1952-ben születtem. Voltam tengerész és nyomozó, mérnök és lakatos, divatárukészítő és "telefonoskisasszony", rakodómunkás és ügynök... Most nyugdíjas vagyok, sőt, ingyen utashatnék, de mivel gyárilag ott lakom, ahova más drága pénzen nyaralni jár, így nem megyek sehova...
A család: 72 óta vagyunk együtt nejemmel, fiam 75-ös, lányom 80-as. Itt is, ott is lányunokám született. Nagyon szeretjük egymást, de ritkán találkozunk, gyerekeim külföldön élnek.
Örülök, hogy Válóczy Szilvi felhívta a figyelmemet a Héttoronyra! Remélem, nem bánja meg, és méltó leszek a társasághoz... :)
Honlapjaim: http://zalangyorgy.hu és http://kertigrillem.hu
Az egyetemi büfé sarokasztalánál teázik két komoly egyetemi hallgató: Tamás a gépészmérnöki karról és Mariska a történelem-régészetről.
– Idd meg a teádat! – biztatta a fiú Mariskát.
– Kísérjelek el a bentlakásig?
– Nem kell, jól vagyok – szedte össze magát.
– Menj, add be az indexedet!
– Rendben van! Még látlak, például holnap?
– Lehet, nem ígérem…
–Itt leszek, ebben az időben.
Mariska ott volt másnap, elfogadta a pohár citromos teát, de a bánat, a zaklatottság nem tűnt el az arcáról. Szólni sem szólt sokat, csupán annyit, „Semmi baj, jól vagyok”, ami a mellékelt ábra szerint, nem volt igaz. Csöndesen üldögélt a székén és szorongatta a poharát.
– Milyen türelmes vagy, Tamás! De nem tudok beszélgetni. Túl nagy a keserűség bennem. Majd holnap … talán.
Így ment ez még pár napig, de véget ért a tanév és ki kellett költözni az internátusból. Ezen az utolsó napon Mariska átadott egy teleírt füzetet a fiúnak.
– Beszélni még most sem vagyok képes a történtekről, ellenben írni, azt tudok. Leírtam hát, íme itt van a füzet:
„Értelmiségi családból származom. Ezt szükségesnek tartom előre bocsátani, hogy ne kelljen később magyarázkodnom a magatartásom, a világhoz való viszonyom miatt. Apám ügyvéd, anyám történelem tanár az általános iskolában, én pedig másodéves hallgató vagyok a történelem-régészet szakon. Sokan azzal bölcsködnek, hogy már zsenge gyerek korukban ezt vagy azt csinálták, ami a mostani hivatásukhoz vezetett. Én nem szerettem a földben kurkászni, köveket, csontokat, meg miegymást keresgélni, gyűjtögetni. Anyám munkája, a történelem sem érdekelt. Inkább rajzolgatni szerettem, babával játszani, ide-oda tekeregni a városban. Mikor arra került a sor, hogy tovább tanuljak, egyértelműnek tűnt, hogy vagy jogra, vagy a történelem szakra iratkozom. Mintha a világon más nem is létezne. Az ügyvédi pálya nem vonzott, de a dolgozatjavítás piros ceruzával még annyira sem. Mikor rákerült a sor, mégis a régmúlt idők felé sodródtam. Az első évi bukdácsolások után megszerettem anyám szakmáját. Rájöttem, hogy mennyi minden társul ehhez a tudományhoz. És még több a régészethez! Ez már igazán izgalmas, érdekes kezdett lenni.
Andi nyitotta rá a szememet erre. Andi igazi nevén Antalfi András, de mi az évfolyamon csak Andinak szólítottuk. Csoporttársam és az előadásokon mellettem ült. Halk, de lelkes kiszólásai, mindig felhívták a figyelmemet az élőadás érdekesebb részeire. Így aztán odafigyeltem, megértettem miről beszél az előadó.
Kiderült később, hogy a múlt kutatása nem egyszerűen az évszámok felsorolásából áll. Számtalan kiegészítő tudományt kell mellé megismerni. Latin nyelv és más kihalt nyelvek, földrajz, filozófia, vallástan, jogtudomány, közgazdaságtan – hogy csak a legfontosabbakat említsem, melyek mind szükségesek, ha meg akarsz érteni egy kort. Ezek mellett ott van továbbá az, amit nem nélkülözhet a régészet: kémia, fizika, biológia, anatómia, fényképészet, rajztechnika, hogy ne soroljam tovább!
Szóval, Andi mellettem ülve egyfolytában kommentálta a hallottakat, előadás után néha meg is beszéltük az érdekesebb részeket.
A gyakori beszélgetés közel hozott minket egymáshoz. Szenvedélyes, mindent elsöprő szerelem lett belőle. Elmerültem ebben a nagy érzésben! Minden órámat, minden percemet a közelében akartam tölteni, érezni az érintését, a simogatását. A napok egybefolytak, éjjel róla álmodtam, s reggel rohantam, hogy újra lássam, érezzem a közelségét, az illatát. Ő is így érzett irántam – minden jel arra mutatott – kereste a társaságomat, simogatott, csókolt, amikor csak alkalom volt rá. A hozzám intézett szavai is ezt bizonyították. Százszor, ezerszer elmondta, hogy én vagyok a mindene, hogy milyen jó velem, hogy mennyire szeret. Szabad napjainkon, délutánjainkon elmentünk cukrászdába, moziba, a közeli fürdőbe. Egy gyógyfürdő indult nem rég a varostól tizenöt kilométernyire, ahova a városi autóbusz is kijárt. Minden szombat-vasárnapot ott töltöttünk. Jó volt a hőforrás meleg vizében lubickolni és a medence körüli park fáinak árnyékába heverészni. Hűvös idő esetén a nagy, üveges csarnok nyújtott menedéket. Legtöbbször a jegyzeteimet is magammal vittem és elnyúlva deszkapriccsen böngésztem a legutóbbi előadás anyagát. Andi is hozta a könyvét és leült mellém a deszkapriccs szélére, olvasson hozzá az izgalmas előadáshoz.
Az ázsiai, pontosabban az Indus-völgyi ókori civilizáció keltette fel módfelett Andi érdeklődését. Minden könyvet, minden cikket felkutatott, ami csak elérhető volt. A könyvtár alkalmazottai szívesen segítettek megkeresni a témába vágó munkákat, s még engem is megkért, böngésszem a katalógust.
Gondoltam, hogy múló szenvedély, de egyre jobban elmerült a témában, már egyébről sem tudtam vele beszélni. Áradozott egy tökéletes társadalomról, egy háborúk, konfliktusok és uralkodók nélküli társadalomról, ahol mindenki tudja a helyét, a dolgát, a korlátait. Vitattam a következtetésit, de nem vette rossz néven, sőt kíváncsi volt a véleményemre, ha nem is fogadta el. Harag nélkül vitáztunk, inkább évődve, nem erőszakosan. Aztán közeledett a vizsgaidőszak és számomra háttérbe szorult az Indus-völgy civilizációja. Öt vizsga állt előttem, egyik rázósabb, mint a másik. Andi ellenben mindegyre visszatért a témára és tovább fejtegette az elképzeléseit.
–Hidd el, kedvesem, az egy csodálatos világ lehetett. Fegyverek, s erőszak helyett a szellem uralkodott. Az egy spirituális, a tudatra épülő társadalom volt.
– El is söpörték a rátörő népek, hogy csak néma romok maradtak utánuk – ellenkeztem.
– Én úgy gondolom, valahol tovább él, rejtőzik ez a szellemiség.
– Nem vitatom, akár igazad is lehet.
– Igazam van!
Naponta ismétlődtek hasonló kis viták, de ezek nem befolyásolták egymás iránti érzéseinket. Részemről biztosan nem! Mindez azonban háttérbe szorult a közelgő vizsgák miatt. Az első szigorlat mindjárt az ókori kelet története volt, ami szorosan kapcsolódott ehhez az Andi által kedvelt témához. Nagyon izgultam a vizsga előtt, de nagyon jól sikerült. A civilizációk közötti hasonlóságról és különbségekről kérdezett a prof. Elmondtam részletesen, hogy a hasonlóságot a természetes környezet adta, a különbséget pedig az emberek magatartása, viszonya egymáshoz és a munkához.
– Tessék ezt pontosabban megmagyarázni! – szólt a prof kissé meglepődve.
Erre a felszólításra én kifejtettem, hogy a Nílus völgyében és Mezopotámiaban erős központi hatalom uralkodott, élén egy isten-királlyal, az Indus-völgy társadalma egy teljesen eltérő rendszerre épült. Nevezetesen az elit réteg erőszakmentesen, az emberek tudatán keresztül vitte véghez az akaratát. Tömeghipnózis és tudatmódosító szerek segítségével. Ez a matriarchátus keretei között valósult meg, hiszen a nők a gyerekszülés és nevelés által részesei a teremtés csodájának és személyes hatásuk erőszakmentesen érvényesül. – Mintha Andi szavait hallottam volna visszacsengeni a saját számból. A professzor úrnak azonban tetszett.
– Nagyszerű! – csapta össze a tenyerét. – Kérem az indexét!
A megadott magas osztályzat mellé meghívást kaptam, legyek a nyári szünidő alatt önkéntes gyakorlok a tanszéken. A vizsga sikerétől mámorosan rohantam a kedvesemmel megosztani a jó hírt. És akkor jött a hideg zuhany – az ajtaja zárva, a kilincs alatt egy cédula rajzszeggel odatűzve: „hívást kaptam, megyek”. Ennyi csupán, se aláírás, se megszólítás, se, hogy hova megy, se, hogy ki hívta. A házinéni semmiről sem tudott.
Felhívtam azonmód a szüleit. A válaszuk teljesen letaglózott, a földbe döngölt!
