mamám miatt fordítottam le). Noha a tartalom ugyanaz mindkettőben, szeretném mégis együtt publikálni a Héttoronyra, hiszen összetartoznak. Drága Mamámat nemsokkal a születésnapom után (alig két hete) veszítettem el idén, sosem volt alkalmam (talán bátorságom?) neki felolvasni a verset, de sokszor meg tudtam látogatni,és minél több időt együtt tölteni vele. Magam sem tudom, miért nem mutattam meg neki, de tudom, hogy tudta mennyire szeretem őt. Ezúton szeretnék neki emléket állítani, két nyelven, az örökkévalóságnak. Mert nekem már csak a csillagok maradtak utána.
Éjféli kimenő
Kiszökött az alkony a házból,
akár csak a kiskutyánk a kerítés mögül.
Szokatlanul csendes volt a ház, elálmosodtak
a szobák is, csak én nem tudtam aludni.
Magamra terítettem azt a régi, mentazöld
köpenyed, vajszínű virággal a gallérján és sétáltam egyet
az udvarban. Szerettem volna magammal vinni azt a köpenyt,
hogy legyen tőled valami, ami majd megnyugtat, ha rámtör
a félelem, hogy egy nap késve érkezem.
Gyermekként rengeteg időt töltöttünk együtt, így, a nyílt ég alatt,
és számoltuk a csillagokat. Mindig azt mondtad, majd holnap
folytatjuk, amíg végére nem jutunk, és én boldogan aludtam,
mert tudtam, nekem adtad a legszebb égi gyémántjaidat.
A köpenyed sarkát szorongatva ébredek, csak rosszat álmodtam.
Csaholva érkezik a hajnal, kezed alatt életre lobban a gáztűzhely lángja.
Álmosan forr a víz, a túlcsordulóan édes hársfatea reggeli békéjehez.
Mama, hazaértem. Haza.
***
Midnight out
-to my Grandma
The nightfall had escaped from the house,
like our little dog from under the fence.
All rooms were unwontedly silent, walls and
windows were yawning somnolently, I was
the only one, who couldn’t find relief.
Your old, mint coloured mantle with creamy
forever blooming flowers on the collar had
lay on my shoulders – I went for a walk to
the courtyard.
I felt grasping sorrow with greedy love, to just grab this
mantle with me on my way back to London,
I wanted to feel you on my skin, to comfort me
with your eternal presence, how I felt, when I was
just a child, refugee of my parents fight.
You teach me to count the starry nights, and wash
away my fears, that I will never have enough time
to give name to each little star. I realised now, this
sparkling diamond festoon is my heirloom of your
eternal love.
Főztem. Az egyik fogás már forrásnak indult az edényben, a másikhoz épp a hagymát szeltem. Még a szemüvegen keresztül is csípte a szemem, az illata beletekergett az orromba is.
Amint szipogva fölfelé néztem, hogy könnybe lábadt szemem kikerüljön a konyhapult fölött terjengő hagymaillatból, észrevettem a lámpa és a mennyezet közötti pókhálószálat, s ahogy hunyorítottam, megláttam a következőt, aztán a port a szekrény tetején a morzsolt levendulát rejtő dobozon, s körülnézve bizony láttam, a függöny is elbírna egy mosást, s el is feledkeztem a hagymaszeletelésről.
Eszembe jutott a kiskonyha ott abban a régi házban, a fehérre festett öreg konyhabútor, a minden évben kimeszelt falak, a havonta áthúzott székpárnák és kicserélt függöny, a mindig tisztára suvickolt sparhelt, aminek a platniját apám begyújtás előtt valami vizes grafitpor-szerűségbe mártott ronggyal simított át, s a finom illatok…
A kiskonyha, ahol estefelé beugorva mindig várt néhány délről maradt finom falat. Főleg ilyentájt már, hamar sötétedő őszi estéken mikor odaértem, mindig először megálltam az ablak előtt, a két alak ott ült a konyhaasztalnál. Anyu kezében a szomszédasszonytól kölcsönkért könyv, olvas, apu a rejtvénye fölé hajol, körülötte füzetek, amikbe évek óta feljegyzi a megfejtésekben szereplő városokat, hegyeket, folyókat, sose hallott szavakat… mindketten a maguk dolgával vannak elfoglalva, szó nélkül ülnek, csak a rádió szól folyamatosan. Sokszor ott álltam hosszú percekig, a kép nem változott, azt hiszem, sokszor órákig sem… Nemcsak a sparhelt melege tartotta őket estig a konyhában… várták, hogy érkezem.
