Deme Dávid : Az Őrizetlenek Őrzője

Woman holding senior woman's hand on bed

Furcsa ritmusa tud lenni a kórtermeknek, bár ahhoz, hogy észrevedd őket eléggé sokáig kell élvezned a varázslatos vendégszeretetüket. Az állandó alapütemet a gépek adják, melyek folyamatosan hozzád vannak kötve és akár egy hatalmas homokóra, egyre lassabban és lassabban jeleznek. Egy gyengéd altatóhoz tudnám hasonítani, mely gondos szülőként egyre lassabban és lassabban ringat, egészen addig, amíg már nincs is rá szükség. A következő elemet a tavaszi eső adja, ami a gépek süketítő zaját csillapítja és segít nekem abban, hogy ne őrüljek meg. Az alkalmankénti csoszogás, morzsák egy-két beszélgetésből, illetve a portán lévő telefon csörgése adja meg a végső kegyelemdöfést. Mások még élnek odakint, de én, ebben az üres szobában most kezdem igazán felfogni, hogy régen nem élek, csak létezem és lélegzem, de azt is csak egyre nehezebben.

*

Egyszer végezni fogok egy felmérést: „Mindenki számára egy homályos rulett asztalként viselkedik a világ, aki magához tér egy autóbaleset után, vagy csak nekem tűnt egy örökkévalóságnak mielőtt kitisztult volna a kép?” A szemüvegemnek mondjuk, búcsút mondhatok, így nagyon észre se vettem a világ (tovább)forgását, egészen addig, amíg kellően távolra nem kúsztam a roncstól és valamilyen csoda folytán neki tudtam támasztani magamat egy közeli fának. Az adrenalin elképesztő dolgokra képes, de a gyors mozgásod semmit se ér, ha egy ritkán járt hegyi úton borultál fel, a szemüveged mellett a telefonod is tönkrement, (a tabletedre rá se mersz nézni) és lényegében az egyetlen pozitívum, hogy a kellemes nyári szél nyaldossa az arcod. Az már csak hab a tortán, hogy nem érzed a lábad és lassan az adrenalin helyett egy teljesen más érzés veszi át az uralmat a tested fölött.
Röviden és tömören: Nagy bajban vagy csajszi.

**

A tisztképzőben még azt hangoztatták a nagyokosok, hogy az életben csak két dolog biztos: a halál és az adók. Jó nagyot néznének, ha most megjelennék előttük és elmondanám, hogy az adók számomra már régen kiestek és ez életem legnagyobb pozitívuma. Mondjuk az is igaz, hogy mostani állapotomban hétszentség, hogy nem engednének be az akadémiára, sőt, még a környékre se tudnék bejutni. A ruhák melyeket magamra aggattam szakadtak, foltosak, büdösek, de a célnak tökéletesen megfelelnek. Igaz, a nehézsúlyúakat még a szatyromban tartom. Egy kellemes őszi estén felesleges mindent magamra aggatni, a mellettem lévő műanyag palackok tartalma pedig eléggé átmelegít ahhoz, hogy az éjszakához is bátran álljak. Bár bevallom, az elmúlt napokban még a szokásosnál is kevesebbet veszek fel, mert iszonyatosan melegem van és fáj mindenem. Éltem már át rosszabbat is, biztos nem lesz semmi baj.

***

A kisfiam, amíg a sors el nem vette őt tőlem, mindig azt mondogatta „Ha elkezd esni, akkor zuhogni is fog.” Ezt a mondást valahol külföldön hallotta és volt olyan kedves, hogy lefordította nekem. Ha jól emlékszem azt jelenti, hogy ha valami egyszer elkezdődik, akkor csak gyűlni és gyűlni fog. Kifejezetten, ha a balszerencséről van szó. Számomra a mostani hónap tekintetében ez kifejezetten igaz. Először a postás jelentette be, hogy ma látom őt utoljára. Aztán a Jolika szólt a szomszédból, hogy a gyerekei meggyőzték az otthonról és egy hét múlva már úgy nézett ki a mellettem lévő kis garzon, mintha itt se lett volna. Próbált meggyőzni engem, hogy csatlakozzak, de öreg vagyok én már a változáshoz, nem beszélve arról, hogy abból a kis nyugdíjból, amit még megkapok, biztosan nem futná. Őt követte az a kedves fiatalember, aki a másik oldalamon lakott. „Kézcsókom! Ne tessék megijedni, de egy darabig nem látjuk egymást. Ösztöndíjat kaptam és megyek ki külföldre!” Csak abban bízom, hogy a kisfiammal ellentétben az ő gépe legalább épségben földet ér. Ha már vette a fáradtságot, hogy 2-3 hetente átugorjon, mert „kifogyott az éléskamra” beszélgessen velem és a főztömet egye, akkor szerintem ennyi jár. Aztán elromlott a fűtés és most itt van ez a vihar. Meg se tudom mondani mióta nem láttam ilyen hó szakadást. Nagyon fázom.