– Elutazott – jött a ledöbbentő válasz.
– Hogy? Hova?
– Indiába. Tudod, már rég készült, és tegnap jött meg a levél, hogy elfogadták a jelentkezését a Bombayi Egyetem nyári kurzusára.
Elsötétült előttem a világ, s lehuppantam a földre. Mellettem lógott zsinórján a telefonkagyló, valaki egyfolytában hallózott benne, s ez a hang fájdalmasan visszhangzott a fejemben. Meg az a néhány szó, amit egy pillanattal ezelőtt hallottam: elutazott … már rég készült … India … Bombay … nyári kurzus.
– Becsapott, hazudott! – üvöltöttem belül az agyamban.
Csak ültem tovább a földön, fülem mellett himbálózott a telefon és bennem tombolt a fájdalom. Egy kis idő múlva odajött valaki, visszaakasztotta a telefont és hozzám hajolva megkérdezte „jól vagy?”
– Remekül! Soha jobban! – dünnyögtem.
Aztán az a valaki hozott egy pohár vizet, s biztatott, igyam meg. Megittam. Akkor segített felállnom, leültetett az asztalhoz, pilulákat adott, hogy nyugodjak meg, később lefektetett az ágyamra, rám dobott egy pokrócot, én pedig elaludtam. Másnap reggel ébredtem, s látva, hogy le sem vetkőztem, úgy aludtam, megértettem, hogy nem rémálom volt az egész, hanem a rideg valóság. Próbáltam összeszedni magamat, de csak kábán lézengtem ide-oda a világban. Napok teltek ebben az állapotban. Közeledett a következő szigorlat ideje, de nem volt erőm egyetlen sort sem elolvasni a tananyagból. Egy nappal a vizsga előtt elmentem halasztást kérni, és ott, a dékáninál összetalálkoztam veled, Tamás, aki meleg citromos teával és diszkrét hallgatással próbáltad gyógyítani a lelkemet.
Úgy tűnik sikerrel.”
A lány első éves az egyetemen, ahol a fiú ötöd. Az Egyetemi Kórus az akkori XI-es előadóban próbál, aminek az ablakai a szökőkútra néznek. Szemezgetnek, szemezgetnek, a kékek összekapcsolódnak a barnákkal.
Aztán próba utáni séták következnek, át a Nagyerdőn a Régi Vigadó felé, hogy a Pálmánál elérjék az egyes villamost. Érintik az akkor is nagyon romantikus, apró Békás Tavat. Többnyire – nem kis bosszúságukra -, akad egy „gardedámjuk” a tenorból, aki a fiú padszomszédja. Lassanként sikerül őt lekoptatni.
A fiú a diplomázás után messzire kerül. Marad a levelezés és az epekedés.
1964 már ismét Debrecenben találja a fiút. A helyzet komolyra fordul:
Szerződés
Alulírottak kötelezzük magunkat, hogy ezen írás keltétől számított egy éven belül összeházasodunk.
Ezen lépésünk anyagi bázisát takarékoskodásunk alkotja, mely tevékenységet a HIMNEMŰ fél addig is köteles gyakorolni, és legalább 5 000 Ft kp-vel kell rendelkeznie az eljegyzési stb. költségeken kívül.
A NŐNEMŰ lény közben kénytelen lesz sikeresen elvégezni a II. évet a Kossuth Lajos Tudományegyetem vegyész szakán, mert a fenti, takarékoskodó lény (férfi) 4-es vegyész lányt hajlandó feleségül venni.
Kelt: Hajdúhadház, 1964. augusztus 18-án.
/Nőnemű lény: /Hímnemű lény:
(halasztott vizsgás közeg) (HIM, okl. fizikus)
Záradékok:
1. A halasztás okozója a HÍMNEMŰ lény
2. Eljegyzés: 1964. november 5. , Helyszín: Piacz u-i ékszerüzlet, ahol a HÍMNEMŰ lény rövid lejáratú kölcsönt vesz fel a NŐNEMŰ-től, hogy meg tudja venni mindkét gyűrűt.
Magyarázat: nem mindig lehet karikagyűrűt venni, s ha van, akkor le kell rá csapni. A karikák relatíve nem drágák!
3. Esküvő: 1965. február 6-án, a debreceni III. ker-i tanácsnál, majd az Árpád téri ref. templomban, déli 12 órakor.
Szombat, mínusz 14 fok, ragyogó, kék ég, éles északi szél. A NŐNEMŰ menyasszony gyalog megy, körömcipőben az Árpád térre. Csaknem jéggé dermed, mert a HÍMNEMŰ vőlegény a „pereputtyot” gyűjti be, taxival. Az esketést az após celebrálja.
*
Az esküvő óta annyi idő pereg le, hogy ma a KÜLÖN NEMŰEK 57. házassági évfordulójukat ülik, nagyszülők és a NŐNEMŰ lényből „Kaméliás Hölggyé” válik. Magán a bokron is arcmaszk díszeleg, amit a virágüzletben helyeznek rá.
Késő délután érkezek anyám látogatására. Mindig ilyenkor szoktam. Figyelmeztettek, hogy lehetőleg ugyanabban az időben jöjjek, mert így egy stabil, fix pontot tudunk adni neki az összeomló világába.
– Kalmár Ádám, Gábor Zsuzsannához – közlöm a portán, és zakómból kiveszem a személyimet, mire beengednek. A látogatások egyre nehezebbek. Csak állok sokszor, és nézem, ahogy hallgat a lába elé meredve. Már meg sem ismer.
Anyám a nagy aula egyik asztalánál ül, és előre-hátra dülöngél. Vörös pulcsijában, amit anno még maga kötött, csak úgy virít a fehér csempével kirakott puritán helyiségben, mint egy eleven szimbólum.
Köszönés után leülök vele szemben, és megkérdezem:
– Hogy van? – Soha nem tegeztem. A tisztelet megmaradt a gyermekivé váló elméje előtt is. Anyám réveteg tekintettel rám néz, hunyorog, és lassú mozdulattal felém mutat:
– Téged ismerlek – közli, és elmosolyodik egy pillanatra, majd elkomorul az arca. Ingatja a fejét. Látszik, hogy küzd elméje sötétjével, de nem találja a keresett adatot.
A fia vagyok, mondanám, de meglepetésemre folytatja:
– Az emlékezet mindig csak játszik velünk. Furcsa, rejtélyes szavakat sugdos a fülünkbe, halvány képeket lenget a szemünk előtt. Nem is halvány… Inkább homályos képeket… Tudod ez olyan, mint a tejüveg, vagy mikor az ablakra veri a viharos szél a vizet és csak homályosan látod a külvilágot miatta.
Lassan bólogatok. Értem én, persze. De mit akar ebből kihozni most? Hogy így homályosodik el az ő emlékezete is? Szólni akartam volna, de egy belső érzés megállított. Hadd beszéljen, ha most beszélni akar. Hisz beszélni is egyre kevesebbet beszélt már. Magába fordult, ahogy romló állapotára ő is ráeszmélt.
– Fülelsz, hátha megragadsz véletlenül egy pillanatot: a reggel kávéillatát, frissességét… vagy amikor a nagyinál együtt vacsoráztunk… Hangosan kiáltanak feléd: Mire vársz? Gyere már! És te loholsz, kapkodva a röppenő pillanatok után. – Újra gondolataiba mélyed, és lemondóan ingatni kezdi a fejét. – Olyan sokan üldözik a múlt vibráló képeit! De az emlékezet… – kezdte ismét. – Mutat, hív, és incselkedőn elrohan. Mutat, csábít, majd elillan… Mutat… csábít… mint amolyan gonoszkodó mesebeli tündérlény. Aztán egyszer, mikor nem várod, mikor már nem is gondolsz rá – ragadja meg a karom, hogy már majdnem fáj –, egy papírra vetett írásban, képben megjelenik, ami megállítja ezt a forgatagot. Rab lesz a színekben az érzés, a ritmusban a hangulat, a történetben a reszkető igazság – kisebb csend után fejezte be a gondolatát: – Azt hiszem, ezt nevezik művészetnek.
Csillogó szemekkel néz rám, melyben most tiszta értelem tükröződik. Arca a lelkesedéstől kipirult. Fáradtan nézem ezt a rögeszmés tekintet, ahogy hallgatásában rám függeszkedik. Lassan megismétlem:
– Emlékképek csapdái, mint művészet?
Hevesen bólogatni kezd, és lassan egy képet tol felém. Egy hónapja írattam be művészetterápiára, hátha lassítani tudnánk a kór terjedését, mely észrevétlenül emészti fel a személyiséget, a tudást, a tudatosságot. A képen vörös tintával egy nyitott koponyájú emberi fej, ahogy könyörgőn felfelé néz. A szeméből kibuggyanó könnycseppben egy fa árnyképe, rajta hintázó kislánnyal.
Anyámra pillantok, ahogy maga elé meredve ismét ringatózni kezd a széken.
– Holnap elviszlek hintázni, Zsuzsika, jó lesz? – simogatom meg anyám haját, ahogy egy apa tenné. Gyermeki ártatlansággal, félrefordított fejjel rám mosolyog.
A művészet… az emlékek csapdái. Ennél világosabban nem is mondhatta volna. Újra a képre nézek. Lehet a jövőt is emlékezni? Állok fel elgondolkodva, majd begombolom a zakómat.
Azt hiszem, lehet, állapítom meg, ahogy anyámat magára hagyom a hintázó jövőjében.
– Anyukám, mesélj még apámról! – szólalt meg egy csöndes, meghitt estén Benedetta.
