szóval akkor mostantól
mindenkihez kedves leszek
nem lehetek nyugodt
törvényileg beépül
a magyar életmódba
a névtelen feljelentés
akkor most nyilvánosan
mielőtt még
én hiszek a házasságban
ötven éve tudom a feleségemtől
az anyám nő volt
az apám meg férfi
időnként pépesre vert
megvédte a gyerekeit
nem hagyta hogy idegenek idomítsák őket
ez megfelel a törvényeknek
utálom a buzikat
csinálják otthon
legalábbis ezt mondom ha kérdezik
sose tudhatom hogy a kérdező
már annyira magyar-e hogy névtelen
vannak azért szeplőim
érettségi után továbbtanultam
és külföldre szültem unokákat
bé-vel írom a prüsszelt
de csak a négy fal között
mert szégyellem
ígérem ledolgozom
én is feljelentek néhányat
de én aláírom
egyébként honnan tudnák
hogy kinek írják jóvá
bár tudnák anélkül is
nyugdíjban eltűnnek a hétköznapok
vagy a hétvégék tűnnek el
csak megközelítés
karácsony
ezer kilométeres körben
nincs
gyerek
unoka
kis csenevész műfa wunderbaum
karácsony
ketten
egymás ajándékai
karácsony
vagy minden nap az
vagy egyik se
Visszakérem országomat!
Nem a régit, a nagyot,
csak, amit a politika
akkoriban meghagyott!
Azt, amitől távol voltam,
amíg nem jöttem haza.
Azt, ahol magától nyílik
lelkem színes atlasza.
A földet, amit eladtak
alólam a kufárok.
Ahol ma már egy sírhelynyi
szabadot se találok.
A strandokat, az erdőket,
a térről a padokat.
Tanáraim tanárságát
amit brüsszel halogat.
Kérem vissza a trafikot,
doktoromat se vigyék,
a pár család adja vissza,
miénk az a borvidék!
Kérem vissza a „nemzeti” -t!
Meg azt, hogy „mi, magyarok”!
megrémít, kik bitorolják,
milyen senki-alakok!
Kérem vissza magyarságom!
Lesikálva, fehéren!
És cseréljünk! Ti éljetek
vízen – s drága – kenyéren!
A hetvenes években szinte hazajártam Ukrajnába.
Persze, akkoriban én csak úgy gondoltam Rénire, Galacra és Ogyesszára, hogy azok ruszki kikötők, a térképen rózsaszín volt az egész SZU, oroszul beszéltek, ennyi.
Réniben voltam a legtöbbször.
A kisebb tengeri hajók a Feketéről odáig jöttek fel a Dunán, a rakományt uszályokba rakodtuk, az így jutott tovább. A legénység cseréje legtöbbször itt zajlott, én az első hajómra is itt szálltam be.
Ruszki kikötő, oroszul beszéltek.
Nyolc éven át jártam Rénibe hosszabb-rövidebb kihagyásokkal. Sok barátra leltem. Már tisztként hivatalos ügyeket is intéznem kellett, a helyi bürokraták – tekintettel hiányos nyelvtudásomra – segítsége nélkül nem mentem volna sokra.
Már tudom, hogy ukrán kikötő Réni, nyilvánvaló, megnéztem az előbb egy térképen, nem rózsaszín, hanem halvány almazöld. Akkor kik is laktak ott?
Megnéztem a lakosság összetételét is, ez a Wikipedia nagy találmány, 49%-a moldovai , 18%-a ukrán , 15%-a orosz , 8,5%-a bolgár és 8%-a gagauz.
Nem tudom, hogy ismerőseim közül ki melyikbe tartozott, nekem akkor mind ruszki volt. Az biztos, hogy egy városban éltek, kollégák, barátok, szomszédok voltak – és nem ölték egymást.
Aztán Ogyessza, azt hiszem, ’71-ben voltunk az Operaházban, akkor nem tudtam, de most azt is megnéztem, jövőre lesz százötven éves. Arra viszont tisztán emlékszem, mondták, hogy tizennégy kiló aranyat kentek szét a renováláskor Európa legszebb operaházának cirádáin.
Nem volt összehasonlítási alapom, tizenkilenc évesen addig még nem láttam élő balettelőadást. A leningrádi balett volt műsoron, a Hattyúk tava, kevésen múlt, hogy nem kaptam rá.
Persze, hogy a lépcsőt is megcsodáltam, akkoriban egy vágtában fel is tudtam menni rajta, ma már a fényképet nézve is fáj a derekam.
Nem lettem volna a világra nyitott fiatal tengerész, ha a kocsmáknak legalább egy részét nem derítettem volna fel. Most már tudom, hogy ukránokkal iszogattam, már írtam, a térképen egy rózsaszín mezőben egy város, oroszul beszéltek, mire gondoljon az ember bohó gyereke, ruszkik.
Már tudom, hogy a ruszkik azok, akik fegyverrel mennek fiatal korom kedves emlékeire.
Akkori barátaimat nem féltem, néhányan élhetnek csak. Nem volt olyan jó életük, hogy ne cserélnék be egy vésett feliratra a balsoj geroj után egy kéttenyérnyi márványon. Pár évtized és a helyükre kerülnek a dolgok.
Szomorú azért vagyok, mert egy olyan ember, akinek az életére, biztonságára szolgálatok ügyelnek, puskát erőltet a következő generáció kezébe, de egyúttal céltáblát a homlokára.
Ukránok, oroszok, magyarok lőnek egymásra, százezrek próbálják batyuba préselni életüket és vágnak az ismeretlennek, szakadnak családok, tervek, nem tudom, hogy a lépcsőből Odesszában hány fok marad.