****

Nem tudom, hogy aludtam-e vagy csak a gyógyszerek vetették be hatásukat, de az biztos, hogy ajtónyitást nem hallottam. A cipők halk kopogására lettem csak figyelmes, és amikor odafordítottam a fejemet megláttam őt. Olyan harmincas-negyvenes forma lehetett, borostás, bár ami leginkább megragadta a szemem az a sötét öltönye és a vele éles kontraszt adó fehér inge volt. Miközben a gépek egyre csak lassultak és lassultak ő közelebb jött, az ágyam mellé húzott egy széket és miközben leült, a bal zakózsebéből előhalászott egy doboz cigarettát, majd gyakorlott mozdulatokkal felnyitotta és egy szállal megkínált. El sem tudom mondani, hogy milyen jót nevettem a sors iróniáján. „Még egy szál már amúgy sem számít, legalább lesz egy újabb koporsószegem.” – gondoltam magamban. Miután engem kiszolgált, magának is elővett egy darabot és egy lánggal mindkettőt meggyújtotta. Az első slukk utáni köhécselésemet követően pedig rátette a kezét a sajátomra…

*

Ha megjelenik a látóteredben egy totál idegen pasi, pláne egy ilyen helyen, biztos, hogy azonnal beparáznál. Nálam azonban semmi se történt. Talán pont azért, mert egy ilyen szituban voltam. Magas volt, jóképű és egy olyan jó 15-20 évvel idősebb nálam. Egy másodpercre elgondolkoztam, hogy mennyi idő kéne egy apakomplexus kialakításához, de amilyen gyorsan jött az ötlet olyan gyorsan is ment el. A körülményekhez képest egyáltalán nem siette el a dolgokat ez a pali, de valamiért nem zavart. Sokkal jobban érdekelt az, hogy tényleg olyan kék volt az öltönye mint az éjszaka, vagy a kocsi lángjai festették át feketéről. Az inge talán pamut, vagy inkább selyem volt, de az biztos, hogy pontosan illett hozzá. Buddhát és a Dalai Lámát megszégyenítő nyugodtsággal ült le mellém, majd a bal zakózsebéből előkapott egy doboz cigit. Megkínált, de elutasítottam. Sosem bagóztam, és biztos, hogy most sem fogom elkezdeni. Mozogni már nem nagyon tudtam, de valahogy megértette a célzást, így fogta magát, rágyújtott (szerencsére ügyelt, hogy ne felém fújja a füstöt) aztán megszorította a kezemet, éppen úgy ahogy szerettem volna…

**

A leszerelésem óta nem hajtottam körletben álomra a szemem, de a saját kis tákolmányomat mindig annak neveztem. Direkt úgy helyeztem el, hogy senki se találjon rám ilyenkor, ezért is lepődtem meg mikor hirtelen megláttam. Ilyen arccal inkább valami fehérgalléros lehetett, mintsem sorstárs, amit igazolt a ruhája is. A sötét öltönyét még én is szívesen elhordtam volna, természetesen egy kiadós zuhanyt és nyiratkozást követve. Középkorú lehetett és a teljes magabiztosság járt vele együtt. Arra számítottam, hogy abban a szép ruházatban sosem telepedne le mellém, de nagy meglepetésemre pontosan azt tette. A zakója bal zsebéből úgy kapta elő a cigis dobozt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, és amikor megkínált vele, akkor legszívesebben elmondtam volna neki, hogy őt „Biztosan az ég küldte számomra” , de valamiért úgy éreztem, szavak nélkül is tudja. El sem tudom mondani, hogy mennyire jól esett az első pöfékelés, de semmi se volt ahhoz képest, amikor a vállamra tette a tenyerét…

***

Először azt hittem, hogy csak álmodom, mikor megláttam a szép úriembert. Ernyey Bélára emlékeztetett, mikor már közelebb járt a negyvenhez, mint a harminchoz. Nem szólt hozzám egy szót se, de valamiért én se éreztem, hogy beszélgetésbe elegyedjek vele, pedig pár órája még a Jolikát próbáltam felhívni. Látszott, hogy jó családból származott, mert az öltözéke is olyan magasztos volt. Fekete öltönye és a hozzá illő inge még az én régi kis hajlékomat is feldobta. Észre se vettem, de már meg is ragadta a sámlit és kényelmesen elhelyezkedett mellettem. A zakója bal fertályából előteremtett egy doboz cigarettát és külsejéhez illően meg is kínált engem. Megboldogult férjem biztosan örült volna az ajánlatnak, de tőlem csak egy gyengéd mosolyt kapott, melyből mindent megértett, hiszen csak saját magának gyújtotta meg a staubot. Még el se áramlott a füst mellőle, de én már éreztem kezének melegségét, ahogy gyengéden megfogja az én kacsómat…

****

A kórház dolgozói tétlenül álltak a tüdőrákos betegük ágya előtt. Fogalmuk se volt, hogy került a kezébe egy elszívott cigaretta maradványa, de azt végképp nem értették miért mosolyog. Összezavarodottságuk azzal se javult miután megnézték a biztonsági kamerák felvételeit.

*

Ugyanez volt a helyzet egy autóbalesethez kiérkező rendőregységnél. A nap rejtélyét az egyik helyszínelő alakította ki, mikor kíváncsiságának engedve megvizsgálta a balesetet elszenvedő lány arcán lévő éppen száradni készülő könnyeket. Legnagyobb meglepetésére, az összetételük alapján ugyanis örömkönnyek voltak. Hogy hullajthat ilyenkor örömkönnyeket?

**

A magányos veteránunknál se volt más a helyzet, igaz közeli szomszédjait inkább az érdekelte, hogy kitől kaphatott ilyen jó márkájú cigit.

***

A kedves idős hölgyre pedig a szerelő talált rá, mikor végre elállt a vihar és a következő nap ígérete szerint első megállója az ő lakása volt.

****

A megoldás egyszerű. Semmi mást nem tett, csak a kezüket, vagy a vállukat megfogta és ült velük szemben, némán. Az Őrizetlenek számára azonban, nincs ennél megnyugtatóbb dolog, mikor biztossá válnak abban, hogy utolsó perceikben még őket is őrzi valaki.

Legutóbbi módosítás: 2020.02.14. @ 12:42 :: Deme Dávid
Szerző Deme Dávid 43 Írás
Egy egyszerű lélek vagyok, akin néha úrrá lesz a vágy, hogy egy őrült gondolatot, vagy egy álmot papírra vessen és addig csűrje csavarja, amíg valami érdekes alkotás ki nem sül belőle.