Otthon nagy családunk volt, együtt éltünk mind: Bold nagyapó, nagymama, a szigorú szemű dédmama, nagybácsik, nagynénik. Nem éreztem olyan nagyon apám hiányát, mint most. Mikor Kizilbe[1] mentem iskolába, ott más gyerekeknek is hiányzott az apja, mert távol voltak valamiért. Messzi vidékeken, városokban dolgoztak, mint bányászok, erdőmunkások, hivatalnokok, katonák. De ők időnként hazajöttek, vagy üzentek, hírt adtak magukról, és a gyerekek órákig tudtak róluk mesélni, hogy mikor mit csináltak, merre jártak. Mindenféle különleges ajándékokat hoztak a gyerekeknek meg a többi családtagoknak. Csak én nem tudok az enyémről szinte semmit, legfeljebb, hogy egy nagyon-nagyon távoli országban él, amiről csupán annyit tudok, hogy ugyanez a végtelen ég terül föléje.
– Kislányom, már elmondtam, milyen volt, hogy nézett ki. A szemedet tőle örökölted. Éppen olyan kék, mint az övé, mint a tavaszi égbolt. De te nem a kinézetére vagy kíváncsi, hanem az emberre, aki belül van.
– Mesélj!
– Ő egy olyan ember, aki nem is tudja, milyen okos, milyen értékes. A világot a saját szemüvegén keresztül látja, s az nem más, mint a matematika. Én magam is ebben a cipőben járok, jól megértjük egymást. Talál a szó! Táncolni azonban nem szeretett, nem tudott. Nos, ebben különböztünk. Szombatonként elmentünk az összejövetelbe, a bálba, ott találkoztunk. Hívtam ki a parkettre, de nehezen mozgott, aztán belejött és követte a mozdulataimat, lépéseimet a maga suta módján. Ezen aztán lehetett nagyokat kacagni. Miután jobban megtanulta a nyelvet, sokat beszélgettünk. Én elmondtam, hogyan éltünk gyermekkoromban, ő beszélt a szüleiről, barátjáról, iskoláiról. Legtöbbet mégis a matematika iránti szenvedélyéről beszélt. Szerettem hallgatni. Ameddig táncoltunk fogta a vállamat, én pedig a derekát öleltem, de nem értem át. Ó, az én elefántom[2]! Ó, az én bajnokom!
– Nagyon hiányzik, ugye? Nekem is nagyon, pedig nem ismerem, nem láthattam, nem hallhattam a hangját sohasem. A barátnőm, Katja mégis azt mondja, hogy irigyel, mert egyáltalán van apám valahol a földi világban. Ő elveszítette az édesapját. Ráomlott egy összedőlő ház az építkezésen, ahol dolgozott. Éjszaka felébredek és míg nézem a sötétséget, elképzelem, hogy itt van a szomszéd szobában vagy kint ül a konyhában, és ha majd reggel kimegyek, rám köszön és megkérdezi, mit álmodtam. Arra is sokszor gondolok, hogy egyszer mikor délután megjövök az iskolából, ő nyit ajtót, megkérdezi, hogy telt a napom és találkoztam-e érdekes emberekkel?
– Látod, anyukám, tele van a fejem vele. Ha elnyom az álom, akkor is őt látom, megjelenik előttem, alakja bizonytalan, csak kerekre tágult kék szemeit látom, amint rám merednek és hív magához. Gyere ide kékszemű, gyere, hisz’ hozzám tartozol – mondja, de amint kinyújtom felé a kezemet, eltűnik. Feleszmélve megértem, hogy apám számomra csak álmaimban, csak fantáziáimban van jelen.
snitt
(Egy évvel később)
Szekeres Sanyi most itt áll a repülőtéren, lába mellett az iszákja, és ott a várakozók tömegéből rávillan egy szempár. Megismeri az őt váró két nőt – az egyik Ina, a másik egy kék szemű nagylány. Ő lehet Benedetta. Táskáját felkapva rohan hozzájuk a tömegen keresztül. Végre előttük áll. Ina kinyújtja a kezét, megsimogatja az embere arcát.
– Baba, Baba! – suttogja elfúló hangon.
Mellettük a lány szinte elvarázsolva nézi a jelenetet, majd az ég felé lökve a karjait, felkiált:
– Tom tenger[3]! Nagy ég! Itt van hús-vér valójában ez én édesapám! Itt van az apám! Nem legenda!
[1] Kizil – Tuva fővárosa
[2] a hétszeres győztes címe a birkózásban
[3] tom tenger (mongol) – nagy ég
Egy esős vasárnapi délelőtt kék dzsekis, maszkos férfi csengetett be dr. Indig Igor kapuján.
– Ki az? – sietett a videó-kaputelefonhoz az egyetemi oktató, aki éppen újságot olvasott, és ilyenkor nagyon nem szerette, ha zavarják.
– Az édesapád.
– Kicsoda? – állt meg benne egy pillanatra a lélegzet. –Volna szíves hangosabban beszélni?
– Az édesapád! – ismételte meg rekedten a szájmaszkos, kötött sapkás látogató.
– Na, ne mondja! Levenné a maszkot, lássam kivel beszélek.
– Tessék!
Indig Igor feszülten fürkészett a torzonborz, beesett arcú emberre.
– Nem ismerem magát. Volt szerencsém!
– Hahó, kész az ebéd! – libbent a szalonba Indig Igorné. – Ejnye, de sápadt vagy. Kivel beszéltél?
– Az apámmal – adta a közömböst az őszülő halántékú, enyhén pocakos történelemtanár. – Legalábbis ezt állítja.
– Viktorral, azzal, aki nyolcvannyolcban disszidált? – kapta fel a fejét a felesége.
A tanár vállat vont.
– Elég topis az öreged – pislantott a monitorba az asszony is. – Biztos, hogy ő az? Eddig azt hittem, meghalt az édesapád.
– Akár ő, akár nem, irreleváns, küldd a fenébe és menjünk ebédelni.
– Ejnye, de goromba lettél egyszerre! Igazán ezt akarod?
– Te mit gondolsz?
– Halló, maga ott a kapuban, megkérhetném, hogy távozzék?
– Ez Indig Igor úr lakása? Szeretnék vele beszélni.
– Szeretne veled beszélni – érzékenyült el a remegő hangra Ingrid Igorné.
– Én viszont nem. Világos? – keményedett meg a tanár arca hirtelen.
– Hát, szerintem, bocsáss meg, de nem kellene mégis tisztázni, mit akar? – ellenkezett óvatosan Indig asszony, nehogy felingerelje impulzív természetű férjurát. – Amiért nem a faterod, attól még meghallgathatod, nem? Hátha… hátha segítségre van szüksége, ha viszont mégis a faterod…
– Itt van a nagypapa? – hallotta meg az utolsó mondatot Indigék nyúlánk, tíz év körüli kisfia, aki éppen ekkor toppant a szobába.
– Hogy a csudába lehet itt – tiltakozott bosszúsan a családfő –, amikor ezerszer elmondtam, hogy meghalt, te észkombájn.
– De Igikém, hogy állíthatsz olyasmit, amiről magad sem vagy meggyőződve?
– Már megint kekeckedsz? Egyáltalán tudok én veled olyat közölni, amit te kommentálás nélkül elfogadsz?
– Bocs, ez csak egy szerény megjegyzés volt. Vagy boldogabb lennél, ha mindenre bólintok? – perlekedett a két szülő.
– Khm! – köhintett az ajtóban váratlanul valaki.
A szülők meghökkenve bámultak a szakállas, kék dzsekis öregre. Mellette Ernő fiuk bazsalygott. Hát ezek meg hogy jöttek be úgy, hogy észre sem vették őket!
– Behoztam a nagypapát az esőből.
– Maga még mindig itt van? – reccsentett az öregre Indig úr. – Ernuska, miért hoztad ide nekem ezt a csavargót?
– De hiszen ő a nagypapám.
– Ezt maga mesélte be neki?
Az öregember válasz helyett elkezdett könnyezni, és csak sírt, szipogott némán, szomorúan.
– Apuka, miért sír a nagypapa? Megbántotta valaki?
– Még hogy nagypapa! Na, elég, elég, ne komédiázzon itt nekünk, mert ez nálam nem jön be.
– Elnézést! – vette le szájmaszkját a túlvilágról érkezett (nagy)papa, és megtörölte szemeit.
– Teszi gyorsan vissza azt a nyavalyás szájmaszkot! Még csak az hiányzik, hogy megfertőzzön bennünket. Köszönöm, és most volna szíves elhagyni a házamat?
– Nem hallgatnál meg előbb? Csak tíz percet kérek, vagy még annyit sem, aztán ha akkor is ragaszkodsz hozzá, ígérem, örökre eltűnök az életedből.
– Távozzék!
– Apuka, miért küldöd el a nagypapát?
– Dehogyis küldi – csitítgatta fiát Igorné. – A te apád megértő, jó ember, aki mindenkin, még egy kivert kutyán is segít, ha rászorul. Igaz, kedvesem?
A férfi tekintete tétován rebbent az asszonyról a fiára, róla pedig az öregemberre, akiben lassan felismerte harminckét éve dobbantott édesapját. Ami azt illeti, jócskán megvénült a gazember. Teljesen megőszült, meggörnyedt, arcán a ráncok akár a fák évgyűrűi sorakoznak, egyedül a két kiálló szemfoga nem változott.
– Gyere, nagypapa, ülj ide a radiátorhoz! – fogta kézen Ernő a vacogó öreget.
– Szegény ember, teljesen átázott – sajnálta meg Indig asszony. – Nem éhes? Várjon, hozok magának egy kis élelmet, nem, jobbat ajánlok: meghívjuk ebédre.
– Éljen, velünk ebédel a nagypapa!
– Én, veletek? Isten áldja meg a jóságát – hajolt meg az öreg hálásan –, bár nem tudom, mit szól hozzá a professzor úr.