– Szerbusz – mondta apám. Mindig felderült a tekintete, s olyan gyengédre változott, ha meglátott. – Na, hazajöhettél? – mondta anyám, de ez inkább csak olyan köszönésféle volt. Félretették az olvasnivalót, rám szegeződtek a tekintetek, az otthon ülő emberek kíváncsiságával várták, meséljem el, merre jártam, kikkel találkoztam, mi történt aznap… Apu egy-két perc elteltével elővette a gázsütőbe rejtett tojásrántotta maradékot – mindig úgy sütötte reggel, hogy maradjon nekem, tudta, nagyon szeretem… Igaz, néha a szalonna több volt benne már, mint a tojás – amikor mondtam neki: – Zsíros – mosolygott, hunyorított egyet, s úgy mondta:
– Hát ez most így sikerült.
Láttam rajta, míg ettem, hogy egész nap várta ezt a pillanatot. Anyám néha feddőn mondta:
– Jó, hogy bejött az ajtón, még meg se melegedett! Ááá! Nem bírsz várni? Hogy tudjátok ezt megenni? – de azért ő is mosolygott, és egy picit talán irigy volt apu örömére, vagy a cinkosságunkra, ami az utolsó években még inkább összekötött bennünket.
Aztán eljött az idő, amikor a kiskonyhában már csak egy alak várt, ült az asztalnál és olvasott. Sokszor, mikor az egész napos rohangálás után beestem hozzá, láttam, hogy mi mindent kellene csinálni. A régebben makulátlan tisztaságú gázon a déli ételfőzés nyomai, morzsa a szőnyegen, pókháló a gerendán.
– Hát nem látja? – kérdeztem, s mikor mutattam neki, azt felelte „Szedd le, ha te látod, nekem már rosszak a szemeim”.
A kimondott kritika aztán nekem fájt jobban, ő már elfogadta, hogy az egykori pedáns, az otthont mintaszerűen rendben tartó, főző-mosó-takarító, gyermeket nevelő, kézimunkázó, sürgő-forgó mintaháziasszonyból bizonytalan járású, rosszul látó, fájó ízületű öregasszony lett, aki mások segítségére szorul.
Nekem fájt jobban, hogy láttam az akkor és most különbségét, de különösen az az érzés, hogy nem tudok annyi időt és gondoskodást adni neki nap mint nap, amennyit éreztem, hogy kellene.
Ahogy belegondolok, ő akkor már nyolcvan fölött járt, harminccal több volt, mint én most. És megkritizáltam a pókhálót, de ez talán inkább a múló, romboló, a tőlünk mindig valamit ellopó idővel való pörölés volt.
S most, amikor itt állok a saját konyhámban, szemüveg rajtam és fölfelé sandítok, az a csillogó szál, ami a mennyezettől a lámpa széléig húzódva a felszálló meleg levegőben meg-meglibben, egyszerre eszembe juttatta azt a régi mondatot: – Hát nem látja?
S feltolultak a régi emlékek, a gyerekkor, amikor még ők gondoskodtak rólam, aztán a felnőtt korom, amikor valahogy olyan természetes volt, hogy már egyenrangúnak tekintenek, sőt tőlem kérnek tanácsot, aztán amikor orvoshoz vittem őket különféle bajaikkal… de valahogy bennem még akkor sem merült fel, hogy valamikor nélkülük fogom élni az életem.
Aztán négy éve tavasszal apu, a következő év őszén anyu lépett ki ebből a fizikai létből, mondhatnám, itt hagytak, de ez nem lenne igaz.
Nem járok a temetőbe, hiszen ők itt vannak, velem vannak mindig a tárgyakban, a gondolatokban, a szívemben, ha előveszem anyu kötőtűit, ha úgy pucolom a zöldséget, hogy kis kúpot képzek a zöldjénél, mert akkor jobb íze lesz, ha vizet löttyintek a lábos aljára, mielőtt a tejberizst odateszem főni, ha felveszem a kertbe apu kockás ingét, amiben mindig itt segített nekem, ha függőlegesbe igazítom a becsavart csavar fején a nútot, ha felszerelek egy polcot, vagy megigazítom a villanykapcsolót – itt vannak bennem, a tőlük tanultakban, a gesztusaimban… s még a pókháló szálban is… itt velem, 2019 Mindenszentek napján.