Nem tud a Világ kimaradni. Mindenki érintett, és elhihetjük, ha a dörgés nem is hallatszik be az ablakon, ez a háború nem korlátozódik már a puskagolyóra.
Az előbb akartam megnézni egy weboldalt – nem akartam sületlenséget írni az Operaház kapcsán – nem nyílt meg, a víruskeresőm tiltotta le.
Emberek tízezreit kell nagy kímélettel fogadnunk, fel kell élesztenünk magunkban az együttérzés már alig pislákoló parazsát, egy kicsit talán meg kéne feledkeznünk a saját elmérgesedett sebeinkről!
Át kell tervezni és szervezni az egész világon a pénz, az energia, az egészségügy, a beruházások szövevényét, az országok, szövetségek viszonyait.
Világháború ez, hadüzenet nélkül. Olyan háború, ahol az ember a saját hazájában is lehet hadifogoly.
Az én házam többet ér a
hasonlatos házaknál!
Ha máshol laksz, hát ez ellen
hiába is lázadnál…
Hiába a kopott falak
vagy a gaz az udvaron.
Mindegy, hogy a kerítésem
lefestem, vagy úgy hagyom,
az is, hogy a szigetelés
három falon van csupán,
vagy, hogy nyáron megőrjít a
betűző nap délután,
hogy a tányér csörömpöl, ha
elmegy kinn egy kamion,
és a felvert por csikorog
rágáskor a fogamon –
a lényeg, hogy a mi házunk!
Ez emel az értékén!
Minden áldott nap itt élünk,
nemcsak néha, hétvégén!
*
Az országom… Az a legjobb!
Jobb minden más országnál!
Jobbat ennél nem lelsz sehol,
hiába is próbálnál!
Igaz, hogy a pénzem kevés,
fél családom külföldön,
hogy az időm túlnyomórészt
házfalaim közt töltöm,
hogy aki a sorsomról dönt,
neki nem vagyok fontos,
hogy a zászlónk – büszkeségem –
hasadozik és foltos,
hogy a határt dróttal szegték,
ahol nem, ott haraggal,
ha nem lenne, úgyse mennék
mert a szégyen marasztal –
a lényeg, hogy itt születtem.
Meghalni is itt fogok.
De addig még reménykedem,
lehetünk itt boldogok!
*
Lesz szigetelés a falon,
és mind a négy oldalon.
Borul ránk még átlátható,
együtt érző oltalom.
Lesz még festett kerítésem,
és felszedve a másik,
kifüstölve minden odú,
ahol patkány tanyázik.
Nem hunyorgok majd a Naptól,
szomszédaim szeretnek,
az eltérő gondolkodás
nem lesz bűnös, eretnek.
*
Unom, hogy az idő folyik,
a kanális csak nyeli.
Unom, hogy az életemből
tűnik, ami emberi.
Nem üvöltök, verekszem, csak
írom, hogy mit szeretnék.
Magamfajta béna kripli
mi az, amit tehet még?
apám már jó régen meghalt
nem is tudom mikor
ezen nincs mit ünnepelni akkor minek
csak egy dátum
a medárdnap fontosabb
azt figyelem
szóval eszembe jut néha
egy-egy mondata vagy gesztusa
ahogy telnek az évek
ahogy öregszem
úgy válnak világossá szavai
miért mondta azt igazán akkor
miért viselkedett akkor úgy
kik voltak a barátaink
kikkel kellett játszanom
kiket kellett szeretni
vagy nem
már tudom hogy kirakatbábú voltam
az egész család az volt
tele titkokkal
már tudom mivel fogta anyámat
hogy manipulálta
hogy élt vissza
vele velem velünk
már tudom hogy engem nem neveltek
betörtek mint egy lovat
de azt is tudom hogy nagyapám őt is így
jó de nagyapám egy analfabéta szegényparaszt volt
nem csúcskáder
akinek ezrek lesték a kedvét
már tudom ha adott az honnan volt
olyat sose ami lemondást igényelt volna
érdekes hallom a mondatait
de most értem csak meg
mintha itt állna a hátam mögött
mibe tudna belekötni
már nem tud
de a régiek most ütnek
ne is halj meg bazmeg
van még elszámolnivalónk
öregebb fákon
nagy és ovális hegek
elvesztett ágak
de a legelső
amit már kéreg takar
az a legnagyobb
úgy kisebb a seb
ha a facsemeték is
anyjukhoz bújnak
én a külvilágot
karanténba zárom
de nem is csak mára
inkább hosszú távon
ha elmegy a vírus
és még mindig élek
a karantén marad
jószerivel végleg
amit adni tudnék
nem kell úgyse másnak
idegent ismerőst
többé ne is lássak
ajtómra kétfelől
piros cetlit teszek
mindegy hogy belül vagy
kívül van a beteg
Randa volt a kerítésem,
csináltam egy újat.
Ezen aztán tolvaj, rabló
soha át nem bújhat.
Érdekes, hogy két hét alatt,
míg a beton kötött
és csak egy szál madzag feszült
a két oszlop között,
senki olyan nem jött be, kit
nem én hívtam volna.
Anélkül lop meg valaki,
hogy ott behatolna.
Akkor is fogy a pénzem, ha
egy vasat se költök.
Gyerekeim! Tőlem aztán
szart se örököltök!
Az én jövőm rég ellopták,
most fogy a tiétek.
A lapok a naptárakból
egyenként kiégtek.
Kapu – minek? És a nevem?
Minek ott a táblán?
A tolvaj a nyers szabályok
sorai közt várt rám.
egy harmincnyolcas
az orrában összegyűrt újságpapír
azt később kivettem
egy negyvenes
egy negyvenkettes
negyvenhármas kétszer – akkor voltam katona
azóta nincs
nem is tervezem
ez volt az én bakancslistám