A történelemtanár zavartan gyújtott cigarettára. Már most mit tegyen? Ha kidobja az apját, mindenért bosszút állhat, mindenért, de ezzel nemcsak Ernuskát sebzi meg, hanem még le is járatja magát előtte, más szóval az apja után elveszíti a fiát is. Idegesen túrt gyérülő hajába. Dilemmatikus helyzet, melyik megoldást válassza? Hagyja a feleségét jótékonykodni? Mi lesz akkor a bosszúval, mely apja felbukkanásával újult erővel lángolt fel a szívében? Nem, ezt az alkalmat semmiképp sem hagyhatja ki.
– Jöjjön, kedves papa! – törte meg a csendet az asszony, miután a férje se bűt, se bát nem mondott. – Igornak semmi kifogása, sőt, megtiszteltetésnek veszi, hogy a papával ebédelhet.
– Egy pillanat! – vett elő a szekrényből egy infrahőmérőt meg egy kézi fecskendőt Indig úr. – Na lássuk! 36,8°C. Normális. Nyújtsd előre a kezedet! – fertőtlenítette az öreg eres kézfejét. – Így, ez is rendben van.
– Mi az ebéd, anyuci? – kérdezte Ernőke.
– Majd meglátod – sietett előre a ház asszonya, és két perccel utóbb már hozta is a forró, gőzölgő húslevest. – Parancsoljatok! Papa, miért oda ült? Üljön csak ide a főhelyre! Igorkám, átadnád helyedet a papának?
Indig úr vasvillaszemeket vetett a nejére.
– Jó étvágyat! – mondta az asszony.
– Köszönjük – rebegte az öregember.
Egy darabig szótlanul kanalazgatták a levest, majd Indig úr váratlanul felpattant az asztaltól.
– Szent isten, mi a baj? – riadt meg az asszony, és még jobban megdöbbent, amikor férje tekintetét követve észrevette, hogy az öreg orrváladéka a tányérba folydogál.
– Anyu, nem vagy jól? – meredt Ernő az anyjára, aki kezét szája elé kapva büfögött.
– Semmi vész, csak egy kicsit félrenyelt! – legyintett maliciózusan a ház ura.
Indig Igorné kisietett a szobából. Csend. A kék dzsekis vendég rosszat sejtve kapott az orrához, és mindent megértett.
– Hát akkor én megyek. Bocsánat a zavarásért! – kászálódott fel vérvörös arccal. – Örülök, hogy láthattalak. Valamelyik nap azért még fölkereslek, hiszen alig váltottunk pár szót egymással. Föltéve, hogy beengedsz – tette hozzá reményvesztetten.
– Ne menj még, nagypapa! Én is akarok veled beszélni – kérlelte a fiúcska. – Apuci, szólj már neki, hogy maradjon!
– Maradj még! – engedett a kérésnek rövid vonakodás után a családfő. – Meg vagy elégedve?
– Meg.
– Akkor engedd meg, hogy előbb mi beszélgessünk egymással! Mégpedig négyszemközt, ha nem haragszol. Mit akarsz tőlem? – mordult apjára, amint egyedül maradtak. – Elfelejtetted, milyen szavakkal váltunk el, amikor hazádat, családodat otthagyva átsprinteltél a határon? Idézem: Jól vésd az agyadba, ha most elmész, nem tekintelek többé apámnak, és semmi közünk egymáshoz.
– Nem felejtettem el, de azt hittem, pontosabban reméltem, hogy felnőve toleránsabb leszel meg bölcsebb is, és azóta te is rájöttél, mennyire fájt magatokra hagynom bennetek.
– Mégis magunkra hagytál, csak azért, mert néhányszor megnyirbálták az önérzeted, jogaid, nem szólva a pénzről, pozícióról, mert azért gondolom, az is benne volt a pakliban. Nagy dolog, hiszen az ország többségével ezt tették, mégsem vette azonnal nyakába a világot, hanem befogta a száját, mert ennek a többségnek mind volt egy gyermeke, apja, anyja, akiket az ő gondjaira bízott a jóisten – robbant ki a tanárból, mintha az egész, hosszú évek keserűségét, fájdalmát egyszerre akarná apjára önteni.
Az öreg alig hitt a fülének. Természetesen nem várta el a fiától, hogy hősként, még kevésbé szánandó kéregetőnként üdvözölje, de ez a megvetés, gyűlölet egy kicsit sok, ennyire azért nem számított.
– Lett volna ugyan még egy megoldás, ám ehhez kissé több vér kellett volna legyen a p… Eh, hagyjuk, nem érdemes ragozni.
– Milyen megoldás?
– Ha szembeszállsz a komcsikkal, ha már annyira buzgott benned a forradalmár – nézett szembe apjával az egyetemi oktató. – Akkor még büszke is lettem volna rád. Papolni könnyű, éljenezni, tapsolni sem sokkal nehezebb, de harcolni… Na, az már veszélyes, így hát szégyen a futás, de hasznos, gyorsan felhúztad a nyúlcipőt.
Idősebb Indig elhalványulva kapott a szívéhez. Fia szeme megvillant, de nem mozdult. Hagyta, hadd markolássza a mellét és szenvedjen.
– Köszönöm, ne fáradj! Nagyon kedves vagy, de kibírom.
– Ki bizony, mi több, még ironizál is a nyomorult. Csavarjunk csak rajta még egyet! – pukkadozott a méregtől. – Mellesleg megérte? – nézett végig rajta gúnyosan. – Megkaptad, amiért itthon hasztalan pedáloztál?
– Pedáloztam?
– Küzdöttél, ha így jobban tetszik.
Tényleg érdekel?
– Valójában nem.
– Akkor miért kérdezted?
– Látni akartam, milyen arcot vágsz a kérdésre.
– Milyent vágtam?
– Mint aki savanyú almába harapott. Az viszont határozottan érdekel, miért csak most, negyvenegy év után, még kimondani is elképesztő, jutottunk eszedbe. Egyáltalán mit kívánsz ezek után tőlem meg a fiamtól?
– Látni akartalak, mielőtt meghalok.
– Olyan beteg vagy? A szíved?
– Még elég jól ketyeg.
– Azért markolásztad az előbb annyira?
– Átmenetileg. Adott esetben bárkivel előfordulhat, de már jól vagyok.
– Covid–19?
– Cold (hideg).
– Nocsak, megtanultál angolul?
– Szükségből, de ha két nyelvem is van, a szívem csak egy és oszthatatlan.
– Szép szavak. Szóval semmi különösebb bajod sincs.
– Nincs.
– Akkor honnan veszed, hogy nemsokára meghalsz?
– Érzem.
– Értem, tehát hazajöttél meghalni.
– Igen. Csupán arra kérlek, hogy…
– Aha, most bújik ki a szög a zsákból.
– Nothing (semmi.), meggondoltam magamat.
– Nagyszerű! Jöttél, láttál, elmehetsz – könnyebbült meg Indig úr, és nem faggatta tovább.
Menjen csak, tűnjön el minél hamarabb, még ha ezzel a bosszúja is füstbe megy. Pedig igazán nem ártana megleckéztetni egyszer az öregét. Az ám, de hogyan? Régebben még akadt ötlete, és türelmetlenül leste, mikor toppan haza tékozló faterja. Hát nem toppant, ezért megpróbálta elfelejteni az egészet. Jól teszed, bocsáss meg neki, dicsérte meg az édesanyja. Ember ő is, és mint ilyen, vétkezhet. Igazából nem is azért mert elhagyott, hanem amiért megfeledkezett mirólunk, és megegyezésünk értelmében a mai napig sem vett magához.
– Köszönöm, hogy beengedtél. Üdvözlöm az unokám. Megölelhetlek utoljára?
– Eszedbe ne jusson, tartsd a távolságot, nehogy minket is infektálj!
– De hát én nem vagyok fertőzött.
– Talán nem, talán igen. Ezzel a Covid–19-cel senki sem mehet biztosra. De hogy lásd kivel van dolgod, megengedem, hogy végigedd…
– Az utolsó ebédem?
– Fel a fejjel, öregúr! Fertőzés ide-oda, ahogy ismerlek, te még a járvány harmadik hullámát is túléled – tartóztatta az ősz szakállú és hajú aggastyánt, hátha evés közben kiókumlál valamit, amivel mégiscsak elégtételt vehet a sérelmén.
– Harmadik hullám is lesz? Istenem, mikor lesz már vége ennek, mikor lesz? Sorry (bocsánat), költői kérdés volt.
– Éhes vagy?
– Mint a farkas.
– Ez a beszéd! Akkor ülj vissza az asztalhoz, mindjárt szervírozom a második fogást is, mert a feleségem … Hogy is magyarázzam?
– Nem kell magyarázni, mindent megértettem.
– Iskender kebab, vadgombás polenta, Gundel-palacsinta, brazil kávé – rakta tele csakhamar az asztalt mindenféle finomsággal. – A feleségem személyesen kotyvasztotta, aki él-hal a speciális fogásokért. Remélem, ízleni fog. Előtte azonban igyunk egyet! – töltött tele két poharat Fütyülős likőrrel. – Sopánkodunk, siránkozunk, azért jól élünk. Egészségedre!
– Neked is – esett az öreg ezután az ételnek, vigyázva, nehogy megint kiszivárogjon az orrából valami; nem is lett volna probléma, ha a műfogsora nem ragad egy cubákba. – Sorry!
– Ne törődj vele, megesik. Fő az étvágy, és az van, úgy látom. Mikor jöttél Magyarországra?
– Egy éve.
– Már egy éve, és honnan?
– New Orleansból, Louisiana állam.
– Nehéz sorod volt? – kérdezte ki Igor gépiesen egyre fásultabban konstatálva, hogy a leghalványabb bosszúterv sem rajzolódik ki az agyában.