Nevem Cinka Hanna. Negyvenéves vagyok, négy gyermek annya az ötödik most van útba. Azal a kérésel fordulok magáho vegyen visza az üzembe. Tudom hogy csak nyoc osztájom van másnak tizenketö mégis az uccára teccet hányni őket is. Igen ám, de nekik nincs gyerekük osztán az uruk is keres valamit viszont én óján egyedül vagyok mint a kis ujam. Se emberem se szüleim csak a purdék akik mindig eni akarnak. Én adnék szívesen hogyne adnék, drága igazgató úr, ruhát is meg mindent csak hát hónan ha nekem sincs?
Ezér nem járnak iskolába se inkáb guberálunk, kukázunk. Ha az igazgató úr viszavene minden héten kimosnám a szenyesét vagy felásnám a hobiját mer munka nélkül csak a gazdagok élhetnek. Nagyon kérem segítsen különben kiülök a gyár elé és ott kuldulom ösze kenyerünket a családnak. Válaszát türelmetlenül várja régi dógozojuk Cinka Hanna.
okt. 10.
Kedves Cinka Asszony!
Átérezzük a bánatát, sajnos nem segíthetünk magácskán. Gyárunk kapacitása, mint valószínűleg Ön előtt is ismeretes, az utóbbi időben erősen megcsappant, az sem kizárt, hogy nemsokára bennünket is szanálnak, és akkor mi is ugyanolyan munkanélkülivé válunk, mint maga, kedves asszonyom.
Tanácsoljuk, keresse fel a városi munkaügyi hivatalt, s amennyiben munkához jut, becsülje meg magát, tartson ki minimum tizennyolc hónapig, hogy ha netalán újból állás nélkül maradna, munkanélküli-segélyt kérhessen.
Születendő gyermekéhez sok sikert, boldogságot kíván az igazgatóság és dolgozóink nevében
Szegény Árpád, a szövőgyár személyzeti oszt. Főnöke
okt 11
Igen tisztelt polgármester úr
Nevem Cinka Hanna. Negyvenéves vagyok, négy gyermek annya az ötödik most van útba. Azal a kérései fordulok magáho utaltason ki a polgármester úr a családomnak valami járadékot, mer a családi pótlékból mik nem tudunk megélni. Legaláb munkanélküli segéjt adjanak. az is töb a seminél. így csak guberálunk pedig érek én is anyit mint Vacakné a szomszédból aki szintén munkanélküli mégis óton jár vásárolni a piacra. Igaz hogy csak egyszerű cigány vagyok meg szakmám sincs azér nekem is jogom van az élethe. Jó, tudom én azt, hogy az állam támogatja a romákat ám mit érünk vele ha más van a törvénybe és más a szivébe. Ha a polgármester úr megért engemet még megtódja a járadékot egy lakásal. Mahónap öten leszünk, túl sokan aho a likho amiből hiányzik a gáz fürdőszoba és egyebek. Ójan hejen szeretnénk lakni aho nincs bűdösség, a szomszédok tisztelnek és szégyenkezés nélkül fogadhatom a postást vagy a rajkók tanitónénijét. A magyarok azt monggyák semmi bajuk velünk éjjünk ügy mint ők akko ők se nézzik le a romákat. Hát jó de ehhe munka kel rendes lakás és megértés mer híjába mozsdunk meg és akármijen cifrán beszélünk attól még mindig romák maradunk.
Válaszát várja Cinka Hanna. Ha nem hallgat meg má most megmondom hogy a köztársasági elnökhöz fordulok.
okt. 30.
Tisztelt Cinka Asszony!
Örülünk, hogy változtatni óhajt eddigi életmódján, pusztán azt furcsálljuk, miért éppen most jutott eszébe ilyesmi. Ettől függetlenül megígérjük, tőlünk telhetően támogatjuk a kérelmét. De miután nem Ön az egyetlen, aki a segítségünket igényli, és egyesek még Önnel is hátrányosabb körülmények között élnek, dolgoznak, kérjük, várjon türelemmel, amíg érdemben foglalkozhatunk Magával.
Üdvözli
Hidegházy Antal, a városi polgármesteri hivatal vb-titkára
Ápr 1.
Drága Elnök Úr!