De hát muszáj neki bosszút állni? Nem elég, ha az egészet rábízza a koronavírusra? Kinyírja az a fatert, meg őt is ráadásul.
– Ez is költői kérdés volt?
– Oké, ugorjunk! Hogy fogadtak idehaza? Lakás, nyugdíj?
– El van rendezve. Egy idősotthonban élek, itt a város szélén.
– Nahát, és csak most szántad rá magad, hogy meglátogass?
– Jöttem volna én korábban is, de nem volt hozzá kurázsim – simított végig Indig Viktor a homlokán.
– Fáj a fejed?
– Egy kicsit.
A tanár szeme felcsillant.
– Hűha, baljós jel, és ha ehhez hozzáadom az orrfolyást és köhögést, mert, ugye, köhögsz is?
– Előfordul. Nyilván meghűltem.
– Aligha, ez bizony Covid-19, öregúr.
Indig Viktor megszédült.
– Impossible (lehetetlen), hiszen lázam sincs.
– Pillanatnyilag, de lesz, amint hazaérsz.
– Uramisten, most mit tegyek? Kórházba nem mennék, mert ahhoz képest, hogy ott milyen állapotok uralkodnak, az idősotthon is kismiska. No, persze, ha a kórházban van még egyáltalán szabad ágy – meredt rémült szemekkel maga elé. – Te mit tanácsolsz?
Indig úr kezdte sejteni, miért kereste fel a fatere.
– Hogy lépj olajra, még mielőtt megfertőznél minket is – jelentette ki komoran.
– Jaj, de kegyetlen vagy, pedig éppen arra akartalak megkérni, hogy legalább addig fogadjatok be, amíg tart ez az őrület.
– Nem vagyok kegyetlen, csak veled ellentétben, én törődöm a családommal – gyújtott újból cigarettára.
– Vagyis eszedben sincs megbocsátani.
– Mit bocsássak meg, amikor még bocsánatot sem kértél, édes apukám.
– Nem kértem? Akkor most kérek – hullt térdre az édesapa. – Bocsáss meg, amiért a politikát előbbre helyeztem a családnál.
Indig Igor hitetlenül pislogott: az öreg elismerte, hogy bakot lőtt, sőt, büszke, vastagnyakú rebellis létére is megalázkodik előtte. Hajszálra így képzelte valamikor ő is magában – terült szét arcán a győztesek öröme.
– Vessző, folytasd! Esetleg így: amivel egzisztenciális és lelki válságba taszítottad anyámat is, engem is. Azt hiszed, ezen egy szimpla bocsánatkéréssel át lehet csak úgy siklani? Főleg, ha minden deklarációd ellenére még mindig meg vagy győződve, hogy a sok rossz közül te a legkisebb rosszat választottad – ébredt fel benne a gyanakvás.
– Vagyis hazudtam? Nem, esküszöm, én valóban mindent megbántam. Segíts rajtam, mielőtt engem is kicsinál ez a nyavalya! – rázta meg az öregembert a köhögés.
Jaj, ne! A tanár szívébe belenyilallt a szánalom: hát mégis csak koronavírusos a faterja? Nem mintha mást állított volna eddig is, de az csak blöff volt, hogy valami módon ezzel is összetörje, megalázza az öreget. Tiszta sor, de miért fáj neki ez?
– Kapsz elég levegőt? Ne nyissam ki az ablakot?
– Nem szükséges, mindjárt megnyugszom. Szóval befogadsz? Ekkora házban csak akad nekem is egy zug, egy kamra, akármi, ahol meghúzhatom magamat.
– Ízek, szagok? Velük nincs problémád?
– És ha nincs, akkor befogadsz? – élénkült meg a sokat megért globetrotter.
– Ni csak, hogy félti az életét! Érdekes, mostanáig úgy tudtam, az emberek öregkorukban nem félnek annyira a haláltól.
– Nem félnek, amíg messze van, de annál inkább, minél jobban közeledik.
– Akkor készülj fel, és búcsúzz el méltósággal az élettől. Légy férfi, és mutasd meg a világnak, hogy egy örök vesztes is tud emelt fővel veszteni – szavalta a tanár immár gépiesen, és már maga sem tudta, alapjában véve mit akar ettől az embertől.
– Örök vesztes? Thanks (köszönöm). Van még ilyen laudatio a tarsolyodban?
– Málé, egocentrikus, inadaptív, béna, fafejű, élhetetlen – sorolta fáradtan, és elképedve érezte, hogy már nem akar megtorolni semmit sem.
– Tüneményes! Még csak egy kérdés, az utolsó: Mi történt az anyáddal? Egyáltalán él-e még?
– Nem – válaszolta tompán, mélabúsan, és elkezdte dúdolni azt az altatódalt, amit gyerekkorában annyiszor énekeltek neki a szülei:
Tente, baba, tente!
Fejed hajtsd ölembe!
Jó anyád is álmos már,
Téged is elaltat már.
Az öreg lassan feltápászkodott, picit habozott, majd remegő kezével megsimogatta a kisfiát.
– Nyugodj meg, bogaram!
***
Turai Kamil: PNP, A SZPÍ
(Petrozsényi Nagy Pál novellaportréja)
I.
(A született prózaíró)
Több született vagy vált prózaíró ismerősömnél-barátomnál (a továbbiakban szpí) vettem azt észre, hogy végtére is felszámolják magukat, akár a szú. Szétfolynak, szétforgácsolódnak ezermillió alakjuk-alakzatuk közt. Mert mégiscsak, akárhogy vesszük (kapjuk) a „szpí” lényege az, hogy számtalan számú szereplőket-személyeket teremt, akárcsak (szerényebb mértékben) a Jóisten. Jószerével átcsobogtatja önmagán az egész emberiséget (egy echte Balzac, Zola avagy Musil, Esterházy). Node, mialatt ezeket a számos-számtalan fiktív perszónákat világba-veti, úgyszólván elli-vetéli. ködközönyökbe-köldökközepekbe vész az egy-egyetlen eleddig evidens, a saját, a sajátos. Jóformán mindegy lesz, hogy ki s ki-nem, én avagy más, a másik. Mind egy már, mindegy. A másik a másom, máslom a másikakat. Oldja a kontúrjait a szent-magú én. „Énekké ekéződik-ékesül ama Én” – ( a költő szavával, aki is költő – a „szpí”-vel ellentétben – minden más-másságot magába-szív, elsajátít avagy lop, s ezáltal az eredendő bűn-tolvaj Ádámság – merül el a végtelen sokaság egyes-egyedi bőr-börtönébe, azaz pusztul el ellenkező haláltusájában a „szpí”-vel). A szpí tehát mint holmi jézusi búzaszemek, úgy és azáltal nyer és hoz hatvanszoros és hatmilliószoros élet-terméseket, hogy azt az egyetlen sajátot-sajátost elrohasztja-elveszti. Azt már, népiesen szólván, baszhatja. Node, csakazértis, a szpí is mégiscsak csakis ember-ből van. Márpedig ez az ember (zember) élni akar, mi több: örökké (akár Napóleon vágóhídi hadfiai), tehát az elkártyázott-elkárhozott-elördögösitett egy-egyetlen saját-sajátságos életke helyett teremt itt a Földön ezer és ezermillió életeket-életecskéket. Azaz “külömb-külömbféle” helytelen s helyes Helyzeteket. (Ahogy is láttam én többet, többször és tömkeleges tömb-tömörséggel, hogy a választott-született „szpí” direkt önmaga ellenében kreál-fú fel levegőteli-luftballonos helyzeteket, hogy ezáltal – jobb helyében – önálló személyiségre tegyen szert. Az eljátszott, alludált millió szerep így testesül meg fokról-fokra a beálló-alakoskodó alakzatokban.) Nos persze sokan – úgynevezett írók-írogatók – igyekeznek ezt az átkozott-ördögbagzotta „szpí”-séget kijátszani-túljátszani-aluljátszani. Ők a pszeudó-írók (a továbbiakban se „ppí”). Velük nem érdemes foglalkozni, mivel nincsenek. Se másolhatatlan másságukban, se másikságuk másaiban. Maradnak – már ameddig, azaz mindig – a „született prózaírók”. Akik, kvázi, az egész emberiséget képviselik. Belerontva és rondítva a teremtés rendjébe, egy világfi Szun Vu-kungként hanyigálják ki az űrökbe, a zűrökbe miljom szőrszálaik ezermiljom személyiségjegyeit, olyannyira, hogy végtére is – egy se marad! Nos, ilyen „szpí”-perszóna az én Petrozsényi Nagy Pál emberöltős barátom és ős-ellenlábasom is!
II.
(A „szpí” életei)
Mekkora totális aranyrög-hendikeppel (todzicher trotli tromf-trotil-robbanással) indul az, akinek megölték az apját halhatatlanul, s akit a fia gyilkolt meg még élvén? P. (P.N.P. trotil-alapanyag) még harmincegynehány éve úgy tudta, hogy tiszteletreméltó református tiszteletes édesapja öngyilkos lett, P.N.P. kisgyerekkorában. Úgy Dej + Ceausescu határvonalán, a Nagyantant-gyártotta alattomosan aljas – Pi-Romániában (trotil és Pirománia!) Nem lehet az Pali, mondok én, hívő református pap, oszt öngyilkos?! Merthogy őt ezzel etették kisdedkora óta (nyilván , nehogy az eleven magyar legényke netán bosszúállásra vetemedhessen). S Pali ezt – kényelmesen és kényszeredetten – benyelte: egy fél életre. Úgyhogy negyvenéves kora tájt illett ráébreszteni a vakvalóságra: nézzen már utána annak az annó dacumál dák akasztókötélnek. Utánanézett, s hát persze hogy kiderült, az ateista-vörösfasiszta-antihunnita román halálkommandók tették el láb alól az ott lábatlankodó színmagyar papot, álságosan aljas búcsúlevelet is hamisíttatva, azzal a fenyegetéssel, nehogy az egész családját kiirtsák! Szép nyugati módra! No de ez még semmi, nem sok. Hanem amikor az immár 80 esztendős, a megszálló rablóországot négy évtizede maga mögött hagyó, elvált és elhagyatott „szpí” – felesége halála után cefetül magára maradva – megpróbálja felvenni a kapcsolatot a réges-régen szülőanyjánál feledett édesegyszülöttjével, a regebeli Igorral, s az – széles hátba az éles kés – kerek-perec megtagadja az apját, azzal az együgyű fennszóval, hogy: nem ismerlek téged, sose is láttalak, tűnj el a balfenéken, ne sajnáltasd magadat, viseld el sanyarú romlásod, hallani sem akarok rólad többet! Úgyhogy aztán a pórul járt apa annyit se tud meg, hogy egyáltalán hogyan és miként él egy szem fia? Van-e családja? Született-e unokája? Mind-mind ezt a családi hátteret, ha még élni akar, magának kell kitalálnia, felmerítenie a semmisségekből. Mert ha fia talántán nem is nemezett unokákat, ám az a fránya „szpí”-toll mégiscsak előgargarizál. Pedig az Igor nem is csak haki panelproli ám, hanem nagyméltóságú egyetemi rektor és Oregon-akadémikus balneotéta! Ezt húzd ki aztán, nyájas Olvasó, ha tudod, ha bírod cérnával…Nos ilyféle halálszületések és születéshalálok közé feszülve-szorulva, vajon mihez kezdhet a szánalmas mai halandó? Hát, ugye, lészen belőle avatott „szpí”. Aki vegyíti az elviselhetetlen halálsötét valóságot a jól megérdemelt és megharcolt mesebeli idillel. Feltámasztott Édesapával és bűbájosan grószpapis képzelt Unokával. S – ilyen hátterek előterében – vajon miképpen tekinthessünk el a vakuljmagyar-vakló-valóságtól? Lehetséges-e merőben, pusztában a bevésett prózabetűben bíznunk?
III.
(Bogaram-bogarászás)
Olvassuk át újra, olvadjunk bele a novellába (mert novella, azaz „újdonság”-át átszövi a Covid aktualitása, mint Boccacciót a pestis). És dráma is ez a szűk öt oldal, tragikomikus rémdráma O’Neill-módra, négy szereplővel, ezeréves megvilágításokkal és elsötétedésekkel, történelmi prolidráma – shakespeare-iáda, szamárfüles végjáték Beckett-be avatva. Az alaphelyzet: a kisebbségbe vehemedett kolozsvári (gyulavári?) villa kapujánál ácsorog az esőben egy mai-maszkos de ókék-dzsekis vénember. A kötött sapka sem mellékes: közgondozott. Furcsa randi! Édesapád – Nem ismerem magát! – Második jelenet: katalizátor az ebéd, s a melegebb szívű feleség. Ő az öreg remegő hangjára ELÉRZÉKENYÜL. A nagyfiú IRRELEVÁNSNAK ítéli, hogy valóban a „faterja” ácsorog-e a kapu előtt. De a megoldás kulcsa a kis unoka, aki ismeretlenül is vágyik a sokszor meghalatott nagyapára. Ő nem „kekeckedik” – tesz (beengedi a „csavargót”), sőt maradásra marasztalja. Aztán van egy kis infektív intermezzo, hogy ne feledjük, nem Euripidész óhellén korában járunk. A „kivert kutya” képzete lassanként felkelti a zordon apa-fia lelkét: felismeri a „dobbantott gazemberben” a mégiscsak-apját. Pláne, hogy az unokában semmi bosszúvágy, csak szerető kíváncsiság! Az öreg siralmasságára a fiúcska Éljen-je a válasz. Az apa-fiú „se bű, se bá” továbbgörgeti a cselekményt. Már ameddig : merthogy az elasztikus „orrváladék” (magyarul takony) beteszi a kaput ismét. (Ettől kezdve a ház asszonyára ne számítsunk. Feleslegessé vált. Deus ex machina, lecsippentjük a színről.) Sőt, az unoka is – már módjára – mehet, pozitíve megtette a kötelességét. Marad a két főszereplő, mint egy mesterien egybemesterkedett Márai-regényben…A Fiú továbbra se tekinti apjának az apját, nem toleránsabb, mint amikor disszidálásakor kitagadta. Mármint Fiú az Apját, fájdalmában. Felidézik az akkori – Ceaușescui-szorongatottság kényszerpályáját, amikor is az Apa a családja helyett a szabadabb politikát választja. Emigrál Magyarországra (illetve Amerikába) – úgyhogy 41 esztendő kiesik családatyai emlékezetéből. Olykor a legegyszerűbb ősmagyar kifejezések is angolul tolulnak nyelvére: sorry, nothing, cold. A Fiú végtére kifogy a bosszú-ötletekből s megvendégeli Apját kebabbal, polentával, Gundel-palacsintával. Sőt, fütyülős konyakkal koccinthatnának – ha nincs az a fránya vírus meg műfogsor. Akkor derül fényre, hogy az öreg már egy éve itt rostokol a városszéli idősotthonban, csakhogy nem támadt „kurázsija” a látogatásra, zavarásra. Nem véletlen gyanakszik hát a Fiú, hogy a járvány sarkantyúzta meg az apai vonakodást. Tudniillik: a rohamosan vírussá fertőzött „globetrotte” (a szinonimacsokrát vesszük lentebb) szemet vet a sokhelyiséges családi villára. Végső kétségbeesésében zokogva térdre veti magát, s csókolná Fia kacsóját, ha az engedné (Covid 19). A végponton ott vagyunk, ahol a part szakad, a kezdetnél, csak kissé magasabban. A Fiúban felidéződik a hajdani anyai altatódal dallama-szövege: TENTE. Az Atya pedig megsimogatja a fejét, mint egykor: Nyugodj meg, bogárkám! ( Sírnivaló, lankadhatnánk el Füst Milánként a Lear király Cordélia-ölében, ha nem lenne az egész jelenetsor valóságosan sírnivaló.)
IV.
(Írj – iszonyt irtva!)
Mert – ne kerülgessük tovább a forró kását – mégiscsak a művészi metamorfózis csodájával szembesülhettünk az előzőekben a „szpí” P.N.P. varázslatos önhipnózisa révén. Másként fogalmazva: a képírás írásművészeti beavató hatalmával, az őskori vadász-szuggesztió naprakészen orvosoló originális változatával. Mi is lenne más a művészet célja, minthogy élhető idillé domesztikálja az elviselhetetlen rettenetet. Édes fájdalommá (dolce dolore) a keserű karóba húzást! Valóságossá az alávalóságot! Ma már kevés számunkra – mármint: igényeseknek – kevés, kutyára kevés – a szórakoztató irodalmárosdi, de az okostojáskodó értelmezősgesdi is! Mágiára, szeretet-extázisra, élet-feltámasztásra van szükségünk! Ne parancsoljon senki-Rilke ránk, hogy változtassuk meg az életünket – merthogy éppen azt nem tudjuk! Változtasd te meg Író a mi életeinket, mivelhogy éppen azért tartunk. Vége azoknak a szép primadonna-időknek, midőn az Író Úr leereszkedvén fővárosi fődíjazott piedesztáljáról nagy kegyesen eladogatja s dedikálgatja a velejéig zseniális önkielégítését. Nem, nem Portársak! Varázslatot várunk, s nem vagyunk hajlandók hajbókolni a csavaros-trükkös öniróniai-írói nárcizmusok láttán. TESSENEK MINKET – nem magukat – BOLDOGGÁ TENNI! Akár azzal – mint ősi bölényrajzosok és rituális rigmusregölők – hogy megteremtik számunkra itt a Földön (nem ám a beláthatatlan Túlvilágon) a tökéletes beteljesülést, a maradéktalan megbékélést. Írásukkal IRTVA az iszonyatos ijedelmünket, vagy – méginkább – Heideggerrel fogalmazva – Irtást-Lichtungot – Tisztást támasztva (feltámasztva) a nyomasztóan sötét anyagerdő rengetegében. Nos, ehhez járul hozzá, a maga módján megszenvedvén és megszerettetvén, Petrozsényi Nagy Pál is írásművészetével. Nem „szavajátszón” (ahogy Arany ítél), nem is ugrabugrálva fickósan bohóckodván, hanem ama ősóceáni óriásteknős módjára, aki is százmázsás testsúlyával cammogva évszázadok alatt teszi meg univerzális útját a törzsfejlődésünkben, elérve mihozzánkig. De valódi problémákat őröl selymes-semmissé ez a Tartaruga.
[Illusztráció: Öreg ember, Chris Modarelli festménye]
Németh József (1869) és Rebők Lídia (1877) 1896-ban házasodott össze, tehát nagyim tizenkilenc éves volt, pontosabban még nem töltötte be a húszat. Ugyanis esküvőjük bejegyzése 1907. január 6-án történt meg, Fülöp Gusztáv anyakönyvvezető előtt.
A vőlegény március 27-én, néhai Német Gábor és Gál Sára gyermekeként látta meg a napvilágot. A papa napszámos, a mama háztartásbeli.
A menyasszony június 15-én született Rebők János gazdasági cseléd és Ványai Klára háztartásbeli leányaként.
Mindketten evangélikus reformátusvallásúak voltak.
A házassági okmányon – jelenlévőként – öt név olvasható:
Tanúk: Karalyos Sándor sk. és Sólyom Imre sk
A férj aláírása helyett: Bilincsi Gábor sk.