Nevem Cinka Hanna. Negyvenéves vagyok, négy vagyis már öt purdé annya. Azal a kérésell fordulok magáho tegyen igasságot egy csóró bibasz dogába. Én má sokszor láttam az Elnök Urat a tévébe és isten bizony irtó teccik nekem – legjobban a bajussza Csak az a baj hogy túl kurta ha nem haragszik amér kimondom az őszintét. Egy bajusz akko szép ha jo hoszu legaláb is nálunk szegény romákná. Ennél nagyobb baj, hogy két éve élek munka, segéj és férj nélkül. A gyerekek éheznek, a házban nincs víz, villany, fűttés. Én még csak kibírom valahogy de hogy várjam el ugyanezt a purdéktó? Mindenki azt kérdi mér nem csórok nekik eztazt időnkén? Ez óján bűn amér az isten is behunyná a szemeit – Én mégis dógoznék ehejett. Nem szégyen a, kérem alázatai akármijen munka csak megfizessék. De hát senkinek még a devlának se kelek én má ugy látom. Mindenki csak bolondit, hivatalból ki hivatalból be küldenek, oszt nesze semmi fogd meg jol. Utósó reményem magába van, ha maga sem segít kihez fordujjak?
Cinka Hanna
máj 1
Elnök Úr!
Ügy nézem maga sem különb a deákné vásznánál. Nem baj éjjen boldogul. Én nem is zavarom se most se máskor ezután.
Cinka Hanna
Éjfél. Cinka Hanna nyitott szemmel feküdt hortyogó gyerekei körében. A hold nyájasan kukkantott a füstös szükséglakásba.
– Oá, oá! – sírt fel a bölcsőben a legkisebb Cinka-bébi, az ötödik.
– Sss, tente, baba, tente!
– Oá, oá!
A nő gépiesen nyúlt löttyedt melle után, aztán legyintett, és odabaktatott a kredenchez.
– Nem jó, he, pedig ez is csak tej, kis prücsök. Ha nem húzod meg, együtt zörgetünk be Szent Péterhez ma éjjel.
Egyik fia kitakarózott, azt betakarta, majd elővett egy antennadrótot, ráhurkolta a lámpára, és elszántan lépett egy billegő sámlira.
– Viszlát, csipiszek, majd mindnyájan találkozunk egyszer
Tekintetével még egyszer utoljára végigszaladt a lakáson, az alvó gyerekeken, és egy pillanatra megpihent szülei falra akasztott arcképén. Vajon mit szólnának, ha meglátnák, mire készül ő idelenn? Biztosan nagyon megszidnák. De hát mit csináljon? Aki születik, meghal, és olykor jobb előbb, mint később, a purdékról meg gondoskodjék a kormányuk.
Hirtelen elsápadt. Eszébe jutott a gyár, a polgármester, felvillantak előtte a kukák és a tisztviselők gúnyos arcai. Ezek közül hányan gondoskodtak őróluk, ki adott nekik tanács helyett kalácsot? Egyik sem, ezért jöjjön csak vele az egész családja. Elvégre az övé, ő szülte valamennyi gyermekét. Ez új gondolat volt a számára, fejbe is kólintotta alaposan. Mindenre felkészült, és bele is nyugodott jól tudván, hogy ez az egyetlen kiút a bajból, nyomorból. De hogy a gyerekeit is megölje… Mindegy, akárhogy is van, nem rossz gondolat – hajtogatta magában. Hiszen a pap is azt mondta tegnap a templomban, a halál nem büntetés, hanem megváltás, az egyedüli út a mennyországba, ahol nincsenek sem szegények, sem gazdagok.
Leugrott a székről, és előkereste a kisbaltát. Jó éles volt, éppen aznap fente borotvaélesre. Kezdte a bölcsővel, majd jobbat talált ki: miért ne fojtsa meg álmában a kicsiket? Az nem olyan kegyetlen és fájdalmas. Gyors mozdulat, kis roppanás, és volt purdé, nincs purdé. Hanna csöndesen mosolygott, gyorsan odakapott a kicsi nyakához, és valóban volt baba, nincs baba.
– Ez má a mennyből figyel bennünket. Jöhet a következő.
Semmi lelkifurdalást sem érzett, sőt, kifejezetten elégedett volt. Egyébként ez sem érdekes! Aminek meg kellett történnie, megtörtént, mert így volt megírva. Még csak meg se rendült, amikor ugyanilyen módon végzett a másodikkal, harmadikkal, egész a legidősebb lányáig. A nagylánya kitakarózva terült el a szutykos matracon. Hálóingje felcsúszott, csípője finom, épphogy kerekedett, akár a mellkasán dudorodó mellecskék. Hosszan nézte, gyönyörködött a sötét szempillákban, a szeméremdombon ütköző pihékben. Valamikor ő is hajszálra ilyen volt, ilyen üde, kecses, mint egy tündérrózsa. Aztán mi lett belőle? Ráncos, büdös öregasszony, akinek az egész világ hátat fordított. Megcsókolta a lányt, és nekiesett a torkának.