A feleség aláírása helyett: Kovács Julianna sk.
Az ötödik aláírás: Fülöp Gusztáv sk., anyakönyvvezetőként
Az első példánnyal való megegyezés hiteléül.
Kelt: Nagyrábén, 1897 évi január hó 6. napján; itt már valós aláírásával látja el a lapot Fülöp Gusztáv anyakönyvvezető.
Megjegyzés: a digitalizált, eredeti anyakönyvből jegyzetelek. Nem ez az első példány?! Erős a gyanúm, a jelenlévők közül, egyedül az anyakönyves tud igazán írni.
Aztán – szinte évenként – jöttek a gyerekek. József, József, Sándor, Piroska, Mariska, Erzsébet, Imre, Lídia (1911). Minthogy nagyanyám emlékezete tizenkét szülést őrzött meg, és itt csak nyolc név olvasható, nyilvánvaló, lehettek olyan születések, amiket be sem jegyeztek.
Mi lehet ennek az oka? Két dolog mindenképpen. Az egyik a zsellérsors, amelyik mikor melyik uradalom tanyájára vetette a családot, pl. Kisrábé Tanyára, Rétszent Miklós Pusztára. Az egyik a nagyváradi káptalané, a másik a Kruspér- Echerolles-ké. Látom a születési és bejelentési dátumok közötti nagy időeltéréseket. Ennyi idő alatt a csecsemő – sajnos – már meg is halhatott az akkori körülmények között. És ez a második ok.
A zsellérházakban egy-egy „szobában” alkalmasint négy család is lakott, közös konyhával, zéró tisztálkodó és illemhellyel. Egy-egy nyavalya végigmegy mind a négy családon.
Azt egy anya testileg, lelkileg nagyon nehezen tudja elviselni, hogy szinte egyfolytában szül, és apró gyermekeit nagyrészt elveszíti.
Keresi a magyarázatot, és nem találja, nem találhatja, körülményei, csekély iskolázottsága miatt. Jönnek a babonák, javasasszonyok, boszorkányos hiedelmek, amelyek némi feloldást, hárítást, mentséget jelentenek a vallásossággal egyetemben: az Úr adta, az Úr vette el. Legyen áldott az Úr neve!
/*
Nagyanyámat dús fantáziával áldotta meg a sorsa. Mariskájáról az alábbi történetet recitálta, egyre jobban kiszínezve a valóságot:
Mariskám jól fejlett, három éves kislány volt. Ugye, a gyepszélen laktunk. Meleg tavaszi idő járta. A gyerek aranyosan játszott az udvaron kívül. Kergette a kislibákat. A Szerelemkút felől jött egy öltönyös ember, és különösen megnézte az én pirospozsgás cseppségemet. Még egy fényes pénzt is adott neki, ezekkel a szavakkal: – „Nagyon szép kislány vagy. De akit én megnézek, az megjárja”.
Ezt a gyerek elmondta, amikor beszaladt hozzám, a házba, és felült a kemencepadkára, ahonnan azon mód le is szédült, és meghalt.
Na, ez az öltönyös ember szemmel verte meg az én makkegészséges Mariskámat.
A valóság: Mariska 23 hónapos korában, tüdőhurutban halt meg, az anyakönyv tanúsága szerint. Éspedig: 1909 – 03 – 15-én d. u. 7 órakor.
Ez a kutakodás, keresgélés olyan, mint amikor az ember egy fától nem látja az erdőt, mert annak is csak lombozata legfiatalabb elágazásaira van közvetlen rálátása, a többi a múlt ködébe nyúlik.
Ebbe a homályba némi megvilágosulást hozna, ha az ember időben kérdezné családja legöregebb tagjait, ismerőseit. Ezt azonban fiatalon többnyire elmulasztjuk, és csak idősebben verhetjük a fejünket a falba, miért is nem kérdeztem meg őseinket felmenőikről.
Szerencsére azért az öregek el-elejtenek szavakat, mondatokat, történeteket, legendákat, amik utalásokat, kapaszkodókat adhatnak későn felébredt érdeklődésünknek.
Ezek ízlelgetése. valóságtartalmának latolgatása közben óhatatlanul felvetődik a kérdés, meddig ér időben vissza – általában – az emberi emlékezet úgy, hogy megbízhatósága megkérdőjelezhetetlen legyen. Nehéz a válasz, mert az emlékezés egy, két emberöltőtől akár ötvenig – tehát ezer évig is -, visszavilágíthat a múltba.
A kutatás kezdetén abból indulunk ki, amit élő felmenőinktől „tényként” hallunk. Szerencsénkre a vallások/egyházak – jól felfogott érdeküktől vezérelve -, matrikulákban/anyakönyvekben rögzítették családjaink főbb eseményeit. Ezt tették a családok is a kalendáriumok, uram bocsá’, a biblia lapjain. Majd az országok kötelezővé tették – a családfa-kutató értékelése szerint -, meglehetősen későn, az anyakönyvek állami vezetését. Esetünkben Mária Terézia egyik rendelete hozza ezt az örvendetes változást (1750-es pátens).
A nemesség ebben a tekintetben is privilegizált volt, mert saját egyházi/világi anyakönyv vezetői voltak jóval Terézia pátense előtt, minek folytán az anyakönyvek, családfák írástörténeti, történelmi szempontból is akár művészi kivitelűek lettek.
Persze, varázsütésre nem teljesedett ki Terézia rendelete. A bejegyzések megbízhatósága, sokszor olvashatósága attól is függött, ki, milyen képzettséggel, és a szeszes italok mekkora befolyása alatt tette azt. Ma mindezt úgy foglalhatjuk össze, milyen kompetenciával rendelkezett.
A fáknak – természetüktől fogva – terebélyes elágazásaik vannak/lehetnek, a kiházasítások és a beházasodások újra házasodások, örökbe fogadások stb. révén. A családfa minimum négyágú. mihelyt az ember egyetlen generációt megy vissza az időben, hiszen normál esetben két nagyanyánk és két nagyapánk neve merül fel, szerencsénkre élőként is ismerhetjük őket, testvéreikkel egyetemben.
Mihelyt azonban az effajta egyidejűség megszűnik már csak családi/ismerősi emlékekre támaszkodhatunk, és a matrikulák bejegyzéseiben bízhatunk.
Sajnálattal kell kijelentenem, az előbbiek megbízhatósága meglehetősen igényli a revíziót, az utóbbiakat is alapos kritika alá kell vetni időnként.
Álljon itt mindkettőre példa saját, nem túl szakszerű kutatásaim alapján:
Németh Józsefné Rebők Lídia, nagyanyám állította, tizenkétszer szült. Ezzel szemben négy élő gyermeke „maradt”. Legidősebb nagybátyám (1899) cáfolta nagyim állítását. Természetesen nem tudhatott az esetleg előtte születettről/születettekről. Pedig egy fiúgyerek a matrikula szerint bizonyosan volt őelőtte, ugyanakkor a halva születetteket be sem jegyezték. Nem tudhatott az utána röviddel szült, de korán elhalt húgairól, öccseiről. Sőt megfeledkezhetett a későbbiekről is. Jó nagyanyám sokat emlegette szemmel verés miatt, nyolc éves kora körül meghalt Erzsikéjét, akinek nem jutottam a matrikulákban a nyomára.
A Németh ágat – önkényesen – 1715- ig, az első adó összeírásig tudtam visszavezetni, egy bizonyos Németh Gábort tekintve rábéi ősömnek, akinek a neve a csekély számú, adózó telkek tulajdonosai között ott van. Más kérdés hogy Németh József nagyapám bizonyosan uradalmi cseléd, és hol Kisrábén, hol Rábén, hol nem tudom hol lakott családjával. Anyám nagy valószínűség szerint a Vay malomhoz közeli, gyepszéli kis házban született, amit később Pálfi házként ismertek a rábéiak.
Egészen különös a Rebőkök története és emlékezete. A matrikulák, egy halotti anyakönyvi kivonat alapján, csupán 1800- tól tudnak, öreg Rebők György révén, a Rebőkök rábéi jelenlétéről. Nagyanyám szerint a család Halasról származott ide. Mikor, arról fogalma sincs. Elmond viszont egy legendát: valamikor régen a Rebekeké volt valahol egy egész falu, templomával egyetemben, ahonnan pendelyben kellett az asszonynépnek menekülni az ellenség elől. Később nyilvánvalóvá vált, a hasonnevű települések közül csakis Kiskunhalas jöhet szóba. Lelek is ott több mint egy tucat Rébék vezetéknevű családot, majd Mélykúton egy Rebőköt, akiről kiderül, Rábéról származott oda. Óriási a csalódásom. Honnan eredhet a név, teszem fel a kérdést annak tudatában, hogy Rebők őseim a délszláv „világ” közeléből keveredtek Biharba?! Mellesleg nagyanyám úgy ismeri a „magyar” ábécét, hogy a, be, ve, ge, de, ze, zse, pe, re, se, sze, tye, le stb. Pedig Rábén születik (1877)! Honnan, kitől abban a két elemiben, amit járt?! Hiszen ez a szláv, mondjuk, orosz ábécé egy darabkája! A Kossuth Lajos Tudományegyetem ószláv intézete azt mondja, a név eredeti alakja „ϰrebec” lehetett, ami hegyhátat, vonulatot, gerincet jelenthetett. A szó eleji kemény „h” lekopott, írásmódja a Sebeewk, Rebeewk mintájára Rebőkre változott. Szóval a családban a szláv vérvonal jogosan feltételezhető. Bennem a medencében jóval korábban jelen lévő bolgárok nyelve is felötlik. Nagyanyám legendája a magyar honfoglalásig visszanyúlna?! Aligha, de semmi sem kizárt.
A Csillagok eredete jóval prózaibb: Galíciából migrálnak Sternként a XVIII. század végén, a XIX. elején a monarchiába, és Szabolcsban, Újfehértón, Balkányban, Bökönyben és máshol telepednek le. A XIX. sz. közepe táján „fű alatt” magyarosítanak: gondolom, megkentek néhány hivatalnokot. Minden esetre 1940-ben Berettyóújfalui Járásbíróságának Nadányi nevű hivatalnoka a nagyapa első házassági kivonatában „szabálytalanul” szereplő Csillag Stern Benjamin nevet Sternre változtatja, az akkori vallás és közoktatási miniszter rendelkezése alapján. Ezt az ágat az utolsó megtalált bejegyzés alapján egy ismeretlen őssel 1750-ig tudtam visszavezetni. Ennél számomra sokkal érdekesebb volt, hogy „felfedeztem” egy eddig ismeretlen, debreceni fiát nagyapámnak: Akinek Miksa/Mihály lett volna a neve. Igen ám, de az anya neve nem stimmelt (csak félig ) a nagyapám akkori nejének a nevével. Az történt ugyanis, hogy a Gubacsapók utcáján lakó sógornője, egy bizonyos Fischerné szült fiút, és a bejelentő volt Csillag Benjamin. Az akkori „írnok” a bejelentőt írta/vélte a vér szerinti atyának. Nem tudni, józan volt-e teljesen. Mindez még a XIX. sz. -ban esett meg, és semmiféle bonyodalmat nem okozott a tordai, rábéi Csillagok életében.
Végezetül bemutatom keserű Rebek Istvánt – esetleges „rokonomat” -, aki a kecskeméti betyárbanda „közlegénye” volt és ezért „csak” tizenkét évet ült a szegedi Csillag börtönben. Fikció is született róla, miszerint a minden valószínűség szerint írástudatlan István Anglián keresztül Ausztráliába „emigrált” szabadulása után, ahol is nyugaton megalapította volna New-Szeged-et, aminek bírája lett. De hajtotta pusztai vére, és egy bennszülött családdal összeszűrvén a levet, ellovagolt a naplementébe.
Igaz, hogy a kemény magyar forint ez év augusztusában jelent meg, de a Csillag család cséplőgép garnitúrájára még a milpengős világban köttetett meg az üzlet, a munkaszolgálatból visszajött – többnyire férfiak – és egy körösszakáli, Bajusz nevezetű ember között, mégpedig reáliákban: só, étolaj és valamennyi arany fejében.
Anyámnak és nekünk annyi közünk volt a biznisz anyagi részéhez, hogy a masina a mi udvarunkra állt be a saját lábán, és úgy is ment el. A garnitúrából csupán a szerszámos bódé és a tűzoltáshoz kötelezően szolgálatot teljesítő lajt hiányzott.
Na, igazságtalan vagyok. Anyám is kapott Gyula után egy részt a „vételárból”, illetve azt a feladatot, hogy deponálja a sót és az étolajat, amíg huncut ember akad rá. Elég hamar akadt. Hogy mekkora összeg lehetett a kialkudott ár, arról halvány sejtésem sincs, mert az soha nem hangzott el gyerekfülek előtt. Mindegy, annyi!
Tényleg, az is az anyám feladata volt, hogy Bajusz úrral telefonon értekezzen az üzlet lebonyolításának aktuális részleteiről. Mindig a vevő hívta az eladók „felhatalmazottját”, lévén egyedül ő tartózkodott állandóan Rábén, a következőképpen: anyámért jött valaki a postáról, hogy távhívása van.
Ő ment, majd hazatérve, nevetve mesélte, miként beszélt a hadarós vevővel:
– Itt Szakálból Bajusz beszél…stb
A történet pedig, amit el akarok mesélni a garnitúra kigördülése előtt esett meg, de nem sokkal.
Csendes, ködös délelőtt volt. Éppen csak elláttam Karos Gabcsi bátyám házáig – az ilyetén megszólítást Gáll Lajos bátyámtól tanultam el -, akivel Gábor bácsi, a közös drótkerítés tövében, guggolva, jókat beszélgetett a világ sorsáról, miközben könnyítettek magukon.
Tették ezt megszokásból és a jó szomszédság fejében, alig tizenöt – húsz méter távolságban a pottyantónktól.
Szóval, az önjáró, ekhós kazán – mögötte a cséplőgéppel -, ott állt a nádfedeles ház ereszétől legfeljebb két vagy három méterre. A kazán kéménye úgy a padlásfeljáró ajtajával volt egy vonalban. A Gáll-féle ház igencsak hosszú volt!
A szomszédos iskolatársaim – Patai Feri, Víg Sanyi -, és más ifjoncok társaságában nagyokat játszottunk, főleg a kazánon mászkálva. Valamiért mindenki fűtő akart lenni. Egyébként a cséplőre felmászni igazi tornászmutatványnak számított, létra nélkül. Szerencsére a dob fedéllel le volt zárva, mert kései súlyos sérüléseket okozhattak volna. Fűtőanyag, avas szalma, száraz gurdíny (lekaszált gyom), gallyak formájában bőven rendelkezésre állt. Azonban minden szívós volt a gyakran szemerkélő esőtől, ködtől. A tűzszekrényt jól megtömtük, de soha nem gyújtottuk meg.
Történt egyszer, pajtások nélkül, azon a bizonyos ködös délelőttön, elhatároztam, begyújtok a kazánba. Igen, de hogy? Gyufát nem kérhetek, mert feltűnő lenne.
A gyufát amúgy is tiltották tőlünk, mert egy lyukas kulcsból, bele illő szeggel, spárgával akként pukkantgattunk, hogy a gyufák fejeiről a kulcsba forgácsoltuk a gyúanyagot – jó sokat – bele a szeget, és zsupsz, nekiütöttük a pukkantó alkalmatosság szegének fejét egy fa derekának, culápnak stb. Ez akkorát szólt, mint egy puskalövés (ebből sok baleset is adódott, ha szétrobbant a kulcs).Ugye, alig múlt el a háború, aminek mindenféle veszélyes, de számunkra nagyon izgalmas „tartozéka” maradt hátra.
Ilyen anyag volt az ekrazit, ami hosszú, sötétszürke, inkább fekete szálakban jelent meg (az ekrazit a sárgás-zöldes, granulátumszerű lőport gyújtotta rendkívül gyorsan meg a nagyobb lövedékekben, gránátokban).
Ilyenem természetesen volt, ami gyors, minden irányú, szúró lánggal, sziszegő hang kíséretében, villámgyorsan égett.
Nagyanyám nagy odaadással, teljes figyelemmel főzött a nyitott kéményű pitvar berakott spórján. Tettem a tűzre, miközben egy kis parazsat kiloptam nagyimtól.
Kinyitottam a tűzszekrény ajtaját, a cserépdarabon szendergő parázshoz érintettem a fekete pálcát. Az ekrazit felszisszent, amit azon mód bedobtam a tűztérbe, és rácsaptam az ajtót.
Alig telt el néhány perc, a nedves gizgaz sűrű, fehér füstöt eregetve lángra kapott, és a kazán szikrafogójából nem a szürkekendős ég felé vette az irányt, hanem ijesztő gomolygással szétterült az udvaron.
Nagyanyám valamiért kinézett, holtra vált, és bekiáltott a nagyházba varrogató anyámnak:
– Na, gyere csak, Lídia! Nézd meg, mit csinált a gyönyörű fiad! Felgyújtotta a házat.
Mire anyám kiszaladt, nyakában a centiméterrel, szinte az orrunk hegyéig sem láttunk a keserű füsttől. Azért ahhoz volt szeme anyámnak, hogy a veréce mellett, kívül lévő, vékony, hajlékony vesszők közül felkapjon egyet, és azzal az ásott kút deszka kávája körül kergetve, kihasogassa a lábam szárán a bőrt, amin én egyfolytában nevettem.
A füsttel együtt elszállt az anyám ijedsége és mérge is. Napokkal később, amikor már szinte teljesen elmúltak a hurkák a lábam száráról, jó anyám az ölébe vett, lelkemre beszélt. Ecsetelte, milyen nagy baj származhatott volna gondatlan csínytevésemből, s hogy őt mennyire megrémítettem.
Ezen aztán eltört a mécsesem, elszorult a torkom, és úgy éreztem, most igazán nagy megrázkódtatást, ijedelmet, veszélyhelyzetet idéztem elő a felnőtteknek, nagyon rossz gyerek vagyok.
Az eset után eltelt vagy tizenöt, húsz év, amikor anyám egy múltra emlékező beszélgetésünk során elárulta, mennyire csodálta, értékelte bennem a férfias makacsságot, aki ugyebár bírja a fájdalmat. és a világ minden kincséért el nem sírná magát egy nő előtt, aki történetesen az édesanyja.
Milyen odaát?
Eljutottál-e a fénybe?
A bizonyos alagúton át,
drága lélek, kit
itt a Földön nem
becsült meg
testvéred.
Milyen formád ott,
mennyi fényt adnak
ebédre?
Van-e mennybéli kert
rózsákat nevelni,
jut-e sok virág kézre?
Van-e nagyobb béke,
amit a temetőkben lel
idelent csak az ember,
és ha meditálni képes,
van-e a másvilágon
végre végtelen jóság,
testvérek?
Elolvasta:
693
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Késő bánat
megtenni
mit nem tettem
értékelni
limlomnak hitt
emlékeim
visszasírni
az ölelést
vágyálom maradt
anya kisírt szeme
sem lesz vidámabb
a megbánás nem szívja
légüres térbe
az ellenséggé vált
szavakat
a düh hiába lett
semmivé mára
apa sosem látta
csak haragos arcomat.