– Mm-a-ma! – fuldoklott a tinédzser.
– Ss-egítséég!
Keményen védekezett, s mivel ő volt a legnagyobb, őt már nemigen lehetett csak úgy fél kézzel elintézni.
– Lalaaa! – hívta segítségül egyik testvérét. – Mama megint megkergült.
– Elment. Hugyos, Lala, Bobo. Mindegyiket felküldtem – mutatott a nő a magasba.
– Hugyos, Lala, Bobo! – sikította a lány el magát.
A gyerekek meg sem moccantak. Valamennyi, beleértve a babát is eltorzult arccal, mozdulatlanul nyúlt el a fekhelyén.
– Nem igaz! Ez nem lehet! – fogta fel a lány rémülten, mi is történt valójában. – Nem tudom elhinni, hiszen te szereted… szeretted a rajkókat.
– Ezért mentek el, és ezért mész te is utánuk – kapta fel a cigány asszony a kisbaltát.
– Könyörülj rajtam, és megfogadom, ezentúl minden megteszek, amit csak parancsolsz. Ha akarod, kimegyek a sarokra, és mindenkivel lefekszem, kéregetek, vagy csórok is a kedvedért – borult anyja lábaihoz a tizenkét-tizenhárom éves kamaszlány.
– Dinka, hiszen pont ezt nem akarom. Na, mondj el egy imát utoljára!
– Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a tied nyitva Atyám, amíg alszom vigyázz reám.
– Más? A Miatyánkot nem ismered?
– Miatyánk, ki vagy a mennyekben…
– Most mér álltál meg? Folytasd, hogy az anyád is felkészüljön.
– Nem tudom. Elfelejtettem.
– Akkor viszontlátásra! – emelte rá a baltáját Cinka asszony.
Hanem a lány gyorsabb volt az anyjánál, elkapta a kezét, és birokra kelt vele. Egy darabig állva, utána a földön tépték, marták egymást. Végül győzött az erősebb, azaz Cinka Hanna, és a lány lelke egyetlen jajszó nélkül szállt a másvilágra. Az anya meggyújtott öt gyertyát, és a gyerekek fejéhez rakta.
– Miatyánk, ki vagy a mennyekben…
Tovább ő sem tudta, ezért csak ült, ült órákon át mozdulatlanul, szemben az öt halottal. Így köszöntött rá a reggel. Nyolc óra körül felállt, és elkezdett fel-alá sétálni. Úgy érezte, sürgős dolga van, valami nagyon-nagyon fontosat kell még tennie. No, de mit? Hát erre bizony sehogy sem bírt emlékezni.
Délfelé bezörgettek az ajtaján. A postás hozott egy ajánlott levelet.
– Itt írja alá, itt lent, a jobb sarokban! – nézett körül egykedvűen a fiatal, jóképű levélkihordó; micsoda lepusztult nyomortanya, és ez a rendetlenség, levegő…! – Jézus Mária, betörtek ide, vagy mi történt? – fedezte fel a hullákat az ágyakon.
– Pszt, halkabban! Nem látja, hogy alszanak? – sietett a nő a babához, megringatta a bölcsőt, és elkezdett dúdolni:
Tente, baba, tente,
a szemedet hunyd be,
aludj, ringó-bingó,
pici rózsabimbó.
Alszik az ibolya,
csicsija, bubuja.
A levélkihordó kezéből kiesett a golyóstoll.
– Elolvasná, mit írnak abban a levélben?
– Ho… hogyne, de…
– Akkor, legyen szíves, olvassa!
A levélben a következő önkormányzati határozatot közölték:
1992 ápr. elsején kelt levelére válaszolva tudatjuk, hogy családi és vagyoni helyzetét elemezve a városi önkormányzat Önt rendkívüli segélyben részesíti, továbbá felajánl az Ön számára egy kétszobás önkormányzati bérlakást. Ezzel párhuzamosan elfoglalhatja régi munkahelyét is az üzemben, amennyiben ezután is ott óhajt dolgozni.
Igaz István, a Családvédelmi Osztály vezetője
Legutóbb szerkesztette 2019.12.09. @ 14:11 – Petrozsényi Nagy Pál
